Tizenhatodik rész

Na hellóka!

Remélem, nem megy már az agyatokra, de azért, ha nem haragszotok még egyszer bocsánatot kérnék, amiért ismét így megvárakoztattalak Titeket. Szóval, őszintén sajnálom!

De mint láthatjátok, egy csodás erdélyi kirándulás után, az ígéretemhez teljes mértékben hűen, meghoztam a tizenhatodik részt! Ami bár, egy tök jó hír, lehet sokakat meg fog most botránkoztatni. Úgy értem ezt, hogy a rész, nem hinném, hogy a kedvenc részeitek közé fog majd kerülni, de ha a forgatókönyv így kívánja, akkor nincs mit tennem! Már látom is magam előtt a szörnyülködő arcokat, amint azt kérdezgetik maguktól: „mi a szar ez?” „miért kellett, hogy így legyen?” „mekkora nagy kurva ez a Vanda!”, és természetesen megállás nélkül szidnak engem. De nyugi! Van egy megoldásom! Mivel már így is négy hete nem hoztam részt, jövő hétre beígérek egyet. És nem csak ezért, hanem, hogy minél előbb választ kapjatok a felmerült kérdéseitekben, és bevallom, azért is, hogy ne utáljatok olyan sokáig. Tehát, jövő héten kövi rész, Drágák!

Most, addig is jó olvasást ehhez a részhez, és ha lehet bírjátok ki azt az egy hét tudatlanságot, ami most rátok vár.

Vigyázzatok magatokra! Kitartást a suliban!

Puszi: Bridzsi

Ha gondolkoznék, mielőtt általában cselekszem, akkor a munkaidőm leteltével biztos nem mentem volna el a Karol által megadott címre.  Csakhogy nagy ritkaság számba megy manapság, hogy én használom a fejemet, vagy esetleg úgy merő véletlenségből megfontolom, amit tenni készülök. Kész idiótát szándékoztam csinálni magamból.

Már sötétedett, mikor felszálltam a buszra, ami kivitt a város azon részére, ahol Patrick lakott. Ha egy filmben lettem volna, mindenképp szólt volna valami demotiváló és melankolikus zene, miközben pedig elszántan bámulom az ablaküvegen kirajzolódó tükörképem, és közben figyelem a zuhogó esőt.

Egyedül csak az eső stimmelt a képben, mert hogy az kibaszottul erőteljesen szakadt. Még szerencse, hogy nem hoztam esernyőt. Miért is hoztam volna magammal ilyesmit?

A városrész, ahova a busz vitt, jócskán a centrumtól esett. És én azt sosem gondoltam volna, hogy Patrick ilyen hosszú utakat tesz meg azért, hogy hozzám eljöjjön, vagy a kórházba eljusson. Gyönyörű volt. Hatalmas kertes házak sorakoztak egymás mellett, de egyáltalán nem zsúfoltan. Minden olyan lazának, mégis rendezettnek tűnt. Tisztábbnak, mint a város közepe, ahol én lakom.

Az eső egyáltalán nem csendesedett, mikor leszálltam. A fedett buszmegállóban megpróbáltam konstatálni, melyik utcában vagyok épp, és hova kell mennem. Sosem voltam valami jó tájékozódó, azért inkább egy itt kóborló embert kerestem, aki valamennyire jobban tudja a járást, mint én. Nem volt valami sok választásom. Bár félve, de odamentem, egy a kukánál tevékenykedő, kapucni taghoz, aki a reményeim szerint nem volt csöves. Már csak azért sem, mert méregdrága cipőjét, még a sűrűn hulló esőn keresztül is látni véltem.

- Elnézést! – A vállára tettem a kezem, és ettől az érintéstől soha eddig nem tapasztalt déja vu érzésem támadt. Mintha korábban is csináltam volna már ilyesmit. – Meg tudná nekem mondani, hol találom ezt a címet? – A papírt nyújtottam neki.

- Vanda!

Patrick meglepve fordult felém, és levette a fejéről kapucniját, hogy jobban megbizonyosodjon, tényleg én vagyok az.

- Mit keresel itt?

