Kilencedik rész

Na hellóka!

Itt lenne a várva-várt kilencedik rész, amiben, ugye, mint említettem, Marco is megjelenik. Nézzétek, ez még tudom, mindig nem elég; csak azt szeretném, ha egy kis időt adnátok. Mert én nem olyannak terveztem ezt fanficet, ami olyan „hű, de hihetetlen”, hanem olyannak, ami valóság minden porcikáinak megfelel. Kivéve, persze a fanfic tárgyával való kapcsolatot. De alapjáraton annak is valóságosnak kell lennie. És ezer bocsánat ezért, de ez nagyjából még csak építgetés, és ez elég lassú folyamat.

Azonban, hogy ne búsuljatok, elárulom, hogy Marco és Vanda következő találkozásukkor már beszélgetni is fognak, és erre – ha minden jól megy – a tizenharmadik vagy a tizennegyedik részben kerül sor. Erről még előre szólok, mert tudom, lázasan várjátok Marcot. Mint ahogy én is!

Közben, pedig ezzel a résszel egyben boldog új évet is szeretnék nektek kívánni. Remélem, sikerekben gazdag és emlékezetes lesz számotokra!

Puszi: Bridzsi :)

Az idő köcsög.

Mint egy csúnya vénember vánszorgott; szinte még meg is állt olykor. Hiába vártam, hogy szombat legyen, az a gonosz tetű nem akarta nekem ezt a boldogságot megadni.

Végül, a csigákat is megirigylő lassúsággal érkezett csak el. Mintha a képembe röhögött volna: Nesze neked! – nyilván ezt mondaná, ha tudna beszélni.

Még nem volt ebédidő, mikor dudálást hallottam közvetlen az ablakom alatt. Persze, tudtam, hogy Patrick az, meglepett, hogy ilyen korán jön. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy be kell engedjem az otthonomba.

Az erkélyre sétáltam, hogy lássam. Bár, az egész hetet együtt töltöttük, túlságosan is lefoglalt a meccs gondolata. Arra sem emlékszem, hogy ebédeltünk-e együtt. Azt sem tudom, hány beteget kezeltem. Fogalmam sem volt, mi történt hétfő estétől ma reggelig.

– Te meg hogy nézel ki? – kiáltottam le. Sokkal vékonyabb volt a hangom, mint általában, ugyanis alig tudtam visszatartani a hisztérikus, kitörni készülő nevetésem. Nem tudtam, bánná-e, ha kiröhögném a kinézetét.

Letolta az orrára a dolgot, ami konkrétan a nevetésem fő tárgyát képezte. Afelett nézett fel rám, és olyan volt, mintha már előre tudta volna, hogy én ezen jól fogok szórakozni. Mintha csak azért vette volna fel a dortmundos napszemüvegét, hogy mosolyt csaljon fáradt arcomra.

Hisz’ alig aludtam mostanában a közelgő meccs miatt.

– Nem tudom, miről beszélsz – mondta, de a mosolya lebuktatta, és erre ő is rájött. – Nekem legalább van szurkolói tárgyam!

– Kimondta, hogy nekem nincs?

Ellöktem magam a korláttól, úgy mint a filmekben – már régóta ki akartam próbálni. Csaknem behúztam magam után az üvegajtót, mikor felkiáltott. Mert hát tudtam, hogy ezt fogja tenni.

– És most itt várom meg, míg indulunk?

– Kellett neked ilyen korán jönni – Ezt halkan mondtam, így valószínűleg nem hallotta meg. Belegondolva, viszont, nem bántam, hogy már itt volt. Addig is le tudott nyugtatni. Még mindig annyira izgultam.

Míg felért, elpakoltam pár nem a helyén levő dolgot. Mikor ajtót nyitottam neki, ismét majdnem a képébe röhögtem. Mert a sál, amit viselt, magában nem volt nevettető. Nekem is van hasonló példányom. De a napszemüveg betett. Még soha nem találkoztam ilyennel, és talán ezért volt olyan furcsa. Ugyanakkor rendkívül aranyos is egyben.

