Tizennyolcadik rész

Hellóka!

Két teljes napot késtem, de nem hinném, hogy újra bocsánatért kéne esedeznem Nektek, hiszen el bírom képzelni, hogyan reagáljátok ezt le: A plafonra szegezitek a tekinteteteket, és egy hatalmasat sóhajtotok, hogy „már megint itt hisztizik”, talán már a blog további olvasásától is elment a kedvetek, ami viszont most különösen nagy vétek volna, ugyanis egy nem várt meglepetést csempésztem a rész végébe. Várom is az egyes reakciókat kommentben.

Ami azt illeti nem is fűznék hozzá többet. Jó olvasást hozzá!

Remélem, közben a nyári szünetetek is jól telik! Mondjuk, én holnaptól már nyári munkázok, de ettől függetlenül igyekszem mostantól egy kicsit gyakrabban részeket hozni.

Legyetek jók és vigyázzatok magatokra! Pihenjetek és bulizzatok sokat!

Puszil Titeket: Bridzsi

Egy kicsöngés után már azonnal megbántam, amit tettem. Egyszerűen, fel sem bírtam fogni, hogy lehetek ennyire meggondolatlan, felelőtlen és idióta. Ha valóban annyira felnőtt és érett volnék, mint ahogy azt mondani szoktam, nem szabadna ilyen megfontolatlan döntéseket hoznom. Az egész olyan, mintha élvezném, ha hülyét csinálhatok magamból.

Az ötlet, hogy hívjam fel Marco Reus-t, és panaszoljam el neki a problémáimat, amik tulajdonképpen megint csak a saját hülyeségeimből származnak, így, miközben remegő gyomorral vártam, hogy a vonal másik végén valaki közölje, hogy a szám téves, teljesen abszurdnak tűnt. Egyáltalán nem értettem, mit képzeltem abban a pillanatban. Ennyi erővel az utcán levő bármelyik járókelőnek nyavalyoghatnék, és ha már itt tartunk egy ilyesfajta hiszti nem épp jó képet festene Dortmund lakosai, köztük a kedvenc focistám szemében is.

Soha ezelőtt nem éreztem még magam ekkora csődtömegnek. A felismerés után közvetlen, pedig egy másodpercre azt hittem, azonnal falhoz fogom vágni a telefonom, amit még mindig kitartóan szorítottam a fülemhez, de a hívást megszakítani… azt nem tudtam.

Ekkor már éreztem, hogy pár percen belül újra sírok majd. Vajon meddig fog még ez így menni? Talán később nem is lesznek szünetek. Reggeltől estig, a takarómba burkolózva, a párnámat áztatva bömbölni fogok egészen addig, amíg ki nem szárad a szemem; amíg úgy nem érzem, egy liter homokot öntöttem bele.

Akkor viszont, egy mély és ismerős férfihang szólalt meg a telefonomban. A hordozója álmosnak és nyomottnak tűnt. Bár perpillanat azt sem tudtam, mennyi hatszor hat, arra azonnal rájöttem, hogy most ébredt fel.

- Marco Reus. Kivel beszélek?

Bizonyára elvette a készüléket magától, amíg ásított, de így is tökéletesen hallottam mindent, amit hallanom kellett. Ó, Istenem!

Remegett az ajkam, és már kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de aztán leblokkoltam. Komolyan! Mégis mi a fenét mondtam volna? Mi a jóságos, szent kutyaszart képzeltem!?

- Igen? Ki van ott? – Nem akartam ezt csinálni sem vele, sem valaki mással. Attól, hogy én ekkora balfék vagyok, nem kéne, hogy ehhez neki köze legyen, hogy erről ő tudjon bármit is.

Eddig a szobám közepén álltam, most levetettem magam az ágyam szélére. Könnyek marták a szemem.

- Sajnálom, Herr Reus…. Bocsánat… Téves…

Hangtalanul kezdtem sírni. Eltorzult arccal. Nyöszörögve. Egy hang azt mondta a fejemben, hogy már megint sajnáltatom magam. Teljesen igaza volt. Már megint ráteszek egy lapáttal arra a sok szarra, amit az elmúlt időben felhalmoztam. Egyszerűen nincs semmi, ami megállíthatna benne.

- Doktor…?

