Tizedik rész

Helló!

Itt lenne egy újabb rész. A téli szünet utolsója.

Ez, persze nem jelenti azt, hogy a tavaszi szünetig nem lesznek részek, hisz’ már pont... már majdnem, hogy itt van Marco, szóval nem kínozlak titeket. De most ígérni nem tudok. Mindenesetre próbálkozom, és maximum, ha valami közbecsúszik, azonnal szólok.

Igaz, egy kicsit ez a rész most olyan Doktor House-os lett :D de attól függetlenül remélem, hogy tetszik. Illetve remélem, a rész hosszúságával is megvagytok elégedve.

Vigyázzatok magatokra, sok sikert a suliban, és csak kívánni tudom, hogy nektek ne legyen olyan rossz a félévitek, mint most nekem.

Puszi: Bridzsi

Kurt megpróbált megcsókolni vasárnap.

Fel voltam rá készülve; olyan, mintha úgy mentem el volna otthonról, hogy biztosan tudtam, ez meg fog történni. És ennek értelmében tökéletesen kezeltem a helyzetet.

Azt az aprócska tényt leszámítva, hogy nekem egy senki, sikerült úgy visszautasítanom, hogy nem sértődött meg. Legalábbis nem láttam rajta semmi olyasmit. Persze, az is lehet, hogy eltitkolta, hogy ez őt mennyire elszomorítja.

De nem gondolhatta komolyan, hogy bármit is akarhatok tőle. És az sem biztos, hogy ezek után elmegyek a parkba, mert amilyen szerencsém van, ő is akkor lesz ott. A kutyáival, vagy a kutyái nélkül. Mindegy.

Viszont, Dortmund gyönyörű. Ez az egy dolog vigasztalt.

Először úgy éreztem magam, mintha egy turista volnék, de Kurt eszembe juttatta, hogy én tulajdonképpen itt lakom. Kezdetben, nem is hittem neki. És ettől függetlenül még készítettem képeket a telefonommal. Majd elküldöm anyának. Még sosem volt külföldön.

Ebédidőre már otthon voltam. Őszintén, örültem is, amiért így volt. Bár, nem kellett volna, kicsit mégiscsak kellemetlenül érintett az eset. És akármennyire is úgy nézek ki, nem vagyok akkora paraszt, hogy élvezem, ha keresztül gázolhatok egy ember érzésein. Rosszul éreztem magam tőle.

Késő délután tudtam csak beszélni anyával. Tegnap, mikor hazaértünk a meccsről, nem volt fent. Csak egy képet küldtem neki, amin Marco Reus mezét tartom büszkén. Mint egy trófeát, díjat. Mintha magát a rák ellenszerét tartanám a kezemben.

Anyám választ várt, és azért hívott. Alig akarta elhinni, hogy egy igazi Dortmund-meccsen voltam.

– Nem, valójában kamu volt az egész, nehogy elhidd, amit beszélek! – Túlságosan is ismert ahhoz, hogy tudja ez csak egy poén volt. Ahhoz is eléggé ismernie kéne, hogy tudja, soha nem hazudnék ilyesmivel.

– És a mez? – Észrevettem, hogy sokkal jobban fest, mint mikor legutóbb beszéltünk. Talán Gábor ápolgatása kihozza belőle a legjobb formáját.

– Mi van vele?

– Valódi?

– Nem, a sarkon levő árustól vettem, akinek nagy szakálla van, úgy öltözködik, mint egy hobó, és folyton vakarja a seggét. Igazából, egy csókért ingyen nekem adta.

– Jó, Vanda, ez már nem vicc! – Anya bizonyára nem szereti a hobókat, és azért vette ennyire a komolyan az újabb tréfát. Igaz, ez már valóban az ízetlen fajtából való volt.

– Oké-oké! – Megadóan felemeltem a kezem. – Miért ne lenne valódi?

– Nem tudom. Szóval, tényleg voltál. És hogy? Nem értem.

Patrickről nem meséltem neki. Nem azért, mert annyira titkolni akartam, és nem mintha egy nagy trógerról, valami rossz előéletű emberről lenne szó. Csak barátok voltunk, és soha nem szoktam mesélni a barátaimról anyának. Nem az ő sztorija volt.  

– Egy munkatársam. Volt két jegye, és tudta, hogy nagy szurkoló vagyok. Rögtön rám gondolt, és szívesen elfogadtam. Mert ki ne fogadta volna?