Mint egy ötéves. Patrick most tényleg úgy nézett ki, mint egy ötéves. Pedig, én voltam mindig gyerekként kezelve. Én nem voltam soha felnőtt. Aztán beállít hozzám így, és lerombolja ezt az elméletet.

– Hogyhogy ilyenkor korán jöttél? – Tudtam, hogy illetlennek fog hangzani, de nem érdekelt. Még sehol sem tartottam a készülődésben.

– Gondoltam, segíthetnél. Mert ezt egyedül nem tudom, megcsinálni.

Előhalászott a farmerja zsebéből két fekete, műanyag korongot. Sejtettem, mi az, de nem akartam lelőni a poént.

– Mi ez?

– Testfesték. Sárga és fekete. Neked is adok, ha szeretnél.

– Ha kipingállak, nyilván elvárom, hogy adj is belőle! – nevettem, de nem gondoltam komolyan.

– Na? Megcsináljuk? – Gyerekes elszántság és elragadottság ült a szemében, amit rajta ilyen formában még sosem láttam.

– Várj! Még most lesz dél. Nem vagy éhes?

– Nem kell semmit sem készítened miattam.

Elképzeltem, mit ehet. Vajon mindennap rendel kaját? Vagy tud főzni? Mi van, ha nem is egyedül lakik? Vagy mi van, ha van egy házvezetőnője, aki mos és főz rá? Miért nem tudok róla ilyen fontos dolgokat?

– Már főztem. És én nagyon éhes vagyok. Szóval, neked is enned kell, hogy ne érezzem magam kellemetlenül.

– És mi a kaja?

– Milánói.

A konyhában levő kis asztal most még kisebbnek tűnt. Ami zavart, hogy fogalmam sem volt arról, hogy jönni fog, és nem készítettem valami jobbat az olcsó, instant-poros milánóinál.

– Nem tudtam, hogy te ilyen konyhatündér vagy. – Akaratlanul is elmosolyodtam, mikor megszólalt, ugyanis féltem, azért ilyen hallgatag, mert nem ízlik neki az étel.

– Nem is vagyok.

– Pedig ez finom.

– Akkor sem tudok főzni.

– Majd tanítok pár dolgot, ha akarod.

Meglepődtem. Annyira, hogy leejtettem a villám a földre.

– Te tudsz főzni.

– De nem nagy dolog. A nők azt hiszik, a férfiak nem jól főznek, pedig némelyikük ügyesebb, mint bármelyik nő. A sok gyors és mirelit kaja miatt egye kevesebben főznek, rengeteg nőt ismerek, aki például nem is tud.

– Hát – mondtam megnyújtva az „á” hangot. –, nem akarok ujjal mutogatni. – Mindkét hüvelykujjammal magam felé böktem. Patrick felnevetett, de úgy, ahogy még sosem tapasztaltam. Kíváncsi vagyok, mennyi meglepetése van még számomra.

– Buta vagy. Tudom, hogy ez csak egy zacskós milánói, de ezt sem tudja ám mindenki elkészíteni.

Amíg mosogattam, Patrick azt az utasítást kapván, hogy helyezze magát kényelembe, levette magát a kanapéra és kapcsolgatni kezdte a tévét.

– A közhiedelemmel ellentétben hiába mész végig ötször a csatornákon, nem lesz semmi jobb egyiken sem. – Ezt a konyhából mondtam neki. Hangosabban, hogy felülkerekedjek a tévé hangján. – És ez akkor sem működik, ha hangosabbra veszed!

Kínomban nevettem el magam. Már megint játszik velem.

– Mi lenne, ha kikapcsolnád azt a szart, és megcsinálnánk az arcfestést?

Odaálltam a tévé elé, és mintha az anyja lennék, a csípőmre raktam a kezem.

– Én a helyedben előbb átöltöznék, hogy ne kenődjön el a festék.

– Mi?

– Gondolom, nem ebben a harisnyában akarsz jönni.

– Ez egy cicanadrág – néztem rá undorodva. Afféle „hogy lehetsz ekkora segghülye, hogy ezt nem tudod?” stílusban. – Cicanadrág.

