Huszonegyedik rész

Halihó!

Itt volna a huszonegyedik rész, a randi folytatása. Sok mindent nem fűznék hozzá, remélem jól sikerült, bár kicsit siettem vele :S 

Gondolom, már magatoktól is rájöttetek, de én egyszerűen még mindig nem bírom felfogni, hogy már mindjárt itt a szeptember, és újra suliba kell mennünk, azt hiszem, csak egyetlen szempontból jó, hogy itt van az augusztus vége. Mégpedig, hogy pontosan egy hét múlva elérkezünk a blog első szülinapjához! :)

El se hiszem, hogy már egy éve csinálom ezt, és Ti pedig mellettem vagytok és támogattok, de azért nagyon jól esik kimondani. Fantasztikus! 

Ezért is gondoltam, hogy egy kis közvélemény-kutatást tartok, és az alapján, mire szavaztok a legtöbben, 25.-ére, azaz a blog születésnapjára megvalósítom. Addig már nem fogok új részt hozni. Amire Ti szavaztok az lesz a kis ajándéka a blognak. Bár, inkább a blog ajándéka Nektek!

Szóval, húzzatok bele! Szavazzatok! Ezt péntek délig tehetitek! A döntés a Tiétek! :)

Most, pedig jó szórakozást kívánok ehhez a részhez! :)

Vigyázzatok magatokra, és próbáljatok nem gondolni a két múlva kezdődő 2015/16-os tanévre!

Puszil Titeket: Bridzsi :) 

 

Bár, ahogy már korábban említettem, nem rajongok túlzottan a meglepetésekért, ez a gesztus – vagy minek is nevezzem -, meglehetősen boldoggá tett, természetesen amellett, hogy mennyire ledöbbentett. Egy időre azt hittem, álmodom, de aztán onnan tudtam biztosan, hogy a valóságban vagyok, hogy éreztem a potyogó könnyeim sós ízét, miközben az ajkaimra hullottak. Megdörzsöltem a szemem, egyrészt, hogy eltűntessem onnan a hatalmas cseppeket, másrészt meg, hogy még egy próbát tegyek, biztos nem a képzeletem csal velem. De nem, még mindig ott álltam, és bár Marco Reusra néztem, és tudtam, hogy ő is engem bámul, de jóformán alig láttam valamit.

- Jól vagy? – kérdezte aztán félve, viszont a leplezetlen öröm és büszkeség, hogy ilyen, számára bizonyára semmitmondó incidenssel ennyire le tudott venni a lábamról, még ezen túl is ott csengett a tökéletes hangjában. Ő nem értheti, mennyit is jelent nekem ez az egész. Hogy éveken, sőt évtizedeken át, szemlélek valamit képeken, vagy a tévében, és most, hirtelen itt vagyok. Talán neki soha nem is voltak olyan álmai, amiről azt hitte, nem fognak teljesülni, de végül mégis valóra váltak.

Egy erőtlen mosolyt villantottam felé, és nevetni próbáltam, nehogy hisztérikus sírógörcs törjön rám.

- Persze, csak ez… ez az egész… úgy meglepett.

- Na, hát gyere ide! Ülj le! – Lazán a sötétbarna, bolyhos pokróc mellé mutatott, amely mellett állt. Azokon két termetes piknikkosár volt, ami már ilyen távolságban is vélhetően, rengeteg ennivalót rejtett. Egy másik tálon, pedig gyümölcsök voltak. Alma, szőlő, eper, banán, málna és áfonya. Illetve, felfedezni véltem még egy kis fémvödröt is, amiben két üveg pezsgő pihent, talán.

Aztán láttam, hogy bicegve elindul felém, de nem akarván megnehezíteni a dolgát én is erőre kaptam, és élettelen, pehelykönnyű lábakkal odaléptem hozzá. Kinyújtott karral közeledett, és mikor összetalálkoztunk, megfogta a kezem. Annyira meleg volt az övé, én, pedig, úgy éreztem, napokat töltve a fagyos hidegben most jutok először tűzhöz, szálláshoz. Menedékhez.

- Én ezt nem értem… - Mielőtt leültem volna a földre utoljára megtöröltem az arcom.

- Mit nem értesz?

- Hogy miért…? Miért csináltad ezt? – Elsőként úgy tett, mintha nem értené, de én türelmesen vártam rá; úgy gondoltam, a kérdésem teljesen egyértelmű.

Miközben az egyik fonott kosárért nyúlt, ezt válaszolta:

- Láttam rajtad már korábban, hogy valami nincs rendben veled. Úgy gondoltam, egy ilyen este egy kicsit javíthatna a hangulatodon, nem beszélve a tudatról, hogy nekem bármit elmondhatsz, ami bánt, vagy rosszul esik.

