Tizenhetedik rész

Sziasztok, Drágák!

Ahogy ígértem, meghoztam a következő részt. Sajnálom, hogy előző, ennyire „megbotránkoztató”, ennyire „kiakasztó” lett. Ami azt illeti, a mostani sem jobb, de nézzétek a jó oldalát! Már csak pár rész, és szépen, lassan kialakul a történet lényege, és immár a fő szál: a Marco-Vanda kapcsolat lesz, aminek ha jól sejtem, örülni fogtok majd.

Addig is legyetek jók, és vigyázzatok magatokra!

Puszi: Bridzsi

Olyan volt, mint egy megváltás végre nem a kicsi, kényelmetlen ágyamon aludni. A Patrické meleg, puha, és olyan illata van, mint a ruháinak. Napokig képes lettem volna benne fetrengeni, csupán a megszokás, a kávéillat és valami borzasztó hangos csörömpölés ébresztett fel. Pedig meglehetősen szépet álmodtam. Patrick és én szerepeltünk benne. A jövőben játszódott. A magamnak valaha elképzelt legjobb jövőben.

Mivel szent meggyőződésem volt, hogy Patrick már fent van, hisz’ ha jól tudom, nem ólálkodnak szellemek a házba, nyögve párat a hátamra fordultam, hogy a lehető legnagyobbat tudjak nyújtózkodni. Az alvótársam, viszont, még jócskán húzta a lóbőrt, és halkan, mint egy ma született kismacska, fújtatott. Majd horkolt néha, ezután, pedig, csámcsogott, mintha rágózna. Őszintén, mindent csinált; és ha tudtam volna, hogy hol van épp a mobilom, biztosan lekamaráztam volna.

Gondoltam, biztos van egy bejárónője vagy takarítója, esetleg egy komornyikja, mint az a filmekben szokott lenni a gazdag, szívdöglesztő férfiaknak. Mégiscsak ez tűnt reálisnak, mivel nem hiszek a szellemekben. A biztonság kedvéért azért felkaptam a legelső pólót, ami a kezem ügyébe akadt,mikor benyúltam a szekrényébe. Ez azért csak egy bocsánatos bűn, nem?

De szerencsére nő volt az a bizonyos személy, aki a konyhában tevékenykedett, és aki nem hinném, hogy zavarba jött volna egy fehérneműs nő látványától. Ennek értelmében valamivel bátrabban kocogtam le a lépcsőn, majd a tőlem telhető legotthonosabb módon felkúsztam egy a pultnál levő bárszékre.

Azt hiszem, ő nem vett észre. Háttal állt nekem, és a tűzhelynél tevékenykedett. Fekete haja laza copfba volt kötve a tarkóján, és olyan hosszú és fényes volt, amiről én csak álmodozni merek. Csinos alakja volt, a szűk farmere viszont, nem épp efféle munkába való ruhadarabnak tűnt.

- Elnézést! Kérhetek egy kávét? Sok tejjel, ha lehet.

Úgy éreztem magam, mint tegnap, mikor megszólítottam Patrickot a buszmegállóban. Tiszta déja vu. Olyan, mintha ezzel a gyönyörű nővel már találkoztam volna, mintha ismerném. Viszont, akármilyen mélyre is túrtam az emlékezetemben, nem jutottam semmire, és fogalmam sem volt, ki áll velem szemben Patrick konyhájában. Az arckifejezéséből azonban egyértelműen levágtam, hogy egyáltalán nem dolgozni van itt.

- Ki a faszom vagy te?

Jól meg akartam fontolni, mit válaszolok, de sürgető tekintete ezt nem igazán engedte.

- Patrick barátnője.

Nem tűnt meglepettnek. Helyette cinikus, eltorzult arccal fújtatott egyet, és ezt követően lefitymálón végignézett rajtam. A vak is jól láthatta, hogy amit hall épp, az egyáltalán nem tetszik neki.

- Nem vagy te Patrick barátnője. – Hidegen és undokul köpködte a szavakat, amitől kezdtem magam egyszerre rosszul és dühösen érezni.

- Hát nem is te vagy – Valami csúnyát és sértőt akartam mondani, de csak ennyire voltam képes. Korán volt még ahhoz, hogy beletiporjak egy törékeny szívbe, pedig Isten a tanúm, hogy képes lettem volna rá, és nem csak szájhősködésemben mondom ezt.

