Tizenkilencedik rész

Na hellóka! 

Igen. Gondolom, furcsálljátok, hogy ilyen "korán" megérkeztem, de az a helyzet, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy a hét hátralevő részében már fesztiválozni megyek, így esélyem sem lenne szombaton hozni az új részt. Úgy láttam jónak, ha előbb hozom, mint utóbb. mert már így is túl sokat kellett várnotok, és nem akarom, hogy Ti meg itt szenvedjetek. :D

Még a zenés projektememmel nem igazán lettem kész, de igyekszem minél előbb megvalósítani, ugyanúgy az új trailer-t is. Viszont, rengeteg képet gyűjtöttem, és nem tudom, láttatok-e már, de a szereplőkről is új képeket hoztam, illetve kettővel bővítettem is a listát. Illetve a már korábban kiposztolt bejegyzésekhez is csatoltam pár új képet, ha esetleg nem tűnt volna fel - ezt inkább azok kedvéért tettem, akik csak ezután kaptak kedvet a blog olvasásához.

A tizenkilencedik részről annyit, hogy lehet kicsit furcsa lesz, így kisebb kihagyás után olvasni, de tartogat meglepetést bőven, csakúgy, mint az ezután következő összes többi is. És bár, nem akarom lelőni a poént, de a huszadik részt különösen nagy kedvvel írtam meg, és igen, már itt pihen a gépemen, szóval, már alig várom, hogy hozhassam Nektek. Valószínűleg, egy hét múlva, ugyanekkor, maximum szerdán vagy csütörtökön, attól függ hogy leszek elfoglalva, de sor kerül rá, és ígérem, ha ebben a részben még csalódni is fogtok, de abban biztos nem! :)

Jó szórakozást!

Puszi: Bridzsi

Akkor vettem észre, hogy esik az eső, mikor leszálltam a buszról a bevásárlóközpontnál. Még mindig nem tartottam valami jó ötletnek az egészet, de úgy véltem, hogy ha ez az ára annak, hogy megszabaduljak végre Karoltól és Patricktól is, akkor mindenképp vállalom. Egyébként is szükségem volt már pár új ruhára. Ami pedig azt illeti, éppenséggel pénzszűkében sem nagyon voltam.

Meglehetősen más dolgokon gondolkoztam, mind mikor a buszon zötykölődtem egy sörszagú rocker mellett, mind tegnap egész éjszaka. Abból a szempontból hálás voltam Marco Reusnak, amiért sikerült elterelnie a figyelmemet Patrickról és a feleségéről, viszont ezzel csak azt sikerült elérnie, hogy újabban azon tépelődjek, elmenjek-e vele vacsorázni. Merthogy ez történt. Marco Reus, egy világhírű sztárfocista, a srác a posztereimről, randizni hívott. Engem.

Marco Reus randizni hívott engem.

Szerintem nem hazudok, ha azt mondom, nem két perc volt, mire ezt megemésztettem. Sőt, még így sem hinném, hogy teljesen felfogtam ezt. Az okom, pedig egyértelműen megvolt arra, amiért kételkedtem. Amiért vacilláltam, hogy menjek-e. Nem nagyon félek, úgy az igazat megvallva semmitől sem. De egy randi Marco Reus-szal… már maga a gondolat is megrémít.

Ismervén saját magamat, nem hittem volna, hogy találok esernyőt a táskámban, de végül volt benne egy. Őszintén, nem is emlékszem, esett-e már az eső, mióta Dortmundban lakok. Egy pillanatra visszaemlékezve az egész olyannak tűnt, mintha már évek teltek el volna azóta, hogy én ideköltöztem. Legalábbis is így éreztem. És ha úgy vesszük, meglehetősen több dolog történt velem itt majdnem négy hónap leforgása alatt, mint Pesten akár két év alatt.

Négy hónap. Valóban ilyen sokáig kibírtam volna? Bevallom, mikor ideköltöztem, egyáltalán nem hittem benne. Ami azt illeti, anyámat is megkérdezném épp, hogy ő hogy látja a dolgot. Viszont, elég régen beszéltünk már, amiért, bár nem tudtam, ki hibája, kevésbé hibáztattam magamat.