Ettől még nagyobb kérdőjel keletkezett bennem.

- De hiszen a világban, pontosan ebben a pillanatban rengeteg ember érzi rosszul magát ugyanolyan kis problémák miatt, mint én.

- De most én Dortmundban vagyok – ellenkezett, ami továbbra is arra késztetett, hogy kiálljak az igazam mellett, és valamiféle helytálló választ kapjak a kérdéseimre.

- Dortmundban is ugyanúgy vannak szomorú, megbántott emberek. Miért pont én?

Egy pillanatig gondolkozni látszott, majd egy ismeretlen, semleges arckifejezést vett fel, és bár mosolygott, eddig a lehető leghidegebb hangon azt kérdezte:

- Miért érzem úgy, hogy nem is örülsz annak, hogy elhoztalak ide?

Akkor már tudtam, a mosoly az arcán egy kínos, zavart és csalódott vigyor.

- Nem! – mondtam szinte azonnal, és nem tudom, hogyan, vagy miért egyáltalán, de rátettem az egyik kezem az övére. – Soha semminek nem örültem még jobban, mint ennek itt. Most csak gondolj bele! – Ez teljesen igaz volt, és azt szerettem volna, ha ő is átérzi az örömöm.

- Nem tudok belegondolni. – Újra megenyhülni látszott.

- Nézd, nekem hat éves korom óta a kedvenc csapatom a BVB, de akármilyen szomorú is, eddig csak tévében vagy online láttam minden egyes meccset, vagy interjút, tudósítást, és az, hogy most itt vagyok a Signal Iduna Parkban veled, az egyik kedvenc focistámmal, már most elnyerte életem legszebb estéjének címét.

- És mi ezzel a probléma? – Elködösült tekintettel nézett rám. Mintha emlékeket idézett volna, vagy összefüggéseket keresne.

- Mert egyszerűen csak szeretném tudni, miért pont én? Tudod, hány rajongó, és most nem csak a nőneműekre gondolok, örülne annak, ha eltölthetne veled egy estét? Számodra biztosan normális, és hétköznapi, ha elhívsz egy-egy lányt vacsorázni, de ők ezt az egészet magukban biztos másként élik meg. És, amit valóban nem értek az az, hogy miért tartozom én is ezek közé a lányok közé. Én nem vagyok olyan.

- Milyen?

- Olyan lány, aki az ilyen srácokat, mint te, érdekli.

- Mert én milyen srác vagyok?

- Figyelj – nevettem zavaromban, és megnyújtottam az e hangot. Fel sem tűnt, hogy még mindig a kezén van a kezem. -, erre a kérdésre inkább nem válaszolnék. Te Marco Reus vagy, és ez, szerintem, mindent elmond.

- Vanda – őszintén meglepett, hogy kimondta a nevemet; úgy éreztem, mintha egy felhőn ülnék. -, attól, hogy Marco Reus vagyok, egy ugyanolyan átlagos ember, mint Dortmund többi lakosa. Én egyszerűen csak nem szeretem, ha az olyan szép lányok, mint te, az olyan bunkó köcsögök miatt, mint az a doktor, szomorkodnak, és nem élik normálisan az életüket.

Erre nem igazán tudtam mit válaszolni. Letaglózódott arccal ültem a földön, kezemet elhúztam az övéről, az ölembe vettem, és a körmömet kezdtem piszkálni.

- Mikor a Hoffenheim elleni mérkőzésen láttalak a sajtósok között, azt hittem egy modell vagy, vagy valami. Aztán ott voltál a kórházban…

- Várjunk! Te emlékszel, mi történt akkor…?

- Már hogy ne emlékeznék! – A vigyor az arcán mindent elárult.

- Fent vagyok a Youtube-on, érted? – nevettem. – Csak én lehetek ennyire... ügyes.

Ezen Marco a kelleténél kicsivel több ideig szórakozott. Szóval, hát emlékszik arra a kínos esetre!

- Miért adtad nekem, amiben játszottál? – kérdeztem, amikor már úgy véltem, abbahagyta a röhögést.

- Miért ne adtam volna? A szép modell lányok szeretik a focit? Hát ezért kellett adnom valami jutalmat! – Még vihogott, bár ez esetben már nem értettem, min.

- Nem vagyok modell.

- Pedig lehetnél.

- De nem szeretnék. Nem mutogatom magam. Értem én, hogy neked a modellcsajok tetszenek…

- Nem. Egyáltalán nem. Te csak olyan természetes vagy, és ezért gondoltam…

- Köszönöm a mezt – mondtam aztán az ajkaimat harapdálva. – Azt hiszem, még nem volt alkalmam megköszönni.