– Akkor is – Ezt az értelmes hozzászólást egy szemforgatás kíséretében mondta.

A szobámban az ágyon ülve agyaltam pár percig. Mert fogalmam sem volt arról, mit vehetnék fel erre az alkalomra. A szurkolósálamon kívül más ruhadarabok is kellettek.

Végül egy világos farmerben, egy fehér topban és a farmerdzsekimben állítottam Patrick elé, aki már kitudja hanyadjára nézte végig újra a csatornákat.

– Igen, valami ilyesmire gondoltam – biccentett elismerőn, mire én cinikusan felnevettem. Bár, azt nem tudom pontosan, hogy valóban rajta nevettem-e vagy saját magam kínjában.

– Csak a sál teszi – Nem engedhettem el megjegyzés nélkül, amit mondott. A végén még valóban úgy tűnt volna, zavarban vagyok.

Leültem mellé a kanapéra, mire ő szembefordult velem. Talán sosem voltunk még ilyen közel egymáshoz.

– Na?

– Addig nem, míg le nem kapcsolod.

Úgy tette ezt meg, hogy nem vette le a szemét rólam. Erős vagyok – gondoltam, és én is így cselekedtem. Ő nem hozhat zavarba.

– Kezd te! – adta ki az utasítást és a kezembe nyomta a két dobozkát. Az ő hatalmas tenyerében szinte elvesztek, de valójában akkorák voltak, hogy leejtettem az egyiket.

– És hova szeretnél? Mit? Szólok előre, hogy nagyon szarul rajzolok meg festek.

Pár pillanatig tanácstalanul nézett rám. Kék volt a szeme. Az enyém is az. Azt hiszem.

– Vagy tudod, mit? Kezdem én.

Visszaadtam neki a festéket, közben magam alá húztam a lábaimat. Ő is mocorogni kezdett.

– Hát én valami olyasmit képzeltem el, hogy...

Belemártotta két ujját a sárgába. Mint a vaj. Puhának tűnt.

Gyengéden fogta meg a járomcsontom, hogy maga felé fordítsa az arcom. Nyitott szájjal koncentrált, és egy rövid csíkot húzott először az egyik, majd a másik arcomra. Ezután a feketével is megcsinálta ugyanezt.

Elővette a mobilját mondván, nézzem meg. Zászló. Tökéletes.

– Egyéb terv?

Gondolkoztam, de semmire sem jutottam. Tulajdonképpen nem is azon járt az agyam, amin kellett volna.

– Szerintem ennyi elég. Én jövök.

– Biztos? – szemöldökét felhúzva kérdezte ezt, és a fura kobold-mosoly ismét felkerült az arcára. Ami frissen volt borotválva. Nem értettem, miért nem vettem ezt észre előbb.

– Teljesen. Adjad! – túlzott lelkesedést játszottam, ami neki is feltűnt, de egy biccentés közben elengedte a füle mellett. Nem tudtam megérteni, hogy ő nincs zavarban. – Szeretnél egy méhecskét?

Ujjatlan, csíkos trikó volt rajta. Megragadtam a jobb karját, mivel tudtam, a balon egy vasmacska díszeleg. Meglepően izmos volt. Megkérdeztem volna, hogy edz-e, de rosszul éreztem volna magam, ha már megint én beszélek. És zavart, hogy még mindig az idióta mosolyával vizslatott.

– De akkor jól sikerüljön!

– Igyekszem.

Általánosban még fontosnak tartottam, hogy milyen jegyet kapok a készségtantárgyakból, ezért otthon mindig megrajzoltattam anyával, amit kellett. Végtelenül szép munkák születtek, és én rengeteg ötöst kaptam. A gimiben aztán, leszartam az egészet. Soha nem tanultam meg rendesen rajzolni. Viszont, anno sokat firkáltam, és egy méhecskét amúgy is mindenki tud rajzolni.

Persze, ha már konkrétan Emmát akarod lerajzolni, az már kicsit komplikáltabb feladatnak fog bizonyulni.