Kinyomtam. Elhajítottam a mobilt, és az az ágyammal szemben levő széken landolt. Illetve, onnan pattant le a földre. Tudtam, hogy tönkrement. Pont úgy ahogy én is. Fura.

A különbség csak az, hogy egyébként is venni akartam egy új telefont, viszont én, nem hiszem hogy javítható lennék már.  

™™™

Másnap felhívtam Krazter-t, hogy a héten ne számítson rám. Korábban talán aggódtam volna, hogy leharapja a fejem, amiért itthon maradok, de most különösen szartam rá, ahogy húsz percen keresztül oktatott telefonon keresztül. Össze-vissza beszélt a világ legnagyobb hülyeségeiről, de egy nyomós érvet nem tudott hozni arra, miért is ordibál velem tulajdonképpen. Azt hazudtam neki, influenzás lettem, és negyven fokos láz szegez az ágyhoz. Az már csak rajta múlt, hogy elhiszi-e a mesémet vagy sem. Igaz, nem volt nehéz eljátszanom, mennyire rosszul vagyok.

Patrick naponta legalább ötször felhívott, de húsz millió euróért sem vettem volna fel. A legbiztosabb voltam abban, hogy ezúttal már soha nem fog rávinni a lélek, hogy szóba álljak vele. Bár, a kórházban kissé nehéz lesz ezt betartanom, de többek között ezért is tűnt jó ötletnek ezt a pár nap pihenőnap. Így, van egy kis időm, hogy összeszedjem a gondolataim, és megfogadjam, hogy még ha térden csúszik is nekem, sem szabad hozzá egy árva szót is szólnom.

Karol is hívott. Többször is. Bár az ő száma nem volt mentve az új telefonomba, ahogy a Patrické sem, de az utóbbit tudtam fejből. És, persze ki más lett volna képes ilyen szinten zaklatni, mint ő? A világon lévő legnevetségesebb dolognak tartottam ezt. Persze, ahogy azt is, mennyire elmenekülök a problémák elől. Tudtam, hogy mikor újra a kórházba teszem a lábam, ismét szembe kell néznem a legrosszabbal. Viszont, ezt akármennyire nem akartam, muszáj volt megtennem.

Közben anyáék is kerestek. Nem telt el nap, hogy nem írtak volna Skype-on, és Gábor már égett a vágytól, hogy elpanaszkodja nekem, mennyire nem örül annak, hogy Spanyolország kiesett a vb-ről. Órahosszokig akarta velem lépésről lépésre kielemezni a játékosokat, a csapatokat, a meccseket, a helyzeteket és a gólokat; a bírókat, akik megítélése szerint mindig rossz helyre fújtak. Pár napja még vevő lettem volna az ilyesmire, de mostanában már ez sem tudott érdekelni, és többek között az is hidegen hagyott, hogy anyám mennyire aggódott értem.

Hétfőn, mikor megjelentem a munkahelyemen, arra számítottam, hogy valami változott. Ez viszont, egy hülyeség, hiszen minden ugyanolyan volt, mint a múlt héten, mikor utoljára voltam. Ment az élet, és mindenki a maga képességeihez viszonyítva a legjobban végezte a dolgát. Semmi nyoma vagy jele nem volt annak, hogy Patrickkal és velem mi történt. Valószínűleg azért, mert senki sem tudott róla, és ha ismernék is a helyzetet, akkor sem érdekelné őket. Csak én élem meg ilyen szintű apokalipszisként az egészet, és minden bizonnyal Patrick is továbblépett. Nekem is illő volna már.

Még csak be sem kellett mennem az irodájába, Kratzer majdhogynem szándékosan futott össze velem a folyosón.

- Vanda! Szörnyen néz ki.

- Jó reggelt, Herr Kratzer!

- Biztos, hogy meggyógyult teljesen? Nem szeretném, ha megfertőzné a dolgozókat, főleg nem a betegeket.

- Meg, persze. Csak az álmosság…

- Pihenje ki magát rendesen. Majd ha beleveti magát újra a munkába, sokkal jobb lesz. Van dolog bőven.

- Értettem – bólintottam erőtlenül, közben pedig azt hittem, leesik a fejem a nyakamról. Valóban alig aludtam valamit, holott ez volt a cél.

- És nézze… - Mire feleszméltem, Kratzer megfogta a karomat kicsit erősebben a kelleténél, jóllehet, most kicsit érzékenyebb vagyok minden érintésre, és félrevont a hosszú folyosón. Jól tudtam, mit akar mondani.

