Nyolcadik rész

Halika!

Hááát itt lenne a nyolcadik rész, amihez semmi hozzáfűznivalóm nincs, remélem, tetszeni fog, és ez arra ösztönöz majd titeket, hogy pipáljatok és komizzatok! Számítok rátok! :)

A kilencedik rész még nem tudom mikor érkezik, de nem kizárt, hogy még újév előtt becsusszan ide :D Ha ez így lesz, akkor egy tizedik résszel is boldogítalak majd titeket még a szünidő alatt.

Remélem jól telik a karácsonyt, a szünet, meg minden... :D

Jó olvasást!

Legyetek nagyon jók!

Puszi: Bridzsi :)

– Jó reggelt!

Mikor leértem, Patrick úgy köszöntött, mintha legalább ezer éve nem látott volna. Fura, levakarhatatlan vigyor ült ki az arcára nagyjából ugyanabban a pillanatban, hogy kivágtam magam előtt a panel kétszárnyas ajtaját. A múlt héten mindig húztam, miközben jól láthatóan rá volt írva, hogy ha szándékozom kinyitni, érdemesebb lenne tolni, de ez tulajdonképpen csak most jutott el a tudatomig.

– Min mosolyogsz? – szúrtam neki oda. Végig akartam szántani a hajamat az ujjaimmal. Mikor az ötödik gubanchoz értem, feladtam.

– Talán kicsit tovább húztad a lóbőrt, mint kellett volna, nemde?

Kedvem támadt leütni a fejét. Azt akartam, hogy terüljön el előttem, hogy békésen tudjam rugdosni a porban.

– Éppenséggel nem.

Felhúzta vastag, a haja színével megegyező szemöldökét választ várva. Mintha azt mondta volna: Hát akkor mi a fészkes fenét csináltál, ami miatt nem tudtál rendesen elkészülni az érkezésemig?

– Futni voltam. – Nem tudom, hogy csak képzeltem, vagy valóban dicsekvőn kinyomtam a mellem.

– Ja, hogy te ilyet is tudsz...

Elnevettem magam. Cinikusabban, mint kellett volna.

– Nyugodj meg, én is fél hat óta fenn vagyok... talán csak túl lazára vettem a figurát, és nem figyeltem az időt. Ilyesmi előfordul. – Leginkább magamat nyugtattam ezzel. De hogy valóban így volt-e, azt nem tudom. Pedig semmi érdekfeszítőt nem csináltam azokon a rutindolgokon kívül, amiket egy ember reggelente csinálni szokott.

– Tudod, hány óra óta vagyok fenn?

Nem tudtam, de nem is akartam megtudni.

– Fél négy.

Gondolkozóba estem, vajon mit válaszolhatnék. Egyáltalán, ki kérte, hogy mondja ezt el nekem?

– Ez nem verseny – böktem oda végül, kissé talán túl leamortizált hangnemben. Még egy tökéletlen reggelt is képes elrontani; nem csak egy tökéleteset.

– Igazad van.

Szinte egy pillanat alatt termett mellettem. Elgondolkoztam azon, hogy talán vámpír – ez minden bizonnyal megmagyarázná a gyors mozgást. Átkarolta a vállam, és egy puszit nyomott az arcomra. A jobbra. Azt hittem, érezni fogom utána a nyálát az arcomon, de nem így lett. Fura, de szívesen maradtam volna még a karjai alatt. Ugyanakkor szégyelltem is magam, amiért ilyen igénytelenül jelentem meg előtte. Mikor belenéztem a visszapillantó tükörbe, csaknem megijedtem az onnan visszaköszönő alaktól. Talán nem is ő volt a vámpír, hanem én.

Jobb megoldás hiányában felkötöttem a hajam, és a legnagyobb odafigyelésemmel megpróbáltam a mozgó kocsiban fakítani valamit a szempillaspirálommal. Ez többé-kevésbé sikerült is; de inkább kevésbé.