Nem tudom, mennyi időbe telt, mire kész lett. A Dortmund kabalájára fejből emlékeztem, és ennek megfelelően volt szeme és szája is; mégis hiányérzetem volt. Felkászálódtam a kanapéról és Patrick kérdő tekintetét elkerülve a fürdőbe sétáltam.

– Ez meg minek? – Egy ezüstös-kékes szemceruzával és vörös rúzzsal tértem vissza. Emlékeztem, mikor ezeket vettem egy drogériában még a héten. Hisz’ abban a reményben dédelgettem magam, majd valamikor szükségem lesz ezekre a tárgyakra. Végül, nem hittem volna, hogy valóban tudom hasznosítani. Még ha ilyen formában is.

– A szemének és a szájának.

Röpke két perc múlva így szóltam:

– Kész!

Odatartottam a telefonját, hogy lássa a mesterművet. A meglepett arca nem okozott csalódást. Nevetnem kellett rajta.

– Még hogy szarul rajzolsz – hümmögött.

– Hidd el, valóban nem tudok, de az Emma-rajzolásban már gyakorlatot szereztem.

– Ez annyira klassz, hogy meg kell örökíteni. Megtennéd?

Feloldotta a telefonját, majd beállította a kamerát. Jó, hogy ezt megtette, mert én nem értettem volna hozzá.

– Tessék – A rajz szinte az egész felkarját beborította, és be kellett valljam, tényleg egész jóra sikeredett.

A készülék felé görnyedve néztük jó pár pillanatig a készült fotót. Ezután Patrick egy gyors puszit nyomott a bal arcomra.

– Köszönöm!

– Hé, vigyázz! Elkened!

– Dehogy kenem. – Ő ekkor már állt. Lehajolt hozzám, és mintha valami retket sepert le volna az arcomról, ellenőrizte, hogy a zászlócska épségben van-e még.
Igazam lett. Míg Patrick fent volt nálam, csaknem el is felejtettem, hova megyünk majd. De miután beszálltam a Jettájába, ismét izgulni kezdtem. Olyan utakon mentünk, ahol még nem jártam, mióta itt lakom. Sosem láttam még a Signal Idunát élőben. És ez egész annyira más volt, mint képeken.

Némán követtem Patricket. Nyilván ő volt már korábban is meccseken, hiszen annyira otthonosan mozgott. A lelátó már ekkor tömve volt, és én aggódtam, hogy nem lesz helyünk. Persze, tudat alatt tisztában voltam azzal, hogy de, lesz; mégsem voltam képes egyszerre több mindent felfogni; feldolgozni azt, amiket láttam.  

Végül, a lelátó hazai kapu felőli részén, közepén, fentről nagyjából a hatodik sorban foglaltunk helyet. Bár még rengetegen álltak, reméltük, le fogják majd rakni a feneküket a fekete vagy sárga székekre.
Tomboltak. Videókon már láttam, és el kell ismerjem, valóban igaz. A Dortmund-szurkolók a legjobbak. Rengeteg zászló lengedezett a magasban, és az emberek hullámoztak, ahogy a lehető leghangosabban énekelték: Wir halten fest und treu zusammen, Ball-Heil-Hurra! Borussia!

Ball-Heil-Hurra! Borussia! 

– Na? Hogy tetszik? – kérdezte Patrick. Bizonyára tudta a választ. Talán egy újabb köszöntet akart hallani.

– El sem hiszem, hogy itt vagyunk!

Nem tudom, hogy azon, hogy ennyire magas volt a hangom a megilletődöttségtől, vagy azon, hogy mennyire önelégült arckifejezéssel figyeltem a szurkoló tömeget, de Patrick kuncogni kezdett.

– Annyira aranyos vagy.

Egyszerűen nem bírtam tovább ülni, és nekem is fel kellett állnom. A tömeg ezután a You’ll Never Walk Alone című szerzeményre zendített rá. Én is büszkén énekeltem.

Patrick is feltápászkodott, és halkan, de annál biztosabban dúdolni kezdett.

A zöld pálya. A rengeteg mámorban levő szurkoló. Emma, aki már kint táncolt a pályán, és még hangosabb éljenzésre biztatta a lelátón levőket. Ha a mellettem álló seggfej most nem lenne, én nem élhetném át ezeket a csodás pillanatokat. És a meccs még csak el sem kezdődött.