- Tényleg nem. A felesége vagyok.

Egyébként is jellemző rám, hogy reggelente a túl alacsony vérnyomásomnak köszönhetően meg-meg szédülök néha, de akkor, abban a pillanatban, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy lefordulok a székről.

- Mi a francot keresel itt? Mióta divat manapság, hogy a volt férjem házában járkálok reggel öt órakor?  

- Ez az én házam is, kurva!

- De sem én, sem Patrick nem látunk szívesen.

Azt hittem, a pár másodpercig tartó hallgatás annak a jele, hogy elért a tudatáig, amit mondtam neki, és eldöntötte, valóban jobb mindnyájunknak ha lelép, de sajnos tévednem kellett. Összecsapva a tenyerét, fülsüketítő módon kezdett hahotázni ez a kiállhatatlan szuka. Gúnyosan, mintha rajtam szórakozna, pedig nem is tudom, kettőnk közül ki viselkedett gyerekesebben.

- Szóval Kellner neked is bekamuzta, hogy elváltunk. – Ezt inkább kijelentette, mintsem kérdezte. – Hannáról mesélt? Ugye, neked is egy hülye ribancként állított be engem?

Meg akartam kérdezni, hogy „Miért? Korábban is előfordult már ilyen?”, de nyilván, ha nem történt volna ilyen, nem kérdezné. Hirtelen egészen tudatlannak és kicsinek éreztem magam. Egy senkinek, akit mellesleg valamelyik óvatlan pillanatában megfosztottak az emlékeitől.

- Amúgy Elizabeth vagyok – nyújtotta át a kezét a pulton. – Semmi bajom veled, te legalább szép vagy. Nem úgy, mint az a sok szerencsétlen, kiélt kurva, akikkel eddig összejött már.

Egy pillanatra megfontoltam, odanyújtsam-e a kezem, de azt gondoltam, ebből nem születhet baj. Nem ölhet meg, maximum eltöri a kezem.

- Vanda vagyok.

- Külföldi vagy, igaz? Hallatszik a kiejtéseden.

Bazd meg!

Nem értettem a gyors váltást, ugyan, és olyan hányingerem is lett közben, mintha egy étterem fél kínálatát már felfaltam volna, de valamiért – és fogalmam sincs, miért – őszintének láttam ezt a lányt. Őszintébbnek, mint Patrickot valaha is.

Kérdések fogalmazódtak meg bennem. Rengeteg kérdés.

- És mióta vagytok együtt. – Ezt ő kérdezte.

Fel sem tudtam fogni, hogy lehet ilyen nyugodt. Üvöltöznie kellett volna velem, amiért egy bugyiban és a férje pólójában ülök a lakásában, de semmi ilyesmit nem tett. Igaz, ez az undok és cinikus magatartás még jobban megvágott.

- Nem hinném,  hogy együtt vagyunk. – Nem hazudtam. Valójában, én sem tudtam, mi is van közöttünk pontosan. Illetve, mi is volt. Ezek után meg már értelmetlen is lenne ezzel a kérdéssel foglalkozni. El kellene húznom innen nagyon messzire, és ennek a környéknek még a közelében sem szabadna járnom.

- Az előbb azt mondtad. Te most akkor hülye vagy?

Egy önző részem irigyelte ezt a nemtörődömséget. Irigyelte ezt a kibaszottul őszinte és mindent kerek perec megmondó, gyönyörűséges lányt.

- Patrick sokszor eljátszotta ezt már veled?

Felvonta szépen ívelt, fekete szemöldökét, mintha azt kérdezte volna: Mire gondolsz?

- Te tudod, hogy ő megcsal.

- Igen.

- És?

- És? Mi van?

- Ez nem zavar téged? – A zavar szó itt enyhe kifejezésnek számított.

- Engem szeret.

Én ezek után nem lettem volna ebben olyan biztos, de úgy döntöttem, nem mondom el neki, pár hete, hónapja az őt annyira szerető férje, hogyan vallotta be az érzéseit. Hogyan esedezett értem. Könyörgöm! Azt kezdte terjesztgetni a kórházban, hogy mi egy pár vagyunk!

