Huszadik rész

Sziasztok! 

Annyira sajnálom, hogy megígérvén nektek, hogy a tizenkilencedik rész után egy héttel már hozom is ezt, a huszadikat, de egyszerűen egy olyan szintű írói válságban szenvedtem, amit soha semelyik más bloggernek nem kívánnék. De aztán végül erőt vettem magamon, és megírtam ezt, ami nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek. :)

Többet, azt hiszem, hozzá sem fűznék ehhez! Jó szórakozást a részhez!

Ja, és élvezzétek ki a nyár utolsó három hetét! :)

Puszillak Titeket!

Bridzsi

- Patrick a testvérem, Vanda…

Megfordultam volna azt üvöltözve: Mi? Micsoda? Az meg hogy lehetséges?, de azért nem tettem ezt, mert pontosan abban a pillanatban, hogy Karol közölte velem ezt a tényt, egy hatalmas mennydörgés rázta meg a dortmundi lakosok nyugalmát. Én meg, azt hiszem, mástól sem félek jobban, mint a vihartól.

Védekezőn szorítottam a mellemhez a papírszatyrokat, és úgy indultam a buszmegálló felé, mintha meg sem hallottam volna, amit Karol mondott. Pedig, valami a tudatalattimban arra kérlelt, hogy azonnal faggatni kezdjem őt, és hogy ennek az információnak fényében immár kissé más szemmel nézzek rá. Mert ha ő és Patrick valóban testvérek, akkor annyi dolog lenne megmagyarázható, annyi miértre kaphatnék választ.

De nem. Jobban tettem, hogy elindultam. Majdhogynem rohantam a buszmegálló felé. Úgy tekintettem rá, mint egy menedékre, ahol akár nem csak arra a két-három percre, amíg a buszom indul, meghúzhatom magam, hanem ahol akár napokat is eltölthetnék. Egyedül. Karol nélkül.

Viszont az, hogy ez a kiállhatatlan nőszemély, még oda is követni merészelt, valamilyen módon mégsem lepett meg. Végül is, tisztában voltam azzal, hogy nem lesz könnyű lerázni magamról, és ha úgy vesszük a buszmegálló egy teljes nyilvános, közterülethez tartozó építmény, ahonnan, még ha hatalmamban állna, sem tilthatnám ki, vagy mi.

- Vanda, figyelj – kezdte aztán, de én úgy tettem, mintha nem hozzám beszélne. Mereven bámultam egy pocsolyát, ahova az eső összegyűlt, és igyekeztem minden egyes lehulló cseppet megszámolni.  Rajtunk kívül még egy idős hölgy és két középkorú férfi húzódott ide az eső elől.

- Nem érdekel, Karol. Patrick felőlem akár lehet a fiad is, akkor sem számítana már többé. Nem változtat a tényen, hogy mind a ketten jogtalanul vettetek hülyére. Attól, hogy ti testvérek vagytok, ezt még ugyanúgy nem kellett volna megtennetek velem.

Még mindig nem néztem rá, de a szemem sarkából megfigyeltem, milyen elgondolkozó képet vág. Valószínűleg a mérleg két serpenyőjére helyezte a múltban történt dolgokat, és elkezdte belátni, hogy az érv, ami miatt tette a dolgokat, bár valóban jogosnak bizonyulhat, egyáltalán nem helytálló. És végül ezek megtett dolgok, nagyobbat ütöttek, mint kellett volna. Nem mellesleg egy hozzájuk közel álló személy lelkivilágát zúzták össze ezzel csaknem teljesen visszafordíthatatlanul. Egy normális ember, legalábbis, biztosan ezt tette volna, viszont, arról, hogy Karol mennyire nevezhető normális embernek, sejtésem sincs. Ahogy ismerem, bármi játszódhat a fejében.

- Kérlek, Vanda! – Azt hittem, ha még egyszer kimondja a nevem, pofon vágom. Amúgy sem jól ejti, akkor, nem értem, miért próbálkozik ilyen görcsösen. – Én szeretném neked elmagyarázni, hogy megértsd. Azt akarom, hogy megbeszéljük. Hogy tudd, nem értelmetlenül cselekedtem úgy, ahogy cselekedtem.

- Nem tudom, mi okból kifolyólag lehet ilyesmit tenni a másikkal – Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, sőt már akkor, mikor Karol közölte, hogy rokoni kapcsolatban áll Patrickkal, feltört belőlem minden, amit eddig rejtegetni igyekeztem valahol mélyen. Egy olyan helyen, ahol nem tudok rájuk emlékezni. Minden újra felelevenedett bennem, az egész, onnantól kezdve, hogy megismertem Patrickot, az első kórházi napjaimon át, eddig a pillanatig. Minden.

- Kérlek! – Karol könyörgő hangnemben szólalt meg újra, és összekulcsolva kezeit fordult teljesen felém. Nem tudtam nem ránézni.

Ha azt hitte, meg tud hatni a síró, szomorú, szenvedő arckifejezésével, akkor tévedett. Engem sem sajnált meg senki korábban, miért én lennék az, aki meg mindenkiért felelősséget vállal?