– Köszönöm, hogy itt lehetek.

Közelebb hajoltam hozzá, hogy az éneklő tömegen keresztül halljon engem, majd egy puszit készültem nyomni az arcára. Azonban addigra ő is odafordult, és sikeresen adtuk egymás szájára a puszit.

Ami meglepő, hogy egyáltalán nem volt kínos. Nem éreztem magam zavarban, és nem hittem azt, hogy ez egy szörnyű baklövés volt. Rajta sem láttam hasonlónak a jeleit, így a karja alá bújtam.

– A barátokért bármit – súgta aztán a fülembe, majd ahogy a srácok elkezdtek bemelegíteni a pályán mindketten fütyülni és éljenezni kezdtünk.

Mire a meccs elkezdődött, legtöbben leültek, és így mi is kénytelenek voltunk. Ami engem illet, szívesebben maradtam volna állva.

Patrick minden megmozdulásra megjegyzett valamit. Jó! Oké. Ez az! Bazd meg! Az szabad lesz. Ilyen szavakat mormolt az első negyvenöt perc alatt; persze nem hangosan, csak úgy, hogy én halljam. Reméltem, hogy valamikor rá fog unni, de nem tette. Mikor azonban gól született, hangosan fejezte ki a gondolatát. Igaz, ebben én is követtem a példáját.

A Hoffenheim ötödik percben betaláló góljára több mint a fél stadion negatívan reagált. De voltak olyanok is – mint például mi –, akik ahelyett, hogy az érem rossz oldalát nézték volna, biztatni kezdték a fiúkat. Hisz’ az ötödik percben konkrétan még el sem kezdődött a meccs.

A huszonkilencedik percig kellett várnunk. Ekkor Großkreutz egy mesés találttal juttatta igen távolról a labdát az ellenfél kapujába. Ennek mind nagyon megörültünk, igaz, a vendég szurkolók elvétve „fúj!” és egyéb értelmes szavakkal fejezték ki nemtetszésüket.

A Dortmund-szurkolók, viszont még csak le sem tudtak nyugodni, ugyanis a tizenkilences egyenlítése után alig három perccel Reus és Mkhitaryan remek összjátékának, majd az örmény fejesének köszönhetően megszereztük a vezetést. De ez még mindig nem a vége volt. Piszczek egy sorfalból visszapattanót küldött a kapuba szintén az előbbi találat után három perccel. A hazaiak örvendtek, és ismét a himnuszt kezdték el dalolni.

Ezután már pár szabad rúgáson és hoffenheimi sérülésen kívül más nem történt. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy Patrick előrángatja a zsebéből a bizonyára rezgő telefonját, és összeráncolt homlokkal próbálja kiszűrni, amit a vonal másik végén mondanak neki. Ekkor figyeltem csak fel arra, hogy nincs rajta a napszemüveg. Elhatároztam, hogy nem fogok rákérdezni, és majd a kocsiban ellenőrzöm, hogy a kesztyűtartóban van-e. Azon kívül máshova nem tudta volna eldugni. És tudtam, hogy csak arra megy ki az egész, hogy engem szórakoztasson.

A negyvenöt perc elteltével a játékosok levonultak a pályáról, és több szurkoló is mozgásnak indult. Nem tudom, miért, de Patrick is felállt. A kezét nyújtotta felém.

– Gyere! – mondta.

– Hova?

– Majd meglátod.

Először azt hittem, elmegyünk innen, és lemaradunk a meccs második feléről, de Patrick biztató mosolya valamelyest elűzte ezt kételyt. Félúton, aztán rájöttem, hova is tartunk tulajdonképpen.

A pálya közvetlen szélénél volt a hely, amit két hatalmas, dagadt őr védett. Mögöttük fényképészek, sajtósok voltak. Patrickkel ellentétben én nem voltam benne olyan biztos, hogy bemehetünk oda hozzájuk.

– Patrick Kellner vagyok. Az unokatestvérem itt dolgozik, és az előbb hívott, hogy menjünk be hozzá. Remélem, semmi ellenvetése sincs az uraknak.