- Most azt hiszed, elment az eszem, és kattant vagyok. Nem muszáj ám hinned nekem. Úgyis rájöttél volna magadtól. Idővel kiderült volna. – Elment a hangom, és nem tudtam azt mondani: Mi? – Kellner képes megjátszani azt, hogy ti mennyire boldogok vagytok, és, hogy ő  mennyire szeret téged. De én tudom, és te is meg tudod majd, mekkora hazugság az, amiket mond neked.

Azonnal elhittem, amit mondott. Minden szavát. Remegni kezdett tőle a gyomrom, és egy pillanatra valóban azt hittem, a konyhakőre okádok.

- Nem szabadott volna így elhinned mindent. Ő mindig ezt csinálja, és én képtelen vagyok ellene tenni bármit is. Tudni, hogy más, nálam évekkel fiatalabb ártatlan lányokkal kúr folyamatosan, a legrosszabb dolog a világon. Ezért gyűlölöm az összes ilyen lányt, aki megfordul az ágyában. Megölném őket, érted?

Nyeltem egyet, és közben olyan szintű harag és utálat gyülemlett fel bennem is, mint ami a szavaiban volt.

- Téged is. Fiatalabb vagy mint én, és szebb is.

Mondtam volna, hogy ez nem igaz, de ennek most nem volt épp megfelelő beszédhelyzet ahhoz.

- Milliószor, és még annál is többször megcsinálta ezt velem, és ettől mindent úgy megkeserít a számomra.

- Akkor miért vagy még mindig vele?

Felemelte azt a kezét, amelynek gyűrűs ujján egy ezüst, gyémánt kővel díszített gyűrűt viselt, és nézegetni kezdte, mintha csak olyan érdekes lenne. Soha nem kérhettem volna szebb ékszert magamnak én sem.

- Mert szeretem.

Rosszul kezdtem érezni magam. Fájni kezdett a szívem, és ugyanakkor, amit épp a legszívesebben tettem volna az az, hogy kitépem magam a testemből. Szembe köptem volna magam, ha képes lennék rá.

- Gondolod, ő ugyanígy érez? Nem csak mondja?

- Nem volt mindig ilyen. A legkedvesebb, legtisztelettudóbb, legemberibb és a leghűségesebb férfi volt, akit valaha megismertem. Ehhez a férfihez mentem hozzá. – Többféleképpen éreztem magam egy és ugyanazon időben. Először is, a lényem egy kis része átérezte Elizabeth helyzetét. Csak imádkozni tudnék azért, hogy velem ne történjen ilyesmi. Másrészről, undorodtam magamtól, amiért tegnap este még abban hittem, ez a dolog Patrick és köztem a lehető legtöbb ideig fog tartani, és életem legboldogabb időszaka lesz majd. És, amiket tegnap csináltunk…, amiket azelőtt csináltunk. Minden úgy hirtelenjében újra lejátszódott bennem. Az érzés, és a hang a fejemben, amikor a nevemet üvöltözi, mikor elélvez. Utáltam őt, harmadrészről. Gyűlöltem, és soha, de soha többé nem akartam látni. – És valahol tudom, hogy még mindig engem szeret. Ugyanúgy szeret. Ez az egyetlen dolog, ami nem változott.

Nem emlékszem olyanra, amikor ennyire megbántam volna valamit. Amikor ennyire azt kívántam, bárcsak meg sem születtem volna. Sőt, e pillanatban még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy a legjobb lett volna számomra mégiscsak az, ha Pesten maradok. Folytathattam volna a nyomorult kis életemet, de ilyet akkor sem tettem volna. Egyszer vagyok biztos valamiben, és akkor is tönkremegy az egész. És újra én vagyok az, aki hülyét… egy méretes, jókora hülyét csinált magából.

- Nézd! Vanda, ugye? Gyűlölnöm kéne téged. Ami azt illeti, gyűlöllek is. Legszívesebben beleverném a fejed ebbe a konyhapultba. – Megfogta a hajamat, és végigsimított rajta; a tenyerébe vette, és morzsolgatni kezdte. Őszintén, nagyon-nagyon megijedtem, merthogy tudtam, képes lenne megtenni azt, amit mond, nemcsak hirtelenjében meggondolatlanságból fenyegetőzik ilyesmivel. – Viszont, ha jól látom a megszeppent képeden, te nem tudtál semmiről sem, igaz?