Karol integetett nekem a hatalmas épület eresze alól, ahol mellette pár méterre két kamaszkölyök dohányzott. Az hitte, nem veszem észre, de bárcsak így lett volna! Amellett, hogy Reus meghívásán agyaltam, néha, pár perc erejéig végigfuttattam magamban az elmúlt négy hónap eseményeit. Azok közül a sok dolog közül, amire rájöttem, pedig, az egyik, hogy Karol mindvégig csak ártott nekem. Talán jobban is, mint Patrick. Karol sokszor csapdába csalt, és hülyét csinált belőlem, amit igaz, hogy Patrick is ugyanúgy megtett, de a különbség az volt kettejük között, hogy az utóbbi megbocsáthatatlan cselekedeteinek tudtam az okát, és még az értelmét is beláttam, viszont Karol sosem tudtam, mit miért tesz.

Majd kicsattantat az örömtől, mikor odaértem hozzá, és ő nyilván nem azért várta a mai napot, hogy új ruhákat vegyen magának. Nem is értem, hogy nem figyeltem fel már a kezdetekben arra, mennyire látványosan szereti kavarni a kavarni valót. És sajnálom is azt az embert, aki a barátjának mondhatja ezt a nőszemélyt.

- Örülök, hogy eljöttél. – Próbált velem jópofizni, de közben jól tudta, hogy már rég elkésett. Valószínűleg abban reménykedett, egyszer majd meggondolom magam.

- Hamar túl akarok esni rajta. – Viszont én eldöntöttem, hogy semmilyen megjegyzésemet nem fogom véka alá rejteni előtte. Hadd tudja csak meg, hogy mi, ketten teljesen más vizeken evezünk.

- Akkor mehetünk? – Legtöbbször, mikor olyasmit vágtam a fejéhez, ami a normális embereket megsérti, úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna, vagy egyszerűen csak viccként fogja fel. Egy jó ideje űzi már ezt a foglalkozást. Szerintem nem is kell mondanom, mennyire az agyamra megy vele.

- Nem is értem, miért állunk még itt.

Dortmundnak ez a bevásárlóközpontja van hozzám a legközelebb. Csak három megálló. Nem is értettem, miért nem látogattam meg eddig. Hatalmas egy épület, és amiért még jobban felcsigázott az az, hogy rengeteg olyan boltot pillantottam meg hirtelen, amilyet eddig még csak nem is ismertem. Tipikus német üzletek, amiket muszáj volt megnéznem. Hirtelen elfogott az izgalom, és úgy éreztem, legalább egy jó dolog van abban, hogy ma eljöttem ide. Ettől eltekintve, viszont, még ugyanúgy utáltam vásárolni, de néha tehet az ember egy kis kivételt, úgy gondolom. Különben nem lennének ruhái.

- Nem jössz? –kérdezte aztán Karol. Észre sem vettem, hogy megálltam. Reméltem, azért a szájam nem volt nyitva, miközben a tőlem telhető leggyorsabban körbepásztáztam a tekintettemmel a terepet. A lehető legtöbb boltba már oda is képzeltem magamat. Nő vagyok, ennyi üzlet láttán még egy magamfajta is elgyengül.

- Ja, de. Persze.

- Magyarországon nincsenek plázák? – Jelen esetben nem zavart, amit kérdezett, még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy gyönyörködjek.

- Van rengeteg, de még a legnagyobb sincs akkora, mint ez. Az ott egy Starbucks?

Szerintem ezzel kellőképpen elárultam neki, hogy még életemben nem voltam Starbucksban. Csak ezután jöttem rá, hogy elég nagy meggondolatlan dolog volt ez.

De ő mégsem cikizett ki úgy, mint vártam.

- Ja. Szeretnél venni valamit? Ami azt illeti, én nem reggeliztem még, ha gondolod, beülhetünk.

Így tettünk. Meg kellett hagyni, egész hűvös volt idebenn. Kinn hiába esett az eső, rettenetesen meleg, az a tipikus fülledt nyári idő volt így, reggel kilenckor is. Karol még tegnap este egyeztette velem ezt az időpontot. A telefonszámomat bár sejtem honnan tudta meg, azért meglepett, hogy hívott. Ami azt illeti, még mindig nem értettem, miért kellett eljönnöm vele ide.

A kávézó majdhogynem dugig volt. Karol kért egy sonkás-sajtos bagelt és egy lekváros croissantot is a kávéjához , én egy karamellás frappuccinot rendeltem.