- Nézd, felejtsük el ezt az egészet! Én eljöttem veled ide, mert megkértél, többnyire jól is éreztem magam. Köszönöm. Viszont, nekünk innentől kezdve nincs több megbeszélni valónk. Patrick az öcséd? Oké, ám legyen! A ti dolgotok. Bár, nem értem, hogy lehetséges ez, de mindegy, nem az én problémám. Mondanám, hogy megbocsátok, talán már meg is tettem, de ettől függetlenül képtelen vagyok elfelejteni mindazt, ami történt. Túl sok ez már nekem, és akár okkal, akár ok nélkül, de nagyon fáj, hogy mind te, mind Patrick így rászedett, és megbántott.

Fogalmam sincs, hogy tudtam ezt a beszédet összehozni. Tulajdonképpen, még az épületben kezdett el sajogni az fejem, ez eső egyenletes kopogása, pedig csak jobban rásegített erre. Nem beszélve, a büdös esőszagtól, ami meg a lehető legsikeresebben felkavarta a gyomromat.

- De mi bánt? Mondd el nekem, kérlek! Megérthetlek. És én is elmondom, hogy miért tettem azt, amit tettem. Patrickot nem tudom, és nem is akarom, mentegetni, hiszen tényleg csúnya dolog, amit tett, de legalább engem hallgass meg!

- Csúnya dolog? Ennél azért kicsivel jobban megerőltethetted volna a fantáziád. És hogy mi bánt engem? Hadd ne mondjam el, kérlek! Hiszen te is ugyanúgy tudod, Patrickkal egyetemben te is ugyanúgy tehetsz róla. Mindenről. Látszik, hogy testvérek vagytok.

- Nem. Vanda, én megmagyarázom neked azt, amit nem értesz.

- Mindent értek, nem kell semmit sem mondanod.

- De…

- Nézd, jön a busz. Én most szépen hazamegyek, és nem akarom, hogy te vagy a drágalátos öcsikéd újra felbukkanjon az életemben. A kórházban, pedig, szintén ne próbálkozzatok. Munkatársak vagyunk, nem legjobb barátok.

A busz, amivel haza szándékoztam menni, pontosan abban a pillanatban fordult be az utcába, amikor ezen kijelentés végére értem. Ezt látva Karol még kétségbeesettebb lett. Helyes, hogy komolyan vette, soha nem kereshet többé.

A két férfi a sarokban meg már egy ideje túlságosan feltűnően bámult minket.

- Ne, Vanda! Kérlek, gyere el hozzám! Beszéljük meg! Vagy hadd vigyelek haza!

- Nem.

- Vagy csak ha hazaértél, hívj fel kérlek, és beszéljünk meg mindent! Hadd magyarázzam meg!

- Nem.

- De miért? – Csaknem sírva kérdezte ezt. Hisztis, vékony hangja volt. Megcsuklott az utolsó hangnál. Sosem hallottam még őt így beszélni.

- Mert fáradt vagyok, azért. Fáj a fejem, hányingerem van, és kibaszottul szédülök. Mellesleg nem vagyok kíváncsi a meséidre.

- Vanda… - Ekkor megváltozott a hangja, csöndes lett és tárgyilagos, mintha egy titkot készülne elmondani.

- Nem. Azt akarom, hogy békén hagyj végre! – Viszont, én még ugyanabban a dühös, undok hangnemben beszéltem vele. Azt gondoltam, megérdemli. Ennyit, legalább.

- Vanda, szerintem…

- Nem érdekel, mit gondolsz. Hagyjál békén!

A busz ekkor lassított; közvetlen a megállónál. Én voltam az első, aki felszállt. Előhalásztam a pénztárcámat, és megmutattam a sorfőnek a benne levő bérletet. Amíg mások is felszálltak, láttam, hogy Karol az ablakon keresztül magyaráz valamit. De nem értettem, és volt egy olyan érzésem, jobb is, hogy így van.

Végre megszabadulok tőle, és végre talán elkezdhetem az igazi életem Dortmundban úgy, hogy sem ő, sem Patrick nem zavar meg benne.

Hirtelen nagyon biztos lettem abban, hogy soha többé nem fogok hallani felőlük.

A hét hátralevő része akár gyorsan is eltelhetett volna, de nem telt. Erre, sajnos, több tényező is rásegített. Az egyik, hogy hiába akartam mindennél jobban, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből Karol közleményét a bevásárlóközpontnál; a tényt, hogy ő és Patrick Kellner testvérek. De nem, az nem lehet! Számos kérdésem született ezzel kapcsolatban, amikre nagyon is választ akartam kapni, viszont, másrészről tisztában voltam azzal, hogy soha többé nem kereshetem fel egyikkőjüket sem. Azt hittem, mikor otthagytam Karolt a buszmegállóban, minden véget ért, de azóta is akaratlanul előjöttek a rossz álmok, az emlékek, és eszeveszett iramban rohamoztak meg, én, pedig, ettől a fajta támadásától a fájdalomnak, még levegőt is alig bírtam venni.

Aztán ott volt az a másik dolog, ami elviselhetetlenné tette a napjaim jó részét. Bár, nem mindig jelentkezett úgy, mint a Patrickkal kapcsolatos emlékeim, de rendszerint előbukkant, és lesből, a legváratlanabb pillanatokban csapott le. Ez is fájdalom volt, de ez az a fizikai értelemben vett szenvedés. Mindig kézen fogva jártak. A hányinger és a szédülés. Néha még fejfájás is kísérte ezt a csodás párost, de ez ritka volt, és én még ennek is örültem.