- Nekem Patrick… – Utáltam kiejteni ezt a nevet. – …azt mondta, hogy elváltatok.

- Igen-igen. Így szokta. - Azt gondoltam, milyen jó lenne belerúgni a mellettem levő székbe. – Csak azt tudom tanácsolni, hogy ne magadat hibáztasd. Felejtsd el, hogy itt voltál, és valaha is szóba álltál Patrickkal! Kerüld, ahogy csak tudod, és soha, ismétlem, soha meg ne lássak itt! Megértetted?

Lassan, tétovázva bólintottam, holott biztos voltam abban, hogy saját szándékból is szívesen teljesíteni fogom majd Elizabeth kéréseit. Ekkor azonban lépteket hallottam puffanni a falépcsőfokokon, így azonnal lepattantam a bárszékről, és amilyen gyorsan csak tudtam a bejárati ajtó felé rohantam, azonban ezután jutott eszembe, hogy majdnem meztelen vagyok. Igaz, nagyobb kurva már akarva sem lehetnék, de azért ilyen öltözékben mégsem mehetek ki az utcára.

Elbújtam a folyosó ajtaja mögött, és tökéletesen belevetettem magam a hallgatózás mesterségébe.

- Te meg mit keresel itt? – Patrick ugyanolyan döbbent volt, mint én, mikor meglátta a feleségét.

- Hazajöttem.

- Vanda hol van? Mit csináltál vele? – A hangja aggódónak tűnt, de az arca teljesen mást mutatott. A tekintetével szinte felfalta az előtte álló nőt, és pontosan tudtam, mire gondol. Mit tenne most vele.

- Az a szőke kurva, aki azt hitte rám, hogy holmi személyzet vagyok? Hotelszolgálat, nem? – Elizabeth széttárta a karjait, majd közelebb lépett Patrickhoz, aki ezúttal háttal állt nekem.

Bár így is láttam, hogy csókolóztak. Egy kis csók volt, halk cuppanással a végén; egyértelműen Patrick kezdeményezte. Miután, pedig, az egyik kezével végigsimított a felesége fenekén, azt mondta:

- Jól van, babám, akkor is tudnod kell, hol van – Lágy és szenvedélyes volt a hangja. Úgy éreztem magam, mintha már legalább hatszor egymás után felültem volna a legdurvább, leghánytatósabb hullámvasútra a világon, és most állnék sorba a hetedik körre.

- Leszarom, hogy hol van! Miért nem tudsz már végre velem is foglalkozni? – Úgy nézett ki, mint egy tizenkét éves, aki a legújabb videojátékért hisztizett a szüleinek. Egyáltalán nem hasonlított arra a kemény, kissé agresszív és durva, cinikus és utálatos nőre, akivel korábban beszéltem.

- Mert mondjuk most is kurvára úgy jöttél ide, hogy nem szóltál.

- Ez az én házam is, könyörgöm! Itt lakom.

- Találkoztatok? Látott?

- Ez érdekel, bazd meg, megint!? Fontosabb az a ribanc, mint én?

Patrick nem válaszolt, hanem a nevemet kezdte el kiabálni. Azt hiszem a negyedik kiáltásra bújtam elő az ajtó mögül. Illetve inkább kirohantam onnan. Felcsörtettem a lépcsőn, és remegő kézzel magamra kaptam a nadrágom.

Alig fél percig voltam egyedül az emeleten, amikor is Patrick bekopogott a hálószobájának ajtaján, amit addig a két percig, amíg ott tartózkodni kívántam, bezártam.

- Vanda!

- Hagyj békén!

- Hadd magyarázzam meg!

Csak akkor válaszoltam, mikor kivágtam az ajtót, immár utcai ruhában.

- Újabb hazugságokkal?

Egy pillanatig nem tudott mit mondani, így ezt az alkalmat kihasználva, megkerültem, és letrappoltam a földszintre. A konyhában Elizabeth ugyanabban a bárszékben ült, amiben pár perccel ezelőtt én ültem.