- Nyugi, a könnyeid elárulták, mennyire hálás vagy. – Újabb mosolyt villantott, ami miatt kezdtem magam egyre kínosabban érezni. Ezek egyike sem olyan volt, mint az a féloldalas, amiket megszoktam már a kórházi látogatásai során.

- Ha azt hiszed, hogy ekkora bőgőmasina vagyok, akkor ne hidd! – Zavartan felkacagtam. – Csak mostanában vagyok ilyen… pipogya.

- Nem baj az. – Most ő fogta meg a kezem, ezzel kényszerítve arra, hogy ránézzek. – Mesélhetnél róla. Vagy úgy általában magadról. Vandáról. – Senki nem ejtette még ki tökéletesebben a nevem.

Gondolkozóba estem pár pillanatra, és a következő kérdések merültek fel bennem: Jó ötlet mesélni neki, egy idegennek, az életemről? Jó ötlet Marco Reusnak, egy világhírű focistának, elsírni a bánatom? Hogyan kezdhetném? Mit mondhatnék? Érdekelné őt egyáltalán? Mindent elmondhatok vagy titkoljak el pár dolgot? Egyáltalán, miért kéri ezt?

De aztán emlékeztettem magam, mit ígértem korábban. Illetve, nem is hogy ígértem, inkább hittem, vagy mondhatom úgy is, hogy bíztam.

- Végül is, miután elmondom neked ezeket a dolgokat, kötve hinném, hogy találkoznánk már többször. Leszámítva, mikor megszabadítalak ettől – böktem a bal lábán levő gipszére. – És nem hinném, hogy vannak olyan közös ismerőseink, akiknek elfecseghetnéd azokat, amiket most mondok neked, nem igaz? Mi baj történhetne? – Olyan volt, mintha az egészet csak magamnak mondanám. Mintha hangosan gondolkoznék. Csakis azért, hogy jobban higgyek abban, veszélytelenül mesélhetek a velem szemben ülő labdarugónak. – Ezután, pedig majd szépen folytatjuk a magunk életét, és továbbra is csodálhatom a játékodat az egyes mérkőzések alkalmával. Persze, miután tökéletesen felépültél. Ami azt illeti, most sem szabadott volna engednem, hogy a mankód nélkül mászkálj. Sosem lehet tudni, miféle baj történhet.

Marco ezután, mintha gondolkozott volna azon az egyetlen szón, amit válaszolt:

- Persze – hirtelen élettelennek tűnt, és a keze már nem volt az enyémen.

- Csak még egy kérdés… vagy inkább kérés…

Úgy biccentett, mintha azt mondta volna: Hallgatom.

- Illetve van még rengeteg kérdésem hozzád, hiszen nem akarom, hogy az este folyamán csak én legyek a téma, szóval, remélem, hogy azokat is feltehetem majd, de kérlek, mondd meg nekem, miért vagyunk mi itt. Egyszerűen tudnom kell. Ha azt érzed, tartozol nekem, amiért kezellek a bokád miatt, akkor felejtsd el az egészet, ugyanis nekem ez a kötelességem, a munkám. Vagy valóban ennyire kíváncsi természet vagy? Szereted a pletykákat, a szomorú történeteket? Marco Reus, kérlek, úgy hallasd végig minden szavam, hogy aki beszél, nem egy átlagos dortmundi lakos, aki ha meglátja a BVB egyik játékosát a zöldségesben, maximum egy autogramot kér, de túllép rajta, hanem egy megrögzött álmodozó, aki négy hónap ittlét után is alig bírja felfogni, ami vele történik épp. Már az nagy szó számomra, hogy itt lakhatok, álmaim városában, viszont arra, hogy ma este a Signal Iduna Parkban épp veled társalgok, szavakat sem találok.

Őszintén, fogalmam sincs, hogy tudtam ezt elmondani úgy, hogy közben nem csuklott el a hangom, vagy nem zavarodtam bele a mondandómba, mikor egy csillogó, kékeszöld szempár övezte minden egyes lélegzetvételemet. Hirtelen meztelennek és végtelenül védtelennek éreztem magam.

Számtalan lehetőséggel eljátszottam a pillanat törtrésze alatt azt illetően, mit válaszolhat.

Viszont, mielőtt bármit is mondott volna, közelebb hajolt hozzám, mintha egy titkot készülne elmondani. Mintha valaki más is lenne itt. Aki kívülálló, és nem tudhatja, hogy mi ma este kettesben vagyunk itt.