- Te mit keresel itt? – mondtam felháborodottan, és újra eszembe jutottak a mai napon hallottak. Újra kezdtem egy világi lúzernek érezni magam. – Újabban kukázol is? – Legszívesebben mindent rázúdítottam volna, mindent egytől egyig elmondtam volna neki, és meg akartam bántani, hülyét akartam csinálni belőle, ahogy ő is belőlem. – Mint ahogy a csillagokat lehazudod, ugye?

- Miről beszélsz?

Bár még fedett helyen álltunk, éreztem, hogy az esőtől nedvesedni kezd a nadrágom. A hajamon is felfedeztem ezt, és ennek értelmében pár kósza tincs az arcomra tapadt, ami annyira nem zavart különösebben, viszont tekintve, hogy csak egy pólóban voltam, rettenetesen fáztam.

- Arról, hogy már megint becsaptál. Mindig becsapsz engem.

- Becsaptalak? Mégis hogyan?

Több percig egymás szemébe nézve bámultuk egymást. És fura, de kezdtem azt hinni, hogy talán mégis mindent én csesztem el. Egyszerűen csak hagytam magam becsapni.

- Én hajlandó lennék ezt veled megbeszélni, Vanda, de te annyi mindent félre értesz velem kapcsolatban.

- Csak azt hiszem, amit látok – mondtam hidegen és tárgyilagosan. Nem akartam egy újabb balhét, nem azért jöttem ide, bár ha jobban belegondolok, még mindig fogalmam sem volt, mit keresek itt.

- Ki adta a címet?

Nem akartam elárulni. Nem azért mert Karolt akartam védeni, vagy valami, tulajdonképpen azt leszartam, hiszen a nővér, ahogy nekem, Patricknak is egy csomó dologban segít, hanem mert innentől kezdve egy mukkot nem akartam tovább szólni. Várni kezdtem. Várni, hogy végre megtudjam az igazságot, azzal kapcsolatban, mit is érez vagy gondol Patrick.

Na nem mintha akkora nagy titok lenne!

- Tudom, hogy Karol adta – válaszolt a hallgatásomra, és a stílustól, ahogyan ezt tette, egyszerűen hányingerem támadt.

- Akkor meg miért kérdezted? – Ideges voltam, és annyi düh tombolt bennem, ami még jó magamat is meglepte. Mégis egy visszafogott, inkább halk hangnemben kérdeztem. Remegni kezdtem. A hidegtől és a haragtól egyaránt.

- Mi lenne, ha elmennénk hozzám? Mindent nyugodtan meg tudnánk beszélni, és nem fáznál meg.  Beteg leszel így. – Kedves, meleg és törődő volt a hangja , de nem az övé. Tudtam, hogy hasonló esetben ő nem így mondaná nekem ezeket a dolgokat. Ő már egy teljesen más ember.

- Ne játszd itt nekem a gondoskodó barátot, kérlek! – Könyörögtem neki. Eltorzítottam az arcom, és bár egy könnycsepp nem hullott a szememből, egy hatalmas, kiáltozós hisztit, szívesen produkáltam volna itt, előtte.

- Gyere, Vanda! - Nyújtotta felém a kezét, de én csak néztem rá. Ez a kéz egy-két napja még szorosan ölelt, és többször is a fellegekbe juttatott.

Most viszont undorodtam tőle. Mint ahogy magamtól is.

- Fáradt vagyok, Patrick. Én már nem akarok ettől az egésztől semmit sem. Hagyjuk ezt itt abba, jó?

- Akkor mégis miért jöttél ide? – Egyszerre volt eszelős és lehangolt, bánatos a tekintete. Mélységes lemondás tükröződött az arcán.

- Én azt hittem…

- Mit hittél? – Nem volt olyannyira haragos a hangja, mint amire számítottam. Most először szólt úgy, mint ahogy a régi Patrick.

Viszont, nem tudtam mit válaszolni a kérdésére. Nem csak azért, mert  gondolataim össze-vissza cikáztak a fejemben, hanem azért is mert erre a kérdésre nincs jó válasz. Ha van is, én azt nem tudom.

- Bármit mondasz, én azt megértem.

Azt hiszem, ekkorra tolult pár kövér könnycsepp a szemembe. Egyébként is fájt a torkom, de erre még ráült egy hatalmas gombóc is, ami egyáltalán nem volt jó párosítás.

