2016. augusztus 28., vasárnap

Harminckettedik rész



 Nos, sziasztok!
Elnézéseteket szeretném kérni, hogy ma, és sajnos ilyenkor tudtam hozni a részt. Ez lassan már ilyen formai dolog nálam :/
De térjünk inkább a részhez, ami a szülinapi rész után nekem lényegesen kevesebbnek és tartalmatlannak tűnik, de sebaj. Azért remélem, tetszik majd. :)
Több hozzáfűznivalóm nincs is. 
A következő résszel, pedig  a szokásos módon, két hét múlva szombaton, szeptember 10.-én fogok érkezni. Addig is legyetek jók, vigyázzatok magatokra! Jó sulikezdést, már ha az lehet jó :D
Remélem, szuper nyaratok volt, és hogy ehhez a Willst du... is valamelyest hozzájárult! :)
Puszi,
Bridzsi :*

Remegő gyomorral szálltam be Erik hófehér kocsijába. Nagyjából ennyi az, amit mondani tudok a járműről, ugyanis, bár teljes vaksötét még nem volt lévén körülbelül nyolc óra, a szememet valami furcsa, nyálkás köd lepte el, és én semmit, szó szerint semmit sem láttam tőle. A torkom kiszáradt;  lábam úgy remegett, mint a kocsonya. Úgy éreztem magam, mint abban a vadászos, menekülős filmekben levő rossz vad. Egy a végtelenségig űzött, kitoloncolt, vérig sebzett vad. És bár ilyenről komolyan vett valóságban, persze, egy árva szó sem volt, senki sem akart megölni, meg ilyesmi, sosem tapasztalván még hasonló érzéseket, nem is tudtam, mit csináljak. Hirtelen rögeszmémmé vált, hogy meneküljek. Meneküljek, de nagyon gyorsan.
A szívem majd’ kiugrott a helyéről, mikor hozzávetőlegesen tíz pontos perccel a hívásom után Erik Durmot megláttam. Az adrenalin felforrt a véremben, az arcom levő bőr pedig égve tapadt a csontjaimra, ziháltam, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva rettenetesen féltem. A hátam majdhogynem görcsben állt, túl nehéznek éreztem azt a pár darab göncöt, ami a táskámban volt; mindezt valószínűleg a hirtelen lesújtó gyengeségérzet miatt. Sosem, talán még sosem éreztem magam ennyire erőtlennek.
Nem közvetlenül a lakás előtt vett fel, hanem én ameddig csak bírtam, kivánszorogtam a főútra, és reszketve vártam, hogy valaki észrevegyen ott, betegyen a kurva kocsijába, és elvigyen innen nagyon-nagyon messzire. Folyamatosan attól rettegtem, hogy Marco utolér, megtalál, és nem enged el, nem hagyja, hogy elmenjek. Ezt szerettem volna, persze. Titokban. Így is kellett volna lennie. Patrick meg eltakarodna a fenébe, és csak mi ketten maradnánk. Csakis, kizárólag ő és én. Viszont, ezt nem lehetett akkor. Tudtam, hogy el kell rohannom. Valamit ki kellett találnom, hogy megszabaduljak a felelőtlen tetteimtől, valami véletlen békére szükségem volt, amíg értékelni tudom a történteket, hogy aztán tiszta fejjel léphessek elé bocsánatot kérni, meg ilyesmi. Elvégre, ő egyáltalán nem tett semmit. A focista, bár úgy viselkedett, ahogy ezelőtt még sosem tapasztaltam, egy szóval sem bántott meg. Engem aztán nem! Gyenge voltam, lehet, mégis egyre immunisabb már minden sérelemre. Lehetséges, mindez egy terápia titkon, és mindenki csakis ezért dolgozik, hogy megeddzen engem.
De ettől nekem el kellett menekülnöm. Egy időre. Egy napra. Kettőre. Csak egy kicsit. Hogy egyedül legyek. Vagy legalábbis valaki olyannal, aki mindent ért. Aki többet tud, mint bárki, mégis egy hülyegyerek. Korábban soha nem voltak barátaim, olyan emberek, akár egyvalaki, akire bármikor, feltétel nélkül számíthattam. Viszont, mikor Eriket megpillantottam, aki hatalmas, aggódó zöld szemeivel rám meredt, majd egy az autóból kirángatott takaróval belepte a hátam, és segített beszállni a járműbe, akkor tudtam, hogy találtam egyet, és akármi is történt ezelőtt, megérte várnom rá.
A fogaim össze-össze koccantak még, de amint láttam, hogy egyre kijjebb tartunk Dortmund központjából, fokozatosan könnyebbültem meg. Az izgalom helyét átváltotta az aggodalom és egy furcsa bűntudta-maszlag azt illetően, mi a francot is műveltem, miért is bírom még magamat egyáltalán embernek nevezni. Szóval, ilyen lenne, mikor én sebzek meg egy embert? Végre, kinőttem az áldozat szerepéből, és kezdhetem én is a szeretteim porba tiporását. Őszintén, nem igazán értettem, Marco miért reagált olyan hevesen Patrick láttára, habár tény, utálják egymást; de az nem volt kérdés, nagyon-nagyon megbántódott, és valahol éreztem, erről nem (csak) Patrick, hanem legfőképp én tehetek.
- Elviszlek hozzám, jó? Ott aludhatsz, ameddig csak akarsz.
- Köszönöm – makogtam, de a fülsüketítőnek tűnő motorbúgásban nem igazán hallottam a saját hangom.
- Nagyon fázol?
- Ne-hem. Csak…
- Nyugi, majd elmeséled, ha akarod. – Azzal megsimítottam a hajam, továbbá az útra koncentrált. Azután már egy szót sem szólt.
Legalább húsz percig autóztunk, míg végül már a város teljes külterületén jártunk, ahol egy-egy nagyobb telken, nyaralón és villán kívül nem volt semmi más. Erik egy rövid, poros bekötőútra fordult, aminek pontosan a végén egy kevésbé giccses és jóval kisebb, de végtelenül pompás és aranyos, kétemeletes ház állt.
A kapu valami bonyolult távvezérlő segítségével kitárult előttünk, ő pedig bekanyarodott a jókora garázsba, amiben nagyjából még három hasonló autó is kényelmesen elfért volna. Igazság szerint, nem gondoltam volna, hogy ő lesz az első focista, akinek a házába, én beteszem a lábam; egyáltalán, nem is hittem volna, hogy lesz ilyesvalaki, maga az egész fura érzés volt. Hogy látja őket az ember a meccseken focizni; interjúkat adnak; keményen edzenek, és csak arról az életükről tudsz; viszont, amit én akkor láttam, egy kis bepillantásnak felelt meg abba a másik életbe, amiről senki igazából semmit nem tud.
- Na, gyere! – Segített kikászálódni a kocsiból, majd felvezetett a lépcsőn, és beengedett az otthonába. Kinyitotta előttem a hatalmas és sötét ajtót, majd miután beléptem, a hosszú folyosón a világítás azonnal, szinte megvakítva engem, felkapcsolódott.
Hogy őszinte legyek, mivel valami furcsa, ragacsos izgalom, illetve a lüktető aggodalom még mindig a testemet égette, nem sok minden ragadt meg magáról a lakásról. Tulajdonképpen, nem is volt feltett szándékom, hogy körbenézzek, meg annyira az emlékezetembe véssek hirtelen mindent, és egyáltalán nem azért, mert úgy voltam, esetleg többször is megfordulok itt, hanem mert úgy gondoltam, az Erik háza az ő személyes tere, én csak egy vendég vagyok, akit beinvitáltak a konyhába, és akit megkínáltak egy teával.
- Felviszem a cuccod a szobádba, jó?
Tiltakoztam volna, hogy nem kell a külön szoba, a kanapén is nyugodtan tudok aludni, ha az nem annyira kényelmetlen, mint az enyém, mert azért az a babának mégsem lenne valami kellemes, de alig tudtam megszólalni. Mikorra meg már megtaláltam a hangom, ő eltűnt a hosszú lépcsőn. Mire pedig visszaért, a teavíz lefőtt, így ő csak beledobott egy filtert, és együtt vártunk. Ő a nagy, fekete és fehér színű konyhabútornak dőlt, én meg a hatalmas üvegasztalnál ülve vártam, és gondolatban valahol még mindig otthon, a lakásomon jártam. Ott, ahol Marco azzal a szenvedő arckifejezéssel nézett rám, ahol azt a puha ajkát a homlokomhoz érintette; ahogy meg akart menteni. Miért akar ő megmenteni egyáltalán? Ennyire látszik rajtam, mennyire elveszett vagyok? Ennyire üvölt belőlem, mennyire segítségre szorulok?
Erik az isteni illatú zöld teát egy piros bögrébe öntötte, amin az a felirat állt: „A legjobb lakótárs”. Sokáig bámultam, amíg újra a hangomhoz jutottam.
- Ez most valami vicc akar lenni? – nevettem halkan, aligha két másodpercig.
- Ja. Nem. Egyáltalán nem. Ez egy régi bögre. De adok másikat, ha kell.
- Nem kell, jó ez. Ameddig itt leszek… illetve, ameddig itt lehetek, ebből iszok, ha nem gond.
Megrázta a fejét.
- Addig lehetsz itt, ameddig csak akarsz, és amíg meg nem oldjátok a helyzetet azzal a béna Marcoval.
Először arra gondoltam, hogy ez mennyire kedves tőle, és hogy, ő tényleg egy igaz barát, de aztán furcsállani kezdtem, hogy még egy árva szót sem ejtettem neki arról, mi is a problémám valójában. Csak egy pillanatra néztem rá, de már attól kirázott a hideg.
- Honnan tudod…?
Afféle „minek nézel engem?” pillantással jutalmazott, amire gyéren elmosolyodtam.
- Lehet, hogy te értesz ezekhez a dokis dolgokhoz, de ehhez… nos, elég hülyék vagytok mind a ketten, már bocsi.
- Ezt meg, hogy érted?
- Mindegy – legyintett. - Remélhetőleg ti is minél előbb rájöttök.
- De mire? – Lehet, közre játszott az értetlenségemben, hogy este volt, és a történtek után, igencsak fáradtnak éreztem nem csak a testem, de az elmém is, viszont, ezeket a félmondatokat még a világ legintelligensebb embere sem értette volna meg igazán.
- Nézd, - ült le mellém az asztalhoz. – én ezt nem mondhatom el. Okos lány vagy. Előbb fogsz rájönni, mint Marcinho, de én nem mondhatom el. Úgy eltűnik a varázs, meg ilyenek.
- Miről beszélsz itt össze-vissza? – Ha akartam, ha nem, muszáj voltam elmosolyodnom.
- Hogy ez a kettőtök dolga. Én támogatlak Titeket, de…
- Miben?
A plafonra emelte a tekintetét. Kissé szórakoztató volt, hogy kezdi felidegesíteni saját magát, viszont, én akkor már tényleg nem értettem semmit sem. Ő hordott össze mindenféle zagyvaságot, szép, hogy nem tudom felfogni, mit is akart velem közölni!
- Semmiben. Tudod, mit? Hagyjuk!
- De nem! – ragadtam meg gyorsan a karját. – Miről van szó? – Ha egyszer a sok hülyeséggel azért valaki felkelti az érdeklődésem, akkor már illik teljesen el is mondani, miről van szó. Jellemzően elég kíváncsi alkat vagyok, és egyébként is erősen úgy véltem, az egésznek, amit összehadovál, köze van hozzám.
- Nem lophatom el Marcotól. Majd ő el fogja mondani idővel, ha nem lesz olyan béna.
- De mit? Valami rossz dolog?
- A lófaszt rossz! Vanda, inkább… - túrt a hajába egyre idegesebben.
- Inkább?
- Inkább mondd el, mi történt! Illetve, csak ha szeretnéd. Hátha tudok segíteni.