- Egyszerűen csak szeretnélek kicsikét jobban megismerni. Szimpatikus embernek tűnsz. Úgy érzem, rengeteg dologban hasonlítasz rám.

- Rád? Már hogy hasonlítanék rád?

- Én ebben teljesen biztos vagyok, de most ezt hagyjuk. Csak erről az egy kérdésről volt szó…

- Egyelőre.

- Igen. Egyelőre. Inkább kóstoljuk meg a mini pizzákat, amiket anyukám sütött.

- Anyukád csinált mini pizzákat?

Marco Reus elnevette magát a mélységesen megdöbbent hangom hallatán.

- Igen. Akármilyen hihetetlen is, de az én anyukám is tud sütni.

Tulajdonképpen ebben nem is kételkedtem.

- Anyukád tudja, hogy mi itt vagyunk?

- Huszonöt éves vagyok. Nem hinném, hogy merőben sok köze van ehhez.

- Nem úgy értettem – ráztam a fejem. -, hanem hogy mit mondtál, mire kell ez a sok kaja?

Bekukkantást engedtem a közöttünk levő kosárba, és tátott szájjal konstatáltam, hogy ezeken az ételeken nem két óráig dolgozott valaki.

- Tudja, hogy egy lánnyal vagyok, ha erre célzol. Mikor közöltem vele, csaknem megfojtott, annyira ölelt.

Ezt rendkívül aranyosnak találtam, és fejben le is játszottam magamnak a szituációt, de ugyanakkor meg is hökkentem.

- Hát más lányokkal is szoktál találkozgatni, gondolom. Vagy azokban az esetben nem avatod be anyukádat?  

- Akikkel úgy általában randizni szoktam, azok, azt mondják, megelégednek egy vacsorával valami méregdrága étteremben.

- Nem kértem, hogy idehozz.

Halványan elmosolyodott, majd a pokrócra szegezte a tekintetét, és egyik kezével a kiálló szálakat, kis bolyhokat kezdte el tépdesni.

- De jobb itt, nem?

- Lényegesen. Tudod, amúgy sem vagyok oda a hatalmas felhajtásokért, és ez így egészen hangulatos. Őszintén, egyáltalán nem hittem volna, hogy pont te fogsz majd ilyenfajta estében részesíteni, ha érted, mire gondolok.

Csak egy pillanatra nézett fel, majd újra elmerült a föld tanulmányozásában. Immár a füvet simogatta a kezével.

- Persze, ez jól is van így. Csak a lányok, akik rávesznek, hogy eltöltsek velük egy estét ragaszkodnak az ilyen luxus dolgokhoz.

- Mi? Úgy érted, ők hívnak meg téged randizni? – Ezen mélységesen megbotránkoztam. Furcsa érzés kerített hatalmába. Újonnan jelentéktelennek és egy senkinek éreztem magam.

- Hát fogalmazhatunk így is. El sem hinnéd, mire képesek egyes lány rajongók.

- De nem értem, miért mész el velük, ha nincs kedved? – kérdeztem hevesen, de kicsivel később már megbántam, hogy megszólaltam. Ő sem mondott semmit. – Azok a lányok, biztos nagyon szépek, meg csinosak, ugye?

Nem vártam, hogy konkrétan kimondja, hogy igen, szóval, nem lepett meg a terelés.

- Ha az ember híres, nehezen tud ismerkedni.

- Ez fura, én pont az ellenkezőjét gondoltam.

- Te mint kívülálló, ezt nem értheted. Rengeteg ember vágyik arra, hogy felfedezzék, és körülrajongják, de nem tudják, hogy valójában ezek mennyi rossz dolgot vonnak maguk után, és mennyire hátráltatják, hogy az ember normálisan élje a mindennapjait.

- De azért csak vannak jó oldalai is ennek, nem?

- Természetesen. Mindennek van jó oldala. De, van pár dolog, amit így kifejezetten nem szeretnék, vagy nem is kívánok az életembe. Nem ezért lettem focista.

- És akkor mit szeretnél?

- Csak hogy elismerjenek. Mindenféle kiváltság és rajongás nélkül. Mikor az ember sokat dolgozik, valamiféle dicséret azután mindig jól esik, és én csak ezt akarom.

Ezen elgondolkoztam egy pillanatig. Hiszen én is erre pályázok. Azt akarom, hogy a kórházban megbecsüljék a munkámat.

- Na, de ha jól emlékszem arról volt szó, hogy rólad beszélünk, és én most kevésbe vagyok olyan érdekes, mint te.

- Ugye, csak viccelsz? – nevettem fel kicsit hangosabban a kelleténél. – Már hogy ne lennél érdekes!?