– Túl szép vagy már – jegyezte meg a szarakodásom közben mint zsémbes öregapó a sofőröm, miközben egy óriásit sóhajtott. Bár az utat bámulta, jól láthatta, amint szerencsétlenkedem.

– Tudom, nem én vagyok a legigényesebb ember a Föld kerekén, de azért nekem is vannak szükségleteim. Kikérem magamnak.

– Egyszerűen akkor sem tudom megérteni, hogy ezt a szart ott a szempilládon, miért nem tudod csukott szájjal csinálni.

– Amennyiben nem vagy nő, ezt soha nem is fogod megérteni.

– Jaj, Vanda, sok mindent nem is tudsz még rólam... – Kissé kényesen és pöszén ejtette ki a szavakat, és bár legszívesebben hangosan felnevettem volna, nem kívántam megadni neki ezt az örömöt, és ennek értelmében próbáltam is fékezni magam. Meglepően jól sikerült.

– És mikor kell nevetni? – kérdeztem. – Vagy tudod mit? Húzd fel az ablakot nehogy kimenjen a poén!

– Ha-ha-ha. – A hangja nagyjából egy véreb morgásához volt hasonlítható. Ha ezt előre tudtam volna, hozok valami láncot. Vagy pórázt. – De egyébként aranyos vagy, Füli!

Erre a beszólására szemforgatással reagáltam, majd eldöntöttem, hogy az út további részében szóba sem állok vele. Ha csak sértegetni tud, akkor nem kell hozzám szólnia. Azt pedig már ideje lenne megértenie, hogy nem én tehetek róla, hogy ilyen hobbit-fülem van. Nyilván neki is vannak kissé félresikerültebb testrészei! Bár végignézve rajta, akár tökéletes is lehetne..., csak fékeznie kéne néha a száját.

– Megsértődtél – Mikor ezt leszögezte, már a parkolóba gördültünk be. Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna. Gondolkoztam rajta, hogy még a karomat is összefonnom a mellkasomon, de az már túl gyerekes lett volna. Na, nem mintha nem egy ötéves magatartásnak megfelelően viselkedtem volna.

– Jó, akkor, ne szólj hozzám! – mondta ezt legalább ugyanolyan durcásan. Hiába, nekem akkor is jobban állt ez a stílus. – Viszont akkor is együtt ebédelünk.

Innentől kezdve ő sem szólalt meg. Csendben mentünk be az épületbe; elsétáltunk az öltözőbe, ahol, mint általában, alig volt valaki. Küzdenem kellett, hogy ne röhögjem el magam, de eztán Patrick meg sem várva kettesben hagyott az egyik ápolóval, és végre nyugodtan fellélegezhettem. Ritkán könnyebbülök meg ilyen szinten. A szemem konkrétan bekönnyezett a visszafojtott nevetéstől. Így nagyjából egy nagy darab nullát ért a spirál, ugyanis, mikor az irodámba értem, le kellett mosnom az egészet. Ahhoz meg túl lusta voltam, hogy újra mázoljam magam. Ennyire nem fontos; és kötve hinném, hogy ettől lennék szebb.

A délelőttöm kissé sűrűre sikeredett. Legalábbis sűrűbbre, mint a múlthetiek közül bármelyik is. Több orvos volt beteg, illetve voltak olyanok is, akik most élvezték a szabadságukat. Tulajdonképpen még csak közelében sem jártam ebédidőig az irodámban, végig ott ültem a sürgősségi osztály rendelőjében. EKG-kat végeztem, szövetmintákat vettem és meglepően sok égési sérülést, köztük egy igen komoly harmadfokút is orvosoltam. Az érintett bőrfelületet ki kellett metszeni, valamint bőrátültetést is végre kellett hajtani, ami nem volt könnyű munka, hisz’ élesben ilyet talán először csináltam. Már nem tudom, pontosan mi motivált, de végül maradéktalanul elvégeztem az eljárást.

Mikor fáradtan visszaestem az irodámba, Kratzer látogatott meg.