– És ez a munkatársad... férfi, nő?

– Jaj, anya! – Bár nem volt senki mellettem, se mellette, de mégis olyan volt, mintha több száz ember előtt égetett volna le. – Mióta itt lakom, kúrogatunk, és már az első alkalomtól teherbe estem tőle.

– Kislányom! – Tudtam, hogy ezt nem kellett volna mondanom, ez valóban egy durva vicc volt. – Ne viccelj ilyennel, mert...

–...sosem tudhatod, hogy mikor lesz igaz. – Ez anyám örökös szavajárása volt, és mindig ezt mondta, ha valami hasonló poént sütöttem el.

Viszont, ebbe belegondolni még csak viccként is rossz volt. Patrick nem az az ember, akivel ilyen kapcsolatot fogok ápolni.

– Jó, hagyjuk! Inkább mesélj magadról. Magatokról. Gábor jól van?

– Soha jobban – Anya úgy legyintett, mint egy nagy, szőrös férfi. – Elkerekezget a lakásban. Persze, fura, hogy egyszerre mindketten itthon vagyunk. Rengeteget tudunk beszélni, de kicsit hiányzik, a mozgás. A munka. Nem kicsit, nagyon.

Elhittem, amit mondott, de jól tudtam, hogy jobban szeret egész nap henyélni, mintsem a boltban ücsörögni, és vonalkódokat olvasni. Pedig, a kettő között, tulajdonképpen, alig van különbség.

Ezután arra hivatkozva, hogy Gábornak szüksége van egy kis segítségre, elköszönt. Nem tudom, hogy hívják azt az érzést, ami átjárja az egész tested, mikor tisztában vagy vele, ha valaki hazudik. Pont az édesanyjától nem vár ilyesmit az ember. De mégsem csalódik, mikor tapasztalja.

Másnap reggel kénytelen voltam busszal menni a kórházba. Bár, először fogalmam sem volt, melyikre kell felszállni, gondolván, erre azért hivatkozhatok, ha elkések a munkából, felpattantam az egyikre.

Tök mázlista vagyok, hogy az megállt az említett helynél. Azt hiszem, a reptérre ment.

Patrick tegnap ügyeletes volt, és tudtam, hogy csak délután fogunk találkozni. Ami, most az egyszer nem volt baj. Mert mostanában eléggé furán érzem magam a közelében. És folyton csak az jár az eszemben, hogy vajon az ő fejében mi jár. Sokkal könnyebb lenne az egész, ha elmondaná. Hisz’ a barátoknak őszintéknek kell lenniük egymással.

Az öltözőben csak Karol és én voltunk. Pedig még egész korán volt; és a lábam rettenetesen sajgott a majd’ négy kilométer futástól. Még éreztem magamon a tusfürdő illatát, amivel azután megfürödtem.

– Hogy vagy, Vanda? – szólt egyszer csak az ápolónő. Talán Patricken kívül ő volt az egyetlen, akivel beszélni szoktam a kórház alkalmazottai közül.

– Jól, köszönöm. Te? Gyerekek?

Egyszer, közösen ebédeltünk. Mármint hárman. Karol ekkor elmesélte nekem, hogy már tizenöt éve házas, és két gyermeke van, akik ikrek. Azt mondja, egyáltalán nem hasonlítanak rá, hanem az édesapjuk természetét és testi adottságait örökölték. Patrick bizonyára tudta ezeket az infókat róla.

– Megvannak a srácok, köszönik, hogy kérdezed. És én is elvagyok. Hallom, szombaton egész jó programod volt.

– Patrick mondta, igaz? – Ennek különösebben nem örültem, de nem tilthattam meg neki, hogy ne mondja el senkinek.

– Igen, beszélt róla. És azt is tudom, hogy egy mezzel is gazdagodtál.

Úgy tudtam, Karol nem szereti a focit. Bár, felőlem szerethette, akkor sem tetszett a kissé lekezelő hang, amivel beszélt hozzám. Ő biztos megtehette, hogy minden meccsen ott van az egész családjával, de nem értem, miért kell velem így viselkedni, ha én nem vagyok hasonló helyzetben.  