- Haragudnom kéne rád. Dühösnek kéne lennem…

Egy hang valahol a belsőmben azt suttogta, nem szabad sírnom. Az öntudatom egy feminista része, pedig azt mondta, azért nem szabad, mert ennek a férfinak itt, előttem, kell utánam esdekelnie. Neki kellene bánkódnia miattam.

- És? Nem vagy az? – Bár még mindig úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék, az ez alkotta sűrű fátylon keresztül is láttam, ahogy egy kicsit elmosolyodik. Mintha szórakozna rajtam.

Ellenkeznem kellett volna ez ellen, de túl gyenge voltam hozzá.

- Az vagyok. De sosem tudnék rád igazán haragudni.

- Komolyan? Nekem nem úgy tűnik.

- Esküszöm. Soha sem tudnálak megbántani. Sosem tudnék a lelkedbe gázolni úgy igazából. Remélem, ezt te is tudod.

- Persze, hogy tudom. – Három lépést tett felém, de én hátrálni kezdtem. Iszonyatosan hangosan csapta le maga mellé a karjait, amivel meg akart ölelni. Azonban nem mondott semmit, csak némán nézett rám.

- Te hazudtál nekem. Másoknak is hazudtál.

Hatalmas kétségbeesés ült az arcára.

- Meg volt az okom rá.

- Dehogy volt! – vágtam rá rögtön. – A bizalmammal éltél vissza, és ezt azért tetted, mert jól tudtad, nem tudnék neked nem megbocsájtani. – Nem vártam, hogy helyeslően bólogasson, hiszen az, hogy néma csendben, hatalmas boci szemekkel bámult rám, elég igazolás volt. – Esetleg abba nem gondoltál még bele, miért van ez?

Még mindig hallgatott, jelezve, hogy nem tudja. Pedig, az elején én voltam az, aki megfogadta, hogy nem szól már többet. Elég érdekes beszélgetés alakult volna így ki közöttünk.

- Mondjuk, mert szeretlek.

Minden pénzt megért látni azt, ahogyan meglepődött.

- Nem szeretsz te engem. – A kijelentése egyáltalán nem volt biztos. Olyan, mintha ebben reménykedett volna.

- Szerinted miért vagyok most is itt, Patrick?

Pár percig nem találta a szavakat, és bár teljesen megértettem, mert ezután a felismerés után nekem is rendkívül elment a kedvem a társalgástól,de azért reagálhatott volna valamit.

- Ennyire biztos vagy ebben?

- Igen. Teljesen. Szörnyen megbántottál, és egy hatalmas hülyét csináltál belőlem, de bár el nem felejtem, megértem, miért tetted ezt. Azért jöttem ma este ide, hogy tisztázzam ezt veled. Hogy elmondd, mit is gondolsz most, ebben a pillanatban. Főleg így, hogy már te is tudod, mit érzek. Valahol mindig is bennem volt ez. És sokáig tagadtam, de rájöttem, hogy baromira értelmetlen. Minden ehhez hasonló balhénk alkalmával frusztrálva érzem magam, rosszul. Magamra haragszom, és rettenetesen félek, hogy soha többet nem fogunk már beszélni. Őrülten hiányoznál, ha elmennél, és elhagynál. Szükségem van rád, ezelőtt is, de főleg most. És ezután. Mindig. Amíg világ a világ.

Sírva futottam a karjaiba, és soha nem éreztem még ilyen kicsinek és gyengének magam ott.  Nem úgy ölelt, mint egy szerelmes, hanem mint aki erőt ad, és vigyáz rám. Nekem pedig pontosan ez kellett. Így lett teljes az egész.

Hangosan sírtam. Úgy, mint kiskoromban, mikor szurit kaptam. Mikor szerettem volna valamit a boltból, de nem kaptam meg. Mikor egyest kaptam elsőben. Mikor otthon bukfencezve legurultam a lépcsőn, és betörtem az orrom. Mint mikor minden alkalommal meglátogatom apa sírját. Reszkettem, és semmit nem láttam, csakis két erőst kart éreztem magam körül. Hirtelen azt sem tudtam, ki vagyok, vagy hány lábbal állok a Földön, csak abban voltam nagyon biztos, hogy most, sok év után először valaki szeret, és hatalmas biztonságot ad.

- Itt vagyok melletted, Vanda! – suttogta halkan a fülembe, és végigsimított vizes, összeálló hajamon.