– Remélem, nem zavarok – kukucskált be az ajtón. Egy halvány mosoly volt erre a nemleges válasz. Igaz, a legnagyobb kedvem pont hozzá volt. De tényleg. – Minden rendben megy?

– Igen. – Nem akartam többet hozzáfűzni. Se nem számadást tartani. Az annyira nem jellemző rám.

– Hallom, sokat tevékenykedett ma.

– Szívesen segítettem be – Ez történetesen igaz volt. Dolgoztam, és elmerültem a munkában; tulajdonképpen, így jövök bele legkönnyebben az egészbe. – Pár perce jöttem fel.

– Akkor bizonyára most ebédelni megy.

Némán bólintottam, bár csöppet sem voltam éhes. Kíváncsi voltam, vajon kibírom-e az egész napot étel nélkül. Vagy mi lenne, ha fényevő lennék? Talán Kratzer is az.

– Nem is zavarom ebben az esetben, csak szeretném megdicsérni magát. Eddig csupa pozitív csalódás volt számomra, és biztosítom, ezt nem csak én gondolom így.

Bár érdekelt, ki van még rólam jó véleménnyel, örültem, hogy elmegy. Még egy kicsit vártam, és az ablakon való kibámulásban leltem jó szórakozást; azt akartam, hogy Patrick felkeressen az ebéd-ügyben. Nem sértődhetett meg igazából, legalábbis remélem, tisztában volt vele, én csak játszadozom.

De még csak fel sem hívott.

Bekopogtam az irodája ajtaján, ám nemhogy nem volt benn senki, még zárva is volt. Talán komolyan meg kellene sértődnöm rá, és nem csak játszanom kéne a haragost. Becsapva éreztem magam.

Levonultam a földszintre, hogy legalább egy teát vegyek a büfében. Valójában, nem lepődtem meg, hogy Patrickot az egyik asztalnál találom. Ami furcsa volt, az a vele szemben ülő, szőke, fiatal ápolónő.

Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna őket, és rögtön a pulthoz mentem.

– Mit szeretne, kedves? – Egy öreg bácsi volt a kiszolgáló. Úgy nézett ki, mint a soha nem létező nagyapám. Olyan tipikus, nagyapós, kötött felsőt viselt, és a sörhasa csak épp annyira volt nagy, hogy az aranyossá, túlságosan is közvetlenné tegye.

– Hmm..., nem is tudom. Minek van ilyen jó illata? – Mikor a folyosó végén jártam, megcsapta az orrom az édes, meleg levegő, de fogalmam sem volt, honnan származhat. Pontosabban, miből.

– Vaníliás csiga. Még meleg.

– Akkor azt hiszem, egy olyat szeretnék kérni.

– Csak hiszi? – felhúzta dús, ősz szemöldökét. Kissé ijesztő, ugyanakkor kedves mosoly jelent meg az arcán. – Vagy komolyan is gondolja?

– Komolyan gondolom – nevettem. Talán zavaromban.

– Más valamit szeretne-e még?

– Egy mentes vizet.

– Ennyi?

– Ennyi – bólintottam széles vigyorral a képemen.

– Akkor az pontosan egy euró húsz cent lesz.

Miután fizettem, elköszöntem a bácsitól. Látván, hogy Patrick immár egyedül ül, és mélyen a telefonjába bújik, levettem magam a vele szemben levő székre.

– Nem úgy volt, hogy együtt kajálunk? – kérdeztem felháborodottan. Halkan, hogy a többi asztalnál ülők meg ne halljanak minket.

– Nem úgy volt, hogy haragszol rám? – Pimasz, kisfiús mosoly terült szét az arcán, amit szívesen leütöttem volna róla. Mondjuk a mellette levő székkel.

– Ki volt ez a szőke csaj?

– Ez már túl sok kérdés egyszerre, nem?

Pár hosszú pillanatig farkasszemet néztem vele, majd félve attól, hogy elröhögöm magam, elvettem a tekintetem.