– Ez a Patrick pletykásabb, mint gondoltam. – Mégis próbáltam elhitetni, hogy semmit nem észlelek abból, ahogyan, amilyen stílusban beszél hozzám. Az nem ok arra, hogy köcsög legyek, ha más is az velem szemben.

– Nem, ezt igazából egy videón láttam a YouTube-on.

– Hogy mondod? – Felnevettem, mert bár nem hittem, hogy vicc lett volna, nem tudtam többet reagálni.

– A férjem tegnap mutatott egy videót, amiben Marco Reus szerepelt. A kb. tíz másodperces videóban a focista lekapja magáról a felsőjét, és egy lánynak adja, aki nagyon-nagyon hasonlít rád.

Röhögni kezdtem. Úgy igazán, mintha vicces lenne. De korántsem volt annyira szórakoztató. És csak képzelni tudtam, mennyire szerencsétlen lehetek. Mert az vagyok, egy béna fasz.

– Nyugi, ha engem kérdezel, aranyos volt. És most van egy eredeti Dortmund-mezed. Ez jó, nem? Majd nézd meg a videót!

Talán többet tud, mint azt sejteni merem, és belelát a fejembe. Talán médium, vagy mi.

Közben begyömöszöltem a cuccaim az apró szekrénybe. És ezalatt a két másodperces folyamat alatt legalább ötször játszottam le a fejemben a videóban levő dolgokat. Nyugtalan lettem. És nagyon nem szerettem nyugtalan lenni.

– És Patrick?

– Éjszaka volt bent, majd délután jön.

– Nem így értettem – kuncogott. Rajtam szórakozott, ami valóban remek. Ne higgye azt, hogy nem esett le elsőre, amit kérdezett; hogy azért válaszoltam azt, amit válaszoltam, mert egy buta segg vagyok. És bizonyára, többet tudok úgy általában mindenről, mint azt ő gondolná.

– Hanem?

– Úgy értem, téged hívott elsőnek, pedig tudja, Alfred, a férjem, mennyire szereti a csapatot.

– Ó, ezt nem tudtam. És fogalmam sincs, miért én voltam az első.

– Aha. – Ha egy filmben lennénk, most felkapván a vizet, hülye sértéseket vágnék a fejéhez, és kiviharoznék az ajtón. Erősen húznám be magam után; és valami fura, ismeretlen, demotiváló zene szólna a háttérben.

– Nézd, nem tudom, mire célzol. Ha arra, hogy talán érez valamit..., akkor nem. Mi barátok vagyunk.

Úgy nézett rám, mintha az előbbi mondatot magyarul mondtam volna neki. Biztos, hogy nem tud magyarul.

– Tudod, mi mostanában nem beszélgetünk annyit, mint régen, de akkor is van szemem ahhoz, hogy lássam...

– Mit? – A szemforgatás nem ide illő volt, de jól esett. Kurvára nem volt szükség erre a szövegre, és bánni kezdtem, amiért nem mondtam azt, hogy én is tisztában vagyok vele, Patrick mit érez irántam. Bár, az hazugság lett volna, e nemes cél érdekében mindenképp megérte volna.

– Jaj, kérlek...! Ez a férfi meg van érted őrülve. Csak látnád, hogy néz rád; hogy beszél rólad. Te erre még soha nem figyeltél fel?

– Nem, nem igazán. – Megvontam a vállam, mintha nem érdekelne, pedig nagyon is érdekelt, holott tudtam, hogy ez egyszer be fog következni.

– Nézd, én a helyedben elhívnám vacsorázni, vagy valami. Jól esne neki, ha tudná, hogy számíthat rád ilyen téren. Persze, ha számíthat egyáltalán.

– Jól van, rendben.

Nincs rendben. Azt hittem egy harmincnégy éves férfi képes arra, hogy odaálljon egy nő elé, és bevallja neki, hogy mit érez. Szerencséje, hogy a nő okos, és erre rájött. Illetve, hogy valaki Cupidót játszik neki. Gyerekes, ahogyan elintézteti másokkal. Hogy megkér valakit, hogy mondja el nekem ezt.

Őszintén? Most egy ideig hanyagolnám a Patrickkel való találkozást.

– És én nagyon szurkolok nektek. Hidd el, ő egy olyan férfi, aki tényleg mindent megadna neked. Aki tényleg nagyon tudna szeretni.

Mondják, hamar besokallok. Pedig most egész sokáig bírtam.