– Ki az?

– Arthur Kellner.

Két perccel később már bent voltunk. Tátott szájjal figyeltem a fotósokat, amint az épp üres pályát örökítik meg. Patrick unokatestvére a gépén igazított pár dolgot, majd mintha csak kiment volna a fejéből, felém fordult. A kezét nyújtotta.

– Arthur Kellner. De mindenki csak Arthynak szólít.

– Vanda Polyak.

– Lengyel?

– Magyar.

– Modell?

– Nem.

– Pedig elég magas és csinos hozzá.

– Köszönöm.

– Nem bóknak szántam.

Arthur, avagy ahogy mondta, Arthy elég fura alak. Szakállas; fekete, sötét haja van. Nagy, műanyagkeretes szemüveget visel, és egyfajta hanyag elegancia jellemző az öltözködésére. Mindemellett savanyú sörszaga van. És ha nem tőlük hallanám, nem hinném el, hogy ő és Patrick rokonok.

– Gondoltam, szeretnéd innen is nézni – mondta Patrick, miután bemutatkoztam a rokonának. Gondoltam, hagyom őt nyugodtan dolgozni.

– Hé, Arth! Amúgy köszi.

– Igen, Arthy, köszi. – követtem én is Patrick példáját. Bár, odafent sem volt rossz, itt szinte pár lépesre voltam a pályától, a zöld fűtől, amin játszottak és játszani fognak.

Nem voltak székek, így állva néztük végig a második negyvenöt percet. Ismét a barátom karjai alá bújtam, amihez egyébként kissé össze is kellett húznom magam, hisz’ nagyjából egyforma magasak voltunk.

Ebben a félidőben már hazai gól nem született, de a vendégeknek még sikerült betalálni egyet. De nem volt okunk szomorkodni, ugyanis 3-2-re megnyertük a találkozót. Ennek következtében a dortmundiak ismét énekelni kezdtek.

Figyeltük, ahogy Arthy fotókat készít az ünneplő tömegről és a hirtelen megjelenő összes, még kispados játékosokról is. Akik autogramokat osztogattak, és tapssal fejezték ki köszönetüket a rengeteg szurkolónak, amiért biztatták őket.

Soha nem láttam még élőben egyiküket sem. Hogy a fenébe láthattam volna! Most, viszont néhány méter volt csak köztünk. Ez szintén egy olyan dolog volt, amit alig bírtam elhinni. Láttam, ahogy képeket készítenek emberekkel, ahogy aláírják a szurkolók sálját, vagy pólóját. És én is akartam ilyet.

Talán az adrenalin, a mámor, vagy az öröm, ami bennem égett, ösztönözte, hogy odarohanjak a korláthoz ami elválasztotta a fényképezőket a pályától. Patrick talán sejtette, mit akarok csinálni, de nem követett, és meg sem próbált megállítani, mert tudta, hogy én most valójában nem is teljesen önmagam vagyok.

  A tőlem alig három méterre levő Marco Reus nevét kezdtem kiabálni. Illetve, mindössze kétszer tettem így, és az azonnal a hang forrása felé figyelt. Rám. Az a legalább két másodperc, amíg egymásra néztünk, volt életem egyik legszebb két másodperce. Majd ez akkor tetőződött, mikor egyik az egyik kedvenc méhecském mit sem törődve a fényképészekkel, lerántotta magáról a mezét. Tartotta a szemkontaktust, és felém lépett kettőt. Kihajoltam a korlátról, és elfogadtam tőle. Azt a mezt, amiben ma játszott. Ezután egy „Danke schön”-t tátogtam, és egyszerűen képtelen voltam levakarni magamról a fülig érő vigyort.  

Mert az teljesen normális volt, hogy eljöttem a legjobb barátommal erre a meccsre, amit a sárga-feketék ráadásul meg is nyertek, de hogy maga, Marco Reus nekem adja a mezt, amiben játszott, egy olyan dolog volt, amit nem tudtam egy pillanat alatt feldolgozni. Nem én vagyok az, akivel ez bármikor megtörténhet.