– Ajj, feladom! – Apró falatokat kezdtem el törni a csigából, és enni kezdtem azt. Ezzel csak az az egy baj volt, hogy tiszta cukor lett tőle a kezem.

Ezután csendben maradt, és nézte, ahogyan eszek. Ez a szituáció elég kínosan vette ki magát. Főleg, hogy a fura kobold-mosoly még ott díszelgett az arcán.

– Ne nézz már! – Szinte suttogtam neki. Ennél irritálóbb dolog talán még soha nem fordult elő velem.

– Oké. – Ahogy ezt kimondta, felemelte a fenekét a székről jelezve, hogy elmenni készül. Pánikba estem, és valamivel kicsit hangosabban, mint kellett volna, szóltam rá:

– Ne!

Pár ember a szomszéd asztaloknál felcsapta a fejét. Volt egy átlagos alapzaj, de tökéletesen sikerült azt az imént túlkiabálnom. A padlót kezdtem bámulni, mert tényleg nagyon érdekes volt.

Miután mindenki visszafordult, és Patrick visszarakta a popóját a székre, felnéztem. Kelletlenül folytattam tovább az evést. 

– Tudtam, hogy nem bírnád ki, ha elmennék – Diadalittas arckifejezése bár haragra gerjeszthetett volna, nevetésre kényszerített. Nem azért, mert szórakoztató volt, hanem, mert kínozni kezdett a tudat, hogy már egy ideje ő kerül ki győztesen a szócsatáinkból.

– Nem, csak tudod, olyan gáz, ha valaki egyedül eszik. Mond, te soha nem voltál gimnazista?

Még egy jó beszólásként is elsülhetett volna, ha nem mondom ennyire fanyar képpel és kedvtelen hangnemben.

– De voltam, csak konkrétan leszartam, hogy mit gondolnak mások.

– Eszek – forgattam a szemeimet. A szám jócskán tele volt az édes tésztával.

– Bocsi.

– Mi ma nálad ez a túlzott jókedv?

Megvonta a vállát. Persze, a vigyor még mindig ott táncolt az arcán; lassan sírni támadt kedvem. Tulajdonképpen, én is lehettem volna jó kedvű, hisz’ semmi okom nem volt arra, hogy bánatos legyek, de jó magam sem értettem, miért nem tudok én is vele együtt nevetni.

– Mikor végzel ma?

Nem az lepett meg, hogy ezt megkérdezte, hanem az, hogy ezt egy sokkal hivatalosabb hangnemben tette, és a mosolya is szünetelni látszott. Ez már tetszett.

– Hétig, mint máskor. De ha tovább maradsz, majd hazamegyek busszal.

– Nem – tiltakozott megnyújtva az „e” hangot. – Én is akkor végzek; igazából azt szeretném megkérdezni, hogy lenne-e kedved ma velem vacsorázni?

Az utolsó falat volt a számban, de az szinte majdnem félrecsúszott. Normális körülmények között nem lepne meg ennyire, hogy randira hív, de azt nézve, hogy ma milyen troll volt velem, pont erre számítottam legkevésbé.

– Egy kérdésem és egy feltételem van – Nem kellett felállnom, mert a kuka, épp mellettünk volt. Kidobtam a zacskót, amiben az étel volt, majd próbáltam szigorúan nézni rá. Elég néz volt. – A kérdés az az, hogy miért ma megyünk? Holnap munkanap, és nincs kedvem este kilenckor fáradtan hazaesni.

– Ez azért van így, kedves Vanda – hangsúlyozta nevem úgy, mintha egy buta, értetlen óvodás lennék –, mert holnap éjszaka ügyeletes vagyok.

– Remek. Attól, hogy neked délutánra kell bejönnöd, nekem még ugyanúgy reggel hétkor kezdődik a munkaidőm. Ez így nem fair! Miért nem várunk szombatig?

– Mert ez most aktuális.

– Mi?

– Szombaton már érvényét vesztené.

Gondolkozni kezdtem, de se nem szülinapom, se nem névnapom nem lesz mostanában. Én legalábbis úgy tudom.