– Ok. Kösz.

Már majdnem olyan volt a távozásom, mint egy filmben. De féltem, ha tényleg erősen becsapom az ajtót, Kratzer kiakad. Rosszabb esetben azt hiszik, menthetetlen vagyok, és felvisznek a hetedikre, a elmebetegek közé.

Mert tök normális, hogy valaki többet érez a másik iránt, mint barátság. De azt hinni, hogy nekem, Polyák Vandának egy olyan férfi kell, aki „mindent” megad, már rohadtul nem normális. Mintha mindenki annyira jól tudná, hogy eddig én csak olyan férfiakkal találkoztam, akik nem tudtak szeretni. Mert nekem arra van szükségem: mindre, és valaki nagy szeretetére.  

Csak, tudnám ki mondja ezt!

Az irodámban nyugodtam csak meg, de akkor sem teljesen. Rengeteg vizet ittam, és el kellett mennem a WC-re. Visszafelé, Brunoval találkoztam. Nagyjából három-négy napja tudtam meg, hogy ki is ő valójában; hogy néz ki, és azóta próbálom kerülni. Ami, persze, lehetetlen.

– Vanda! – Mióta megtudta a keresztnevem, inkább azon szólít, mert azt nyilván könnyebb neki kimondania, és én is jobban szeretem.

Rettenetesen magas férfi volt, kis kreol beütéssel, sötét, rövid hajjal. Nagyjából a másik Brunohoz tudtam volna hasonlítani – ahhoz a Marshoz.

– Sürgősségi? – Nevetni próbáltam, de láttam, ő nincs vidám kedvében. Valójában, sosem volt.

– Csak néhány beteget kéne meglátogatnod. Többnyire Kellner kezeltjei. És van egy betegünk, Karl Jeschke, akinek, pedig, szólj, hogy szedelőzködjön össze, mert még délelőtt megműtjük a vakbelével. Szólj Rhode-nak is, és mond neki, hogy én üzenem, hogy ő fogja végezni a beavatkozást a hármas műtőben. Maga pedig segítő lesz, Polyak! Egy óra múlva mindenkit készen akarok látni! Szóval, siessen!

Úgy paskolta meg a vállam, mintha régi cimborák lennénk. Mintha minden péntek este együtt járnánk kocsmázni.

De Patricknek nem volt sok betege. Gyorsan átfutottam a kartonjukat és megérdeklődtem afelől, minden rendben van-e.

Egy idős néni így szólt, szinte abban a pillanatban, mikor beléptem hozzá:

– A doktor úr?

Aggódó volt, amin mosolyognom kellett. Illetve azért is tettem így, hogy eloszlassam a kétségeit. Nem akarom elrabolni.

– Délután jön be. Mondja, jól van, Frau Bleher?

– Maga a felesége?

A karton, mikor elejtettem, hangosabban puffant a földön, mint gondoltam. A néni egyik szemét behunyta a hang hatására.

– Dehogyis!

– Bocsánat, azt hittem.

– Semmi baj – legyintettem egyet, mégis a karom, mintha ólomból lett volna. – Szóval, akkor minden rendben.

– Hát – Megnyújtotta az „á” hangot, ami következtében egy morgáshoz hasonlítható zörej tort fel a torkából. –, lenne egy kis probléma.

– Mégpedig?

Az ágy, vaskeretére támaszkodtam, ami kellemesen hideg volt.

– Nekem be kéne szednem a gyógyszerem, de éhgyomorra nem vehetem be. Szombat este hoztak be ide, de azóta nem ettem semmit.

– Milyen gyógyszert szed?

– Cukorbeteg vagyok, és azért kell. Nem akarom, hogy rosszabbodjon a helyzet, és oltanom is kelljen magam. Már szóltam emiatt a doktor úrnak.

– Hát, akkor az első dolgom az lesz, hogy lemegyek a konyhára, és szólok, hogy hozzanak valamit. Nem is értem, miért nem adtak semmit, hisz’ ennie kell. Bocsánat, de még új vagyok itt.

– Köszönöm. Maga nagyon rendes.

Ő volt az utolsó beteg, akit meglátogattam. Emlékeztem, hogy a konyha a földszinten van. Minden simán ment. És míg a lifttel jöttem fel a negyedikre, olyan érzésem támadt, mintha legalább már egy éve itt dolgoznék. Szeretném, ha már eltelne egy év.