- Van egy olyan érzésem, hogy te most perpillanat jobban érdekelsz engem, mint én téged.

- Akkor bizonyára ok nélkül kérdezgetek mindenfélét, nem beszélve arról, hogy egy csomó kérdésem még hátra van. Igen, igazad van.

- De engem már úgy is ismersz – ellenkezett. – Mindenki ismer. A sajtó leközöl egy csomó cikket, meg interjút rólam, és az alapján az ember tökéletesen tud alkotni egy hamis képet. Bizonyára te is megtetted már.

- Mi? Dehogyis! – mondtam, és döbbenten figyeltem, ahogy a kezdeti derűs és izgatott hangja immár kissé hideggé és közönyössé változott. – De azért gondolj bele, hogy a legtöbb ember csak onnan tudja, ki vagy, amit hall. Nem mindenki teheti meg, hogy egy ilyen fantasztikusnak ígérkező estét tölt el egy ilyen fantasztikus helyen, mint a Signal Iduna Park.

- Ezt most hogy értsem? – Volt egy olyan érzésem, hogy pontosan tudta, hogy kell értenie, amit mondtam.

- Úgy, hogy köszönöm, hogy itt lehetek, egyszerűen szavakba nem tudom önteni, annyira hálás vagyok. És gondoltam, ha már itt tartunk, hogy az életemben egyszer randizhatok veled, akkor úgy gondolom, vétek lenne nem kihasználni rendesen az alkalmat, hogy megtudjam, milyen az igazai Marco Reus. Még ha nem is mindent, hiszen nyilván biztos vannak olyan dolgaid, amit csak a hozzád közel állók, vagy senki sem tud, de azért pár dolgot nem ártana elmondanod neked is, ha már én kiönteni készülök neked a lelkem. Pedig, nem szokásom, hogy ilyet csinálok.

- Milyet? – kérdezte, majd pár pillanatig elködösült tekintettel bámult rám, mintha az előbb hallottakat emésztgetné.

- Hogy idegenek mesélek az életemről.

- De hisz’ már mondtam, hogy nálam minden információ biztonságban marad – mosolyodott el halványan, és ismét a kezemért nyúlt, én meg közben arra jöttem rá, hogy akármit is fogok elmondani neki, azt valószínűleg két hét múlva már el is felejti.

- Ebben nem is kételkedem, de nem akarom, hogy így ismerj meg, hogy a későbbiekben így gondolj rám.

- Hogyan?

- Ilyen hisztis libaként, egy ringyóként..., vagy nem is tudom, rossz emberként.

- Figyelj, ha az lennél, amiket mondtál, akkor arra, már az első alkalommal rájöttem volna. Alapjáraton jó emberismerő vagyok.

- Igen?

- Igen, pontosan. – Egy ideig csak néztem rá nem tudván mit válaszolni. – De, most már jó lenne, ha elkezdenéd, mert a végén a gondnok kiküld innen minket, és a pizzák is ki fognak hűlni.

Felém tolta a kosarat, aminek következtében kissé felgyűrődött a pokróc, amin ültünk. Marco kinyújtott lábbal, én lótuszülésben. Kiemeltem egy kis tenyérnyi nagyságú süteményt, és csak ekkor döbbenve rá, hogy mennyire éhes vagyok valójában, két falatra megettem a gombás, paradicsomos tésztát.

- Úristen, ez isteni! – álmélkodtam, és bár úgy éreztem, jelen pillanatban egy tál főzeléket is meg tudnék enni, annyira éhes vagyok, ezt a mini pizzát valóban a Mennyből küldhették, annyira finom volt.

- Örülök, hogy ízlik. Egyél még! – Még közelebb tolta a kosarat, és én nem tudtam nem venni még egyet. Aztán még egyet. Aztán még egyet. Majd még egyet. Ő is evett, de lényegesebben kevesebbet. Mikor rájöttem, hogy talán nem kéne, hogy ilyen disznónak lásson, már én is abbahagytam.

- Ez olyan finom, hogy ha eszel egyet, aztán nem tudsz leállni – kuncogtam zavartan, és közben lesütöttem a szemem.

- Igen, tudom. Inni kérsz valamit? Van gyümölcslé is, de gondoltam, egy kis pezsgőre biztos van igény. Bár, nekem nem igazán szabad alkoholt innom.

Próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor ittam pezsgőt utoljára, és hogy, egyáltalán, milyen íze is van.

- Én sem iszok, a gyümölcslé tökéletes lesz.