– Ám legyen – sóhajtottam. Valójában azért is egyeztem bele a ma estébe, mert kezdett túlságosan is kíváncsivá tenni, hogy mi az a dolog, amit titkol. Mégis mit rejtegethet előlem?

– Ez az! És mi a feltétel?

– Az, Patrick, hogy szépen kérlek, ne csináld azt velem, amit ma csináltál reggel meg most. Néha hagyj azért nyerni engem is!

Fittyet hányva az ígéretemre, végül, elnevettem magam, pedig reméltem, hogy legalább estig kibírom. Sebaj, hadd örüljön, hogy nevetésre bírt!

– A parkolóban találkozunk – Már állt, mikor ezt mondta. Az ebédidőnek így is rég vége volt, nekem is mennem kellett.

A telefonom már kitudja mióta csörgött, mikor beléptem az irodába. Szinte már tudtam, mi miatt keresnek.

– Igen?

– Polyak? – A férfi, aki beleszólt a telefonba, borzalmasan ejtette ki a nevemet. Azt hiszem Bruno volt az. Korábban volt eszemben, hogy megkérdezzem Patrickot, ő miként is tevékenykedik itt, a kórházban, de elfelejtettem. Általában ő osztotta ki a feladatokat, és olyan volt, mint egy diktátor. Jobb híján Kratzer bal keze.

– Igen, én vagyok.

– Várják lent a sürgősségin. Siessen!

Bár kevesebben voltak, mint délelőtt, akadt mit tennem bőven. A hét óra csak lassan, kelletlenül érkezett el.

Mire kiértem az épületből, Patrick már a Jetta mellett várakozott rám. Bedobtam a hátsó ülésre a táskám, és az anyósülés ajtaját szándékoztam kinyitni. Pontosan ugyanabban a pillanatban, mikor Patrick is így kívánt cselekedni.

Én húztam el előbb a kezem. Ha boldoggá teszi az, hogy elhitetheti velem, mennyire udvarias, tegye csak.

– Ezt már szeretem – jegyeztem meg. Míg ő megkerülte a járművet, azon kezdtem agyalni, hogy vajon őt is kellemetlenül érintette-e az előbbi. Bár, az is meglehet, hogy csak én tartottam ilyen furának.

– Hallom, ma sokat tevékenykedtél a sürgősségin. – Már félúton jártunk az étterem felé, mikor ezt megjegyezte. Az út előző felén azzal szórakoztattam magam, hogy a sötétedő eget kémlelem. A naplementét is itt néztem végig.

– Igen. Helyettesítettem pár dokit. Ami fura, hogy meglehetősen sok balesetet történik egy nap.

Úgy mondtam ezt el, hogy nem néztem rá. A táj érdekesebbnek bizonyult. Gondolkozni kezdtem azt illetően, hogy vasárnap hova megyek majd Kurttel. Hogy mit mutat majd meg Dortmundból. Vártam. Igaz, Patrickkel szívesebben mentem volna, várost nézni, hiszen őt jobban ismertem. Ám, ő sosem ajánlotta fel ezt nekem, így muszáj volt beérnem a kutyás fiúval.

– Valóban. Tényleg elég sok a baleset.

– És te mit csináltál?

– Többségben papírmunkát végeztem. Jelentések, hasonlók. A betegeimet látogattam meg, akiket kezelek.

– Kellner doktor úr – nevettem fáradtan az ablakba. Sokkal több dolgom is lehetett volna a mai nap folyamán, de így is kellően kimerültem.

– Mi van? – Úgy kérdezte, mintha aggódna értem. Mintha egy kisbaba lennék. Ennyi erővel azt is kérdezhette volna: Mid fáj?

Nem sokkal később érkeztünk meg ugyanabba az étterembe, ahol az első randink alkalmával is voltunk. Bár, a mostanit kicsit sem fogtam fel akként.