Persze, ha még mindig nem lett volna elég, akkor harmadikként talán megemlíthetném a kétely nevezetű érzést. Normális, hogy az emberek éreznek kételyt; egy csomó dolog iránt kétséggel fordulnak, viszont nekem, korántsem volt normálisnak nevezhető indokom arra, amiért én kétkedtem, vagy, mondhatnám akár, hogy féltem, ugyanis szombaton randira voltam hivatalos egy Marco Reus nevezető világhírű focistával. A kedvenc football csapatom tizenegyes számú, szőke hajú, csodálatos kékeszöld szemű játékosával, aki nem mellesleg a világ legimádnivalóbb mosolyával van megáldva. Igen, más embereknek talán elfogadható, megérthető az ilyesmi. Mondjuk, ha jómagam egy világhírű modell lennék gyönyörű lábakkal, dús barna lobonccal és bronzszínű bőrrel, akkor nekem is. Viszont, a helyzet az, hogy még álmaimban sem tudnám magam ilyennek elképzelni, így, szerintem, valahol jogos a kételyem. És tudatlan is vagyok egyben, mert fogalmam sincs, mit akarhat tőlem a focista. Talán meghálálni, amit érte tettem? De hiszen ez a kötelességem. Vagy egyszerűen csak kedves akar lenni, mert látja rajtam, hogy nincs minden rendben? Ez elképzelhető lett volna, ha ő nem egy ünnepelt híresség lenne, akinek kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy depressziós doktor néniket pátyolgasson. Szóval, hiába is próbáltam Reus fejével gondolkozni azt illetően, miért hívott el vacsorázni, semmi érdemesre nem jutottam. És akkor még a java hátra volt.

Csütörtökön felhívtam, hogy megbeszéljük a részleteket. Nem csak azért tettem ezt, mert Karol azt ígérte neki, így fogok cselekedni még a hét folyamán, hanem azért mert ha már valóban úgy alakult, hogy mi ketten együtt vacsorázunk, akkor nem láttam hátránynak megbeszélni például a helyszínt vagy az időpontot.

Életem legkínosabb telefonhívását éltem meg akkor, és jól tudtam, hogy a szombat este ennél sokkal rosszabb lesz.

- Halló! Herr Reusszal beszélek? – Azt reméltem, már rég elfelejtette azt az ominózus napot, mikor sírva felhívtam. Igen, jogosan ki voltam borulva, fájt is minden porcikám, amiért Patrick becsapott és hazudott nekem, de az, amit akkor tettem… nem is találok rá szavakat.

- Igen. Ez egy magánszám, csak én lehetek az. – Hát, persze. – Miben segíthetek? – Bár, felettébb tárgyilagos volt a hangja, de valahol kicsendült belőle a lelkesedés aziránt, hogy felhívtam. Miben segíthet? Nem értettem, miért kérdezi ezt, vagy, egyáltalán, miért örül mindig annyira, ha kapcsolatba lép velem. Mi a baja?

- Hát… a szombat miatt telefonáltam, de igazából nem annyira fontos… - Akik ismernek, azok tudják, hogy még az angol királynővel sem beszélnék ilyen félve és tartózkodva, de Reus ebben az esetben annyira más volt nekem. Ha úgy vesszük, nekünk már rengeteg közös emlékünk van. Kezdve onnan, hogy mikor ideköltöztem a hálószobám falára ragasztgattam megannyi posztert, amin ő pózol.

- Dehogynem fontos! – Olyan hangja volt, amit ha más hall, általában jó kedvre derül. Talán kihallotta hangomból a kétségbeesést, és talán annyira érti ezt a szakmát, hogy azt is azonnal levágta, a közelmúltban ismét történt valami, ami rossz hatással volt rám, nem tudom.

- Akkor…

- Elmegyek magáért nyolcra. – Tökéletes kijelentés volt, és abban a pillanatban csodálatos fantáziám segítségével el is képzeltem, amint itt áll. Az erkélyem alatt. Azt várva, hogy lemenjek. A kocsijának dőlve. Úgy ahogy hetekkel ezelőtt Patrick tette. Fogalmam sincs, milyen kocsija van Marco Reusnak.

Megadtam neki a címet, ahova jöjjön, aztán közölte, hogy reméli, nem kell sokat várnia rám, amíg elkészülök. Ezen erőtlenül felnevettem. Pedig jó vicc volt, de attól félek, egy ideje már nem is tudtam hogyan kell igazán, szívből kacagni egy jót. Gyermetegen, mintha semmi gond nem lenne a világon.

- Rendben. Akkor nyolcra ott leszek. – Búcsúzó tekintettel mondta ezt, és én abban a pillanatban kaptam észbe, hogy tulajdonképpen még rengeteg kérdésem van ezzel a találkával kapcsolatban. A legfontosabb a miért volt, de azt bunkóság lett volna megkérdeznem, és egyből hamis következtetésekre vezethetett volna. Mert a félreértés elkerülése érdekében leszögezném, hogy nagyon is örülök, hogy lehetőségem akadt eltölteni egy estét a kedvenc focistámmal, de azért mindenképpen jobban örülnék, vagy jobb szemmel néznék erre az egészre, ha tudnám, mondjuk, a pontos okát. Nem sértődnék meg, nyugodtan elmondhatná, hogy csak szánalomból randizik velem szombat este.