- Csodálkozom, hogy Kratzer így elengedett minket – szólalt meg kis idő múlva. A szívószálammal babráltam. Folyton beledugtam a pohárba, majd kivettem, és lenyalogattam róla a habot.

- Én nem. – Tegnap egyszerre kerestük fel Kratzert a műszakunk lejárta után. Még csak győzködnünk sem kellett, ő azonnal belement az egy nap szabadságba. Engem, pedig, még meg is dicsért, amiért ilyen jó orvosa vagyok Marco Reus-nak. Na, ja!

- És van már valami hely, ahova menni szeretnél elsőként? – Elsőnek le sem esett, mire gondol.

- Inkább körbenéznék. Már ha eljöttem veled, csináljuk hatásosan a dolgot, és ne pár perc alatt zavarjuk le az egészet. Van időnk, nem?

Erre nem válaszolt rögtön. Azon gondolkoztam, nekem is vennem kellett volna valami süteményt, mivel nálam is elmaradt a reggeli.

Mikor később megszólalt, azt mondta:

- Úgy is venni akarok pár ruhát magamnak, meg a gyerekeknek…

- Ja, én is. Magamnak.

Ezután csendben fogyasztottuk el, amit rendeltünk. Eldöntöttem, megvárom, amíg Karol kiböki, mit is akar valójában ezzel az egésszel elérni, én meg addig is élvezem, hogy itt lehetek. Nekem amúgy sincs már mit mondanom neki, csak ő kapaszkodik még görcsösen valamibe, ami kettőnket érint, de az is lehet, valamiféle tervet sző magában, amivel ki tudja, mit akar elérni. Ami biztos, hogy nem szabad megbíznom benne. Túl nagy hiba volt már korábban is ezt tennem.

A földszinten kezdtük. Próbáltam kizárni, hogy ő is itt van mellettem, csak arra koncentráltam, ami körülvett, és egyedül az foglalkoztatott, mit is vegyek magamnak. Sosem voltam egy olyan, aki előszeretettel szórja a pénzt, mindig is megbecsültem, amim volt, és ami jutott. Viszont, most hiába is tagadnám, így, fizetés előtt állva is jócskán több pénz volt a pénztárcámban, mint anyának és Gábornak együtt valaha. Na, de nem is kellett félnem. Az árak itt is tökéletesen hajmeresztőek.

 A legtöbb butikban megfordulván konstatálni tudtam, hogy nyár lévén, a legtöbb kollekció mind nyárias, lenge öltözékekből áll. Ami ezt illeti, eddig nagyon fel sem tűnt, hogy most éppen július van, azaz, hogy a nyár éppen tombol. Persze, meleg volt, meg minden, de én jómagam nem csináltam olyasmit, amit az emberek nyaranta szoktak, ami fura. Legalábbis, ha visszagondolok az eddigi nyaraimra, mindig csak az rémlik, hogy otthon éjt nappallá téve a Tumblr-ön lógtam, néha elmentem a strandra, illetve az idők többségét a barátaimmal töltöttem. Egész nap pihentem, és semmit sem csináltam. Aztán hirtelen rájöttem, miért is nem csinálhatom már ezt. Hiszen dolgozó ember vagyok, és a kórházban akkor is kellek, legyen bármilyen évszak.

- Nem megyünk át abba a kisgyermek boltba oda, szembe? Itt nincsenek valami jó cuccok – zavart meg Karol. Igaza volt. Már legalább az ötödik boltban voltunk, de még nem találtam magamnak semmi olyasmit, amire azt tudtam volna mondani, hogy feltétlenül kell. Nekem, ugyanis jól meg kell gondolnom, valóban szükséges-e valami, mielőtt megveszem. Bár, őszintén, fogalmam sincs, pontosan, mit is akarok.