Még szorosabban öleltem, és azt akartam, hogy soha ne legyen ennek itt vége. Eddig most hittem ebben a legjobban.

Taxival mentünk el hozzá. Még a buszmegállótól is meglehetősen messze lakott. Az út alatt azt hittem, elalszok. Kissé olyan volt az egész, mintha betéptem volna; szédültem is, és az öntudatom is valahol messze járt. Csak Patrick mellkasának dőlve hallgattam, ahogyan dobog a szíve, illetve figyeltem, amint emelkedik és süpped a mellkasa. Közben mentolos, meleg levegőt lehelt a homlokomra, amikor csak kifújta a levegőt.

Ezután segített kiszállni a kocsiból, majd kifizette a sofőrt. Amíg a kapuhoz sétáltunk, majd onnan a bejáratoz, végig a derekamon tartotta a kezét. Nem a fenekemen, nem a csípőmön. Nem úgy, mint valaki, aki kíván engem, hanem valaki, aki segít, és vigyáz rám.

A ház pontosan úgy nézett ki mind kívülről, mind belülről, mint amilyet vártam. Semmilyen fajta meglepetés nem ért. Tágas, és világos, rendezett és tiszta volt. Valahol mindig is tudtam, hogy ahogy én sem, ő sem szereti a rendetlenséget. A kezdetektől fogva olyan embernek ismertem, aki szereti a maga körülötti nyugalmat, harmóniát, a rendszert és az átláthatóságot. Aki figyel a részletekre, és gondosan válogat össze mindent, amivel aztán együtt él.

- Gyönyörű házban laksz. – És bár, ezek mint mondtam, egyáltalán nem leptek meg, azért valamelyest pozitívan csalódtam.

- Köszönöm. A szüleim építtették.

- És hol vannak most a szüleid?

- Magyarországon… - Mikor ezt mondta, rögtön eszembe jutott, hogy már említette egyszer.

- Jaj, persze, bocsi.

- Semmi gond. Nekem is nagyon szar a memóriám mostanában.

A példáját követve levettem a cipőmet az ajtóban, és a halkan, mintha valaki más is lenne még itt, lépkedni kezdtem utána.

- Miért laknak ott? Szeretnek ott élni? – kérdeztem, miközben egy apróbb folyosón haladtunk egyenesen.

- Te nem szerettél?

- Nem igazán.

A konyhába mentünk, ami csupán egy hatalmas pulttal volt elválasztva, a valamivel lentebb fekvő nappalitól.

- Éhes vagy? – Az voltam, de nem akartam, hogy fáradjon miattam, valami harapnivaló készítésével, ezért inkább azt mondtam:

- Inkább innék valamit.

- Mit?

- Valami meleget.

- Tea?

- Jó lesz.

- Gyümölcsös? Sima? Esetleg zöld tea?

- Zöldet, légy szíves.

- Egy bögre zöld tea azonnal rendel. Addig foglalj helyet! – A nappali felé intett, ahol elég drágának tűnő, fekete bőrfotelek- és díványok díszelegtek.

- De vizes a nadrágom.

- Akkor vedd le! – Azt hittem viccel, de úgy látszik teljesen komolyan gondolta, mert ő tovább öntögette a teát, és rám sem bagózott.

Feszélyezve toltam le a már rám tapadt ruhadarabot, úgy, mintha még most lettem volna férfi előtt először nadrág nélkül. A lábam is vizes volt, de reméltem, hogy mihamarabb megszárad majd. Így huppantam a díványra; közben pedig imádkoztam, hogy mi hamarabb múljon el az eső szag, ami most körbelengett.

- Tessék – nyomta aztán pár perc múlva a teámat a kezembe Patrick, aminek már a fogása is felmelegített. Ahhoz, hogy megkóstoljam, még egyelőre túl forró volt.

- Fázol – Erre bizonyára abból következtetett, hogy ajkaim, mint a nyárfalevél, remegtek, csupasz lábaim pedig lúdbőrösek lettek.

Az egyik fotel karfájáról egy fekete pokrócot vett le, majd mielőtt én érte nyúlhattam volna, ő megelőzvén engem, szépen, gondosan bebugyolált. Mint egy kisbabát, körülbelül.