Észre sem vettem, hogy van itt egy hűtőláda is, de volt, egy kis műanyag, kék színű. Marcotól egy karnyújtásnyira volt, és bizonyára sok mindent rejthetett, mert mikor a focista belenyúlt, csakis hangos üvegcsörömpölést lehetett hallani. Ezt követően két baracklevet varázsolt elő.

- Tessék.

Miután fél tartalmát megittam az üvegnek, Marco, pedig, körbenyalta a száját, amitől mondanom sem kell, majdnem hangosan felvisítottam, várakozóan rám nézett, és azt mondta:

- Szóval...

Szóra nyitottam a számat, de nem tudtam mit mondani; hogy elkezdeni, ezért becsuktam.

- Könnyebb lenne, ha kérdeznél. – mondtam aztán.

- És mégis mit kérdezzek?

- Hát, ami érdekel. – Hirtelen nem mertem a szemébe nézni.

Viszont, akkor felöltötte azt az imádott féloldalas mosolyát.

- Ki az a Vanda Polyak? Mit kell tudni róla?

Őszintén meglepett, hogy emlékszik a tejes nevemre. Ez egy kicsit nagyobb kedvet adott a mesélésre, bár még mindig nem tudtam pontosan, mit is mondhatnék; mi az, amit ő szívesen hallgat.

- Nos, Vanda Polyak, vagy Polyak Vanda, ahogy tetszik, Magyarországon látta meg a napvilágot a fővárosban, Budapesten. Ugye, a magyaroknál a vezetéknév van elől, azt követi a keresztnév, nem úgy, mint itt, a németeknél, vagy például az angoloknál, franciáknál, stb.

- Szóval, akkor te most magyar vagy? – Meglepett, hogy beleszól; azt hittem hosszas monológra számíthatok, de jobb is volt így.

- Mivel a szüleim magyarok, és az ő szüleik is egytől egyig magyarok voltak, ja, nagyon úgy tűnik, hogy magyar ember vagyok.

- Milyen?

- Magyar embernek lenni? – vontam össze zavarodottan a szemöldököm.

- Nem – nevetett. – Magyarország.

- Hát ezt sok féle nézőpont és tényező tükrében tudnám részletesen taglalni, de ha így látványosságra, turista szempontból kérdezed, akkor egész szép hely. Most ebből, egyébként arra következtetek, hogy még egyszer sem voltál ott.

- Igen – Egy pillanatra lehajtotta a fejét, mintha szégyellné, és ez, mint magyarnak egész jól esett.

- Nyugi, rengeteg időd van még, hogy elmenj egyszer. Ezelőtt én sem voltam még soha Németországban. – Nem hinném, hogy meg kellene említenem, hogy azért, mert szörnyen szegényes anyagi helyzetünk nem engedett ilyesmit.

- És akkor most hogyhogy itt vagy?

- Na, hát igen. Ez az. Már az előbb említettem, hogy kiskorom óta a kedvenc csapatom a BVB. Illetve, pontosan azóta, hogy a focit megszerettem. Egy olyan ember segítségével történt ez, aki nagyon hiányzik, és ha most itt lenne, akkor nem érdekelne más problémázása, például, hogy itt volt ez a doktor is... És ő biztos támogatta volna az ötletem, hogy ideköltözzek. Azért, mert ő pontosan tudta, hogy Dortmund az álmaim városa, és...

Észre sem vettem, hogy a szemem újra megtelt könnyel immár a szomorú, bánatos fajtából, illetve, hogy egy hatalmas gombóc fojtogat egészen addig, amíg már nem bírtam tovább beszélni.

- Valamiből azt sejtem, hogy ez a személy az édesapád.

Erősen ráharapva az ajkaimra bólintottam, majd úgy véltem, nem igazán tudom tovább tartani azt a mérhetetlen szomorúságot, hiányérzetet, bánatot és szenvedést, amit az ő elvesztése iránt immár nyolc éve érzek.

És akkor elmondtam:

- Miatta vagyok itt. Hat éves koromban, mikor még az volt a legfőbb szórakozásom, hogy mindig megzavartam őt, mikor tévét nézett; ráugrottam a hasára, és ő akkor megcsiklandozott, megszerette velem a focit. Illetve nem így rögtön, és olyan az egész, mintha nem is a saját beleegyezésem alapján történt volna, inkább egyfajta folyamatnak tűnik. Ő volt a világ legnagyobb Borussia Dortmund drukkere. Ő olyan szurkoló volt, aki nem azért szurkolt a csapatnak, vagy nézte végig a meccseket, hogy elmondhassa, ő igazi férfi, mert szereti a focit meg a hideg sört. Bár, az számomra homályos, hogy ő hogyan szerette meg a BVB-t, mert sosem beszélt róla, de amikor láttam, hogy meccset néz, a legnagyobb koncentrálással, odafigyeléssel és átéléssel ült a tévéképernyő előtt, és nem elszomorodott, és szitkozódott, ha vesztettek a srácok, hanem azt mondta, hogy innen kell tovább lépni, letörölni a könnyeket, és harcolni a végsőkig. Megszállott volt, de nem azért, mert bizonyítani akart valakinek, vagy ez által szándékozott lenni valaki, hanem egyszerűen imádta a csapatot, ami hozzánőtt. Nem volt olyan mérkőzés, amit nem látott volna. Nem volt olyan hír vagy információ, amiről ő ne tudott volna. Mikor általános iskolás voltam, kihagyta a ballagásomat, csakhogy megnézzen egy akkori fontos meccset. És az érdekes, hogy nem haragudtam emiatt, sőt örültem is, és büszke voltam valamilyen szinten. Ő avatott be ebbe a világba, és ő volt az, akivel minden egyes találkozót ropival és kólával néztem a nappaliban levő tévén. Ő volt az, akivel együtt leszartam, mikor anya kiabálni kezdett velem, hogy írjam meg a házim, és ne a sok fickót nézzem, aki egy labdát kerget egy hatalmas füves pályán. Ő ezt nem értette. Csak én is apa tudtuk, mit jelent ez igazából.

- Sajn...

- Már a gimiben szinte teljesen biztos voltam abban, hogy nem akarok Magyarországon maradni. Túl sok minden történt itt, amiről szeretnék megfeledkezni, és túl nehéz lett volna sikeres embernek lennem. Mert bár orvosokra Magyarországon is van szükség, de én már akkor hatalmasban gondolkoztam. Viszont, mikor felvetettem az ötletet a szüleimnek, csak apa értett meg, csak ő mondta azt, hogy rendben, én segítek ezt neked elérni. Anyám túlságosan is önző és csökönyös, és az évek során csaknem sportot űzött abból, hogy folyamatosan, bármit is tettem, belém kötött. Az akkori életem egyik legönbizalomrombolóbb tényezője volt.

Akkor viszont, egy olyan dolog történt, amire még olyannyira sem számítottam, minthogy Götze át fog igazolni a Bayernhez – Közben figyeltem Marco arcát, és láttam, teljes áhítattal figyeli minden egyes szavamat. Még az sem rendítette meg, hogy a rivális csapatban játszó legjobb barátját megemlítettem. – Apáról kiderült, hogy rákos. A dokik azt mondták, már több ideje lappangott a szervezetében; fel sem tűnt senkinek. Azonban, azután, hogy az egész kiderült, és a tünetek is megjelentek, a hasnyálmirigyrákja rettenetesen gyorsan fejlődött. És csaknem egy szempillantás alatt felemésztette őt. – Egy mély lélegzetre volt szükségem, hogy kimondjam: - A szemem előtt halt meg. Az érettségim előtt két héttel. Én azt hiszem, nem is emlékszem az azután következő fél évre. Hogy mit történt, mit csináltam, ki voltam... Anyám elárulta, hogy apám azt tervezgette, hogy az érettségi után ő és én elmegyünk életünk első Dortmund-meccsére. Hónapokig spórolt rá, és a nyamvadt rákja mintegy három hónap alatt elvitte innen. Én akkor megfogadtam, hogy ide fogok jönni, és itt váltok valóra egy álmot; itt fogom neki bebizonyítani, kinek a lánya is vagyok... De még mindig úgy hiányzik, és egyszerűen már nem tudom, hogy hihetek-e abban, képes vagyok rá. Túl sok minden történik mostanában, pedig, mikor ott volt, és mi utoljára beszéltünk... én megígértem neki, hogy megváltozom, hogy jó ember leszek...

- Hiszen az vagy – mondta berekedt hangon a velem szemben ülő Marco Reus, és ahogy a pokrócról ráemeltem a tekintetem, és abba a még mindig csillogó kékeszöld szempárba néztem, hirtelen, nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek.

És hangosan sírtam. Úgy, hogy tudtam, ha abbahagyom, azután sokkal könnyebb lesz majd a lelkem.

Bömböltem, s csak pár másodperc késéssel fogtam fel, hogy Marco Reus átölel, és erősen magához szorít, miközben azt mondja:

- Sajnálom, Vanda. Őszintén nagyon sajnálom, ami történt, de kérlek, nyugodj meg! Nem vagy rossz ember. Biztos, hogy nem vagy az. Egy életrevaló, csodálatos lány vagy, és hidd el, ha édesapád most itt lenne, és látna téged, mérhetetlenül büszke lenne rá.