Az üzletben, ahol kizárólag kisgyermek ruhákat árultak, nem igazán tudtam magammal mit kezdeni, de azért nem  akartam Karolt egyedül hagyni, mert ebben a hatalmas építményben simán eltévedtem volna. A csecsemő ruházatnál nézelődtem kicsikét. Néhány darab rendkívül aranyos volt. Kíváncsi lettem, nekem vajon, milyen színű rugdalózóm volt, mikor kisbaba voltam. Anyám nem is nagyon mutatott rólam képet ilyen korból. Szóvá akartam ezt tenni neki most azonnal, de aztán rájöttem, hogy később úgyis elfelejteném, így teljesen mindegy. Voltak olyan ruhák is, amikre nevek voltak írva. Ezután azon gondolkoztam, anyámék miért Vandának neveztek el, illetve, hogy ha nekem lenne egy gyerekem…

- Szerinted melyik? A csíkos vagy ez a sima? – Karol hirtelen két pólót nyomott az arcomba. Az egyik egy zöld, citromsárga és narancssárga csíkos darab volt, a másik egy egyszínű égszínkék, rajta egy értetetlen, absztrakt ábra.

- A csíkos – mondtam kedvtelenül.

- Jól vagy?

Meglepett, hogy ezt megkérdezte. Azonnal ráakartam vágni, hogy nem, de az egész olyan volt, mintha nem jutott volna eszembe ez a szó. Csupán megráztam a fejem, Karol, pedig ide-oda tekingetett a babaruhák és köztem. Úgy nézett rám, ahogy még sosem láttam.

- Gyere! Van még pár dolog, amit nem tudok eldönteni.

Követtem őt oda, ahova vezetett, majd azt az utasítást kapva, hogy segítsek választani, mindig ráböktem a kettő közül arra, amelyik szerintem jobban nézett ki. Nem értettem, miért nekem kell ezt eldöntenem.

- Tudod, az a rossz, hogy ilyenkor nekem mindig kettőt kell vennem mindenből. – Nem esett le azonnal miről beszél.

- De miért veszel egyformát?

- Hogyan?

- Ha nekem ikreim lennének, biztosan nem öltöztetném őket ugyanabba. De persze, ez csak személyes vélemény.

- Nem tudom. Most, hogy mondod… Bár, úgysem egy időben veszik fel ezeket a cuccokat.

- Igaz.

Azt éreztem, nincs kedvem most már ehhez a vásárolgatáshoz. Még csak fél tizenegy volt, de nekem úgy tűnt, legalább már öt órája itt rostokolunk. És hirtelen abban is biztos lettem, hogy nincs is szükségem semmire.

Miután Karol fizetett, és távoztunk az üzletből, újra megkérdezte:

- Biztos, minden oké?

- Ja, persze.

- Szomorúnak tűnsz.

- Nem, dehogyis!

- Biztos?

- Igen.

Ezután ismét női ruhaboltokba mentünk. Immár az első emeleten. Az egyikben felpróbáltam pár lenge, nyári felsőt, amik ránézésre egész jól néztek ki, viszont rajtam ocsmányul álltak, így ki sem mentem a próbafülkéből, hogy megmutassam Karolnak. Azonban találtam egy nadrágot, ami mind a próbababán, mind rajtam nagyon jól nézett ki, ami igazán nagy szó, mert ilyen magas lévén általában elég nehéz nekem nadrágot találni. Kapásból vettem is belőle három színben. Majd beszereztem hozzá egy fekete és egy barna övet is.

Pár bolttal arrébb viszont, már találtam megfelelő felsőket én is. Irigyeltem is Karolt, amiért ő ilyen könnyen és hamar kifogott már párat, de most én is legalább nyolccal biztos bevonultam a próbafülkébe. A legtöbbje valóban jól állt, ahogy vártam. Karol is agyondicsért miatta, de hiába adta a legjobb barátnőt, azért még mindig nem felejtettem el, hogy vigyáznom kell vele.

- Már csaknem ki bírom jelenteni, hogy elfáradtam. Ne ebédeljünk valamit?

Ekkor jutott csak eszembe, hogy farkas éhes vagyok, ami, pedig, azt illeti, azt hittem, már régen elmúlt dél, de telefonom sajnos csalódást okozott. Ez a vásárlás egy idő után kissé unalmas és fárasztó tud lenni.

Volt egy étterem nem messze, elhatároztuk, beülünk, és megebédelünk, utána még folytatjuk, amit abbahagytunk. Bár, én már úgy voltam vele, hogy ennyi bőven elég volt, jócskán alább is hagyott a kezdeti lelkesedésem, de Karol még bizonygatta, hogy a háztartási cikkeket áruló boltba mindenképp be akar menni, mert új függönyt és szőnyeget akar venni. Csak ekkor mondta el, hogy ő tulajdonképpen kocsival jött.