Egy járókeretes, hálóinges néni haladt el mellettünk.

- Ami Kellner és maga között van… - Olyan halkan beszélt, hogy nem hallottam, de részben a szájról olvasási tehetségem, részben pedig a tény miatt, hogy annyira agyalágyult még nem vagyok értettem meg tökéletesen, amit mond.

- Már mindennek vége, semmi sincs közöttünk, és soha nem is lesz – Eltökélten és határozottan akartam ezt mondani, de inkább tűnt beletörődött sóhajtásnak az egész.

- Tudom.

- Hogyan? – Azt akartam kérdezni, hogy mi a szar?.

- Kellner teljesen magába van fordulva, és nem végzi olyan jól a munkáját, mint korábban. Beszéltem vele.

Kíváncsi lettem, mit mondhatott neki. Bizonyára a világ legnagyobb kurvájának állított be, ami mondjuk nem akkora hazugság.

- Tudja, hogy nem szeretem ezt. Utálom, ha a dolgozóim magukkal hozzák otthonról a problémáikat, és nem vagyok a szerelem ellen, de ez így, hogy az egész kihat a munkájukra, szerintem nem kell elmondanom, milyen következményeket von maga után.

- Persze, Herr Kratzer, értettem.

- Rendben. Akkor Kellnerrel nincs több herce-hurca, igaz?

- Így igaz. Egyszer majdcsak megbékél.

- Reméljünk. Mint ahogy maga is. Bizonyára, nem emiatt néz ki ilyen ramatyul, jól mondom?

Tudtam, hogy tudja. Hogy tud mindenről.

- Nem, egyáltalán nem – Mégis jobbnak láttam hazudni egy felerőszakolt mosoly kíséretében.

- Akkor rendben. Irány átöltözni! A balesetin már várják magát.

Azonnal indulni akartam, és hirtelen kezdtem jó ötletnek látni, hogy bejöttem. A munkába temetkezve talán felejteni tudok. Egészen addig, amíg Patrick Kellner egy ismeretlen lesz számomra.

- Ja, és Vanda! – szólt még utánam a főnököm. Kissé csalódtam most benne. Pozitívan, persze. – Marco Reus kereste magát.

- Micsoda? Miért? – Ez még jobban megdöbbentett, minthogy tudom, minden Patrickkal kapcsolatos ügyemmel tisztában van, vagy minthogy tudja az igazságot, és, hogy miért lógtam, de mégsem rúg ki.

- Fogalmam sincs. Azt mondta, beszélni szeretne magával.

Akaratlanul is felidéztem azt a meggondolatlan tettet. Hogy én bátorságot vettem arra, hogy őt felhívjam. Gondolkozni kezdtem. Még nincs három hete, hogy legutóbb nálam járt.

- Miért nem irányították át másik orvoshoz, ha valami problémája, vagy ellenvetése van?

- Kizárólag magával szeretett volna beszélni.

- És ez mikor történt? – Hirtelen azt hittem, fogom magam, elterülök a folyosó közepén, és mindkét öklömmel verni fogom a járókövet.

- Még azelőtt, hogy felhívott volna engem.

Te jóságos…!

Miközben átöltöztem, folyamatosan ezen járt az agyam. Sok máson is gondolkozhattam volna, de akkor, csak az tudott foglalkozatni, hogy miért is csináltam magamból ekkora idióta segget. Miért hívtam fel, és sírtam bele nemes egyszerűséggel a telefonba, és miért voltam képtelen legalább annyit kinyögni, milyen színű az ég? Lassan ahhoz a stádiumhoz fogok érkezni, amikor már jó magamat is szórakoztatja, mekkora balfék vagyok. Azért vicces, nem? Elköltözöm egy másik országba új életet kezdeni megfogadva, hogy felhagyok a beteges és erkölcsetlen szokásaimmal a férfiak terén, és most ugyanezt csinálom. Azt hiszem, most kezd számomra értelmet nyerni a mondás, hogy változni képtelenség, és amilyen az ember, legyen bárhol, csináljon bármit, és legyen bárkivel, mindig ugyanolyan marad.