De inkább feltettem a második legfontosabb kérdést, ami megfogalmazódott bennem:

- És…, Herr Reus…, hova megyünk? Vagy mit csinálunk?

Bár, a második kérdés kicsit hülyén hangzott, de higgyetek nekem, számtalan randin voltam már vacsora címszó alatt, holott az egész találkozónak semmi köze nem volt az evéshez. Igaz, badarság lenne feltételezni, hogy pont Marco Reus lenne az, aki ismét hasonló élményben részesít.

- Az legyen az én titkom. Természetesen vacsorázni fogunk. – Már előre megjelent pár kép a fejemben valami méregdrága, puccos étteremről, ahova egy magamfajtának még belépni is nehéz. Szerettem volna megmondani neki, hogy nem kell ilyen előkelő helyre mennünk, de hiába is szállnék vele vitába, valószínűleg alul maradnék, mivel Marco Reus nem jár hétköznapi, középkategóriás, polgári éttermekbe. Pedig, szeretném, ha egyszer megtudná, hogy utálom a felhajtást magam körül.

- Oké, de… nem kell így… nagyon kiöltözni?

Nos, mikor ezt hangosan is kimondtam, ami egyébként meglepett egy kicsikét, de úgy éreztem muszáj megtennem, mert különben szombat délután hatalmas szenvedésnek esnék áldozatául a ruháim tengerében, két dolog történt egyszerre. Az első dolog egy pozitív momentum volt, amire teljes mértékben számítottam. Marco Reus édes, jószívű nevetését hallottam a vonal másik végén, ami nekem is önkéntelenül mosolyt csalt az arcomra, és némi büszkeséggel is eltöltött, mert nem tudom, ki mondhatná el még magáról, hogy így meg tudott nevettetni egy focistát. A másik, viszont, már kevesébe volt ilyen jó, hiszen ugyanebben a pillanatban, talán kicsivel később, azonnal belém furakodott egy keserű déja vu érzés, amit szinte azonnal megfejtettem, honnan és miből ered. Az első randinkra gondoltam Patrickkal. Úgy hirtelen mindenre, ami akkor történt.

- Figyelj… figyeljen, nem tudom, magánál ez mit jelent, de nem hinném, hogy kisestélyibe kell jönnie. Nekem akármi megfelel. Én sem szmokingban megyek.

Nekem akármi megfelel. Hosszasan visszhangzott a gondolataimban ez az egy mondat, amibe, nem tudom miért, de kezdtem olyan dolgokat képzelni, amiket egyáltalán nem lett volna szabad.

Azt hittem, ha felnövök, ha számítok majd egyszer valahol, és valaki, vagy többen, magázni fognak, az egyfajta rangot ad, tiszteletet velem szemben, viszont, most, itt, illetve pontosan azóta a nap óta, mikor Marco Reus megjelent nálam a kórházban, úgy gondoltam, mi sem zavar jobban. Főleg, mikor ő kijelenti, hogy neki akármi megfelel.

- Jól van akkor…

- Oké, akkor nyolcra ott leszek, ahol mondta, de most mennem kell.

- Persze – Észre sem vettem, hogy egy jó ideje már beszívom az ajkaimat. Hirtelen eszeveszettül kíváncsi lettem, hova megy, és mit csinál. A legfurább, viszont, mégis az, hogy őszintén reméltem, nem nőnemű személlyel van dolga.

De miért, Vanda? Miért csinálod ezt?

Marco Reusnak akármi megfelel.

Nos, ha ennek a focistának akármi megfelel, akkor azt bizonyára úgy értette, hogy semmi sem lesz elég jó neki. Így annak igaz hitében, hogy megtalálom majd magamnak az álomruhát, amit felvehetek életem egyetlen randijára Marco Reusszal, pénteken ismét elmentem a bevásárlóközpontba, és szintén legalább egy fél napot töltöttem ott a tökéletes ruhadarab után kutatva. Kissé bűzlött, hogy Kratzer megint olyan hamar belement ebbe a szabadnapba, de úgy gondoltam, ráérek majd ezzel később foglalkozni.

 Mire legközelebb észbe kaptam már szombat délelőtt volt, és egy vb-összefoglaló műsort néztem az egyik legnépszerűbb sportcsatornán ósdi, ki tudja ezelőtt hány generáció által használt, kicsike tévémen.

Csak egy joghurtot tudtam letuszkolni a torkomon, ami azt illeti egész nap nem ettem, pedig farkas éhes voltam. Félreértés ne essék, nem azért nem ettem egész nap egy falatot sem, mert arra számítottam az este folyamán jóllakhatok, hanem mert akármennyire is szerettem volna, már reggel, abban a pillanatban, hogy kipattant a szemem, és konstatáltam magamban igen, ma az a nap van, elkapott a gyomorgörcs, és akármit is csináltam, szörnyű hányinger tartott fogságban. Meg is fordult a fejemben, hogy inkább lemondom a ma estét, de aztán rájöttem, hogy mindamellett, mennyire izgulok és félek, kíváncsi is vagyok, illetve nem tudom, hányszor mondhatnám még el, hogy Marco Reusszal randizhatok. Egy ilyen egyedülálló alkalmat azért mégsem dobhatnék el magamtól.