Nekem is kéne egy autó.

- Köszöntöm önöket! Itt vannak az étlapok. Minden ételünk friss, természetes alapanyagokból, itt helyben készül.

Megkértem Karolt, hogy az étterem azon részére üljünk, ahova nem látnak be az emberek. Megmagyaráztam neki, hogy eléggé feszélyez, ha más nézi, ahogy eszem. Nem mintha valami undorító lenne benne, én is úgy táplálkozom, mint más, csak egyszerűen zavar.

- Persze, megértem. Én sem nagyon vagyok oda érte. – Ezután még mondott valamit, amire már nem figyeltem. Azzal voltam elfoglalva, hogy mit rendeljek. Hirtelen úgy éreztem egy egész sertést fel bírnék falni.

A magas, szőke hajú pincér nem sokkal azután már vissza is tért hozzánk, miután ideadta a gondosan összefűzött étlapot. Alig hagyja az embert dönteni.

- Sikerült választaniuk?

Egy gyors pillantást intéztem Karol felé jelezve, hogy mondja ő elsőként, én még vacillálok. Nem figyeltem, mit rendelt.

- És maga, hölgyem? – Megítélésem alapján a szőkeség pontosan annyi idős volt, mint én.

- Legyen egy gyros tál… - Nem tudom, miért ezt választottam végül, ez volt az első, amit kiszúrtam.

- Oké, rendben.

- Várjon! Még nem fejezetem be. – Valahonnan, távolról láttam, ahogy Karolnak a meglepetéstől kiguvadnak hatalmas, mogyoróbarna szemei. – Szeretnék még egy adag rántott csirkecombot sült krumplival, illetve két szelet pizzát is, egy sonkásat és egy szalámisat.

- Nem soká elkészül – A srác, aki megesküdnék, hogy mielőtt ki nem nyitottam a számat, enyhe érdeklődéssel figyelt a jegyzetfüzete mögött, most undorító, és szánakozó pillantással méregetett, majd ott hagyott minket.

Vártam, hogy Karol reagál valamit. Csupán, két-három perc telt el, és azt mondta:

- Biztos, hogy meg bírod mindezt egyedül enni?

- Persze – vágtam rá azonnal –, kilyukad a gyomrom az éhségtől.  

- Hát, te tudod… - Még mindig kételkedni látszott. – Csak én úgy vagyok vele, hogy az ételt nem szabad semmilyen körülmény között kidobni. Ezt nálunk mindig is így tanították.

Rémlett, hogy anno anya is sokszor emlegetetett hasonlót.

- Nyugi, egy falat sem fog a kukában landolni.

Miután kihozták az italt, amit rendeltünk, én azonnal nekiestem, és a szívószállal hangosan szürcsölgetni kezdtem. Szinte éreztem, hogy a gyomrom megtelik az édes, cukros gyümölcslével.

Nem is tudom már, hogy tudtam figyelmen kívül hagyni Karol furcsálló pillantásait.

- Figyelj, Vanda… – kezdte aztán.

Miután az utolsó cseppet is kiszürcsöltem az üvegből, azonnal a szavába vágtam:

- Vártam is, hogy elkezdd, miért is vagyunk itt tulajdonképpen.

Ezen, mintha meglepődött volna, de én nem zavartattam magam. Az itallapot kezdtem tanulmányozni, hogy mit rendelhetnék következőleg.

- Azt hittem, jól érezted magad.

- Így is van. De nem amiatt, mert te is itt vagy, hanem mert, bár alapjáraton a falra mászok tőle, most jól esett, és kicsit meg is nyugtatott ez a vásárlás. Nem beszélve arról, mennyi új ruhával gazdagodtam.

- Miért? Ideges vagy? – Tudtam, hogy neki csak ez a rész fog megmaradni. De nem válaszoltam. Biztos tudja a választ.

Mikor pár perc múlva újra megszólalt, teljesen más arckifejezése lett. Komoly, és felettébb őszinte; olyan, amilyet eddig még nem láttam. Bár, lehet, csak én képzeltem. Ismét emlékeztettem magam, hogy ő az utolsó ember, akit megbízhatónak lehet nevezni.