A délelőtt egyik felét még mindig folyamatos kattogás közben az irodámban, a másik felét már a balesetin töltöttem. Ugyan, nem volt sok dolgom, kicsit segítette elterelni a munkám a figyelmem. Amiért, pedig különösen áldottam a sorsot, vagy akármit, ami azért felelős, kivel futok össze épp a folyosón, hogy sem Patrickkal, sem Karollal nem találkoztam. Patrickkal, gondolom, érthető, miért nem, viszont Karollal sem vágytam most egy kiadós beszélgetésre. Mindkettőnknek lett volna mit mondania a másiknak, de szinte biztos voltam benne, hogy csak ugyanoda lyukadnánk ki, mint mindig, mikor leültünk megbeszélni, miért érzem rosszul magam, és mi bánt: Patrickhoz.

Viszont, kár volt előre örülnöm, ugyanis, alig telt el öt perc, mikor leültem az ebédlőben a megszokott asztalhoz, ahova mindig is ülni szoktam, és alig haraptam kettőt a rántott húsos szendvicsemből, a nővér, akiről már ránézésre lesütött, hogy Patrick oldalán áll a mi kis történetünkben, mintha tudta volna, hogy épp ebédidőn vagyok, kérdezés nélkül levette magát a velem szemben ülő székre. Pofátlanság volt, de ennél sokkal rosszabbat is átéltem már.

- Beszélhetnénk? – kérdezte.

- Ha már itt ülsz, beszélj. Nekem nincs mit mondanom.

Próbáltam a legnagyobb hidegvérrel fordulni felé, de ránézni még nem tudtam két másodpercnél tovább. Minden, ami az elmúlt napokban történt felelevenedett bennem, és félni kezdtem, mert ha az ő látványa ilyesmit hozott belőlem, el sem bírtam képzelni, Patrické mit tenne velem.

- Ne csináld ezt! Beszéljük meg!

- Mit beszéljünk meg, Karol? – Akaratlanul is feljebb emeltem a hangom. Fogalmam sincs, honnan volt erőm erre. – Hagyjuk egymást békén, és felejtsük el ezt az egészet! Te végig tudtál erről, és képtelen voltál szólni. A kisujjadat sem mozdítottad, hogy segíts nekem elkerülni, hogy egy hatalmas ribancot csináljak magamból. Karba tett kézzel nézted végig, ahogy tönkreteszem magam. Mégis honnan van merszed ideülni hozzám, megzavarni az ebédem, és azt mondani, hogy beszélni szeretnél velem?

- Félreérted a helyzet…

- Nem értek félre lószart se. Mindent tudok, és nekem ennyi elég.

- Én ezt nem tudtam. Esküszöm, hogy nem tudtam.

- Ez akkor sem változtat semmin. – Fel akartam állni, és elmenni innen. A kórházból. Jelen pillanatban még Dortmundból is. Úgy akartam visszatérni ide, hogy nem ismerem őket.

Kitoltam magam alól a széket, melynek lába fülszaggató csikorgást hallatott. Kicsivel több szempár szegeződött ránk, mint kellett volna.

- Ne menj, kérlek! Egy percet adj, hogy megmagyaráztam!

Úgy éreztem magam, mint tegnap, meg tegnapelőtt, meg azelőtt. Újra csak szenvedtem, és az egész olyan, mintha ezt maga a világ tervelte volna ki ellenem. Mintha ez lenne a rendeltetésem. Pedig, sosem hittem az ilyesmiben.

- Negyvenöt másodperc. Gyerünk!

- Vanda, én esküszöm, nem tudtam arról, hogy ők még mindig… Illetve, azt tudtam, hogy még nincs elválva, de… - Szólásra nyitottam a szám, azonban ő rögtön folytatta, és esélyem sem volt mit reagálni. Pedig, Isten a tanúm, hogy lett volna bőven reagálnivalóm. – Patrick azt mondta, ők már nem… nem élnek együtt. Elizabeth már nem lakik nála, és semmi, ismétlem semmi nincs közöttük.

- Ezt csak azért mondod, hogy ezután sírva rohanjak Patrick karjaiba bocsánatért esedezve. – Ez szinte kétségtelen volt.

- Nem! Ez egyáltalán nem igaz.

- Igen? Akkor mégis mi a szarért jöttél most ide?

Mintha gondolkodott volna, mielőtt válaszol:

- Segíteni szeretnék.

- Ezzel korábban kellett volna foglalkoznod. Most már nincs szükségem segítségre. Tőled nincs.