- Nem is segítesz sosem – ráztam a fejem némi hallgatás után. Legalábbis abban az egy pillanatban ebben szinte teljesen biztos voltam. Elengedtem a karját, inkább a kezemet kezdtem tördelni, ami szintén mostanság jött divatba nálam.
- Mi az hogy sosem?
- Mindig csak körülírod a dolgokat. Mondasz valamit, ami nem elég. Csak összezavarod az embert.
Ismét a fejét rázta, barna haja pedig követte őt ebben. Annyira fénylő, selymes hajat a legtöbb lány igencsak megirigyelne. Többek között én is.
- Meg kell értened, hogy nem mondhatom el. Nem az én dolgom. Én csak próbállak rávezetni titeket. Elérni, hogy boldogok legyetek…
Valamiből éreztem, hogy még nincs befejezve a mondat, viszont elhallgatott és nagy csend lett. Másodpercek elteltével már én is jól tudtam, mi a vége. A hűvös felismerés úgy csapott arcon, hogy azt hittem, leborulok a székről. Életemben nem éreztem még olyat, amit akkor abban a röpke egy percben. A gyomrom megremegett, és azt hittem, megint hányni fogok. Nagy levegőt vettem, és tisztában voltam vele, hangosan is ki kell mondanom.
- Együtt? – Az egész túl abszurdnak tűnt a számból. Úgy értem, én mindig is álmodoztam Marcóról, de az, hogy mi ketten, hús-vér valónkban együtt legyünk… Ezt soha, de soha nem tudtam úgy igazán elképzelni. Már kimondani is olyan bizarr volt, mint rá gondolni.
- Igen – suttogta halkan, majd kezemért nyúlt, és megszorította azt. Végtelenül forró kezei hűtötték az égő testem. – Tudod, mikor a felnőtt néni meg bácsi szeretik egymást…
- Nem, ő nem… - rebegtem túlságosan is megijedve, nem is figyelve a hülye ábrázatára, amit az előbbi kijelentése után vágott. Túlságosan is megrázva éreztem magam a hirtelen szerezett információtól. Erik zöld szemeibe meredtem, aki azokkal aztán csak azt suttogta: „de, igen”.
- A kurva életbe! – mondtam aztán jóval erélyesebben az eddigi megszólalásaimhoz képest, ráadásul magyarul.
- Mi?
- A fészkes fenébe! Az. – szóltam immár úgy, hogy Erik is megértse. Viszont, mintha ennyi lett volna az össze levegőm a tüdőmben, nem bírtam tovább megszólalni. Csak ültem, összegörnyedt háttal, az idióta hányingerérzetemmel. Semmit sem tudtam megérteni. Néztem. Erikre. Mindenhova. Mégsem láttam semmit.
Egészen sokáig így voltam. Ha akartam volna, sem tudtam volna mit mondani. Nemhogy helyesen, de még reagálni sem semmiféleképpen.
- Vanda? Minden oké?
Nem. Nem oké. De hogy mondtam volna el?
- Vanda? – Erik megragadta a vállam, és kicsit megrázott. Láttam. Pontosan érzékeltem, mit tett, de egyszerűen egy rezdülésnyit nem tudtam megmozdulni. Az meg, hogy beszéljek, túl távolinak tűnt számomra.
- Jól vagy? – kérdezte aztán egyre aggódóbban a focista. Jóllehet, megrémítettem. De jómagam is megrémültem.
De végül lépnem kellett. Felemeltem az ólomtestem. Nem tudtam, hova megyek, csak mentem. Kirohantam a konyhából otthagyva Eriket a kérdő tekintetével, majd ahogy csak tudtam, felrohantam a lépcsőn az emeltre. Csak mentem előre, mígnem a sok fehér ajtó közül kiválasztottam egyet. Viszont, nem az volt, amit kerestem, így továbbmentem. Negyedik alkalomra találtam meg a fürdőt, ahova már épp annyi időm volt, hogy beessek, mire kidobta a taccsot. Letérdeltem a WC elé, és csöppet sem törődve azzal, hogy a legtöbb inkább a hajamra ment, mintsem a csészébe, remegő testtel vártam, hogy végre végelegyen.
Mielőtt Erik felért volna utánam, bezártam az ajtót. Nem akartam. Nem akartam, hogy bejöjjön. Meglásson, és megsajnáljon. Engem nem kell. Többé már nem. Sosem kellett igazán.
- Vanda! Minden rendben? Engedj be, légy szíves! – dörömbölt az ajtón. – Nyisd ki, kérlek!
- Nem – nyögtem, majd miután úgy ítéltem meg, minden kiürült belőlem, és lehúztam a WC-t, kiszáradva fordultam a csaphoz, ami felett egy tükör volt. A karommal szinte pirosodásig töröltem ki a szememből minden könnyem. Nem szabad sírnom. Ez egy boldog pillanat. Annak kell lennie.
Elvégre, mindig is ezt vártam, nem? Erről álmodoztam. Én végtelenül kedveltem őt mindig is. Ezt nem lehetne tagadni. Nem is lehetne másképp. Ő és én is. Így van. Mi ketten. Amit akartam.
A francba!
Mikor Erik meghallotta, ahogy felordítok, még erősebben verni kezdte az ajtót. Viszont, én már ott nem tudtam megállni, és én ezt nagyon sajnáltam. Szenvedtem. Direkt és szándékosan szenvedtem, mert én úgy éreztem, megszakad a szívem. És nem tudtam abbahagyni. Térdre ereszkedtem, és arcomat a kezembe temettem. El kellett bújnom.
- Bemegyek – mondta. Érdekelt az engem? Már nem.
Felfeszítette az ajtót valami vasdarabbal, és odarohant hozzám. De engem nem kell megsajnálni! Én szándékosan kreáltam magamnak az emberméretű problémákat, ő mégis fogta, felnyalábolt a földről, és szorosan átölelt.
- Shh! Tudtam, hogy nem kellett volna elmondanom.
- De miért nem…? De miért nem…? – Belemarkoltam az erős vállába, és úgy kapaszkodtam ott, mintha attól félnék, lezuhanok. Pedig én már éppen hogy a legalján voltam.
- Mert én nem mondhattam. Marco meg béna. Egyértelműen béna. Legalábbis ilyen téren.
- De ő azt mondta, csak...
- Mind a ketten ezt mondtátok egymásnak.
- De ő előbb…
- Jól van, Vanda. Akkor miután felnőttél, most már elmondhatod, mi történt.
- Megbántottam. Soha nem fog már keresni. Mindent elszúrtam.
- Hogyan? Várj! Mit csináltál?
- Patrick… - ahogy kimondtam ezt a nevet, még hangosabban zokogni kezdtem. Mint egy öt éves. Mint egy olyasvalaki, aki teljesen összezavarodott.
- Az a idegesítő barom?
- Igeh-hen – Fel sem tűnt, hogy ő ezek szerint már hallott róla.
- Mi van vele?
- Csak pár napra… pontosan háromra…
- De mi?
- Azt mondta, nincs hol laknia, és én gondoltam… illetve ő megkért…
- Mi?
- Nem gondoltam volna, hogy baj lesz…
- Miből? – értetlenkedett. Valahol sejtettem, hogy ugyanazt érzi, mint én ez előbb.
- Ha ott lakik azon a pár napon… De Marco, ő…
- Féltékeny volt?
- Igen. Azt hiszem, igen.
Kicsit eltolt magához, hogy megnézzen magának. Mélyen a szembe nézett, majd adott egy puszit a homlokomra.
- De őt jobban…?
Talán mégis képes vagyok megérteni félmondatokból?
- Igen. Sokkal jobban. De…
- De?
Kikászálódtam a karjaiból, majd a keskeny ablakhoz léptem. Így háttal álltam neki, ami azért is volt nagyon jó, mert egyszerűen nem bírtam a szemébe nézni. A saját szemembe nem tudnék, ha képes lennék ilyesmire.
- Én kurvára szeretem őt, érted!? Soha nem éreztem még más iránt olyasmit, mint őiránta. De ő nem szerethet engem. Túlságosan is mások vagyunk. Én álmodozok róla, de nem gondolom komolyan. Én túl rossz vagyok hozzá, és nekem Patrick… a gyerekünk. Marconak nem kell azért velem lennie, mert megsajnál. Mert nem kap meg olyan könnyen. Nem azért nem adom magam, mert én ilyen vagyok. Erik, én sosem akartam…
Hallottam, amint kifúj egy nagy levegőt, majd mögém lép, és megfogja a karom. Most jéghideg a keze. Kényszerít, hogy a szemébe nézzek, és nem tehetek mást. Bele kell bújnom a zöld szemekbe, de attól csak jobban sírok. És zokogok tovább. Nem bírom abbahagyni, és talán nem is akarom. Csakis ehhez értek, és ez megy. Erről ismer mindenki, és másképp el sem tudna képzelni senki. Pedig, régen én hogy elhittem! Mindent hittem akkor. Úgy gondoltam, megerősödtem az idők során; ide tudok jönni úgy, hogy kemény vagyok. De csak tovább buktam. Mindezt, pedig borzasztóan fájt tudatosítani magamban.
- És mi lesz ezután? – kérdezte berekedt hangon a focista, mire én csak megráztam a fejem. – Ő most ott van nálad?
- Igen.
- Marco?
- Soha többé nem áll velem szóba.
- De az előbb…
- Kell a közelsége! Mert megment. Megváltoztat. Olyan dolgokat kihoz belőlem, amiket még csak gondolni sem mertem volna magamról. Vele minden más. Vele mindennek értelme van. De ez számomra nem egyenlő azzal, hogy mi ketten… ő nem akarhatja vállalni ezt a világot, ami velem jár.
- És te az övét? – kérdezte halkan.
- Minden feltétel nélkül.
- Akkor, – simított ki egy hajszálat a könnytől ragacsos arcomból. – szerinted ő? Nézd, én tudom, milyen volt régen. Én tudom, miken ment korábban keresztül, és mióta ismer téged, figyelj, tudom, nem hiszed el, de nagyon sokat változott. Nem féltétlenül csak jó értelemben, de ez számomra azt jelenti, hogy miattad képes volt erre… Én azt javaslom, hogy várjunk egy kicsikét, és akkor meglátod, hogy mik is az ő szándékai valójában. Úgyis meg fog keresni, és Erik Durm ebben nagyon-nagyon biztos. Addig is csinálunk pár szuper programot, és elleszel itt nálam, rendben? Hidd el, hogy keresni fog! Biztos, hogy tudja, hogy itt vagy, különben, már a rendőrség keresne téged.
- Te szóltál neki?
- Nem. Egyszerűen csak ismer. És bár magában nagyon haragszik rám, mert azt hiszi, elhappollak előle, de ugyanakkor tudja, hogy nálam biztonságban vagy. Na, magadra hagylak. Fürödj le nyugodtan! Remélem, egyébként, tetszeni fog majd a szobád. A barátnőimnek szoktam fenntartani…
- Komolyan? – csodálkoztam, de mivel aztán rájöttem, hogy csak viccel, gyéren elmosolyodtam.
- Na megyek. Kiálts majd, ha valami kell!
És magamra hagyott. Az idióta kettős érzelmeimmel, a félelmeimmel, az aggodalmammal, a kezdeti skizofréniámmal és egy fura, hűvös megkönnyebbüléssel együtt Erik Durm magamra hagyott a fürdőszobában. Miközben a kellemesen meleg, lágy vizet folyattam magamra, el-elpityeredtem, ugyan, de teljesen másként, mint ezelőtt pár percre. Összegeztem volna magamban a történteket, de egyrészt túl fáradt voltam, másrészt meg már nem akartam erőltetni magam. Felesleges fejfájás lett volna az egész, és egyébként is volt egy olyan érzésem, hogy lesz rá időm bőven. A számtalan, polcon sorakozó tusfürdőből kiválasztottam egy szimpatikusat, és jó ideig élveztem, a puha, tejes masszát, amint kényezteti a bőröm. A hajamat kétszer is átmostam, hogy ne érződjön rajta a hányásszag, majd miután végeztem, kikerestem a táskámból egy alvásra alkalmas felsőt és egy nadrágot.