Mikor felértem, az első ember, akit megláttam, Karol volt. A liftre várt, és egy műanyag doboz volt a kezében. Vérminták.

Azt mondta:

– Úgy elmentél az öltözőből. Ugye, nem mondtam rosszat?

– Nem, csak...

– Remek! Akkor ebédelünk együtt, igaz?

– Még nem tudom, mikor tudok leérni. De valószínűleg kajálok, ja.

Ekkor csukódott be a lift ajtaja, és én azonnal Rhode doktor úr irodája felé rohantam. Őszintén szólva, egész nap itt tevékenykedtem volna. Betegekhez jártam volna; mindent megtennék, csak ne lássam Patricket. És most Karolhoz sem volt kedvem.

Rhode alacsonyabb nálam, és nagyon vékony. Szemüveges, de van benne valami, ami különlegessé teszi. Állítólag az egyik nővérrel randizgat pár hónapja. Mikor a nő egy hét szabadságon volt, mindenki azt hitte, azért, mert terhes.

– Vanda, miben segíthetek?

– Bruno mondta, hogy szóljak, te csinálod Herr Jeschke vakbélműtétjét.

– Mi!?

Clausnak hívták egyébként. Claus egyet pördült a székben, mielőtt felállt. Megkerülte az asztalt, és úgy nézett rám, mintha abban bízna, csak vicceltem.

– Nem hiszem el! Két óra múlva egy másik műtétem lesz, és a sürgősségin is nekem kéne lent lennem. Hol a faszban van ilyenkor mindenki? – Idegesen járkálni kezdett előttem; és pontosan úgy nézett ki, mint egy alkesz. Már csak egy pohár whisky hiányzott a kezéből. – Esetleg nem tudnád a következőt megcsinálni nekem? Nem biztos, hogy végzek addigra Karllal.

Reménykedően pillantott rám; őszintén sajnáltam, hogy meg kell bántanom ilyen tekintetben.

– Alapjáraton segítő vagyok. De, ha végeztünk, lemegyek az elsőre. Ki van lent?

– Koletzki, de ő annyira béna, mint a segg! Leköteleznél, ha megtennéd.

Kinyitottam a szám, hogy azt mondjam: „Oké, rendben”, de ő úgy látszik, még koránt sem fejezte be.

– És amúgy Bruno is! Mit képzel? Ki tud egyszerre két helyen is lenni? Egyáltalán, Kratzer miért engedi, hogy mindenki most menjen szabadságra?

– Nem tudom, fogalmam sincs. Szólok Jeschkének.

– Akkor már viheted is a tolószéket. Melyikbe csináljuk?

– Hármas.

– Akkor ott találkozunk.

Egy másfél órával később a büfében ültem egy meleg kávé és egy rántott húsos szendvics kíséretében. Rhode megcsinálta, és alig hogy levetkőzött, öltözhetett is fel újra. Frau Schmidtnek agyhártyagyulladása volt.

Még sosem voltam segítő egy műtétnél. De minden úgy ment, mintha mindig is ezt csináltam volna, és kötve hinném, hogy Rhode-nak feltűnt, nekem ez volt az első alkalom.

Annyira jó volt egyedül lenni, hogy azt kívántam, bárcsak mindig így lenne. Viszont, ezt nem szabadott volna emlegetnem, hisz’ nagyjából ugyanebben a pillanatban Karol vetette le magát velem szemben. Tudom, hogy szerencsétlen vagyok, de hogy ennyire! Az is elképzelhető, hogy követett, és tudta, mikor fogok lejönni ebédelni.

Azt mondta:

– Figyelj, ha valami rosszat mondtam, akkor sajnálom. Patrick régóta nagyon jó barátom, és látom mennyire odavan érted. Csak segíteni akarok neki, és ne hidd azt, hogy ő kért meg, hogy beszéljek veled, mert nem.

Ezt elhittem, de ettől függetlenül semmi sem változott. Csupán annyi, hogy elment az étvágyam.

– Karol, nézd, nem te vagy a probléma. – Kérdőn nézett rám. Furán, mintha egy űrlény lennék. – És nem is Patrick.

– Hanem?

– Én...