Mikor már végképp nem tudtam magammal mit kezdeni, annyira lefoglaltak a rosszabbnál rosszabb, kínosabbnál kínosabb képek a vacsorát illetően, és már nem is figyeltem a tévére, lévén már késő délután, úgy döntöttem, nekilátok készülődni. De nem meglepően hamarabb végeztem vele, mint terveztem. Ezt követően néma csendben ültem a barna bőrkanapén, és magam elé révedve vártam valamiféle csodára. Egy világos farmert viseltem, ami a térdrészénél lyukas, tépett hatású volt; egy fehér, virágmintás inget kaptam még magamra, és gondoltam, egy nyakláncot is a nyakamba aggatok, ami ezüstszínű volt, bilétája, pedig, egy szívet formázott. Pénteken még beszereztem egy egyszerű, fehér vászoncipőt; ezt vettem fel.

Persze, legalább hatvanszor megfordult a fejemben, hogy ez szett így nem lesz jó, és nem leszek majd elég csinos Marco Reusnak. Illetve, nem csak neki, hanem úgy az egész helyzetnek, de aztán elkönyveltem magamban, hogy ezek után mi úgy sem fogunk már többet beszélni, nemhogy még együtt vacsorázni. Valamelyik pozitív, magabiztos énem megnyugtatott, hogy ez a legtöbb, amit ki tudtam hozni magamból a ma estére nézve, és ha ez Marco Reusnak nem fog tetszeni, hát akkor elmehet egy olyan helyre, ahol rengeteg gyönyörű, fiatal modellcsaj veszi körül. Végül is, ő ilyen helyre való, és szinte biztos vagyok benne, hogy ilyen körökben mozog. Nekem az ő életében, ilyen szempontból csak annyi tennivalóm van, hogy eltöltök vele egy kellemes estét, ahol kisebb-nagyobb dolgokról beszélgetünk. Például a fociról, a Dortmundról, vagy bármiről, ami szóba jön. Megköszönöm ezt neki, és szépen hazamegyek.

Igaz, még a nyolc óra előtti utolsó pillanatokban is úgy éreztem, magában a tényben, hogy mi egy vacsorára készülünk, van valami abszurditás, vagy mi. Bár, nem tudhattam. Talán Marco Reus minden második lányt elvisz vacsorázni valami előkelő étterembe. Talán mindenkivel eljátszik egy hasonló procedúrát, mert ha így vesszük, akkor a pletykalapoknak is meg kell élniük valamiből.

A gondolatmenetemet a telefon három berregése szakította félbe. Pontosan, nem a mobilomé, hanem a lakásom telefonja, amit azok az emberek használnak, akik fel szeretnének hozzám jönni vendégeskedni egy kicsit. De ilyen ember aligha akadna, így tudtam, hogy csak Marco Reus szórakozik velem. Az idő 19:58 volt.

- Vanda Polyak rezidenciája. Miben segíthetek? – Megfordult a fejemben, mennyire kínos lenne, ha mégsem Marco lenne az, hanem mondjuk a főbérlőm, vagy valaki ismeretlen. Viszont, ez fura, de valahol éreztem, hogy ő van itt, és nem kell kikukkantanom az erkélyajtón, hogy erről megbizonyosodjak.

- Herr Reus keresi a kisasszonyt. Készen áll? – Valamiből sejtettem, hogy ő egy olyan ember, akinek egyedül azért nem lehet húzni az agyát, mert ő jobban lefárasztja a tiedet.

- Hát talán még öt percre lenne szükségem… - Diadalittasan hallgattam, ahogy felsóhajt a telefonban, majd pontosan ezután meg is szakadt a vonal.

Remegő gyomorral vártam, hogy a lift leérjen a földszintre. Úgy éreztem magam, mint egy tizenhat éves, aki élete első randevújára készül a nagy szerelmével. Csakhogy itt lesz paradox a helyzet, merthogy én nemhogy tizenhat nem voltam már, nem is ez életem első randija, és nem hinném, hogy Marco Reus lenne életem szerelme. Persze, az apró tényt, hogy ő még mindig egy világhírű focista, aki, csak úgy mellékesen megjegyezve, úgy néz ki, mint egy isten, azért nem lenne ajánlatos nem megemlíteni.

Viszont, a következő pillanatban már ott voltam kint, és nem tudtam mit tenni. Innen visszafordulni már lehetetlennek tűnt. Képtelenségnek. De aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is akarok. Marco Reus, a srác a posztereimről, a pár méterre levő üres parkolóban a csillogó, ébenfekete Aston Martin Vanquish-jának dőlt, és karját lazán keresztbefonva mellkasán rám nézett. Csak rám.

- Meglehetősen más így látni Polyak doktornőt.

- Azt mondja? Azért maga is igazán jól fest.

Bizonytalanul közeledni kezdtem felé, de a földön kívül máshova nem igazán merészeltem nézni. Egyébként az is nagyon érdekes volt. Végigkövetni a folyamatot, amint a hófehér cipőm beporosodik, igazán felemelő. Viszont, a tudat, hogy Marco Reus csillogó kékeszöld szemeivel, átható tekintettel vizslat végig egészen a fejem tetejétől a lábam ujjáig, amíg behozom azt a pár lépés távolságot, ami engem és őt elválasztja, még annál is inkább.