- Kész vagy? – kérdezte valahonnan lentről Durm, majd míg az egyébként hatalmas szobában rendezkedtem, ő felkocogott és bekukkantott. – Minden oké?
- Persze – bólintottam a lehető legmeggyőzőbben. – Figyelj…
- Meg ne köszönd! – emelte fel a magasba a kezeit. – Tudom, hogy hasonló helyzetben te is így cselekednél, szóval jó éjt.
- Jó éjt – mosolyodtam el, és bár még remegett a testem a mai napon történek miatt, nem is tudtam egészen valamelyik hajnali óráig elaludni, de valamilyen szinten sokkal jobb volt így. Hogy itt volt. Illetve, hogy én voltam itt. Hogy elvégre ő a barátom. És, ahogy egy nehéz időszak közeledik, rá lehet számítani.

2016. augusztus 25., csütörtök

Szülinapi meglepetés rész!



Tisztában voltam azzal, hogy csak álmodom. Legalább tizenötször elismételtem magamban. Mégis, minden olyan valóságosnak, annyira kézzelfoghatónak tűnt. Mintha egy a miénkkel párhuzamos dimenzióban lennénk, ahol ő és én valódiak vagyunk. Ahol minden olyan, amilyennek lennie kell. Ahol már rég vége a szenvedésnek; csak mi létezünk.
- Te idióta, azt nem így kell. Add már ide! – A szüleim házában vagyok. Ők viszont sehol, a nővéreim szintén. Csak ő van itt velem. Épp kiveszi a kezemből a serpenyőt, és akármit csinál, isteni az illata. – Megmutatom, jól figyelj!
De egyszerűen nem tudok. Látom, hogy mozog a szája, mond valamit. Csinál is valamit. Sűrűn gesztikulál. Viszont, jó magam elveszem benne. Nem tudok másra figyelni, ha ő velem van. Az az érzés, ami a testem ilyenkor átjárja, emberi ésszel felfoghatatlan. Nem tudnám elmesélni senkinek sem, milyen. Ahogy rám nézett azokkal a tiszta, égkék szemekkel; ahogyan állt ott előttem; és az a test, a combja, a feneke… mintha a tökéletesség mindig is létezett volna. Uram Atyám, ez nem valós! Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Túl szép ahhoz, hogy megtörténjen.
- Látod? Ennyire egyszerű!
Láttam. Mindent nagyon jól láttam, amit látnom kellett.
- Szuper! Akkor…
És letette mindazt, ami abban az apró kezében volt. Felém fordult; csak rám nézett. Csakis, kizárólag rám. Odalépett hozzám, én pedig ösztönösen a dereka köré fontam a karjaim. Tartom őt. Mindennél jobban és erősebben tartom. Nem veszíthetem el. Nem. Még csak most kaptam.
Kissé hátrahajtja a fejét, hogy megnézzen magának. Farkasszemet néz velem. Annyira különös. Tiszta, és csillog, mint a legdrágább gyémánt, mégis annyi mindennel tele van. Annyi mindent megélt már.
Végigsimít a járomcsontomon, a borostám mentén; ez eszeveszettül csikiz. Elnevetem magam.
- Sssh! – Egy pillanatra a számra tapasztja az ujját, aminek fahéj illata van. Aztán elveszi onnan, és megcsókol. Menthetetlenül szerelmesen. – Marco – suttogja.
- Marcoooo! – üvöltötte ezúttal Mario. Szinte a képembe köpött öt liter nyálat. – Marco, haver, kelj már fel! Az isten szerelmére, mi vagy te? Túl sokat alszol!
- Mi? Mari! Hagyjál már! Hogy jutsz be mindig ide?

- Öregem, te adtál nekem kulcsot.
- Jézus, mekkora hiba volt – nyögtem, és utoljára megpróbáltam visszatérni oda, ahonnan ez a barom kirángatott.
De nem ment. Sosem megy.
- Tíz perced van, barátocskám, hogy elkészülj, aztán elmegyünk vásárolni. Addig ellövöm az asszonyt fodrászhoz, oké?
- Mi? Mi van?
- Este parti van, apukám, és nagyon flottul kell kinézned, hogy végre ne csak távolról nézegesd a nőket.
Pillanatok alatt tűnt el minden álmosság a szememből. Gyorsan felültem, majd lehajítottam magamról a takaróm, és az ablakhoz léptem. Délelőtt volt még; jó formán reggel.
- Nem.
- Mi?
- Jól hallottad, Mario. Nem megyek. Nincs kedvem partizni. – Ez a szó túl furcsán hatott a számból.
- Ne hülyéskedj már! Neked rendeztünk bulit. Humiék kertjében. Csak mert levették azt a szart a lábadról, és hamarosan visszatérsz a pályára. Szerinted miért maradtam még mindig Dortmundban? Ezt meg kell ünnepelnünk.
- Mari, én nem…
- Haver, milyen már, hogy nem jössz el a saját tiszteletedre rendezett partira?
- Olyan – adtam aránylag frappáns választ. Legalábbis számomra. Marionak már annyira nem tetszett.
- Ne már! Ezt nem teheted! Nem csak engem, de az egész csapatot magadra haragítod. Jaj, csak sütögetünk, beszélgetünk. Semmi gáz. Nem lesz sok ember. Legtöbben a Mannschaftból már hazautaztak. Jönnöd kell. Aztán kezdődik a szezon, és nekünk nem lesz alkalmunk…
Utálom, mikor saját magával zsarol. Az érzéseimmel játszik. Jó, lehet, nem mutatom ki olyan intenzíven, de attól még vannak, léteznek; és igenis rosszul esik, ha ezzel próbál manipulálni. Egyáltalán, hogy gondolja? Miért tudja ennyire biztosan, hogy szeretem annyira, hogy elmenjek miatta (csakis miatta) egy hasonló parádéra?
- De… ez így nem jó, Mari.
- Mégis mi? Minden jó. Még ihatunk kicsit. Aztán kemény edzés, diéta, ilyenek. Jönnöd kell! Nem hagyhatod ki.
- Nem az, haver. Csak te most megint elmész, és egyedül maradok. Minden megint kezdődik elölről, és én…
- Hé, és azzal a dokival mi van?
- Semmi. Hagyd! Vagyis… elmegyek arra a szarra, de nem kell… nem kellenek nők.
Furán, mégis afféle mindentudó tekintettel meredt rám. A hideg kirázott ettől a nézésétől.
- Jóóóó, nem szervezlek be senkinek, – mondta ezt úgy, mintha akkora szívességet tenne. – de attól jössz velem vásárolni, ugye?
- Minek? Mégis mit akarsz venni?
- Cipőt, meg valami fasza parfümöt. Valami nagyon jót, és nagyon drágát. Ugye, segítesz majd választani?
Egy szemforgatással jutalmaztam.
- Miért nem tudod ezt Kathrinnel intézni?
- Fodrászhoz megy. Kint vár a kocsiban. Elviszem, addigra legyél kész!
Fodrászhoz. Az a lány hetente jár fodrászhoz, és mióta ismerem, semmit sem változott a haja. Uram Atyám!
- Oké – fújtam végül, és már eleve nem jót éreztem. Sosem álltak túl közel hozzám a bulik, az éjszakai élet. Utcagyerek voltam, a kamaszkoromat pedig a foci tette ki. Reggel is. Este is. – Akkor ha nem bánod, öltöznék.
- Jól van, már megyek is. Tíz perc múlva itt vagyok érted.
- Jó.
- Jó.
És már el is ment. Ha azt mondja, tíz perc, akkor legalább fél óra, mire visszaér. Addig is egy gyors zuhanyt vettem, ettem pár falatot, kisebb rendet raktam magam körül, majd véletlenszerűen kiválasztottam pár göncöt, amiben úgy gondoltam, alkalmas vagyok az utcán mutatkozni.
Akaratlanul is az álmom körül járt minden gondolatom. Többször is történt már hasonló. Legfőképp azóta, mióta utoljára láttam, ilyen intenzív. Szinte napi szintű. És bár rohadtul aggasztott, a világért nem beszéltem volna róla senkinek. Nem, még Marinak sem. Ő egyszerűen túl gyerekes az ilyesmihez. Ő túl tökéletes a kis kapcsolatával, azzal a szukával, és a csodás életével. Sőt, az még csak jobban idegesített, ha arra gondoltam, ő akkor hancúrozhat, amikor csak akar. És igen, valahol tudom, ezt én is megtehetném bármikor. Akár ebben a percben, vagy a következőben. Ki kellene mennem az utcára, és szólnom kéne valakinek, aki csak egy kicsit is jól néz ki. Megtehetem. Mégis, egy ideje nem megy úgy, ahogy ezelőtt. Ahogy eddig tettem. Csupán hallgatom Mariot, aki boldogan ecseteli nekem a nemi életét, és még olyan részletekbe is beavat, amikről egyáltalán nem akarok tudni. És csak várok. Tudom, hogy várnom kell rá.
Mire a haverom visszatért, már teljesen kész voltam. A kertben vártam rá, és miután bezárkóztam, indulhattunk is. Oké, egyes pillanatokban a rengeteg hülyeségével, a debil szokásaival, a tudatlanságával és a borzasztóan naiv, kisfiús felfogásával Mario nem egyszer akaszt ki, de mindezek mellett ő a legjobb barátom is, és még csak kívánni sem tudnék jobbat nála. A sok szar ellenére, valami van benne, ami miatt nem tudom elengedni, és minden egyes problémája felett képes vagyok szemet hunyni.
- Ugye, nem fog sokáig tartani? – Azzal a szörnyű Mercedesszel mentünk, aminek nyitott volt a teteje, és az Mario szerint annyira menő, hogy szerinte mindenki minket fog majd bámulni. Ez így is volt ugyan, a járókelők minden tekintete ránk szegeződött, mégse hinném, hogy az autó miatt. Ezeknek az is mindegy lett volna, ha egy rozoga szovjet járgánnyal furikáznánk a városon keresztül.
- Nem. Legalábbis igyekszem. Te nem veszel semmit?
- Nem. Mindenem meg van – közöltem lazán. Vagyis, majdnem minden.
- Te tudod, haver.
- És ez a buli… mikor is kezdődik?
- Nos, azt nem tudom. Cathy azt mondta, akármikor mehetünk. Lehet ezután be kéne ugranunk. Tudod, csak megnézni, miben segíthetünk.
- Mi van?
- Hát… tudod, a grillezésnél.
- Á, szóval ez egy grill-parti lesz. – Próbáltam némi lelkesedést színlelni, de nem igen ment. Valószínűleg Mari is látta, mégis úgy tett, mintha észre sem vette volna.
- Ja. De már említettem korábban. Szuper lesz nagyon. Még nem tudom, mit vegyek fel.
- Miért olyan fontos az?
- Tudod, öreg, hogy mennyire utálok szarul kinézni.
- Ja, biztos.
- De hé…! Miért nem hívod meg a dokit?
Érdekesnek találtam, hogy ez eddig eszembe sem jutott. Végül, azt a magyarázatot adtam magamnak, hogy ha nem gondoltam arra már az elején, hogy milyen király lenne, ha jönne, akkor valószínűleg egyáltalán nem lenne jó ötlet. Legfőképp azután, ami a legutóbb történt.
- Á, inkább nem.
- Miért?
- Nem hiszem, hogy ez neki való…
- Mi? Nem tudod nyársalni, vagy mi a fene!?
- Nem, csak, azóta, mióta tudod… azóta, nem beszéltünk, és én attól tartok, most haragszik rám…
- Ezt miből gondolod?
- Megcsókoltam, Mari! Csakis azért, mert te akkora paraszt voltál. – Talán kicsit hevesebben közöltem ezt vele a kelleténél.