- Ha Patrick miatt vagy ideges, akkor ne tedd. Persze, megértem, ha úgy érzed, felemészt ez a dolog, de jobban tennéd, ha hagynád…

- Olyan, könnyen beszélsz. Veled ilyesmi nem történt meg soha. És képmutató is vagy. Te végig tudtad, hogy mi folyik itt.

- Nem igaz. Én sem így ismertem Patrickot.

- Hazudsz.

- Nem hazudok.

- De, hazudsz. Te a megismerkedésünk óta, folyamatosan hazudsz nekem.

- Nem…

Közben meghozták az ebédünket. Karol elé valami pecsenye szerű ételt tett egy vörös hajú pincérnő; elém a szőke pincérfiú hozta elsőként a gyrosomat, majd szinte rögtön a többit is. Az asztal túl kicsinek bizonyult, és Karol alig tudta előhalászni a villáját két tányér közül.

- Minek rendeltél ennyi kaját? – A szavait düh mérgezte. Meglepett, de próbáltam úgy tenni, mint észre sem vettem volna.

- Mert éhes vagyok.

Azonnal hozzá is láttam. Karol még vonakodott, de úgy döntöttem, nem zavartatom magam, amiatt, ahogyan néz. Olyan áthatóan és idegesítően. Rég ettem már gyrost, és különösen finom volt.

- Miért nem bízol bennem? – Kérdezte aztán két falat között. Hirtelen azt hittem, magától kérdezi.

- Miért kéne bíznom benned?

- Mindig ott vagyok melletted, ha baj van. Segítek, és te még csak meg sem hálálod.

- Mit? Mit háláljak meg? Hogy folyamatosan kavarsz nekem? Hogy hazudozol? Hogy teljesen hülyét csinálsz belőlem? Hát, köszönöm szépen, Karol, de innentől kezdve erre a rendkívüli szolgáltatásodra nekem nincs szükségem.

- Hisz’ még csak meg sem értesz…

- Hidd e! Eleget értettem már meg felőled. Többet is, mint kellett volna.

- Nem…

- Kérdezhetnék valamit? – Lettem a villám, és megvártam, míg ő is így tesz, majd rám figyel. – Mi a fészkes fenéért akartad te olyan görcsösen, hogy én és Patrick legyünk a nagy szerelmes pár, akiket mindenki csodál? Miért akartad, hogy mi minden áron összejöjjünk? Miért lett volna ez jó neked? Nem értem. Még így is többre tisztelem, Patrickot, mint téged. Ő legalább azonkívül, hogy szintén becsapott, mint te, érthető módon viselkedett. Te viszont, egy utolsó szar alak vagy, akiben ezután, ha ütnének, sem tudnék megbízni…

Újra neki estem az ebédemnek, és próbáltam sietőre fogni, hogy a csirke és a pizza ki ne hűljenek. Nem törődtem vele, hogy Karol ezután még a csendesebbnél és csendesebb marad, és fura vöröses-lilás árnyalatúvá válik az arca.

És ettünk. Síri csöndben. Csak valami idióta, semmitmondó zene lengett be minket. Az étteremben senki nem volt, én meg már, azt hiszem, az ötödik gyümölcslevemet rendeltem.  Miután Karol befejezte az étkezést, nem tudom, hogy most engem nézett-e, ahogyan az utolsó pizza szeletet tolom le, vagy a semmibe révedt azzal a szenvtelen tekintettel.

Hátradőltem a székemben, és egyik karommal átöleltem a hasam, a másikkal a üdítős üvegemet szorongattam, amiben már csak pár korty narancslé volt. Az asztalunkon levő mindegyik tányér üres volt.

- Hozhatom a számlát? – jelent meg aztán a szőkeség. Úgy nézett rám, mintha egy utolsó ribanc lennék. Miért? Ha, egyszer jól akarok lakni egy étteremben? Semmi köze ahhoz, hogy mennyit eszek. – Egyben fizetnek?

- Nem – vágtuk rá mindketten azonnal.

Miután a srác elment, Karol megjegyezte:

- Lehet, hogy egy számmal nagyobb ruhákat kellett volna venned…

- Neked meg lehet, hogy egy számmal előbb be kellett volna fognod.

Miután, elhagytuk az éttermet, Karol elindult valamelyik butik felé, én meg mit sem törődve ezzel, a lépcső felé tartottam. Kellett neki pár perc, mire fel tűnt, nem vagyok mellette.