A hely pontosan ugyanolyan volt, mint ahogyan emlékeztem rá. Az egyetlen szembeötlő különbség az a valamivel kevesebb ember. Ez a hétfő estének volt betudható. Na, nem mintha anno zsúfoltságig lettek volna, de ma aligha volt két szerelmespár.

A sarokban választottunk bokszot. Egymással szembe ültünk le, és magunk mellé raktuk a kabátunkat.

– Most nem akarsz előre fizetni, mint a múltkor? Az olyan macsó dolog – hánytam a szemére a legutóbbi húzását. Még mindig nem értem, mi értelme volt.

– Ha-ha-ha!

Bár idegesnek és fáradtnak hangzott, a mosolyból, ami az arcán bujkált, tudtam, hogy valójában semmi ilyesmiről nincs szó.

– Jól van már. Nekem is ugyanilyen érzés. És akkor még én vagyok a gyerekes!

Erre már azért nem kaptam választ, mert egy magas, szőke pincér termett az asztalunk mellett. Két étlapot nyomott a kezünkbe. Azt hittem, el fog menni, amíg döntünk, de nem így lett. Úgy látszik sok ideje volt, hisz’ nem volt elhavazva munkával.

– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én legszívesebben egy pizzát ennék – mondta némi gondolkodás után Patrick.

– Rendben. Nekem is jöhet.

Rám nézett, mintha megengedte volna, hogy én beszéljek. Ez furcsább volt még az ajtós incidensnél is, ugyanis olyan jámbor és szelíd volt az, ahogyan bámult rám. Akárcsak egy kutya a gazdájára.

– Akkor egy egész pizzát szeretnénk – Féltem ránézni újra, de muszáj volt, hisz’ fogalmam sem volt, melyik az a pizza, amit mindketten szeretünk. – Gombás? – Inkább kérdeztem, mint mondtam. Patrick belegyezésére vártam.

Aki viszont pillanatokkal ezután bólintott.

– Akkor egy egész gombás pizza lesz? – kérdezte türelmesen a szőkeség, észre sem véve a zavart légkört.

– Igen. És lehetne úgy, hogy félbe vágják és két külön tányérra teszik?

– Persze.

– Oké. Akkor úgy kérjük.

– Rendben, mindjárt hozom.

Rosszul éreztem magam amiatt, ami az előbb történt. Elmondtam magamnak százszor, hogy csak félreértettem valamit. Ezért nem is firtattam a dolgot, és próbáltam rá úgy tekinteni, mintha meg sem történt volna. Ámde, nagyon nehéz volt.

Ezután az italt is megrendeltük. Úgy látszik ma a szőke az egyedüli pincér itt. Ő hozta ki az édes vörösborunkat is, ami rossz ízű volt, és alig csúszott le a torkomon.

– Minden rendben, Vanda? – kérdezte pár csöndes másodperc múlva a velem szemben ülő férfi. Az eltelt pár pillanatban túl idegennek tűnt a számomra. – Olyan csendes vagy.

– Minden oké. Csak kimerült vagyok.

– Nem csodálom. Sokat dolgoztál ma.

– És még így is lesz, mikor több feladat akad – Sóhajom nehéz volt. Kicsivel könnyebbnek éreztem magam, miután kiengedtem. – Neked is sok munkád van, mégsem vagy fáradt.

– Jaj, ez csak a látszat. Egy bizonyos szintig képes vagyok elhitetni a külvilággal, hogy minden oké. Innentől kezdve senki sem tudja, mikor vagyok fáradt, mérges vagy szomorú.

– És mi az a bizonyos szint? – A kezembe vettem a poharam, és lötyögtetni kezdtem a tartalmát.

– Nagyjából soha nem érek el odáig.

Biztatóan elmosolyodott. Megvártam, míg iszik, és csak aztán kérdeztem:

– Mikor egy hete, az első munkanapomon, kibuktál a kocsiban, akkor elérted ezt a határt?

– Közelítettem hozzá, de még nem hinném, hogy túlléptem azt.