- Tudom, haver, nagyon rossz ötlet volt, de most mit tehettem volna? Én azt hittem, ő olyan…
- De nem olyan. Szólnom kellett volna előtte, de ő kurvára nem olyan. – És talán a hangom is kétségbeesettebb volt, mint úgy általában.
- Akkor nem értem…
- Ő más, mint a többiek.
Ezen egy pillanatig elgondolkozott. Hé, Mario elgondolkozott valamin! Ez nagyon nagy teljesítmény tőle.
- Figyelj, honnan tudod, hogy haragszik, ha nem is voltál nála? Meg se kérdezted. Honnan veszed? Lehet csak kéreti magát, közben meg ő is akarta. Minden nő ezt csinálja.
- Most mondtam, hogy ő nem minden nő – fújtam fáradtan. – Különben meg… miből gondolod, hogy én akartam?
Ekkor már a pláza parkolójában álltunk, és a haverom afféle „most minek nézel engem?” arckifejezéssel bámult rám, tehát, kurvára rosszul leplezem az érzéseim. Vagyis, az ilyesfajta érzéseim.
- Lehet, hogy nem értek annyira az emberi kapcsolatokhoz, mint te, de azért van szemem, és látok is. Mellesleg a barátom vagy, és jobban ismerlek, mint a tenyeremet. Én tudom, hogy neked…
- Nincs semmi! – tiltakoztam, még mielőtt hangosan kimondta volna. Jobb, ha megmarad ott a hülye gondolataiban.
- Ugyan már, haver! Látszik rajtad, hogy tiszta kanos vagy, de senki nem jó neked. Mikor is voltál nővel utoljára?
- Passz – morogtam sértetten, és ilyenkor utáltam, hogy Mari ennyire nagyon kiismert már engem.
- Csakis rá vársz. Vagy ti már…?
- Terhes, baszki!
- És akkor mi van?
- Uram Atyám, Mario, te nem vagy komplett!
- De nézd a jó oldalát! Megszüli azt a gyereket, tisztára ki lesz éhezve, te meg majd épp ott leszel, és na… tudod…etyepetye, meg minden.
Próbáltam úgy nézni rá, mintha nem is ismerném.
- Nem, Mari… én nem…
- Mi nem?
- Ő nem…
- Mi van? Beszélj már értelmesen!
- Őt nem lehet megbaszni!
Pechemre több tényező is közrejátszott abban, hogy nem sokkal ez igen diszkrét és kulturált megnyilvánulásom után egy ismeretlen eredetű férfi köhintést hallottunk meg magunk mögött. Először is, a hülye tetőnélküli Merci, másodszor pedig a hülye gazdája, aki szándékosan provokált és érte el, hogy ordibáljak. Reméltem, azért nem volt fültanúja az egész parkoló igen férfias beszélgetésünknek. Nehogy már, csak a nők diskurálhatnak ilyen és ehhez hasonló dolgokról!
- Na, gyere, te kis kangép, nézzünk Götzének egy cipőt – ütögette meg a vállam Mario, én meg kínomban égve kimásztam az idióta kocsiból.
A plázában a szokásosnál is többen voltak, bár én őszintén nem járok túl sokat ide ahhoz, hogy ilyesmit pontosan meg tudjak ítélni. Legalább húszan meg is állítottak minket, hogy márpedig itt vér fog folyni, ha mi nem adunk nekik autogramot. Pontosabban én, Marival annyira nem is foglalkoztak, leginkább gyilkos pillantásokkal méregették. Én meg irigyeltem őt, amiért ő nem kapott két órahosszáig tartó ínhüvelygyulladást.
Annak a majomnak legalább egy óráig válogattunk cipőt, komolyan, rosszabb volt, mintha egy nővel jöttem volna. De végül meg lett a szerencsés darab, így húzhattunk át a drogériába parfümöket fújogatni arra a kis fehér lapokra. Jó, végül én is vettem egyet, de csak mert miközben Marionak segítettem fújogatni, ezáltal én is megszagoltam az egyes termékeket, találtam egyet, ami hihetetlenül bejött. Képtelen voltam otthagyni, így az amúgy is méretes kollekcióm bővült egy új taggal. Hát, nem szuper?
Ezután, visszatértünk az autóhoz, és a haverom általános közlésére, miszerint meglátogatjuk Humiékat, az ellenkező irányba indultunk, mint amerről jöttünk. A kocsiban egy ideig egyikünk sem szólalt meg, de valahol tudtam, hogy Mario úgy sem fogja egykönnyen elfelejteni ezt a témát.
- Szóval, nehezen adja magát ez a lány… Én nem is tudom, milyen az. Mesélj még, kérlek!
- Akkora barom vagy!
- Most miért? Pedig annyira életrevaló lány, annyira különleges… Kezdem azt hinni, csak te szúrsz el valamit, de nagyon.
- Mi?
- Komolyan. Adtál már a tudtára bármiféle jelet is azt illetően, hogy tudod… párosodnál vele meg minden.
Ha tudtam, még nagyobb hitetlenséggel bámultam rá.
- Mari, én nem…
De akkor megcsörrent a telefon. Jókor. Talán jobb így, hogy nem tudja, mik is a feltett szándékaim. Mario nem az az ember, aki ehhez ért. Egyáltalán, fel sem tudom fogni, hogy tud már ennyi ideje együtt lenni úgy Brömmellel, hogy még csak más lányokra sem kacsint. Úgy értem, anno nem ő volt a hűség mintaképe.
Mats és Cathy meg sem lepődtek, mikor beállítottunk hozzájuk. Mindketten a bulira készülődtek. Viszont, Humi mérföldekkel viccesebb volt.
- Mi ez a gúnya rajtad, te? – kérdezte Mario hangosakat röfögve.
- Most mi bajod van? – kérdezte látszólag komolyan Mats, de tudtam, hogy csak tartja magát. Különben ő is jól szórakozik. Örül, ha nevetethet minket.
- A trapézgatya már rég kiment a divatból, haver. És a kockás ing…! Te hőgutát kaptál vagy, mi?
- Fát vágok, te idióta! – És akkor már nem bírta, ő is elnevette magát.
- Mi? – visította Mari, majd eltévelygett a hintaágyhoz, és a hasát fogva lefeküdt rá. – Csak álmodom, csak álmodom, csak álmodom… - ismételgette magában.
- Most komolyan fát vágsz? – kérdeztem tőle kicsit komolyabban, mint Götze, akire a közhiedelemmel ellentétben egyébként senki nem haragszik a Dortmundból. Persze, váratlanul érte mindnyájunkat, megsirattuk rendesen a srácot, de ezen kívűl senki nem gyűlölködik, és senki nem utál senkit. Kloppo is szívesen látja Marit, plusz, titkon mind visszavárjuk. Mindenki imádja az idióta fejét.
- Ja.
- De hisz’ lehet kapni előre felaprított fát nyársaláshoz.
- Igen, de az úgy túl unalmas.
- Hát… oké.
- És most ahhoz öltöztél fel így? – kacagott még mindig Mario. Olyan fura hangokat ad ki miközben nevet.
- Ja. Cathy ötlete volt. Én nem is tudtam, hogy vannak ilyen ruháim.
- Ú, akkor mondd meg neki…
- Mit kell megmondani? – lépett ki a kerti üvegajtón az említett, és zöld szemeivel kérdőleg bámult hol rám, hol Marira.
Bírtam ezt a nőt. Jobban, mint Brömmelt. Mérföldekkel jobban. Beléje legalább szorult egy kis humorérzék, és valahol legbelül még él benne az a kis senki akiből azzá lett, aki most van. Nem repül el a hírnévben és a dicsőségben. Úgy szereti Humi-haverom, mint egy embert, nem úgy mint egy zsák pénzt és rivaldafényt. Tisztelem az ilyeneket; kérdés, mennyi van még a mai világban ebből.
- Jaaaa, hát csak köszi, hogy így felöltöztetted Humikát, mert oltári vicces.
- Ugyan már, Mario, miért nem segítesz inkább neki, minthogy itt fikázod?
- Tönkre fogom tenni a nadrágom.
- Kismilló meg egy nadrágod van, Götze. Na, húzd ide a beled, ha már ilyen jól kiszórakoztad magad! – mondta Mats, és félelmet nem ismerve végigsuhintotta a levegőben a fejszéjét.
- De ne már! És Marcinho mit fog csinálni?
- Majd ő segít nekem a konyhában – válaszolt némi hallgatás után Cathy.
- Miért? Az enyém sokkal hálátlanabb feladat! – hisztizett tovább Mari, mire Humi barátnője felnevetett:
- Inkább a nyers húst fogdosnád, Mari? Mert akkor felőlem jöhetsz.
- Jaj, nem! Fúj! Inkább felvágok egy egész erdőt, minthogy a nyers hús… blah!
Götze aztán még halkan szörnyülködött egy ideig, én meg követtem a kuncogó Cathy-t a hatalmas konyhába, amelynek minden egyes szegletében valami élelem volt. Zöldségek, gyümölcsök, üdítők, alkohol, különféle húsok. Hát, ami biztos, hogy éhezni senki sem fog.
- Ugye, nem kell fogdosnom a húst? – kérdeztem aggódva, mire felnevetett.
- Dehogy! Csak ezt a kis mitugrászt akartam beijeszteni.
- Uh, akkor jó. És akkor mit csinálok?
- Mondjuk segíthetsz felvágni a zöldségeket a saslikhoz. Vagy, meghámozni a krumplit. Vaaaagy, felaprítani a gyümölcsöket a gyümölcssalátához. Van itt dolog bőven.
- Gyömülcssaláta is lesz?
- Uhum. Szereted?
- Igen – bólogattam hevesen, mint egy hétéves kisgyerek, akinek fagyit kínálnak.
Szóval, ennél maradtam. Cathy adott nekem egy nagy tálat, amibe a már megmosott gyümölcsöket kellett dobálnom, miután felaprítottam őket. Persze, a szőlővel könnyű dolgom volt, azt csak le kellett szedegetnem a szárairól.
- Ez nagyon sok kaja. Ennyire sokan leszünk? – kérdeztem közben már előre rettegve a gondolattól. Mindig feszélyezve érzem magam sok ember között. Sok bulizó ember között meg főleg.
- Annyira nem. Csak kiindulva abból, Matty meg Mario mennyit esznek…
- Ez igaz – nevettem, majd egy pillanatra kinéztem a két dolgos favágóra. Humi szakadt trapézfarmerben, egy piros-kék kockás ingben, amit nem gombolt be, így a csupasz felsőteste kilátszott, Mario meg… hát igen, ő méregdrága Nike cipőben, világos csőfarmerben, fehér pólóban és szürke fullcap-ben, nem tűnt túl favágósnak.
- És a kis barátnőddel mi a helyzet? – kérdezte aztán visszarángatva a konyhába a hurkapálcikákra húst és zöldségeket húzogató Cathy. Nem is értem. Hogy tudja megfogni az a nyálkás, vörös, puha húst?
- Kivel? – tettem úgy, mintha nem tudnám, hogy Vandáról beszél.
- A szőke csaj, tudod… akivel a győzelmi bulin voltál. Még a múlt hét előtt.
- Jaaa. Mi van vele?
- Ugye, ő is jön majd?
Egy röpke öt másodperc alatt el is döntöttem, hogy hazudjak-e vagy se.
- Nem hiszem. – Elvégre úgy is feltűnne neki, ha nem látná itt az este, vagy még jóval azelőtt Mario elkotyogná, mint mindent, ahogy szokta.
- Miért nem? – Ami fura, hogy ez nem afféle udvarias érdeklődés volt, hanem komoly érdeklődés. Mint akit tényleg meglep, hogy Vanda most nem jön el. Mint aki akkor valóban észrevette, hogy egy lánnyal voltam, konkrétan egy emberrel, nem egy sétáló lyukkal, vagy mi.
- Nem igazán beszéltünk mostanában…
- Hogyhogy? Pedig annyira kedvesnek tűnik.
- Igen. Az is.