Őszintén? Fogalmam sem volt, mit mondjak. Mert kurvára nem volt egy nyomós érvem sem, ami miatt annyira felkaptam a vizet. Igaza volt, hisz’ az expasijaim többsége bár, rengetegszer elmondta, hogy szeret, valójában egyáltalán nem érzett így. És én csak törődésre vágytam. Ami minden.

– Próbáld meg! Beszéljetek! Ez nem ront el semmit. És nézz csak rá! Más lányok megőrülnének egy ilyenért.

Követtem a tekintetét, de akkor már tudtam, hogy itt van. Végig az ápolónőt néztem, és közben éreztem, ahogy Patrick puszit nyom a fejem tetejére. Bele a hajamba.

– Jó étvágyat!

Nem emlékeztem rá, hogy neki ilyen mély a hangja.

– Már nem eszek. – Elcsomagoltam a szendvicset, mert száraz szendvicsnél nincs is rosszabb a világon.

– Nem nézlek!

Ezen talán két napja még nevettem volna, de most nem volt kedvem nevetni. El sem tudtam képzelni, hogy én ezt hogy találhattam valaha is szórakoztatónak.

A beálló csend szerintem csak nekem volt kínos. Karol és Patrick egymást nézték, és talán így diskuráltak arról, hogy nekem vajon mi a fene bajom lehet. Csak hát nem tudták, hogy pontosan ők a bajom.

– Na, én azt hiszem, megyek is, még rengeteg a dolgom. – Ezt az ápolónő pontosan akkor mondta, mikor én is szerettem volna mondani. Felállt, és úgy nézett le ránk, mintha az anyánk lenne.

– Szerintem én is megyek. – Túlságosan is úgy hatott az egész, mintha ebben nem lettem volna biztos. Én is felálltam.

Itt már menni is akartam. Mert őszintén, nem volt erőm velük lenni többet, de ebben meggátoltak. És Patrick mint bilincs fogta meg a karom.

– Most mégis mi a fasz bajod van? – Halkan beszélt, de olyan volt, mintha kis elfojtott düh mérgezné szavait. Amit nála még sosem tapasztaltam. Az asztal elmozdult, ahogy felállt, és annak lába irritáló, csikorgó hangot hallatott a padlón.

– Na, jó, én tényleg megyek, majd beszélünk.

Karol úgy ment el, mintha üldözték volna.

– Elmondanád, hát?

– Nincs semmi bajom.

– Aha. Anyám meg szűz, nem?

Leültem. Önkéntelenül is elmosolyodtam, amit szégyelltem, így próbáltam minél jobban elrejteni.

– Szóval?

– Semmi. – Mikor felnéztem rá, próbáltam a legmeggyőzőbb képemet vágni.

– Kérlek! Kinek mondod el, ha nem nekem?

Csak egy opció volt – senkinek.

– Nézd, Patrick...

Valami frappánsat iszonyatosan gyorsan akartam mondani, de leblokkoltam, mert az arca tele volt olyan szintű tudatlansággal, amit majdhogynem megsajnáltam. Így csak annyit mondtam:

– Holnap már nem leszel ügyeletes?

Végül is, egyszer tisztáznunk kell ezt a helyzetet, és jobb lesz minél előbb.

– Nem, csak ma éjszaka.

– Akkor nem bánnád, ha most én hívnálak meg egy vacsira?

Lehet, hogy sejtette előre, de az arca mégis meglepettséget tükrözött. Talán valóban nem kérte Karolt, hogy kerítőnőt játsszon. Talán csak ez az ő, saját hóbortja. Mindenesetre Patrick úgy nézett ki, mint egy kisfiú. Kantáros farmerben és kék, csíkos pólóban. 

– Mit bánnék ezen?

Igazán boldognak tűnt, aminek tulajdonképpen örültem. Nem ritkán csalok mosolyt az emberek arcára.

– Akkor holnap? Este? A szokott helyen?

– Igen, mindenképp.

Most már nem akartam elmenni. Valamiféle reménysugárba kapaszkodtam azt illetően, hogy mi még tudunk úgy beszélgetni, mint két jó barát.

– Ma mikor végzel? – kérdezte.

– Fogalmam sincs. Állítólag hétkor, de kitudja már azt. Annyian hiányoznak még mindig.

– Hát ez tényleg elég szarul van megoldva!

– De képzeld, ma segítő voltam egy műtétnél!

Úgy mosolyodott el, mintha büszke lenne rám.

– Az jó, nem?