Biccentettem egyet, és innentől kezdve nem volt több kérdésem. Aggódni kezdtem. Amiatt, hogy ő talán már túl jól ismer engem, én pedig alig tudok róla valamit. Valamit az igazi Patrickről.

– Képzeld! Vasárnap délután meglátogattam Hannát.

Akaratlanul mosolyodtam el ezen. Láttam rajta, hogy ennek mennyire örül, azt viszont, már nem tudtam, hogy ez miért érint engem is ennyire pozitívan.

– Ezért nem tudtam felvenni a telefont, mikor hívtál.

– És? Mit csináltatok?

– Elvittem a legújabb rajzfilmre. Sokat mesélt nekem, és bár nem értette, a szülei miért nem jöttek velünk, nagyon jól érezte magát. Nagyon sokat nőtt azóta, mióta legutóbb láttam.

– A feleséged?

– A lelkemre kötötte, hogy ne mondjak neki semmit az igazi szüleiről. Tudhatná, azért ekkora fasz nem vagyok. Bár, legszívesebben elmondtam volna neki. Nem élhet élete végéig tudatlanságban.

Ekkor hozta meg a szőke herceg a pizzánkat.

– Jó étvágyat hozzá! – mondta, és már el is tűnt. Lehet, most járt le a munkaideje.

Csak ezt követően vettem észre, hogy mi vagyunk az egyetlen vendégek.

– Ugye, szereted a gombásat? Nem baj, hogy azt rendeltem?

– Nem – nyugtatott nevetve. Szerintem még sosem láttam a szeme körül az ilyenkor összegyűlő nevetőráncokat. Most azonban, hogy erre felfigyeltem, egész öregnek találtam így őt. – Neked ízlik? – Ez már csak egy olyan kérdés volt, ami arra szolgált, hogy szóval tartson.

– Igen. Imádom a gombát. Mindent azzal ennék.

De enm volt több ilyen kérdés a tarsolyában. Csendben folytattuk tovább az evést. Ő befalta a fél pizzát, de nekem egyébként sem volt nagy étvágyam, így egy fintorral az arcomon felhajtottam a maradék boromat.

– Nem szereted? – Bizonyára ő is észrevette, hogy milyen nevetséges arckifejezéseket vágok közben.

– Nem a kedvencem.

– Nyugi, én is jobban szeretem a töményet.

Kacsintott. Nem emlékszem, hogy ezelőtt kacsintott-e valaha rám. De épp ekkor eszembe jutott a repülős találkozásunk is. Soha nem fogom elfelejteni, hogy kezet csókolt nekem.

– Két kérdésem van – szólaltam némi gondolkozás után.

– És mi lenne az?

– Az első az az, hogy mikor először találkoztunk. A repülőn. Akkor te pontosan, miért is voltál Magyarországon?

– Ez miért érdekel annyira? – nevetett fel. Csöppet sem vidám, jó kedvű nevetés volt, hanem zavart, kínos, félő kuncogás.

– Csak érdekel.

– Hosszú és túl bonyolult.

Nem tudtam, hogy ha Patrick helyében lennék, akkor mit titkolnék egy olyan lány elől, mint amilyen én vagyok. Végül, azért hagytam fel ezzel a kérdéssel, mert a másikra adott válasz sokkal jobban érdekelt.

– A második. Pontosan, miért is kellett ma eljönnöm veled randizni?

– Ööö... igen. Ezt a végére akartam hagyni, de már így is fél kilenc, szóval, ha ezt elmondtam, felőlem mehetünk. – Türelmesen vártam, mit szándékozik kihozni ebből a mellébeszélésből. Csak egy dologtól tartottam egyedül igazán, és őszintén reméltem, hogy nem arról van szó. – Tehát, nem emlékszem, hogy említettem-e már, hogy az egyik unokatestvérem fotós. Focimeccseken szokott a sajtónak képeket készíteni, ezáltal pedig olyan helyekre is bejut, ahova egy átlag embernek nem volna szabad. Van két jegye a szombati Hoffeinheim elleni mérkőzésre. Igazából, nem kellett sokáig gondolkoznom azon, kit vigyek magammal. Rád gondoltam elsőként, mint legjobb barátomra. A kérdés már csak az, hogy neked van-e kedved eljönni velem.