- Akkor meg? Nézd, én nem is tudom, mikor láttalak már lánnyal mutatkozni… Jó, mondjuk ez kicsit olyan színben tűntet fel, mintha meleg lennél…. De érted. Miért nem próbáljátok meg?
Hirtelen azt sem tudtam, hogy reagáljak. Hogy kéne mindazt, amit mondott, értenem.
- Mióta volt az a… győzelmi buli… azóta, nem beszéltünk, mert… Igazából nem tudom miért. Megcsókoltam, mert az a hülye Mari… És ő meg kiborult. Ő ezt nem akarta, szerintem. Ő csak a barátom akar lenni.
Cathy, ahogy Mario reggel, olyan sejtelmes, mindentudó arccal bámult rám, amitől már egyszerűen frászt kaptam. Hogy lehet, hogy ők mindent tudnak, én meg semmit?
- És te mije akarsz lenni? – kérdezte mosolyogva. Mosolyogva! Hogy tud ilyen helyzetben mosolyogni? Uram Atyám!
- Hát… azt mondtam neki, hogy a barátja, de…
- Hé, skacok, elugrom a nőmért, aztán jövök. Ugye, nem baj, ha elhozom? – dugta be a fejét Mari az ajtón. Úgy nézett ki, mint egy jóllakott ötéves.
- Jaj, dehogy baj, Mario, tudod, hogy szívesen látjuk – válaszolt Cathy kedvesen. Túlságosan is kedvesen.
- Király! Tíz perc, és itt.
Viszont, alighogy Götze becsukta maga után az ajtót, ő idegesen fújt egyet.
- Most komolyan? Utálom azt a lányt! Istenem!
- Mindenki utálja Brömmelt – közöltem, hátha ez valamelyest megnyugtatja.
- De most komolyan. Egy idegesítő liba, aki semmi máshoz nem ért csak a pózolgatáshoz, az IQ-ja meg nagyjából az életkorával egyenlő. Jaj!
- Nyugi – simítottam meg a vállát, majd az orra elé dugtam egy fürt szőlőt. – Szőlőt?
- Á, köszi.
Jó nagy szerencsémre nem tértünk vissza a korábban félbeszakadt beszélgetésünkhöz, hanem a rádiót kezdtünk hallgatni, amiben felváltva hol hírek, hol időjárás jelentés, hol pedig rémesebbnél rémesebb zenék szórakoztattak minket. Már dél is elmúlt, majd egyre vészesebben közelgett az este, mikor lassacskán Götzén, Börmmelen (akiről amúgy tökéletes körképet fest, hogy egyszer sem tette be a lábát a konyhába, nehogy véletlenül a kezébe repüljön egy krumpli, és meg kelljen hámoznia) és rajtam kívűl egyre több vendége lett a Hummels-háznak. A BVB játékosai közül mindenki tiszteletét tette, még egy-két órára beugrott Kloppo is. Plusz, Juli (ejtsd: ’dzsúli’, = Julian Draxler) és a barátnője, akik megleptek, mert egyáltalán nem ismerem őket olyan jól, mint mondjuk a nem sokkal utánuk érkező Toni Kroost, aki friss élményekkel jött haza még egy szezon előtti kis pihenésre Madridból. De itt volt még Andy (=André Schürle) is, Nemo (alias Mesüt Özil), Boa (=Jérome Boateng), Benni (=Benedikt Höwedes), Miro (=Miroslav Klose) és Manu (=Manuel Neuer) is, akiktől nagyon rendes volt, hogy még maradtak miattam egy kicsit itt, Dortmundban. Alig győztem hálálkodni mindenkinek, legfőképp Matsnek és Cathynek, aki mellől, még jóval a buli hivatalos kezdete után is alig mertem elmozdulni, mert egyszerűen kötelességemnek éreztem, hogy segítsek ennyi éhes szájat etetni. Végül, biztosítva lettem, hogy nyugodt lehetek, mindenki kap enni.
És talán mégsem tűnt akkora baromságnak ez a parti, mint ahogy azt reggel gondoltam. Így, hogy értékelni tudtam, hogy a barátaim, mit meg nem tettek értem – és Mari is sikeresen felaprított egy rakat fát – igazán örültem ennek az egésznek. Még az sem érdekelt különösebben, mikor egy csapat vihogós lotyó beállított mondván ők Brömmel barátnői, és meg lettek hívva ide. Senkit sem érdekelt igazán. Jó volt a hangulat; Mari szokás szerint ismét kicsit többet nézett a hülye pohár fenekére, ezért kitalálta, hogy Manuval és Özillel, újraforgatja a Nutella-reklámot, amin mindenki jót derült. A kaja isteni volt, Cathy kitett magáért, és ezért hatalmas gratuláció járt neki, de különben az egész afféle önkiszolgálós büféként működött. Mindenkinek szabad bejárása volt a konyhába, oda ki volt készítve egy csomó kaja, ami csak a grillezésre, vagy a nyársalásra várt, így mindenki azt készített magának, amit akart. A gyümölcssaláta szintén mennyei lett, merem is állítani, hogy én ettem belőle a legtöbbet. Viszont, az összes alkoholmennyiség, ami a szervezetembe került az egy doboz sör volt. Jó is így, nem is vágytam többre, sosem voltam iszogatós, részegedős típus.
Hanem aztán Benni átkeresztelte magát DJ Bennire, így ő egyben el is vállalta azt a nemes feladatot, hogy nyomatja nekünk a zenét. Ez összességében annyit jelentett, hogy kezelésbe vette a hifit, amit rengeteg hosszabbító kábel segítségével tudtunk csak kihozni az udvarra. Őrülten szórakoztató volt. Mari meg még mindig a Nutella-reklámot akarta.
Magamban derülve figyeltem az eseményeket a hintaágyról, miközben az emberek csak úgy vándoroltak mellettem. Szinte mindenki odalépett hozzám egy-két szóra. A bokám felől érdeklődtek, meg a szezonról kérdezgettek. Őszintén, szerény személyem próbált úgy tenni, mintha nem is történt volna semmi. Mármint, úgy mintha nem lett volna gipszben a lábam majd’ egy hónapig, és mintha ez is egy átlagos idény lenne. Mert végül is az is lesz. Semmi lényeges nem változott.
Aztán egy ismeretlen csaj, aki valószínűleg abból a lotyó bandából vált ki hirtelenjében, jött oda hozzám, és mintha mi úgy mindig is igen jól ismertük volna egymást, letelepedett mellém. Egy pohár rózsaszín löttyöt nyomott a kezembe. Valószínűleg puncs, vagy mi.
- Szia. Te…?
Mivel nagyon úgy láttam, nem fog egyhamar megszólalni, gondoltam, kezdeményezek. Elvégre nem én akartam lenni a bunkó focista, aki csak összetörni tudja a lányok szívét. Nem, én egyáltalán nem ez az alak vagyok.
- Ella vagyok. Te meg Marco. – Igen, ez utóbbi megállapítási igen helyesnek tűnt. Elvégre, ismertette a nevem. Ez nagy szó.
- És mi járatban vagy erre?
- Csak a lányokkal benéztünk. Kat hívott minket.
Hosszú, festett szőke haja volt, ami kissé már lenőtt. Vakítóan csillogós sminkje ment ahhoz a türkizkék ruhához, amit viselt. Az arca egyáltalán nem volt csúnya, de méteres távolságról is jól láttam a kilónyi réteg barna vakolatot, ami ha nem is nagyon, de mindenképp elütött a teste színétől. Barackos illata volt. Kellemes lett volna, mégis, túl töménynek éreztem.
Nem, én nem szoktam ilyenekkel foglalkozni.
- És nem zavar, hogy nem ismertek senkit? – Talán kicsit bunkónak tűnhettem, tulajdonképpen az is voltam, viszont sejtettem, hogy ő ezt nem fogja észrevenni.
- Mindenkit ismerünk.
- Úgy értem, hogy igazából nem ismertek senkit. Azért a kettő különbözik. – Még mielőtt reagált volna, folytattam: - És csak hogy tudd, amit a neten írnak rólam, rólunk, a legtöbb hazugság. Szóval?
Néhány másodpercnyi hallgatás után szólalt meg.
- Gondoltam, most talán megismerhetnélek jobban.
- Ja! Vagy úgy. Figyelj, én nem hiszem…
- Nyugi, nem nyomulok. Én nem olyan lány vagyok.
- Hát persze, hogy nem olyan vagy – bólintottam egyet a létező összes színészi tehetségem bevetve, de mikor ez a lány, Ella, vagy ki, fogta magát, és úgy igazán diszkréten – tényleg, senki nem eszmélt fel a dolgából – a combomra csúsztatta a kezét, és még ha tudott, közelebb ült hozzám, akkor azért berezeltem. Mindenhol.
- Szóval, te így ismerkedsz?
- Én nem – tiltakozott. – Csak gondoltam… én nem ilyen egyéjszakás vagyok, tudod.
- Persze, hogy nem.
- De ha, gondolod… - És csak közelebb, közelebb és még közelebb nyomakodott. Gyorsan történt az egész, és én férfi voltam. Ezt nem tagadhattam meg.
Csaknem belemászott az ölembe, én meg a sötétedő eget bírtam csak kémlelni, mert tudtam, ha lenézek, egy lehelet választ el az arcától.
A kurva életbe!
- Csak kicsit beittam abból a hülye puncsból, és én ilyenkor néha olyasmit teszek, amit később talán megbánok. De ezt nem bánnám… Ugye, te sem?
Hát, mint említettem, azért nem volt annyira csúnya a sok kence ellenére sem, és abban az idióta felsőben a mellei… Á, nagyon-nehéz volt ellenállni.
És, mint említettem, minden olyan gyorsan történt.
- Figyelj… - kezdtem, de alig tudtam beszélni, mert szinte belemászott a képembe. Egyfajta kérlelő tekintettel meredt rám, és én hirtelenjében azt sem tudtam, mi van körülöttem, milyen nap van, melyik év… minden olyan távoli volt és ismeretlen. – Gyere be kb. két perccel ezután!
És egyszerűen fogtam magam, a remegő lábaimmal besétáltam a konyhába, mintha csak kajáért mennék, vagy valami. Nem sokkal később, még a két perc sem telt le, követett.
Onnan már nem volt menekvés. Hatalmas lendülettel és hévvel esett nekem, a gyomrom pedig felugrott a torkomba, amint az adrenalin végigszáguldott a testemen. Játékos volt. Olyan vad és új.
Nehezebbre számítottam, mikor felemeltem. Átkulcsolt a lábával a derekamat, és így vittem fel az emeletre. Az első szoba, amibe benyitottam, egy hálószoba volt, így szinte gondolkodás nélkül, már csaptam is be magam mögött az ajtót. Csak úgy kapkodtam a fejem a viharos történések közepette. Igazából, fogalmam sem volt, mit csinálok.
Leraktam az ágyra, de nem szakadtam el a nyakától. Lenyaltam róla az összes parfümöt. Nem zavart. Csak cselekedtem, ahogy a helyzet kívánta.
Feljebb kúszott az ágyra, én pedig a lábai közé térdeltem. Remek. Misszionárius. Egy király póz lenne, ha még néhanapján nem sajogna a hülye bokám, de mindegy. Akkor ez nem számított.
Ironikus is volt az egész. Hogy délelőtt pont erről beszélgettünk Marival. Hogy épp akkor fejtettük meg, mennyire rám férne már egy ilyesmi… Tudtam. Jól tudtam, hogy köze van hozzá. Eldöntöttem, hogy majd ezért még kapni fog a hülye feje, de akkor épp mással, valami sokkal jobbal kellett foglalkoznom.
Hanem aztán levette a pólóm. Én pedig levettem róla azt a falatnyi ruhát, és a padlóra hajítottam. Fekete bugyiban és melltartóban feküdt alattam, és… Á, megőrülök a fekete fehérneműtől. Oltári dögös volt az egész úgy, ahogy volt. Közben, míg levettem magamról a nadrágom, ő ledobta a melltartóját. Akkora melleket… Uram atyám! Életemben nem láttam még.