– Persze! Nagyon jó. Kíváncsi vagyok, mikor lesz az első műtétem, vagy komolyabb feladatom.

Talán ő is elgondolkozott ezen. Csakhogy akkor még egyikünk sem tudta, hogy ma, késő délután be fognak szállítani egy Tereseia Grieger nevű idős hölgyet.

 Azt hittem a délutánom sürgősségin laza sebvarrásokkal fog eltelni. Azonban, Bruno közölte, hogy miután EKG-t csináltattam és vért vettem a nénitől, rohanjak fel a negyedikre, mert még ma este meg kell műtenem.

Patrick ezután átvette a helyem a sürgősségin, és kedves volt, mert sok sikert kívánt a beavatkozáshoz. Ezt egy újabb szájra puszival pecsételte meg. De senki sem látta, pedig Karol biztosan jót vigyorgott volna a markában. És őszintén, én egyáltalán nem bántam, hogy mostanában ez lett az új köszönési formánk.  

Szóltam az egyik nővérnek, hogy menjen be Frau Griegerért, és hozza a kettes műtőbe. Mire átöltöztem a néni már altatásban volt. A segítőim, pedig olyan orvosok voltak, akiket talán még nem is láttam itt.

Frau Grigernek egy csúnya tumor volt a vékonybélcsatornájában. Bizonyára már régóta ott volt. A köldöke, pedig, mint egy nagy fánk, fel volt puffadva.

Ami meglepett, hogy egyáltalán nem izgultam. Csak arra tudtam gondolni, hogy Patrick is ugyanígy csinálná. Vártam már, mit fog szólni, mikor közlöm vele, hogy sikeresen végrehajtottam az első műtétem. És bánni fogja, amiért ennyire alábecsült.

Két óra múlva, az irodája ajtaján kopogottam annak reményében, hogy már feljött az elsőről.

Mikor beléptem, csak annyit mondtam:

– Sikerült.

Úgy mosolyodott el, mintha ezt előre tudta volna. És egyáltalán nem volt meglepődött.

Azt mondtam:

– Mi az? Semmi „csalódtam benned”, vagy „nem ezt vártam tőled”, „végre felnőttél”?

– Nézd, Vanda, nem vagy már gyerek.

Ezt úgy mondta, mintha ez egy idézet lett volna valamelyik szent evangéliumból.

– Hogyan?

Nevetni kezdett. Látszott, hogy milyen fehér a fogsora.

– Ez egy magától értetődőd dolog.

Csendben néztünk farkasszemet. Nem tudtam mit szólni az előbbire, és azt kívántam, bárcsak mindig ezt csinálnánk. A farkasszemet. Én csak mosolygok, és már majdhogynem behunyom a szemem, annyira nevetek. Ő, pedig, úgy néz rám, mintha a lánya lennék, vagy a húga. Büszkén néz, mégis jól szórakozik.

Úgy akarok vele lenni, hogy nem akarok azon agyalni, mit gondolhat, mit érezhet. Tudni akarom, hogy ő egy szabad ember, és én is az vagyok. Aztán ellennénk, és leszarnánk mindent.

– Jaj, Patrick – sóhajtottam ezzel feladva a küzdelmet. – Ajánlom, hogy holnap őszinte légy velem, mert egyszerűen az őrületbe fogsz így kergetni. A hetediken majd találkozunk.

– Ha-ha! Nagyon vicces. De próbálok, esküszöm.

Megkerültem az asztalát, odasétáltam hozzá. Most én akartam az lenni, aki a puszit kezdeményezi.

– Hiszek neked – mondtam, és úgy is tettem, ahogy elterveztem.

– Jó éjt, holnap reggel találkozunk.

– Reggel?

– Délelőtt leszek bent. De estére érted jövök.

– Hát, ajánlottam is!

– Nyugi – Megnyújtotta az „i” hangot, ahogy általában a lányok szoktak. Ez az ő szájából viccesen hangzott.

Körülbelül fél percig tartott az ölelkezésünk, ami egyben az elköszönés is volt. Mintha ezután legalább fél évig nem látnánk majd egymást. Kíváncsi voltam, kibírnám-e. De nem hiszem. Hiányozna a sok hülyesége. A tudat, hogy tisztában vagyok azzal, hogy mit érez és gondol, és ez valahol mélyen, egész jó érzés.