Mire visszamentem Patrickhez, benedvesedett a szemem. Kuncogni kezdtem, nehogy a végén elsírjam magam.

– Nézd, mit kaptam! – mutattam felé a pólót. Ő, mintha egy édes kislány lennék, mosolyogva biccentett. Mintha beleegyezne valamibe. És emellett, persze, ő is végtelenül boldog volt.

– Hányszor köszönjem ezt még meg neked? – Viccesnek találtam, ahogy remeg a hangom. És hálás voltam magamnak, amiért nem kentem magamra semmi sminket, ugyanis feladtam azzal a tervvel, miszerint megpróbálom visszatartani a könnyeimet. Hisz’ az örömkönnyek boldog könnyek, és azokat sosem szabad szégyellni.

Nem teljesen emlékszem, hogy mentünk haza. Szótlanul szorongattam a mezt, és előre elterveztem, felhívom anyát Skype-on, hogy el tudjam neki mesélni azt, ami történt ma velem. Mert egy magamfajtával ilyen, tényleg nem minden nap történik.

– Boldog vagy.

Mikor ezt Patrick kijelentette, már a panel előtt álltunk. A műszerfal fél ötöt mutatott.

– Igen. Azt hiszem, az vagyok. De ez nélküled nem lett volna lehetséges.

– Ugyan már!

– De! Komolyan. Csakhogy tudd, nálad jobb barátot nem is kívánhat az ember.

Talán azért voltam ennyire érzékeny, mert következtek a piros betűs ünnepek. De akár így volt, akár nem, ismét könnyek tolultak a szemembe. Ki kellett röhögnöm saját magam.

– Még egyszer és utoljára köszönöm.

Nem a valódi hangomon beszéltem. Az enyém nem ilyen hisztérikus. Vagy ilyesmit ki tud mindez belőlem hozni? Ez nem rossz dolog – bizonygattam. Valószínűleg, Patrick is így gondolja.

– Igazán boldogan vittelek el téged arra meccsre.

Válasz hiányában pár csendes másodperc következett; és még egyáltalán nem állt szándékomban kiszállni a Jettából.

– Jaj, te kis buta! – szólt ezután, majd az állkapcsomat kissé erősebben megszorítva húzott magához egy újabb puszira. Ismét a számra adta.

Olyan erősen öleltem magamhoz, amennyire csak lehetett.

– Tudod, én régen azt gondoltam, nincs szükség igaz barátokra. Féltem is igaz barátságokat kötni, mert anyám azt mondta, egyedül kell törtetnem, és nem szabad megbíznom másokban. Mert rengeteg szar alak van ebben a világban. De te annyira más vagy! És nem csak azért, mert elvittél erre a meccsre, hanem egyébként is.

– Ezeket nem kellene mondanod. – Ekkor bizonyosodtam meg róla, hogy titkol valamit. Mégsem feszegetettem. Mert amit mondtam, az akkor is igaz.

– De. Kellene.

– Vanda, nálad sem találni jobb embert. Mindig szívatlak, de sosem gondolom komolyan. Érettebb vagy, mint a veled egykorúak többségbe. És remek ember leszel. Most is az vagy, de nagy jövő áll előtted. Sok mindent fogsz elérni; és annyi csoda vár még rád!

A mezre biccentett. Igen, szeretnék még több meccsre is eljutni, ha arra gondol. Bár, az ezután beállt újabb csend, kissé összezavart. Végül, ki kellett engednem a kitörni készülő kacagásom.

– Bocsi, de ez nagyon vicces! Mintha egy csöpögős szappanoperában lennénk, nem?

– De-de – bólogatott. Azonban, akkor sem tudott becsapni; tudtam, hogy ő nem így gondolja.

Mikor felmentem a lakásomba, azonnal az asztalon pihenő dortmundos napszemüveg szúrt szemet. Szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy szándékosan hagyta itt. Valamint az is egyre jobban kezdett bennem körvonalazódni, hogy Patrick Kellner nem legjobb barátként tekint rám. De mit is mondjak? Ez egyáltalán nem lep meg.