Éreztem, hogy benedvesedik az inge, de úgy tűnt, nem zavarja. Két izmos kar szorított magához, bilincsbe zárt, de összetartott. Úgy éreztem, ha ő nem lenne, akkor azon nyomban elszédülnék, vagy valami rosszabb történne. Már napok óta nem éreztem jól magam, és tudtam, valami nincs rendben velem.

- Ezért féltem annyira, mesélni magamról... mert nem akartam, hogy így láss... – nyögtem, miután kissé lenyugodtam. A gondolataim között, még mindig apa mosolygós arca lebegett, a fejfájásom, pedig egyre csak erősödött. Mély levegőket kellett vennem, hogy visszanyerjem az eredeti pulzusom, és abban reménykedtem, ez majd abban is segít, hogy ne szédüljek annyira. Hiába ültem, épp, úgy éreztem, pillantok kérdése, és ráborulok a piknikkosárra, vagy elájulok. Valami lüktetett odabent a fejemben.

- Ugyan már! – Mikor eltolt magától, letörölte az arcomról a könnyeket. Túlságosan is közel volt hozzám.

- Azért azt hittem, kicsit tovább bírom majd...

- Mit?

- Hogy ne bőgjem el magam. – Nevetnem kellett, nehogy megint rám törjön a sírógörcs.

- Ne érezd magad emiatt rosszul, kérlek! Most, hogy elmondtad ezt nekem, jobban érzed kicsit magad, nem?

- Nem – ráztam a fejem.

- Nem? Nem könnyebb? Nem vagy nyugodtabb?

- Én egyszerűen csak nem akartam...

- Mit?

- Téged ilyesmivel terhelni. Neked nem az a dolgod, hogy engem vigasztalgass.

- De én ezt szívesen vállalom.

A szavai nem voltak jók egy mondatban. Nyilván, félrehallottam valamit.

- Hogyan?

- Különben már rég elmentem volna.

Hangos lélegzetvételekkel emésztettem, amit mondott. A fejemben gondolatok százai cikáztak, de legmélyén apa tisztán csengő hangja volt az egyetlen, amire összpontosítani tudtam.

- Nem. Marco Reus te nem lehetsz... nekem nem... Nekem nem szabadna itt lennem.

- Miért mondod ezt? Hiszen veled örömmel töltöm el az estét, nem úgy, mint a legtöbb lánnyal, akikkel találkozni szoktam. – Erre igazán válaszoltam volna valami frappánsat, de nem tudtam. Nem volt elég időm gondolkozni. – Egyél sütit! – toltam felém a másik piknikkosarat, amiben barna, piskótaszerű édesség volt.

Rettenetesen éhes voltam, de nem akartam enni. Egyrészt mert ha megkóstoltam volna egyet, valószínűleg azután az összeset felfaltam volna, másrészt, pedig, hányingerem támadt, ahogy megéreztem az étel illatát.

- Marco, kérdezhetek valamit? – mondtam inkább a felállással próbálkozva. Ami alapjáraton nem egy eget rengető dolog, de ha az ember szédül, és szétrobbanni készül a feje, igen merész vállalkozás.

- Mondd! – válaszolta rögtön valami furcsa odaadó, feláldozó érzettel a hangjában. Úgy, mint aki azonnal kész lenne tűzbe menni valamiért.

- Hol van a mosdó?

Olyan képet vágott, mint aki nem ilyesmire számított, majd egy hangos sóhaj közepette felállni készült.

- Ne! Csak mondd el! Mindjárt visszajövök. – Úgy éreztem, pár perc egyedüllétre van szükségem.

 Miután ezt megtette, pehelykönnyű lábakkal, eltévelyegtem oda, amerre mondta. Ott, a mosdóban, megnyitottam a csapot, és lehető leghidegebb vízzel többször megmostam az arcom, majd a kagyló szélére támaszkodva, mereven a tükörbe bámultam.

Nem Polyák Vanda voltam. Többé már amúgy sem, mint ahogy évekkel ezelőtt, de most meg még különösebben. Marco Reusszal randizni? Ugyan már! Nem ez vagyok, nem ebből a világból. Csak a fejemet ráztam, és a tükörben levő személy is így tett.

Rengeteg dolog járt a fejemben, de a fájdalom erősebb volt minden gondolatnál. Mi van velem? Beteg vagyok, vagy mi?

Nem kaptam választ. Azt éreztem, hánynom kell, és nyomódni kezdett a hasam.

Éreztem, hogy kicsúszik a mosdókagyló a kezem alól, én, pedig, egy hatalmas sötétségbe merülök.