Patrick továbbra is üldözött, és alig engedte, hogy felvegyem a cipőmet.

- Kérlek, Vanda! Engedd, hogy elmondjam, mi folyik itt!

A felesége mindent látott és hallott; kíváncsi voltam, mit gondol épp, vagy hogy érzi magát. Volt egy olyan érzésem, hogy ő nem most él át először ilyesmit.

- Hagyj békén, te seggarc!  Soha többé nem akarom látni a mocskos képedet!

- Úgy sem tudod elkerülni, hogy találkozzunk. Vanda! – Elkapta a karomat, mire én felszisszentem ijedtemben. – Hadd magyarázzam meg, kérlek!

- Nem vagyok rá kíváncsi! – Torkom szakadtából üvölteni kezdtem, és a szívem robbanni készült, vérezni, meghalni, az utolsó dobbanásait megtenni. – Kimegyek ezen a rohadt ajtón, és nem akarom, hogy utánam gyere. Hogy keress többé. Hogy hozzám szólj. Azt akarom, hogy felejts el örökre, és légy boldog a feleségeddel. Ő tud szeretni, és azt is tudja, mi az a szerelem.

Ismét könnyek marták a szemem. Hát, ismét megtörténik egy elválás. Mintha ez volna sorsunk.

- Ne menj!

- Nem akarlak többé látni, Patrick Kellner.

Végszónak szántam ezt a kijelentést, és a lehető legkomolyabban is gondoltam. Fogtam magam, és kisétáltam az ajtón, amelyiken tegnap este bejöttem.

Hirtelen azt sem tudtam, milyen nap van, vagy milyen évben járunk. Még csak abban sem voltam biztos, hogy Dortmundban vagyok egyáltalán. Minden öntudatom és emlékezetem; nyugalmam és türelmem elveszett, és keresve sem találtam volna meg innentől kezdve már soha. Amikor azt mondogattam, hogy dolgok megváltoztak, tulajdonképpen hazudtam, mert úgy, igazán most érzem először, hogy már nem a régi Polyák Vanda vagyok többé. Akármennyire is utáltam azt az énem anno, abban a pillanatban, mikor szinte rohantam a buszmegállóhoz, és nem csak azért, hogy elérjek egy kibaszott buszt, hanem hogy minél messzebb kerüljek a háztól, mindenem odaadtam volna érte.

Az egész rohadtul olyan volt, mintha be lennék tépve. Szédültem. Kb. ezt az egyet tudtam biztosan megállapítani, különben meg fel sem fogtam a körülöttem levő környezet egyetlen jelét, mozdulását, neszezését, történését, semmit sem az égadta világon.

Valójában fogalmam sincs, hogyan jutottam haza. Emlékszem, hogy felszálltam egy buszra, de hogy azután, mi történt, teljesen homályos. Amikor kicsit tisztább lett a fejem, már a lakásomon voltam. Csend volt, néma csend. A kanapén ültem, és gondolkoztam, de semmire nem  jutottam; egyáltalán nem lettem okosabb vagy jobb ember.

Egy teát akartam csinálni, de annyira remegett a kezem, hogy a kancsó fél tartalma az asztalra és nem a bögrémbe ömlött. Könnyes volt a szemem, de hangtalanul potyogtak mind, és túl sok minden járt a fejemben ahhoz, hogy egyedül a mélységes fájdalmamra ott, legbelül, koncentráljak. Dühös is, csalódott is, féltékeny is, zavarodott is voltam. Minden egyszerre.

Ezután fogalmam sincs, mennyi időt, de aludtam. Hiba volt, mert csak álmosabb lettem tőle, és a reményeimmel ellentétben, semmi sem változott. Egy fokkal sem éreztem magam jobban, a fejemben pedig még mindig rengeteg gondolat, a szívemben még mindig rengeteg érzés cikázott. Meg lehet tébolyulni az ilyesmitől, én mondom.

Ilyen szinten egyedül ezelőtt talán még soha nem éreztem magam. Korábban sem voltam valami barátkozós típus, hiszen százszor pórul jártam már ilyen tekintetben. A legtöbb barát csak kihasznál és emberszámba se vesz – elárul és kinevet, kivéve akkor, persze, ha valami segítség kell. Bezzeg, ha te vagy szarban épp, hát maradj is ott. Soha nem voltak igaz, életre szóló, konfliktusmentes, filmbeillő barátságaim. Soha nem tapasztaltam olyat, mikor valaki csak úgy, feltétel nélkül veled van mindig, legyen bármi, csak azért, aki vagy.