- Vanda, kérlek!

Megráztam a fejem, és bambán, mintha egy legyet várnék a számba, nyitva tartottam azt. Percekig.

- Megkaptátok, amit akartatok. Ez nem elég?

- Miről beszélsz?

Sokat változott, mióta legutóbb láttam. Mintha éveket öregedett volna.

- Elértétek, hogy szenvedjek, és meg se próbáld azt mondani, hogy nem ez volt a célotok. Ti a kezdetektől fogva kijátszottak engem.

- Nem, ez nem igaz. Hülyeségeket beszélsz…

- Én beszélek hülyeségeket? Nem tudom, most is ki állít ekkora orbitális hazugságokat.

- Esküszöm, nem tudtam, hogy még mindig… együtt vannak.

- És mégis honnan jöttél rá? Ki mondta el ezt neked?

- Ő – Félve mondta a választ teljesen jogosan. Hirtelen azt sem tudtam, hogy dühös legyek-e, szomorú vagy egyszerűen csak csalódott. Felmerült a kérdés bennem, hogy meg kéne lepődnöm-e vagy sem. Sírnom kéne? Vagy talán ne?

- Az klassz, ha ezt így elmondta neked, nekem viszont a világért nem árulta volna el, ha nem találom meg a kedves, csinos és gyönyörű feleségét a lakásában. Ez most akkor hogy van?

- Azért nem mondta, mert szeret. Nem akart elveszíteni.

- Lószart! Azt biztos szereti.

- Nem, Vanda!

- A feleségét szereti.

- Nem tudsz te semmit a feleségéről.

- Mint ahogy róla sem. És nem is akarok többet tudni. Abba akarom hagyni ezt, és elfelejteni minél előbb. Egyedül te vagy az, aki meggátol ebben. Segíteni akarsz? Elkéstél. Sőt, még te is szerves részként járultál hozzá ahhoz, hogy egy utánozhatatlan idiótát csináljak magamból. Egy nyomorult vagyok, és örülhetsz, mert te is megfelelő segítséget nyújtottál ehhez a teljesítményhez.

Olyan, mintha elgondolkozott volna azon, amit mondtam. A baj csak az, hogy már a felismerés sem segített volna a kettőnk kapcsolatán. Hiába ismerné be, hogy igen, hibázott, nekem is véges a bizalmam, akármennyire is nem örül ennek. Patrickot talán etetheti, és ő újra meg újra megbízik majd benne. Ők ketten sokkal jobb barátok, mint én meg ő valaha.

- Marco Reus volt itt. – Kissé meglepett a hirtelen témaváltás és a mérsékeltebb hangnem, de nem engedtem meg neki azt az örömöt, hogy megdöbbenésem lássa.

- Tudom. Keresett. Mondta Kratzer.

- Patrickot is kereste. Beszélni akart vele.

Életem eddigi legnagyobb erőfeszítésére volt szükségem ahhoz, hogy ne boruljak hátra a székkel, amin ülök, és közben ne kérdezzem: mi a jóságos, szent almástáska?.

- És?

- Patrick akkor nem volt bent.

Ó, Istenem!

- Nézd – szólalt meg pár perccel később. Mintha megvárta volna, amíg feldolgozom az előbb hallottakat. Bár nem mutattam, szerintem jól tudta, mennyire meglepett ez az egész. -, mi lenne, ha mindketten kivennénk egy nap szabadságot holnapra, és elmennénk a plázába? Vásárolgatnánk, innánk egy shake-t, ennénk palacsintát és beszélgetnénk. Egy kis csajos program gyanánt.

Hányinger tört rám, pedig azóta bele sem haraptam a szendvicsembe, mióta Karol a társaságomban ül.

- Kétszínű vagy. – Ezt egy olyan kaliberű általános igazságnak tartottam, mintha azt mondanám, kék az ég. Nem is válaszolt rá, és úgy tűnt elfogadta, hogy engem egyetlen próbálkozása sem tud már többé meghatni.

- Na? Mit szólsz?

- Menj Patrickkal vásárolni!

Eltekintett egy pillanatra. Szerintem összegyűjtötte a maradék erejét, hogy legutoljára próbálkozzon.

- Nem beszélek már Patrickkal. Én veled szeretnék menni vásárolni.