- Te meg mégis hova mész?

- Láttam fent egy tök jó palacsintázót.

- Hogyan? Ne mondd, hogy még ezután is éhes vagy?

- Ha jössz, jössz; ha nem, nem.

De tudtam, hogy jönni fog velem, így egy diadalittas arckifejezéssel rohantam fel a lépcsőn a harmadikra. Karol a mozgólépcsőn ment fel, viszont én utáltam a mozgólépcsőket.

- Te nem eszel semmit? – kérdeztem, mikor már a rendelésemre vártam: egy epres-nutellás és egy túrós-mazsolás palacsinta, illetve egy vaníliapudingos gofri. Karol utálkozva rázta meg a fejét. Pár perc múlva aztán megkérdezte:

- Mióta eszel te ennyit?

- Nem tudom – vontam meg a vállam.

Csendben nézte, ahogyan elpusztítom a rendelésem. Istenien finom volt, az egyetlen baj csak abból adódott, hogy itt, ellentétben az étteremmel, csak kint voltak asztalok, így a legtöbb járókelő tökéletesen kinézhette a számból a falatot, ami bár eleinte zavart, később úgy döntöttem, jobb, ha leszarom.

A gofri, kicsit hideg volt, de annyira nem érdekelt. Azzal voltam elfoglalva, hogy a tejszínhabot lekotorjam róla, hiszen azt nem igazán szeretem, mígnem Karol egyszer ismét meg nem szólalt.

- Figyelj, Vanda – Félve kezdett bele, és sejtettem, megint mire akar kilyukadni. -, az lehetséges, hogy Marco Reus itt van, és pont felénk tart?

Mi a jóságos Isten?

Több sem kellett, azonnal eltoltam magamtól a tányéromat, amin egy félig megevett gofri pihent, illetve a lehető leggyorsabban felkaptam egy szalvétát, és megtöröltem a szám. Karol furcsállva nézte a reakciómat.

- Mit akar tőled? – kérdezte. Nem válaszoltam.

- Jó étvágyat! – Olyan volt, mintha legalább már hónapok óta nem hallottam volna ezt a hangot. Féltem oldalra fordulni, hogy ránézzek, de nem akartam bunkónak tűnni, így muszáj volt megtennem.

Hiába volt még rajta a gipsz, így is kifogástalanul festett. Térdig érő, koptatott farmernadrág, világoskék ing… És ami a legjobb, hogy mivel csaknem a székem mellett állt, éreztem az illatát. A világ legfenségesebb aromáját, amit orr valaha szagolt.

- Köszönjük! – mondta hirtelen Karol, mikor látta, nekem még erőre van szükségem ahhoz, hogy megszólaljak. Észre sem vettem, mikor vette maga elé az egyik üres, palacsintás tányért, hogy a focista nehogy azt higgye, ekkora zabagép vagyok.

- Vanda – Meglepett, hogy a nevemen szólított.

- Igen, Herr Reus? – A háttérben láttam, ahogy Karol majdnem elneveti magát. A fél karomat odaadtam volna azért, hogy ő most ne legyen szem- és fültanúja ennek.

- Gondolkozott a szombat estén? – Ismét láttam, hogy Karol nevetéssel küzdő arca immár meglepetté válik.

- Igen – vágtam rá azonnal, de rá kellett jönnöm, hogy még nem igazán agyaltam rajta. -, ami azt illeti, nem…

- Akkor most…? – Zavartan elnevette magát. Karol még mindig csendben figyelte az eseményeket.

- Herr Reus, én nem akarom, hogy megerőltesse magát a gipszben… - Azt hiszem, sikerült megtalálnom a legbénább érvet a világon.

- Ugyan, kutyabajom!

- Én nem is tudom…

Belenéztem Marco Reus reménnyel teli, csillogó kék szemébe, és semmit sem értettem. Miért történik ez? Miért áll ő itt, és kérdezi már meg másodjára, hogy nem megyek-e el vele randizni?

Karol cselekedett helyettem:

- Vanda, azt akarja mondani, hogy nagyon szívesen elmegy veled szombaton.

Nem néztem már a focistára, de szinte éreztem, hogy ezúttal még jobban ragyogni kezd a szeme.

- Komolyan?