Pedig ebben a pillanatban őszintén nagyon szükségem lett volna valakire. Egy személyre, aki meghallgat, és annak ellenére, hogy még nem élt át hasonlót, ad valami instrukciót azt illetően, mit kéne ezután tennem. Illetve az egyértelmű volt, inkább azt szerettem volna tudni, hogyan kezeljem a helyzetet.

Anyára gondoltam, mint potenciális jelölt, aki bár nem épp kortárs, de mindenképp segíthetne valamicskét. Elvégre, mi egy anya a lányának, ha nem a legjobb barátnője? De az igazat megvallva, ez elég nagy hülyeség. Főleg, a mi esetünkben. Így elvetettem az ötletet, és nem csak azért, mert valóban soha nem ápoltunk egyfajta öribari viszonyt, hanem azért is, mert bár soha nem beszéltünk meg semmit, és gyakran össze is vesztünk, nem szeretném, ha aggódna miattam, vagy amiatt, hogy megint milyen hülyeséget csináltam. Anyámnak rengeteg érdekes és idióta dolga van, és velem szemben gyakran egy nagy faszkalap, de soha nem akarnék neki rosszat. Jobb, ha mint oly sok másról is, erről sem tud.

De ezután nem maradt senkim, valóban. A régi, állítólagos haverjaim olyan jó arcok voltak, hogy miután befejeztem az egyetemet, voltak szívesek elfelejteni, és soha többé nem kerestek. Egyik sem. Hogy mernék így odamenni hozzájuk, hogy adjanak tanácsot egy ilyen borzasztó témában? Szó sem lehetett róla!

A kutyás fiú, Kurt, túl bizarr nekem ahhoz, hogy egy ilyet megosszak vele, pedig abban szinte biztos voltam, hogy ő szívesen meghallgatna. Fiatalabb, mint én, ami azt jelenti ha akarna se tudna segíteni, és csak még rosszabbá tenné az egész összekutyult helyzetet. Szintén kilőve.

Beletöröltem a könnyeimet a párnámba, amitől az már szinte teljes egészében nedves lett és foltos. Beletemettem az arcom, és magam alá húztam a lábaimat. Utáltam magam, ahogyan csak bírtam.

Pár perc múlva oldalra vágódtam, a fehér, hideg fal felé, amibe kétszer belevertem a fejem. Hülye! Hülye! Hülye! – mondogattam. Jó erősen összeszorítottam a szemem, és éreztem a tüzelő arcomon, ahogy csak csorognak le a könnyek az arcomon. Forróbbak voltak, mint az arcom, és amint a számra értek azt is megállapítottam, hogy olyan sósak, mint a tenger.

Ezután a plafonra néztem, majd ismét a falra. Legalább hét pár kékeszöld szempár nézett le rám. Marco Reus-é voltak azok a szemek. Mind. A focista különböző pózokban állt a posztereken; hol labdával, hol labda nélkül. Volt, amiben civilben volt, volt amiben a mezében. Tizenegyes. Nekem is van egy ilyenem. A szekrényemben van, és mikor csak előveszem, eszembe jut, hogyan is került az hozzám. Most azt hiszem, egy ideig nem fogom nézegetni, mert Patrickra emlékeztetne. Elvégre, ha ő nincs, én sem vagyok ott életem első Dortmund-meccsén.

De aztán rájöttem. Vissza is játszottam a fejemben, hogyan is történt.

Talán ő segíthetne majd nekem, hisz’ felajánlotta magát. Az idejét, hogy elmesélhessem neki a problémámat.

Ő megérthetne, és még esetleg tanácsot is tudna adni. Mivel, ha nem gondolta volna komolyan, bizonyára nem adta volna meg a telefonszámát. Nem mondta volna azt, hogy hívjam fel.

Így döntöttem. Tárcsázni kezdetem a papírra gyönyörűséges betűkkel felvésett számot, és vártam, hogy Marco Reus felvegye nekem a telefont.