- Csinos vagy nagyon – mondta, mikor odaértem hozzá. Immár muszáj volt ránéznem, bár nem tudom, miért féltem tőle. Ha okos lennék, igenis kihasználnék minden egyes másodpercet, amíg nézhetem őt. Amíg ilyen testközelben van.

- Te is, Marco – Olyan érzés volt végre tegezni, mintha eddig jégbe lettem volna zárva, és ezt a jeget, most törték volna fel. – Mármint, nem épp csinos… de, igazán jól nézel ki.

És ez valóban így volt. Egy sötét, koptatott, és ugyanolyan szaggatott, térdig érő nadrágot viselt, mint én, és egy fehér inget, ami borzasztóan hanyagul állt rajta, mégis emiatt volt olyan nagyon elegáns. Hol a nadrágjába dugta az anyagot, hol kilógott, és a gallér sem úgy állt, ahogy azt a szakértelem megkívánja, hanem csak úgy, ahogy ő jónak látta.

Felkapta botokat maga mellől, amik szintén a gyönyörű autójának voltak támasztva, majd az utas ülés felé battyogott, és udvariasan, ahogyan azt az igazi férfiak szokták, és ahogy a filmekben is lenni szokott, kinyitotta nekem az ajtót, majd intett a kezével, hogy szálljak be.

- Csodaszép ez a kocsi! – Nem tudtam ezt az észrevételt magamban tartani, és fontosnak éreztem, hogy tudassam vele, bár, valószínűleg ő is tudja.

- Köszöni szépen.

Pár percig csendben utaztunk, ami a várttal ellentétben egyáltalán nem volt kínos. Tudtam, hogy miközben erősen koncentrál a számomra teljesen ismeretlen útra, amelyen haladtunk, kicsit ő is összeszedi magát. Ekkor fordult meg először a fejemben, hogy talán ő is annyira izgatottan érzi magát, mint én.

- És amúgy hogy vagy? Már ha nem baj, hogy tegezlek.

Egy mosolyt küldtem felé, amit tudtam, hogy bár előrenéz, ugyanúgy lát.

- Nem baj, hogy tegezel. Ez így nekem is sokkal jobb. – Az első kérdés megfelelő válaszán, sajnos, még gondolkoznom kellett, így azt reméltem, ezzel húzhatom az időt egy kicsit.

- Nézd, nem én kezdtem…

- Mi? – Talán kicsit hisztérikusabbnak tűnt a hangom, mint kellett volna. Még mielőtt elindultam, megfogadtam, hogy nem engedem el magam túlságosan az este folyamán, mert nem akarom, hogy olyannak lásson, amilyen valójában vagyok. Nem, nem hazudni akarok, csak jól tudom, az igazi énem, főleg ezután a rengeteg szenvedés után, megijesztené.

- Mikor először voltam nálad, a kórházban… te magázva köszöntöttél, én meg nem akartam bunkó lenni.

Valójában már akkor tudtam, mikor rákérdeztem.

- Jaj, tudod, sokkal formálisabbnak láttam így.

- Formálisabbnak? – Egy pillanatra elvette a tekintetét az útról, és úgy nézett rám, mintha épp azt közöltem volna, hogy leszbikus vagyok.

- Igen, pontosan. Meg te amúgy is különleges páciensnek számítasz, szóval csaknem szólíthattalak, mondjuk, Marcinho-nak.   

Még saját magamat is meglepte, hogy ezt kimondtam, de az arckifejezéséből ítélve, Marcot még inkább. Szórakoztató volt, és mindeközben tudat alatt hatalmas büszkeséggel töltött el, illetve rengeteg önbizalmat adott a szituáció.

- Te… - kétkedő, zavart vigyor terült szét az arcán.

- Igen, követlek Instagramon, de nem kell magyarázkodnod, megértem, ha nem tűnt fel, hiszen biztos nagyon sok követőd van.  

- Hát van egy pár… de esküszöm, megkereslek.

- Jaj, nem kell, nem azért mondtam – Kedves gesztusnak tűnt, de tudtam, hogy úgy sem gondolja komolyan. – És amúgy is, ha megtalálnál, mit csinálnál?

- Hát, mondjuk, megnézném a képeidet, és ami tetszik, azt beszívecskézhetném…

- El se hiszem, hogy Marco Reus ilyet mondott. Beszívecskézhetném. Mégis milyen szó ez? –Tudtam, hogy ugrat, de jól esett ismét hisztérikus felcsattanni. Persze, a kis hang a fejemben, ami arra kért, viselkedjek normálisan, még mindig ott duruzsolt valahol mélyen.

- Hát, tudod, amikor tetszik egy kép…

- Tudom, hogy mit jelent, de…

- De? – Ismét felém pillantott. Egyik szemöldökét kérdőn, egy vigyorgó pillantás közben felvonta, és a mosolya… Tudtam, hogy ha a ma este folyamán ezt sokszor akarom még látni, gyorsan elő kell vennem a legjobb vicceimet.

- Á, hagyjuk – legyintettem teátrálisan, majd szándékosan az ablak felé bámultam, és közben próbáltam tájékozódni, hogy hol lehetünk éppen, viszont fogalmam sem volt. Egyrészt, mert kezdett sötétedni, másrészt, mert bár már négy hónapja itt laktam, de aligha ismertem a várost, amibe így belegondolva, rettenetesen szégyellni kezdtem magam, harmadrészt, pedig, mert amúgy is béna vagyok az ilyesmiben.