- Rendben. Legyen. Kíváncsi vagyok, milyen hazugságokkal és baromságokkal huzakodsz még elő, hogy újra a bizalmamba férkőzz.

Erre már nem reagált semmit. Megbeszéltük, hogy reggel találkozunk a pláza előtt. Egyrészről vártam már, hogy miről akar beszélni, hogy valóban, tényleg miért ragaszkodik ennyire hozzám még mindig. És bár utáltam bevallani, de Patrick hogyléte is érdekelt. A szenvedése, a kiborulása, a haragja, a dühe, a szomorúsága utánam. A felismerés után, hogy valami olyasmit veszített el, amit mindennél jobban kellett volna őriznie. Az meg már, gondolom, teljesen egyértelmű, hogy másrészről ismét egy nagy baklövésnek tartom az egészet részemről.

™™™

Hét órakor, a munkaidőm leteltével, szerencsére Karolt elkerülve sikerült átöltöznöm. A nap hátralevő részében szintén a balesetin tevékenykedtem, ami ugyanúgy elterelte a figyelmem mind a holnapról, mind Patrickról és mind Marco Reusról, mint délelőtt. Úgy látszik, mégis csak jó ötlet volt ma eljönni dolgozni, és nem csak a figyelemelterelés miatt, hanem a sok mit sem sejtő idős és fiatal beteg közelsége miatt is. Hiányozna ez a hely, és már csak ezért is határoztam el olyan bölcsen, hogy nem fogom engedni, hogy Patrick tovább kínozzon, és netalántán elérje, hogy elmenjek innen. Csak neki szereznék örömet egy ilyesmivel.

Úgy mentem ki az épületből, hogy felvettem a napszemüvegem. Csodálatos idő volt, olyan, amikor csakis boldog dolgok szoktak történni. Egy kirándulás. Egy randi. Egy séta. Kutyasétáltatás. Fürdőzés. Hajókázás. Beülni egy bárba. Fagyizni. Autókázni egy kicsit. Nevetni. Fagyizni. Gyümölcsöt enni. Beszélgetni. Flörtölni. Ünnepelni. Pezsgőt inni. Fényképeket csinálni. Szórakozni. Táncolni. Hajnalig fent maradni. Egy csók. Egy érintés. Egy kedves bók. Zene. Emlékek télre. Emlékek az idős korra.

Egyenes úton voltam a buszmegálló felé, közben, pedig valami furcsa eddig teljesen ismeretlen kopogást hallottam mögöttem. Mintha kővel verték volna alattam a betont, vagy mintha földrengés készülődne.  Hátrafordultam megnézni, ki ez az elvetemült, de akkora már szembetaláltam magam Marco Reusszal.

- Doktornő! – Csaknem felkiáltott, mikor meglátott. Úgy, mintha egy elveszett kincs lennék, amit ezer évnyi keresés és kutatás árán sikerült csak megtalálnia.

Azt hittem, letérdelek, és elkezdem a fejemet verdesni a földbe. Már megint hitetlenkedni kezdtem abban, hogy valóban én vagyok Polyák Vanda, mert ha én lennék, lehetetlenség lenne, hogy ez megtörténjen velem. Most, amikor nem elég, hogy már elszédülök a fáradtságtól, de így is fel vannak még kavarodva az érzéseim és velük együtt a gondolataim is.

- Herr Reus, már letelt a munkaidőm. Kérem, keressen fel holnap! – De jól tudtam, hogy nem ilyen ügyben állított meg a nyílt utcán, hanem valami más böki a csőrét. Mondjuk, egy telefonhívás.

Jesszusom! El bírom képzelni, ahogyan a kórház ajtaja mellett állt azt várva, mikor jövök már ki. El bírom képzelni, hogy ezt minden nap megcsinálta az elmúlt héten.

- Nem amiatt keresem…

- Hanem? Mit szeretne tőlem? – Bevallom, szörnyen idegesített ez a magázódás.

- Én… én… - Egyik mankójáról a másikra támaszkodva próbálta elmondani, amit szeretne. Pontosan tudtam, hogy mit.

- Hm? – Egy biztató mosolyt villantottam rá, ami nem kevés idő után most teljesen őszintén jött.