Azt hiszem, az volt az a pont, mikor elgondolkoztam egy pillanatra. Vajon a Vandáé is ilyen? Épp fogtam azokat a melleket, és éreztem, milyen műk. Az övé nem lehet ilyen. Neki eleve kisebb a melle. Ruhán keresztül is látom. Neki nem ilyen. Kicsi, és puha, olyan kis szeretni való; aranyos. Régen ettől talán fújoztam, és ennek a ribancnak a hatalmas dudáiért sírtam volna, de ma már nem ez vagyok. Ó, én kurvára nem tehetem ezt!
Igazából, csak akkor kezdett eljutni a tudatomig, mekkora baromságot művelek.
Hirtelen belezuhantam egy gödörbe, amin a „szégyen” felirat állt, és bár úgy általában semmi rosszat nem tettem, mégis, égni kezdtem a bűntudattól.
- Valami baj van? Szedek tablettát, nyugi.
- Nem, én csak…
De akkor nyílt az ajtó.  
- Jaj, bocsi! – makogta az a hülye Erik. Miért pont ő? Miért pont most? Utálnom kéne ezt a kölyköt, mert tud valamit Vandáról, amit én nem. Utáltam is a hülye fejét, ez igaz. A francos francba!
- Takarodj már ki! – mondtam, és lehajoltam a ruháimért. A csaj értetlenül bámult rám, de elhiheti, én abban a pillanatban sokkal értetlenebb voltam.
Azzal a hülye Durm becsukta az ajtót. Még fel sem öltöztem, már rohantam is utána. Valami megmagyarázhatatlan jellegű düh égett bennem, de elsősorban persze nem iránta. Ő a sokadik helyen állt valahol a debil fejével, meg a kisfiús mosolyával.
- Mit művelsz? – rontottam rá egyből. Egy tapodtat sem mozdult az ajtó mellől, és én ezt jól tudtam már előre. Ő is helyesen vélte, hogy lesz még hozzá egy-két szavam.
- Humi küldött fel egy CD-ért.
- Úgy értem, mit művelsz úgy igazából? – helyesbítettem.
Azonnal megértette.
- Neked segítek, haver.
- Mégis mivel?
- Vak vagy, ha nem látod, de később talán megköszönöd.
- Mi?
- Persze, nem ezért csinálom, hanem miatta.
- Ki miatt?
- Vanda.
- Semmi közöd hozzá! – Talán kicsit hevesebben reagáltam, mint kellett volna, viszont valahol legbelül éreztem, nála nem itt buktam le. Hanem már jóval korábban.
- De igen is van, mióta ennyire elvakult vagy.
- Mi?
- A legjobb barátja vagyok. Az egyetlen.
- Azért, mert egyszer beszéltetek? Hú, de tartalmas barátság! Én vagyok a legjobb barátja, te piszok.
- Te a titkos hódolója vagy, öregem, aki csak álmodozva várja, hogy történjék valami ahelyett, hogy tenne is érte.
- Te ne mondd meg…!
- Mellesleg azt csinálsz, amit akarsz. Tudom, hogy nem tetted volna meg. Nem feküdtél volna le vele – bökött a csukott ajtóra, amin túl percek híján majdnem elkövettem életem egyik nagy baklövését.
- Fogalmad sincs róla, mit teszek meg, és mit nem.
- Akkor sem tetted volna meg. Csak vársz. De ez így helyes. Viszont, néha viselkedhetnél férfi módjára is. Igazi férfi módjára.
- Ne mondd meg, hogy viselkedjek! – közöltem ismét kicsit indulatosan.
- Hé, én csak instrukciókat adok neked! Persze, nem muszáj komolyan venned. Akkor viszont törődj bele, hogy így semmi nem lesz! A nagy álom, a plátói szerelmed… így soha nem fog teljesülni.
- Idegesítő kis féreg vagy, ugye tisztában vagy vele?
- Lehet, – vont vállat. – de minden szavam igaz. És ezt te is tudod. Ő régen nem az a lány, mint a korábbiak.
- Tudom. Jól tudom.
- Akkor meg mi a búbánatra vársz?
- Én… ő csak a barátom.
- Marco, te vadbarom…. Ti soha nem voltatok egymás barátai. Á! Komolyan mondom, én túl fáradt vagyok ehhez. Léptem, mert anyukám vár.
- Nem is az anyáddal laksz – húztam össze résnyire a szemem. Komolyan, ez a gyerek, hülyébb, mint Mari.
- De megígértem neki, hogy meglátogatom.
- Ja, oké… - Ám még mielőtt lement volna a lépcsőn, utána szóltam: - Hé, Erik!
- Hm?
- Ő… Vanda, mondott valamit rólam?
- Marcinho… Nem gondolod, hogy kicsit ciki lenne, ha két állítólag érett és felelősségteljes felnőtt nem tudna összejönni csak az én segítségemmel? Kérdezd meg! Mondj el neki mindent! Engem is leköteleznél.
És azzal eltűnt.
Csupán pár pillanatig tudtam emésztgetni az iméntiket, ugyanis Ella, nyilván megunva a várakozást, kidugta a szőke fejét az ajtón.
- Akkor, most mi lesz?
- Semmi – léptem be a szobába, és a lehető leggyorsabban próbáltam felöltözni.
- Mi az, hogy semmi?
- Ahogy mondtam. Semmi. Menj el! Senki nem lát itt titeket szívesen. Azt sem tudjuk, kik vagytok.
Kerültem a tekintetét. Egyszerűen rá sem bírtam nézni; már attól felfordult a gyomrom.
- Ez a Vanda, akiről beszéltetek…
- Neked hozzá semmi közöd – közöltem a lehető legridegebb stílusban.
- Ő a szerelmed?
- Süket vagy, vagy mi? Azt mondtam, semmi közöd!
- De hogy néz ki? Szebb, mint én?
- Nos, mivel ezt a mércét nem nehéz megugrani, így igen. Mérföldekkel szebb nálad.
- De tuti, nincs akkora cickója, mint nekem.
- Adta az Úr!
- Fura vagy, Marco Reus. Nem az vagy már, aki régen.
- Fogalmad sincs milyen voltam régen, és milyen vagyok most.
- Azt tudom, hogy ez a lány megváltoztatott. Egy nyápic, érzelgős idióta lettél.
- És ez baj? – kérdeztem tőle végtelenül lesajnálóan. Egyszerűen fájt a fejem a sok szarságtól, amit összehordott. – Baj? Ha nekem is vannak érzéseim? Ha ragaszkodom valakihez? Ha megpróbálok normális, anonim életet élni? Kövezz meg te szuka, amiért nem hagyom, hogy egy alkalom után végigrohanj a városon, és elújságold mindenkinek, hogy márpedig te dugtál velem! Mennyivel lenne jobb a szaros életed? Senkit sem érdekelsz, nem látod? Nem azért mert nincs pénzed, és nem vagy jó semmiben, hanem mert egy végtelenül szar alak vagy. Jegyezd meg, ha valakin fel akarsz kapaszkodni, mindig ott lesz a másik oldaladon a sansz arra, hogy lecsússz. Undorodom az ilyen emberektől, mint amilyen te vagy.
- Marco…
- Takarodj már innen!
Egy pillanatra összeszorította a festékes szemét talán, hogy egy-két könnycseppet tudjon kifacsarni magából. De száraz maradt a szeme. Senkit, de tényleg, őszintén, senkit nem tudott meghatni.
Majd nem sokkal később, hogy a ribanc elment, és én megejtettem egy imát azért, hogy soha többé ne lássam újra, lementem. Mintha csupán két másodpercre tűntem volna el, a buli ott folytatódott, ahol leléptem.
- Hé, Marcinho! Megnézed az új Nutella-reklámunkat? – kiáltotta szinte azonnal, amint kiléptem a kerti ajtón, Manu. Nem mondhattam nemet. Jól kellett álcáznom, semmi sem történt.
- Persze! Mutassátok!
Nos, azon kívűl, hogy egy hatalmasat röhögtem, még az imént történt dolgok ellenére is, érdemileg a reklám annyira nem nyújtott valami sokat. De szórakoztató volt, az biztos.
- Na, tetszett? – Ugrott hozzánk Mari is, akinek úgy döntöttem, kicsit mellőzöm a társaságát ezen az estén. Nem mondom, hogy csalódtam, inkább csak a megszokottat kaptam, mégis jobbnak láttam, inkább csendben maradni, mintsem rátámadni. Talán, nem volt hozzá semmi köze, viszont valószínűleg mégis; nem igazán érdekelt az egész, szerettem volna elfelejteni.
- Ne most, Mari! Hol van Humi?
Mikor megtaláltam, DJ Bennivel beszélgetett nagy lázasan; gondoltam, ha elrabolom pár percre, csak nem baj.
- Mats, egy percre…
- Mondjad, öregem!
- Igazából, két dolog is lenne…
- Hallgatlak.
- Jó, ez furán fog hangzani, de van egy DVD-lejátszód?
- Micsoda kérdés? Hát persze, hogy van. Neked ezer örömmel odaadom. Mi úgyse használjuk. De várj! Miért is kell az most neked?
- Na ez az. Átugrom Vandához…
- Á, értem. Nem is kell többet mondanod. DVD-ket is kérsz? Rengeteg van. Egész gyűjtemény. Nyugodtan válogass! Mikor mennél?
- Hát, kb. most… már nagyon régen láttam, és én… de közben a bulit sem akarom itt hagyni. Elvégre nekem rendeztétek…
- Semmi gond, haver. Úgyis nem soká hazapateroljuk ezt a részeg bagázst. Menj nyugodtan! Majd kitalálok valamit, ha nem szeretnéd, ha…
- Az király lenne. De elköszönhetnék…
- Á, nem kell. Ez most fontosabb – kacsintott, majd megveregette a vállam. – És mi a másik?
- Ja, igen. Nem tudnál elvinni? Mario hozott kocsival, csak ő most… - böktem a nem épp józan srác felé, akivel kapcsolatban egyébként is megfogadtam valamit nem olyan régen.
- De, persze. Elviszlek. Tudod, hol lakik, ugye?
- Persze.
- Á, hogyne tudnád, mi? – nevetett, majd gyorsan felmentünk a szobába, hogy lehozzuk a lejátszót, meg hogy Humi kérkedhessen kicsit a hatalmas DVD-gyűjteményével.
Végül, legalább húsz filmet választottam. Leginkább olyanokat, amiket Vanda még nem láthatott, hiszen nem rég jöttek ki. Személyes megérzésem szerint úgyis azt a Dosztojevszki-feldolgozást fogja választani, mert mikor legutóbb nála jártam, megfigyeletm, mennyi könyve van az írótól.
- Inkább ne kérdezzek semmit? – szólt halkan Mats, miközben szigorúan az utat bámulta. Közben, én sem tévelyegtem túlságosan messzire a gondolataimban, hisz’ élő GPS-t játszottam. Hiába, akár vakon is eltalálnék a lányhoz.
- Mármint?
- Túl bonyolult ez kettőtök között, mi? Ő nem a pénzedért akar szeretni téged.
- Nem. Egyáltalán nem.
- Ezt becsüld meg. Én csak ennyit mondok. Tudom, hogy ezek a barmok folyamatosan oktatnak téged, viszont, én bízom abban, hogy meg tudod oldani. Csak ennyit. Tanácsként.
- Kösz, haver, ez néha többet jelent, mint bármi más.
- Tudom. Ezért mondtam – kacsintott, majd a továbbiakban arra a rejtélyre próbáltunk választ keresni, hogy amúgy ez az egész „győzelmi parti”, ahogy Cathy mondaná, miért pont Dortmundban volt megrendezve. Merthogy ez így ott volt, mindenki tudta és el is fogadta, de az ok kérdéses volt. Tehát, így ezt fejtegettük. És amúgy azért is volt jó, hogy Humika ezt feldobta, mert így kevésbé foglalkoztam a fura érzéssel a gyomromban és azzal az átkozott remegéssel a lábamban. El sem tudtam képzelni, milyen lesz majd, ha újra meglátom Vandát.