- Még nem mondtad meg, hogy vagy… - Ha az időérzékem nem csal, alig telt el két perc, mire Marco újra megszólalt. Ennek, végül is, örülnöm kéne, hiszen így legalább nem nekem kell azon görcsölnöm, hogy mit mondjak. Tudniillik idegen társaságban képes vagyok eléggé feszélyezett lenni. Bár, Marco Reust egyáltalán nem nevezném idegennek. Marco Reus senkinek sem idegen.

- Jól – bólogattam hevesen, majd ismét egy mosolyt villantottam rá, bár az enyém kötve hinném, hogy olyan tökéletes lenne, mint az övé.

- Ennél azért kicsit meggyőzőbben is hazudhatnál.

- Nem hazudok – mondtam nevetve, de egyáltalán nem jókedvemben. Marco erre egy mindent tudó pillantással válaszolt. Olyan, mintha azt mondta volna: „Engem nem tudsz becsapni” – Esküszöm, hogy minden rendben. Legalábbis most, perpillanat.

- Szívemre is venném, ha nem így lenne. – Ezen immár jót nevettem. És még én hazudok.

Ismét pár perc csönd telepedett kettőnk közé, én meg már azt kívántam, bárcsak ott lennénk már, akárhova is megyünk. Túl sok ideje autóztunk, a kocsit, pedig, bár belülről is gyönyörű volt, de túl tágasnak és hűvösnek éreztem. Hajtott a kíváncsiság, hogy vajon hova is megyünk.

- Mondj valamit! – Nem felszólítás volt, inkább egy szimpla udvarias kérés. Úgy éreztem, vártam már, hogy ezt mondja, mert tulajdonképpen rengeteg kérdést szerettem volna feltenni neki, de nem tudtam, hogyan reagálna rá.

Kimondtam, ami először eszembe jutott:

- Nem félsz, hogy a rajongók, meg a lesifotósok meglátnak minket?

- Te félsz?

- Nem hiszem… igazából, csak neked lenne ebből problémád.

- De rólad legalább azt pletykálják, hogy egy világhírű focistával találkozgatsz. Ettől én sem félnék.

Ugyanolyan közvetlen és kedves volt a hangja, de valamiféle ritka képességemként kiéreztem belőle egy kis keserűséget, és csalódottságot.

- Nem azért mondtam. Azért, mert én egy senki vagyok, te meg…

- Nem vagy senki. Igenis valaki vagy. – Nem értettem, mire fel mondja ezt olyan buzgó hangnemben. – És, ha te most nem lennél, akkor nem lenne begipszelve a bokám.

- Bizonyára más is orvos megcsinálta volna neked, hiszen ez a kötelességük, ezért fizetik őket.

- De így volt jó, hogy te csináltad.

- Nézd… nagyon szívesen tettem. – Amikor újra rám mosolygott, a tekintetén láttam, tudja, hogy nem ezt akartam mondani.

Újra csönd. Míg kezdetben ez egyáltalán nem volt zavaró, hogy telt az idő, egyre inkább azzá vált. Azt várja, hogy én mondjak valamit? De hisz’ mit mondhatnék a semmitmondó életemmel kapcsolatban? Amit valójában mondani akarok, azt ő nem akarja hallani. Nem tudna válaszolni azokra a kérdésekre, vagy ha tudna is, és netalán meg is tenné, olyan válaszokat adna, amit már így, hogy kizárólag a kínos csendekben felálló zavart leszámítva jól érzem magam, egyáltalán nem szeretnék hallani.

Közben csaknem este lett, és ha az óra a műszerfalban jól járt, akkor legalább már fél órája autókáztunk. Bár, igaz, a forgalom nagyon nagy volt, az utak tömve voltak, de Marco száz felett hajtott az üres részeken, ami azt jelentette, túl messzire mentünk már.

Azonban, egyszer csak hatalmába kerített egy különös déja vu érzés, ami erősen bizonyosságot adott arról, még jócskán Dortmundban vagyunk. Túlságosan is ismerős volt az út, amire rátértünk, és bár alig láttam valamit, tudtam, én legalább egyszer már jártam erre.

- Messze vagyunk még?

Marco vigyorogni kezdett, mintha tudná, hogy tudom, hova megyünk, pedig nekem halványlila gőzöm sem volt.

- Tudod, hol vagyunk?

- Már jártam erre.

- Hát persze – sóhajtotta Reus inkább csak magának, és erősen megmarkolta mindkét kezével a kormányt. – Jobban jártam volna, ha bekötöm a szemed.

- Hogyan? – kérdeztem homlokráncolva.

Viszont, pontosan ugyanabban a pillanatban, hogy ezt tettem, már választ is kaptam a kérdésemre. Tudtam, hogy ismerős helyen járunk! Egyszerűen tudtam!

És akkor, ott megjelent előttem minden Borussia Dortmund-szurkoló lakhelye; egy építmény, amelyben az álmok nem álmok többé. Ahol legzöldebb a fű széles-e világon.

A Signal Iduna Park keskeny utcájába fordultunk.