- Persze - válaszolt helyettem Karol, és egy biztató mosolyt küldött Reus felé. – Majd felhív, hogy megbeszéljétek a részleteket. – Akkor még nem is törődtem vele, hogy vajon honnan tudja, nekem megvan Marco Reus telefonszáma.

- Akkor várom, hogy hívj – Mondta pár rendkívül hosszúnak tűnő pillanat múlva a focista nekem intézve szavait. Mosolygott, olyan féloldalasan, ahogy szokott, de tudtam, ő is olyan zavarban van, mint én.

- Persze, mindenképp – Gondoltam, illetlenség lenne nem válaszolni.

- Akkor viszlát.

Karol még mondta, hogy viszlát, de én már nem emlékszem, hogy ugyanígy tettem volna. Ennek az egésznek nem így, ilyenkor, ezen a helyen kellett volna megtörténnie.

Miután fizettem, és ismét a másodikra tartottunk, a barkácsboltba, ahol Karol kitudja már mi a francot akart venni, csak pár percig bírtuk ki csend nélkül. Karolnál azonnal beindult a pletykagép.

- Ez meg mi a franc volt?

- Micsoda? – Hülyeség volt úgy tenni, mintha nem tudnám, miről beszél, de egyszerűen nem jutott okosabb az eszembe.

- Hát ez… Marco Reus randizni hívott téged?

- Ja, hát igen… - Úgy akartam ezt mondani, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, de éreztem, hogy Karolnak azonnal leesik az álla.

- És ezt mikor akartad elmondani?

Mi?

- Hadd gondolkozzam! Soha? – És megálltam. Már az üzletnél jártunk, ahova tartottunk, de végül, úgy gondoltam, jobb, ha itt megállok, és vele többé egy tappodat sem megyek. Hirtelen fáradt, és rettenetesen szomorú lettem.

- Mi van? – kérdezte.

- Hogy mi van? Egyáltalán miért mondtad azt Reusnak, hogy elmegyek vele szombaton? Ki kérte, hogy ezt tedd?

- Hiszen azt hittem, ezt akarod. Úgy néztél rá… és ő is úgy bámult téged…

- Majd azt én eldöntöm, hogy nézek rá, oké? – Kicsit hangosabban kommunikáltam a kelleténél, és ennek az lett a következménye, hogy pár mellettünk elhaladó vásárló, szánakozó pillantásokkal meredt vissza ránk. Karolt, úgy látszik, ez zavarta, viszont engem egyáltalán nem. – Tudod, mit? Én nem akarok többet itt veled lenni. Kösz, hogy eljöhettem; kösz szépen ezt a mai napot, és a szombati randit. Szia.

Amíg ki nem mondtam, egyáltalán nem gondoltam komolyan, hogy elmegyek, de végül nekiindultam, és remélve, hogy nem követ, lerohantam a lépcsőn a földszintre, majd ki a szakadó esőbe. Emlékeztem, hogy van nálam esernyő, de úgy gondoltam a megállóig csak kibírom valahogy.  

- Vanda! – Persze, hiába is reménykedtem, Karolt egyáltalán nem olyan könnyű lerázni, mint hittem.

- Hagyjál már békén! – Sokkal hamarabb beért, mint gondoltam. Mindketten a szakadó esőben álltunk, a különbség csak az volt, hogy Karol maga felett egy fekete esernyőt tartott, én meg csaknem a fejbőrömön éreztem a legördülő esőcseppeket.

- Hadd vigyelek haza. Meg fogsz így fázni. – Amíg ezt nem mondta, észre sem vettem, hogy lehűlt a levegő.

- Busszal megyek.

- Légy szíves! Hadd magyarázzak meg mindent, amire kíváncsi vagy; megígérem, hogy választ kapsz, mindenre, amit szeretnél.

- Nem szeretnék tőled semmit.

- Vanda! – rettegve kiáltott utánam, mikor hátat fordítottam, és elindultam. Egyedül csak attól féltem, a ruhák is megáznak velem együtt. – Amit kérdeztél…

- Nem érdekel. – Azt hiszem, még a vállamat is megvontam. Viszont, hallottam, ahogy fut mögöttem.

Nem gondoltam, hogy utol is ér, de végül így lett. A vállamra tette a kezét, amelyikkel nem az esernyőt fogta, és egy teljesen hihetetlen dolgot mondott:

- Patrick a testvérem, Vanda…