- Így már sokkal jobb – mosolyogtam, de nem rá. Inkább a bögrébe, mintha szégyellnék előtte ilyesmit tenni. Ő, meg közben elszántan bámult rám, és ez iszonyatosan zavart, ugyanakkor mégis jó érzéssel töltött el. Az egész kurva helyzetnek olyan kicsengése volt, mintha mi ketten még csak ismerkednénk, és alig tudnánk valamit a másikról. Mintha még csak a kezdtetek kezdeténél tartanánk. Vissza mentünk volna az időben, és új, teljesen más emberekké is lettünk volna ezáltal. Akik nem olyan forrófejűek és meggondolatlanak, mint az elődjeik.

- Megleptél – mondta pár perccel később a fehér, rojtos szőnyegre szegezve a tekintetét.

- Miért is? – Pontosan tudtam, mire gondolt, és bár nem a kedvencem az ilyen dolgokról való csevegés , most különösen érdekelt a véleménye. Azt szerettem volna, hogy sokat beszéljen nekem, és olyan dolgokat osszon meg velem, amiket eddig még nem tudtam. Csak az igazat, persze.

- Azt hittem, te képtelen vagy szeretni úgy valakit. – Szóra nyitottam volna a szám, de ő nem engedte. – Félre ne érts! Csak azt mondom, hogy jól tudom, történt veled valami a múltban, ami kicsit megváltoztatott ilyen tekintetben, így teljesen érthető, ha nehezen nyitsz az emberek felé.

- Honnan tudod?

- Látszik rajtad. – Megszorítottam a karom. – Tudom,hogy ez neked sem jó, és látom,hogy küzdesz ellene. Ez dicséretes.

- Nem értheted meg ezt a dolgot. – Nem mertem ránézni, mert attól féltem, hogy ha ezt megteszem, minden, amit eddig felépítettem, azonnal összeomlana. Az, akit szeretek, egy teljesen más oldalamon van velem. A sebes, szétszúrt oldalamnak soha nem szabad megmutatkoznia előtte.

- Mesélsz róla?

- Nem. Nem szeretnék. Túl nehéz ez nekem, és nem akarom, hogy ezt a problémát te is magadra vedd. Igyekszem, hiszen te is tudod már, mit érzek… irántad.

Elgondolkozott egy darabig, és féltem, talán kételkedni kezd az érzéseimben. Pedig pont most nem kéne ezt tennie, mikor eddig a legbiztosabb vagyok benne.

- Hogy sikerült ezt beismerned? – Tudtam, hogy ilyet, vagy ehhez hasonlót kérdez majd.

- Némi segítség is kellett hozzá, de szinte biztos vagyok benne, hogy idővel magamtól is ment volna. Azt hiszem. Fura, de hozzá lehet szokni.

- Ezt meg hogy érted?

- Nem tudom pontosan, milyen ez az érzés. Én úgy vettem le, hogy ilyen. Vagyis, hogy ilyesmit kell érezni, mikor az ember szeret valakit.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy soha nem voltál még szerelmes?

Nevetnem kellett a döbbent arckifejezésén.

- Soha.

- Azt a kurva…

Láttam rajta, hogy keres valami szót, összeszedi a gondolatait, hogy valami ide illőt tudjon válaszolni, de ez több időt vett igénybe, mint gondoltam. Viszont, hagytam. Hadd gondolkozzon csak, ameddig akar.

- Erre nem igazán számítottam.

- Miért?

- Mert egy gyönyörű lány vagy, okos, intelligens, kedves és normális. Nem tucat. Sok lány szeretne olyan lenni, mint te.

- És ennek az egészhez mi köze?

- A férfiak bomlanak az ilyen nőkért.

- Ezt jó hallani.

- Akármelyiket megkaphatnád. Csak csettintened kell.

- Jó, most már elég lesz – vihogtam kínomban, és a gőzölgő bögrém felé hajoltam.

- Mi az? Nem tetszik, hogy agyon dicsérlek épp?

- Nem igazán. Nem szeretem.

- Oké. Azért elég fura is vagy, meg kell hagyni. – Belebokszolt a vállamba, majd magához rántott, és egy puszit nyomott a homlokomra. Újra a régi Patrick volt.

- Finom ez a tea – állapítottam meg aztán pár perccel később.

- Egészségedre!