- Nos, haver, – csapott a vállamra jó erősen a srác, és valami nevetséges, szülői büszkeséggel meredt rám, miután leparkoltunk a panel előtt. – sok sikert.
- Próbálkozom.
- Tényleg. Csak ne felejtsd el, hogy ha már harcolni kell érte, akkor mindenképp egy olyan, akivel lehet… akiért megéri. Szóval, ja. Vágod, ezeket a dolgokat, nem? Inkább bekussolok. Eredj dolgodra!
- ööö… oké. Kösz, Mats.
- Bármikor, haver.
A világ legnagyobb mázlistájának éreztem magam, mikor pontosan abban a pillanatban nyílt ki a mágneses ajtó, mikor én odaértem, hogy becsengessek. Udvariasan kiengedtem az öreg hölgyet, aki ki tudja, mit akart odakint az éjszakában, majd arra gondolván, hogy király, akkor egy meglepetés beugrót csinálok Vandának, a lejátszóval és egy hátizsáknyi DVD-vel a hónom alatt felmentem a lifttel az ötödikre.
A mázlim csakugyan növekedett, mikor épp hogy kiléptem a felvonószerkezetből, Karol, az a barna ápolónő a kórházból, kilépett Vanda lakásának ajtaján. Azonnal felismert, de nem szólt semmit. A tekintete a várt helyett egy békés, nyugodt, biztató és rendkívül boldog tekintet volt.
Aztán megérkezett ő is. Szinte kiesett az ajtón. Én meg csak nekidőltem a hülye ajtófélfának és annyira jól szórakoztam, mikor a meglepett, hitetlenkedő fejét megláttam. Azokkal a tágra nyílt, kék szemekkel. Á, minden pénzt megért.
- Ó, helló! – köszönt beletúrva fényes, mézszőke hajába.
- Szia, Vanda, remélem, ráérsz.
Igazság szerint olyan érzésem volt, mintha hónapok óta nem láttam volna. És bár nem vettem volna biztosra, lehet attól az egy szem sörtől hallucináltam, de mintha minimálisan megnőtt volna a pocakja. Az arca meg nem volt már olyan beesett, mint régen. Annyira élettel teli volt. Noha, a szemén láttam, valami miatt épp eléggé össze van zavarodva. 
- Hát, éppenséggel Karollal beszélgettünk…
Olyan fura az akcentusa. Persze, nagyon jól beszél, és azzal a finom hangjával csak szépen lehet beszélni bármilyen nyelven is. De mégis annyira fura. Annyira aranyos.
- De úgy látszik, ő már megy haza – És egy pillanatra az ápolónőre néztem, aki szinte csak a tekintetével bólintott. Tuti, hogy kedvel engem. Közben, meg ott volt az az eszelős vigyor az arcán. Azon gondolkoztam, hogy össze kéne zárnom őt Marioval meg a hülye Durmmal.
- Igen – szólt aztán végül nagyon kimérten. –, mennem kell, mert ha a srácok egyszer éhesek… Apropó! Vanda ráérsz jövő hét szombaton?
- Ja, azt hiszem igen.
- Csak mert Alfred és én vacsoramegívást kaptunk valahova, amit nem igazán szeretnénk kihagyni. Megbízhatnánk azzal, hogy vigyázol a srácokra úgy késő délutántól, amíg meg nem érkezünk? Igazából semmit sem kell tenned, csak ügyelni, hogy időben vacsorázzanak, és ne maradjanak fent sokáig. Menni fog? Nagyon örülnénk, ha elvállalnád.
Miközben gondolkozott, egy pillanatra rám sandított, de miután én is felé néztem, és egy kedves mosollyal jutalmaztam, elkapta a fejét. Hát, oké.
- Persze. Benne vagyok.
- Szuper. Akkor szombaton. Majd elküldöm a címet, nem hiszem, hogy jártál már nálunk.
- Nem. Tényleg nem.
- Rendben. Majd beugrok még, ha esetleg valamire szükséged van. Csörögj rám nyugodtan! Marco – biccentett aztán felém köszönésképpen, majd a lift felé vette az irányt, mire én mostani szokásaimhoz mérten azonnal, teljes meggondolás hiányában cselekedtem.
- Karol, én is mehetek? – kérdeztem.
Miután az gyorsan végig nézett rajtam, Vandára pillantott, akinek az arca… nos, sok mindent elárult úgy általánosságban a véleményéről, de nem bántam. Látnom kellett. Két hétig kibírtam, hogy nem keresem, most már itt vagyok, és látnom kell. Vele kell bébiszitterkednem. A közelében kell maradnom. Muszáj ezt tennem, hogy valami tényleg történjék is.
- Persze – mondta végül, majd eltűnt a liftben.
Hanem aztán még be sem invitált, vagy valami, Vanda azonnal, szinte önkívületi állapotban rivallt rám.
- Mégis minek akarsz te jönni?
- Már miért ne akarnék? – reagáltam egyből. Nem is tudom. Azt azonnal levágtam, hogy valami nem oké vele, és feltett szándékom volt majd esetleg odabent érdeklődni felőle, de addig is játékként próbáltam felfogni az egészet. – Egyébként sem lenne jó ötlet, ha egyedül lennél két kölyökkel az éjszaka kellős közepén egy idegen házában… - Ez pedig egy komoly dolog volt.
- Mert meggyilkolnak, vagy mi?
- Nem, csak sosem lehet tudni, mikor lesz valami bajod, ájulsz el, vagy hasonló. Nem kéne elfeledkezned arról, hogy…
- Egyáltalán nem feledkeztem el – meredt rám hitetlenül. –, viszont nem hinném, hogy annyira súlyos az állapotom, hogy felügyeletre szoruljak. Csak pár óra az egész…
- Pontosan. Pár óra. Nem igaz, hogy nem bírsz ki annyit velem!
És egy pimasz mosollyal jutalmaztam. Hogy annyira szép ma is. Hogy annyira idióta. Kiborulok ettől a lánytól.
- De kibírom, csak mostanában nem is jártál erre. Most meg itt vagy…
- Igen, mostanában voltak dolgaim. Így, hogy levették a gipszet ismét nem vagyok már hasznavehetetlen, és akármennyire is szeretted volna, hogy jöjjek… - Hát, nem mondom, nem kellemes hazudni. Főleg olyasvalakinek, akiktől nem szívesen várnánk vissza ugyanezt. Akikhez azért na… közünk van…
Nincs is közöm hozzá, mi? Ekkora barmot!
- Hé! – emelte fel a kezét. – Azért azt ne hidd, hogy nem tudtam magam elfoglalni! Jól elvoltam nélküled is. Nagyon is jól.
- Oké. Értem, viszont attól nekem még hiányoztál, és mint a barátod, kötelességemnek éreztem, hogy törődjek veled, hogy meglátogassalak. Ezért vagyok itt most, és ezért megyek veled vigyázni a kölykökre. Nem gondoltam volna, hogy a terhességtől az ember ennyire túl tud reagálni dolgokat… Viszont, most már jó lenne, ha beengednél, mert még ki kell választanunk, mit nézünk meg.
És tulajdonképp meg sem várva, amíg tényleg beenged, benyomakodtam mellette az ajtón, és azzal a furcsa érzéssel a gyomromban, ami mindig elfog, mikor itt vagyok nála, leültem arra a nyomorék kanapéra, és elkezdtem kipakolni a táskám tartalmát.
- Hogy mi?
- Szerinted minek hoztam a lejátszót? Nagyon ajánlom, hogy ehhez a szar tévédhez is tudom csatlakoztatni.
- Én nem…
Aztán megláttam, hogy a kis alacsony asztalkán egy tálca meggyes (vagy cseresznyés) sütemény hever. Nem szabadott kihagynom. Látszott, hogy nem bolti, és őszintén meg is lepett, hogy Vanda így random sütöget. Ezt jó tudni. A házias nők… én nem is tudom… Örülök, hogy ő is ilyen.
- Ú, csináltál sütit? Vehetek?
- Fel…
És ott akkor tényleg nagyon jót éreztem. Mármint, tök mindegy, hogy meggy vagy cseresznye, az a süti maga volt a mennyország.
- Á, ez isteni finom, nem is tudtam, hogy te… – Viszont, akkor a hülye tekintetem, ami egyébként sem engedelmeskedik sűrűn nekem mostanában, hisz olyan dolgokat néz, amiket hát, nem igen szabadna, vagy ahova nem igazán illene (például Vanda feneke, meg ilyesmi), a fotel karfájára rakott gagyi telefont pillantottam meg. Nem rég lehetett kézben, hisz’ még nem záródott le; igazából az egész hidegen hagyott volna, ha nem… ha nem… annak a nyomorultnak a telefonszáma lett volna megnyitva a névjegyzékben. Igen, kicsit nem értettem, most akkor mi is van. - … Te felhívtad azt a szemetet?
- Nem, nem, nem. Nem – tiltakozott hevesen, de ez eddig úgy teljesen nem oszlatta el minden kétségem. Mint említettem, nagyon rosszul esett volna, ha hazudik. Tőle talán a legrosszabbul.
- De valamiért csak beszélni akartál vele. Vagy, most hogy Karol itt volt, ő…
- Nem. Nem kérte, hogy hívjam fel. Nem is beszéltünk róla…
- Akkor miért van megnyitva? Ha nem is hívtad, fel akartad.
- Nem… én… mindegy.
- Akkor? – vontam fel a szemöldököm, és úgy hirtelen rám tört valami csalódáshoz hasonló érzés.  Utáltam azt a féreg Kellnert; Brömmel hozzá képest a szívem csücske volt, irtóztam a gondolattól, hogy ők esetlegesen… beszéltek. Vagy egyáltalán, ha azok után, ami történt, ők találkoznak, …egy és ugyanazon hülye levegőt szívják. Nehéz lenne feldolgozni. Hogy miért is? Mert Vanda. Minden Vanda. És ez róla szólt. Az a szar érzés meg maga a tudat, hogy őt bántja valaki, az nekem… annyira rossz. Szomorú és dühítő is egyben. De inkább a második. Tudom. Mindent meg kell tennem, hogy ez az idióta alak eltakarodjon örökre a közeléből. Talán akkor hálás lenne, és én meg…
Hülye, Marco! Hülye, Marco!
- Karol mutatott nekem valamit – szólt aztán halkan. Egyértelműen terelve a témát. Jól van, talán feldolgozom, hogy titkolózik, de akkor sem fogom hagyni. Nem szabad hagynom, hogy a történelem ismételje önmagát.
- Miket?
Nagy hévvel aztán felcsapta a laptopja fedelét. Az a szerkezet mindig is ott volt az asztalon, csak valahogy nem tűnt fel. Jobb dolgok is voltak, amiket nézhettem.
- Ezeket, Marco.
Elsőnek fel sem fogtam, mik ezek. Vandát persze azonnal kiszúrtam egy csomó képen, amik meg voltak jelenítve, de ott aztán ott voltam én is. Közös képek voltak rólunk. Ezek újságok, a sajtóban leközölt közös képek voltak.
- Mi a franc ez? – Alig tudtam komolyan venni. Tulajdonképpen meg is értettem, miért nem foglalkozom a sajtóval. Hülyeség az egész. Kit érdekel mit ír, én tudom, hogy nem igaz. A hülye francba!
- Te ezekről tudtál, nem?
- Dehogy tudtam! – Minek néz engem? Aki mindennap azt lesi, vajon aznap miféle érdekes dolgokat közöltek róla a szennylapokban? Tisztában voltam vele, hogy úgy is tudja, ez nem igaz. Ilyen nem vagyok.
- Tényleg?
- Esküszöm! Nem szoktam ezekkel a marhaságokkal foglalkozni. A helyedben sem tenném.