- Pár napja valaki felhívott. Nem… nem tudom, hogy maga volt-e, vagy lehet, hogy nem maga volt… nem tudom. De maga volt… vagyis nem biztos…. de szerintem igen… Szóval…

Egy pillanatra elmosolyodtam, mert szórakoztatónak találtam, ahogyan elhadarja a szavakat, de mikor észbe kaptam, hogy tulajdonképpen miről is szól az egész, azonnal lefagyott az arcomról a mosoly.

- Herr Reus, sajnálom. Én voltam az, de esküszöm, nem akartam meg zavarni.

- Nem! – Megnyújtotta az „e” hangot. – Egyáltalán nem zavart. Elég zaklatottnak tűnt a vonalban. Azt gondoltam, segíthetnék. Hiszen ezért adtam meg magának azt a telefonszámot.

- Kedves, de nem hinném, hogy itt és most tudna nekem segíteni.

- Nem is most gondoltam. Mit szólna, ha mondjuk elmennénk vacsorázni szombaton?

Szinte viszketett a szám a nevetéstől. Rég szórakoztam már egy jót, azért már vártam, hogy egy kisebb hatásszünet után közölje, csak viccelt, de ez egy, két, sőt három perc után sem történt meg. A velem szemben álló focista türelmesen várta, amíg válaszolok a kérdésére.

Végignéztem rajta. Pontosan úgy nézett ki, ahogy a posztereimen. Ahogy a meccsen, mikor nekem adta mezét; ahogy, mikor először járt nálam, mikor autogramot adott, mikor megadta a telefonszámát. Akkor is mindig és most is tökéletesen, kifogástalanul nézett ki. És többek között ezért is volt olyan nehéz elhinnem, hogy velem beszélget.

Mikor már jó ideje nem válaszoltam, zavartan túrt bele szőke hajkoronájába. Meglehet, egy kicsivel több ideig bámultam őt, mint kellett volna.

- Nem is tudom… - Az utolsó dolog lett volna az, hogy azonnal igent mondok erre a tulajdonképpen randi meghívásra. Ki lennék én, hogy Marco Reusszal, egy világhírű focistával fognám magam, és elmennék kajálni? Láthatná, ahogy eszem, egy normális, épkézláb mondatot képtelen lennék eltölteni a közelében, és kötve hinném, hogy kibírnék egy estét anélkül, hogy legalább egyszer ne sikoltozzak örülvén, hogy velem van. - …mennyire jó ötlet ez. Az sem biztos, hogy ráérek…

- Örömömre szolgálna – Udvarias. Nem tudom, ki az, aki így beszél még velem.

- Majd még meggondolom. Mindenképp. – Próbáltam rámosolyogni, de most az egyszer vele szemben ez nehezemre esett. Úgy éreztem magam, mintha épp le kéne mondanom valamiről.

- Hívjon majd fel, hogy mire döntött, és hogy meg tudjuk beszélni a részleteket. – Ő bezzeg őszintén, szívből mosolygott. Féloldalasan, ahogy szokott.

- Természetesen.

- Köszönöm.

Közben, távolról már láttam, hogy jön a buszom, befordult az utcába. Erre figyeltem, és már indulni készültem, mivel ha jól emlékszem csak egy fél óra múlva jön a következő. Csak kicsivel később eszméltem rá, hogy a Dortmund tizenegyese már a kezemet tartja, és valószínűleg meg akarja csókolni. Úgy, ahogy azt az úriemberek teszik a filmekben. Illetve, valaki más is, akit nem is szeretek már a nevén nevezni…

- Ne! – mondtam, és szinte azonnal elhúztam a kezem. Rossz volt ezt tennem, és ezután rögtön olyan érzésem támadt, mintha egy űr keletkezett volna a mellkasomban, de mégis jobb volt így, mint hagyni, hogy megtörténjen, és újra, minden kezdődjön az elejéről. Patrick pedig ismételten ott táncoljon a gondolataimban.

- Elnézést! – Marco Reus csalódottan nézett le rám, és csaknem beleremegett a gyomrom, hogy így láttam. Az egész helyzetet úgy nem értettem, ahogy van.

- Semmi gond, viszont, most megy a buszom, ha nem gond. Majd hívom. – Remélhetőleg nem bőgve, és egy árva szót sem szólva.

- Persze. Viszlát!

Miközben szaladtam, hogy elérjem a buszt, tudtam, hogy még néz, és addig ott fog állni, ahol hagytam, amíg az el nem hajt velem együtt.