Erre nem válaszoltam, inkább gondolkodtam egy picikét. Főleg azon, hogy mi is lett volna velem, ha ma, munka után nem jövök ide. Ha nem döntök úgy, hogy viccet csinálok magamból. De azt hiszem, megérte kockáztatnom, és ahogy Patrick meleg, mámoros tekintetéből kiveszem, ő is nagyon örül neki.

- És akkor most mi van veled pontosan?

- Ezt hogy érted? – Olyan voltam, mint egy szemérmes tini lány. Nem mertem két másodpercnél tovább ránézni.

- Azt mondod, eddig még nem voltál szerelmes. Most az vagy?

Nem akartam sokáig gondolkozni, nehogy elbizonytalanítsam, és tulajdonképpen a válasz teljesen egyértelmű volt.

- Hát ha szerelemnek lehet nevezni azt, amit érzek…

- Mondd el, mit érzel!

- Már elmondtam. Mondd el inkább te, milyen is a szerelem!

Úgy tűnt, mintha összeszedné a gondolatait és az emlékeit, mielőtt megszólal.

- Először csak kedveled. Szimpatikus neked. Olyan érzésed van, mintha hosszas keresés után megtaláltál volna valamit. Tetszik rajta minden. A haja, a szeme, ahogyan néz rád. Gyönyörű a mosolya, és mikor nevet, neked is nevetned kell. Egy rossz nap után, ha meglátod, máris szebb a napod. Érdekelni kezd az, ami őt érdekli. Mindent tudni akarsz róla. A legtöbb időt vele töltenéd, úgy mintha már legalább tíz éve ismernétek egymást. Nem akarsz titkolózni előtte, minden apróságot megosztasz vele. Látni akarod, amikor boldog, vagy örül valaminek. Amikor szomorú, vagy amikor sír. Vigyázni akarsz rá, és azt szeretnéd, ha melletted a legjobb élete lenne. És, persze, ha ez az egész örökké tartana. Mindenedet odaadnád érte, meglepetéseket szerzel neki, csak azért, hogy örüljön. Az életed részévé válik, és minden, amit ő csinál, azt te is csinálod. Ha elmegy, hiányzik, ami kibaszott rossz érzés. Nem tudnád elképzelni nélküle az életed. Ha továbblépne, mennél vele te is. Szükséged van rá, és ott akarsz mellette lenni mindig, amikor csak tudsz, és ő engedi. Látni akarod, ahogy megöregszik, és ráncos lesz. Ahogy meghal. Az igazat megvallva, még én sem éltem át ilyen húdenagy szerelmet, de azt hiszem, ha létezik egyáltalán ilyen, az biztosan így néz ki.

Kellett egy kis idő, mire fel tudtam fogni minden egyes szót, és azok súlyát, értelmét. Végiggondolni, amit hallottam, és eldönteni,valóban ezt érzem-e. Patrick, pedig türelmesen várt rám.

- Igen. A legtöbb dolog egyezik, azt hiszem.

Mintha egy hatalmas örömhírt közöltem volna vele, úgy csillant fel a szeme. De hát tudhatta volna, hogy nem azért ülök itt, hogy ezen a kényelmes díványon pihentessem a seggem.

- Valóban?

- Igen. Fogalmam sincs, miért ilyen hihetetlen ez számodra, azt meg főként nem tudom, miért hiszed azt, hogy hazudnék neked ilyesmivel.

- Nem kételkedek abban, hogy igazat mondasz. Inkább csak megtisztelve érzem magam, amiért én lehet az első, aki iránt azt érzed, amit eddig még soha. El sem hiszed, hogy mindaz, amiért küzdöttem, most itt van előttem.

- Mi az?

- Te – mondta egyszerűen, de ebben az egy szóban, szinte összesűrítette minden gondolatát velem kapcsolatban. – Én is nagyon szeretlek, Vanda. – Így már felesleges volt rákérdeznem ezek után, ő mit érez. – Azért kreáltam hazugságokat, azért kerestelek folyton, mert elszántam akartam, hogy az enyém legyél végre. Hogy minden végre jó legyen. Hogy te is, és én is boldogak legyünk. Sajnálom, ha ezáltal megbántottalak, vagy ha megaláztalak és becsaptalak. Eszem ágában sem volt, ilyesmit tennem. Mindig csak jót akartam neked.

- Köszönöm. Ez nekem tökéletesen megfelel.