- De… mi nem vagyunk együtt – jelentette ki megrökönyödve. Minthogy én nem is tudtam volna. Komolyan.
- És? Te ezt tudod? Igen. Én tudom? Igen. Akik számunkra fontosak, tudják? Igen. A többiek meg kit érdekelnek. Mellesleg, más lányok örülnének hasonló helyzetben…
- Hé! Én nem vagyok más lány. – Előre tudtam, hogy ezt fogja válaszolni, és én úgy imádtam hallani, ahogy ezt mondja.
- Jó, jó, oké. Nem vagy más lány. Ez természetes. Viszont, ha akarod… ha akarod, jövő hét kedden lesz egy interjúm, amiben minden bizonnyal meg fognak kérdezni rólad… Már megkaptam a kérdéseket.
- Megkaptad a kérdéseket? – csodálkozott.
- Igen. A legtöbb interjúm előtt megkapom. Hogy tudjak készülni.
- De ezek szerint akkor tudnod kellett volna erről… - bökött a gép monitorára.
- A kérdések inkább csak vázlatpontok. Egy-egy szó. Itt azt írja: „párkapcsolat, híresztelések, kiszemelt” stb. Most én ezekből nem igen vágtam le, már ha megbocsájtasz, hogy mik keringenek rólunk a neten.
- Ja, oké, értem. Szóval…
- Szóval, ha gondolod, megemlíthetem, hogy ezek itt mind hamisak, és mi csak barátok vagyunk. Így nem törne össze annyi kamaszlány szíve – gúnyolódtam.
- Nos, hát… azt megköszönném. Csak mert így nekem jobb. Hogy kimehetek nyugodtan az utcára, meg ilyesmi.
- Persze, persze, értem én. De a film…
- Na, ja. Mutasd, miket hoztál!
- Így neveld a sárkányodat 2.?
- Mi van? Még csak nem rég jött ki. És az első olyan jó volt! – Most viccen kívül. Ezzel igazából semmit nem akartam elérni, ahogy láttam az arcán, ő tehát nem kifejezetten rajong a rajzfilmekért, attól függetlenül nekem tényleg nagyon tetszett.
- Jól van Marcoka, nézzünk inkább valami mást!
Végül, nagy nehezen, de megtalálta A Hasonmást, és mivel jól sejtettem, hogy ezt válassza, már indítottam is a filmet. Csak közben megint az a hülye telefon… Merthogy üzenetet jelzett. Mármint, a Vandáé, nem az enyém. Engem ki a bánat keresne?
Gyorsabb voltam, mint ő. Lenyúltam a készüléket, mielőtt ő elérte volna, és… és az elmúlt fél órában történő csapásaim második felvonása történt azzal, hogy… hogy ő ezzel a Durm gyerekkel beszélget.
- Te Erikkel levelezel?
- Igen.
- Miért?
- Miért ne? Na, add ide! – nyújtotta ki a kezét, mire én teljesen elképedve, csak még távolabb tartottam tőle a mobilt.
- Mikor a bulin beszélgetettek, akkor miről…?
- Miért olyan fontos az neked?
- Mert.
- Ne már! – kacagott kiválóan szórakozva rajtam. – Csak ilyen általános dolgokról.
- Aha – Majd el is hiszem. Nyilván.
Feloldottam a zárat, de mielőtt rámentem volna az üzenetre… á, meggondoltam magam. Nem tehettem ezt vele. Majd később kinyírom ezt az Erik kölyköt.
- Megnézted?
- Nem. Nincs jogom hozzá – Persze, a hangomban maradt egy kis letörtség, de folyamatosan csak arra tudtam gondolni, hogy talán jobb, ha nem is látom. Ha inkább nem is tudok arról, mikben vannak ők ketten. Őszintén meglepett. Meglepett, mert én azt hittem, ez csak egy ilyen random beszélgetés volt a bulin. Ismerkedtek, vagy valami. Szabad olyat, csak most ez… hát, ez már annyira nem bíztató. Egyáltalán nem.
Majd a film végre elindult. Nagy levegőt vettem, és tudtam, hogy mindenre oda kell figyelnem. Semmit sem szúrhatok el. Nem bukhatom el ilyesmin. Ha szabad tudnom róla, úgyis megtudom majd, miről beszélnek ők ketten. Talán köze van ahhoz, amit Erik a bulin…? Rendben. Viszont, a filmre kellett koncentrálnom.
Maga, a másfélórás film egyébként nem volt olyan vészes, mint amire számítottam. Persze, az Így neveld a sárkányodat második részét szívesebben néztem volna, de mivel Vanda miatt csináltam ezt az egészet, így értelemszerű volt, hogy ő dönti el, mit nézzünk, és komoly vitába is hajlandó lettem volna belefolyni, ha ő azt szerette volna, ha inkább én választok.
Mivel, úgy ítéltem meg, Humi kibír pár napot a lejátszója nélkül, Vandánál hagytam. Egyrészt nem volt már kedvem cipelni, hisz’ nagyon attól tartottam, gyalogolnom kell majd; másrészt meg el sem tudtam képzelni, ez a lány mivel tölti a napjait a kötögetésen kívül, amiről csak nagyvonalakban mesélt még miután maradtam kicsit beszélgetni, ezért gondoltam, itt hagyom egy kis időre, hogy ne teljenek olyan unalmasan a napjai. Plusz, azért részemről bármikor máskor benne lettem volna még egy hasonló filmnézésben.
Komolyan. Kötöget. Nem szabadott volna ennyi időre magára hagynom.
Aztán ő is kérdezett felőlem pár dolgot. Illetve, csomagolt nekem a finom sütiből, így végtelenül boldogan térhettem haza. Mégis, legvidámabb akkor lettem, mikor odabújt hozzám búcsúzásképp. Átkaroltam a derekát, és ő csak egy kicsit pipiskedett, hogy körül tudja ölelni a nyakam. Azok a pillanatok… Uram Atyám!
- Na, szia - suttogta, és meg utoljára megszorított.
- Szia. Jó éjt! – Adtam egy puszit arra a puha bőrére. Közben, nem is tudom, hogy mondhatnám el, mit éreztem. Az egész olyan átkozott fura, és különleges. De annyira új és édes. Olyan intenzív. Sokszoros, mély és… nem tudom. Semmit nem tudok.
- Jó éjt!
De mikor felért a lift, már muszáj volt lelépnem, így ő behajtotta az ajtót, én meg levakarhatatlan vigyorral az arcom lementem.
Legnagyobb meglepetésemre Mario az épület előtt várt a szürke Mercedesnek dőlve. Uram Atyám! Az a kocsi, még éjszaka is borzasztó!
- Hát te!?
Széttárt karokkal válaszolt.
- Nem vagy elég részeg ahhoz, hogy vezess? – nevettem. Bár, fogadni mertem volna, akkor mennyire érdekelte úgy bármi is.
- Nem, haver… én csak szeretném ha tudnád, hogy…
- Hogy?
- Hogy egy nagyon nyápic, érzelgős, idióta, rózsaszín kis farok lettél. De az én barátom. És azé a nőé ott bent – mutatott az épületre nagy, részeg hévvel. Igazából az egész egy tök szép filmbéli jelenet is lehetett volna, ha Mari nem épp akkor találja ki, hogy rókázik egyet. De egyébként tényleg szép lett volna.
Nagy szerencsére a kocsi tisztán megúszta, viszont Mari pólója már kevésbé. Kár, azért a fehér pólóért.
- Én megyek – mondta.
- Hova?
- Vissza.
- Münchenbe?
- Igen. Reggel hatkor indul a gépünk.
- Vagy úgy – bólintottam kissé letörten. Azt mondtam, kissé? – Azt hittem, még egy kicsit azért maradsz…
- Nem, haver. Muszáj mennem.
- Hát, persze.
- De hé! Hazavinnél?
Igazából már többször láttam már részegen a srácot, most mégis az egész olyan más, sokkal szürreálisabb, távolibb volt.
- Gyere! – nyitottam ki neki az anyósülés felőli ajtót.
- Megyek is – motyogta, én meg felnevettem. – Volt kufírc? – kérdezte miközben. Á, már nem is válaszoltam. Még ebben a debil önkívületi állapotában is csak erre tud gondolni? – Csak vicceltem, amúgy. Tudom, hogy nem… de figyelj… Jól tetted.
- Mi?
- Az a lotyó, akivel felmentél…
- Ja, mi nem…
- Igen. Mondtam, jól tetted.
- Jaaa!
Persze, most az egész úgy hangzik, mintha Mari-haverom, nem tudna mértéket tartani az alkohollal. Talán igaz. Talán, nem tudja, hol a határa. Merthogy, ő már kevéstől is elveszti a fejét, és ő ezt nem tudja. Mindenestre nem alkoholista, vagy részeges. Ő egyszerűen csak jól érezte magát… az alkohollal. A szemében pedig neki is épp ott volt valami, ami… nos, amit úgy nagyon rossz volt látni.
- Ssssszzz….
- Sssszzz mi? – kérdeztem értetlenül. Még csak be sem tudtam indítani az autót.
- Tudod, öreg… az az sz-betűs szó…
- Mi van!? Ezt most nem értem.
De akkor Mario Götze jól láthatóan a ház felé bökött. Én azután pedig mindent nagyon jól megértettem, és egy hatalmas, úgy mindent nagyon jól összegző sóhajt vettem, majd a lehető legbiztosabban válaszoltam:
- Igen. Nagyon.



Uh. Nos, sziasztok!
Gondoltam, most ide írok a végére, mert már tudom, hogy mennyire vártátok ezt a részt, és én itt hajnalok hajnalán hozom Nektek, így úgy véltem, egy kis idő-spórolás gyanánt, itt fejteném ki néhány szerény gondolatom. :)
Először is, már rég kitehettem volna a részt, csak én voltam olyan vad és lázadó, hogy miután elolvastam az egyébként 14 oldalas részt, valami nem tetszett. Ezért csináltam belőle egy 20 oldalasat. Szóval, előre is bocsi :D De kicsit, tényleg elszaladt velem a ló.
Mindegy, azért remélem, tetszett Nektek, ha meg különösen tetszett, akkor hagyhattok valami nyomot Akkor is, ha esetlegesen nem. :)
Én igazából erre gondoltam mint valami olyan, ami nem szokványos, kicsit izgalmas, hosszú, és elég sok minden kiderül belőle. Én, megpróbáltam a tőlem telhető legjobban bemutatni, hogy szerintem abban a szőke fejben mi minden játszódik le egy nap. Szóval, már nem is emlékszem, mit akartam ebből kihozni, de a lényeg na, hogy a blog megérte második szülinapját, ami csakis a Ti érdemetek! :) 
Szóval, hatalmas taps magatoknak, amiért tartjátok bennem a lelket! Amiért rengeteg biztató szóval ellátok, mondjuk én még mindig kicsit kételkedek bármiféle írói tehetségben... én tényleg nem hinném, hogy jól írnék, ezerszer jobb blogokat olvasok nap mint nap... viszont Ti egyszerűen csodát műveltek velem. Itt vagytok, és olvastok, és azt mondjátok jó, és én nem értem, de örülök neki nagyon. Annyira nagyon jó érzés! :)
Szóval, köszönöm. A blognak, Nektek. Nagyon sokat jelent nekem ez az egész.
Köszönöm, tehát, hogy olvastok!
És nyugi, nem is leszek olyan sokáig távol, hisz szombaton lesz két hete, hogy az előző rész kikerült, így értelemszerűen most szombaton újra találkozunk, és jövök a harminckettedik résszel.
Addig is próbáljátok meg élvezni azt az egy kúrta kis hetet, ami hátra van a suliig. :) Remélem, azért király nyaratok volt! :)
Addig is sok puszi, ezeregybillió ölelés, és nagyon-nagyon-nagyon sok szeretet! <3 <3 <3
Puszi,
Bridzsi :* 

BOLDOG SZÜLINAPOT, WILLST DU!

  Kaptok egy jó popót, oké? :)