- Most komolyan ide jövünk? – Valójában nem neki szántam a kérdést. Meg is bántam, hogy hangosan kimondtam, de egyszerűen nem hittem annak, amit látok. A stadion gyönyörű volt éjszakai kivilágításban. Képeken látni ezt nem jelentett semmit sem, így, viszont... szavakkal el nem mondható.

- Hát nagyon úgy tűnik. – Nem tudtam nem felfedezni, milyen őszinte mosolyt csalt az arcára, hogy ez engem ennyire boldoggá tett.

Mindenre számítottam. Mindenféle puccos, előkelő, csicsás, drága éttermet elképzeltem, ahol legalább öt fogásból áll egy vacsora, és olyan ételeket szolgálnak fel, amikről még életemben nem hallottam. Ez, viszont, sokkal nagyobb meglepetést és örömet okozott, mint bármilyen csoki szökőkút, vagy bármilyen drága, neves bor.

- Úristen! – Úgy éreztem nem maradhatok csöndben, valahogy ki kell adnom magamból azt a mérhetetlen örömet és boldogságot, amit ez a látvány kiváltott belőlem. Eleve az, hogy Marco Reusszal randizhatok, aztán itt van ez is. Hogy mi ide jövünk...

- Ezt nem hiszem el, Marco!

Észre sem vettem, hogy már leállította a motort, és mi közvetlen a bejárat mellett levő parkolóban álltunk. A szavaim csaknem visszhangoztak a tágas autóban.

- Na, figyelj, beugrok pár cuccomért, mindjárt jövök. Aztán mehetünk, az étterembe.

A lehető legkomolyabban nézett rám, én marha, pedig, hittem is neki. Jó viccnek tűnhetett számára, viszont én abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, elfelejtettem, hogy hívnak.

- Csak vicceltem!

Oké, Polyak Vandának hívnak.

Onnan tudtam, hogy még mindig nem vagyok teljesen magamnál, mert észre sem vettem, mikor Reus kiszállt a kocsiból. Csak akkor kaptam kissé észbe, mikor kinyitotta a felőlem levő ajtót, és azt mondta:

- Gyere! Vagy itt akarod eltölteni az estét? – Komisz vigyor terült szét az arcán, amit fel sem tudtam fogni. Még egyelőre ott tartottam, hogy este kilenc óra van, és a Signal Iduna Parknál vagyok, Marco Reus is velem van, ja, és az én nevem Polyak Vanda.

Az sem tűnt fel különösebben, mikor bementünk a bejáraton. Nyilván Marco Reus akkor jön ide, és megy el, amikor csak akar.

Az sem zavart különösebben, hogy nincs nála a mankója, amit orvosi szemmel nézve, igazán nem kéne megengednem. Végül is, ő bánta, mert minden egyes lépésénél egy aprót koppant a padló, a járása, pedig, leginkább egy olyan emberére hasonlított, aki nem tudott időben eljutni a WC-re.

- Tudják, hogy itt vagyunk? – Már az épület tágas előcsarnokában voltunk, ahonnan egy hosszú folyosó vezetett mind a pálya, illetve mind az egyes lelátórészlegek felé. Egészen addig észre sem vettem, hogy Marco a kezemet fogja, amíg rá nem néztem, miközben válaszol:

- Persze. Kinek képzelsz te engem? – Ő magában elnevetgélt, de én egyszerűen még mindig nem tudtam a sokk miatt. Ez az egész, annyira váratlanul ért.

- És tulajdonképpen, mit fogunk itt csinálni? – Túlságosan is erőtlen volt a hangom.

- Gyere! Megmutatom. – Megszorította a kezem. – Csak hunyd le a szemed!

- Mi? – nevettem zavartam, pedig az utasítás teljesen egyértelmű volt. Azt gondoltam, biztos a helyre, ahova vezet, egy olyan útvonalon keresztül megyünk, amit egy magamfajta kívülállónak nem szabad látnia.

- Csak hunyd le a szemed! – ismételte, én, pedig, ennek megfelelően cselekedtem.

Még mindig fogta a kezem, amikor pedig elindultunk, másik kezét óvatosan a derekamra helyezte, hogy jobban tudjon irányítani. Ettől az érintéstől összerezzentem.

Jobbra is fordultunk, meg balra is, de többnyire egyenesen haladtunk. Olyan erővel szorítottam a kezét, ahogy csak bírtam, és tudtam, hogy fáj neki, mert visszatartotta a lélegzetét.

Aztán egyszer csak megálltunk, ő pedig elengedte a kezem. Éreztem, hogy már nincs ott mellettem.

- Még ne nyisd ki! – A hangja immár kicsivel távolabbról jött. Csendben engedelmeskedtem.

Ha még nem felejtettem el számolni a nagy sokkhatás miatt, akkor pontosan tizenkét másodperc múlva mondta azt, most már kinyithatom. Én lassan, félve attól, ami elém fog tárulni, de mégis kíváncsian tettem így.

- Tádáám! – kiáltotta Marco Reus, majd színpadiasan széttárta a karját.

Remélem, tudja, hogy soha senki nem okozott még nekem ekkora meglepetést. Ekkora örömöt. Erről a pontosan abban a pillanatban kicsorduló könnyeim adtak tanúbizonyságot, hogy ő egy hatalmas kézmozdulattal maga felé invitált engem a pályára, miközben úgy mosolygott rám, mint az angyalok.