Több dolog futott végig egyszerre a fejemben. Először nemet akartam mondani, mert egyszerűen képtelen lettem volna elfogadni ekkora szívességet. Patrick tudta jól, hogy mennyire odavagyok a Dortmundért, és azzal is nagyon tisztában volt, hogy még sosem adódott alkalmam elmenni egy meccsükre sem.

Aztán rájöttem, hogy végül is ez neki sem kerül egy centjébe sem, így a vívódás érzését rögtön felváltotta az öröm, ami annak volt betudható, hogy én voltam Patricknek első személy, akire gondolt. Az agyam igent kezdett el skandálni. Igen, igen, igen!

Egész életemben egy ilyen alakalomra vártam, és aligha tudtam felfogni, hogy most épp tálcán kínálják nekem. Csacskaság volna nem elfogadnom.

– Nos? – húzta fel a szemöldökét egy pimasz mosoly kíséretében Patrick. Hisz’ ő jól tudta már előre, hogy igent fogok mondani.

– Persze. Szívesen elmegyek veled.

Egy pillanatra megremegett a hangom. Felálltam és konkrétan leszarva, hogy van köztünk egy asztal, a legjobb barátom nyakába borultam. Igen, csakis a legjobb barátok tesznek meg ilyesmit egymásért.

– Köszönöm, te faszfej! – Erősen szorítottam, és egy jó ideig nem akartam elengedni. Egészen szombatig. De akkor is csak azért, hogy láthassam a meccset. – Nem is tudom, hogy tudnám ezt meghálálni neked.

– Nem kell – nevetett. – Csupán segítek beteljesíteni az álmodat. Ezt teszik a barátok. Nem várnak el érte semmit. Csak úgy, a barátjukért teszik.

– Köszönöm!

Féltem, ha ezután még bármit is mondanék, elsírnám magam.

A kocsiban ugyan már kissé csillapodtak a kedélyeim, de akkor sem teljesen. Elképzeltem szinte mindent. Ahogy ott állok, ahogy ott üvöltöm a csapathimnuszt...

– Talán nem kellett volna ezt ilyen hamar közölnöd velem – jegyeztem meg, mikor már az utcámban jártunk.

– Miért is?

– Mert így nem tudok majd aludni, illetve odafigyelni a kórházban.

– Jaj, dehogynem! – legyintett.

– Hát, megpróbálok – Megnyújtottam az „á” hangot. Nem sok sikerre számíthatunk.

– De azért örülsz nem? – Ekkor már állt a motor, de megrögzött szokásunk volt, hogy ilyenkor nem szállunk ki az autóból egy darabig.

– Naná, hogy örülök! – A világ legboldogabb emberként bújtam a karjai alá, és ki tudja hány másodpercig, percig voltunk így.

Akkor zökkentem ki az álmodozásból, mikor Patrick egy puszit nyomott a homlokomra. Bár, nem értettem, miért tette ezt, nem bántam; valamint őszintén sajnálni kezdtem, hogy olyan bunkó és kimért voltam vele ma este. Egyáltalán nem érdemelte meg.

– Bocsi, ha fasz voltam – Kihúztam magam a karjai alól. Pár másodpercre farkasszemet néztünk, de most ő vette el előbb a tekintetét.

– Semmi baj. Én is túllőttem a célon reggel. – Biztatóan mosolygott.

– Semmi baj.

Visszahúzott egy rövid ölelésre. Jó éjszakát kívánt. Megkért, hogy vigyázzak magamra. Azt mondta, holnap találkozunk.

Én a mellkasára hajtottam a fejem. Jó éjszakát kívántam neki. Újra megköszöntem a szívességet. Azt mondtam neki, holnap találkozunk.

Nem szállt ki a kocsiból, de lázasan integetett az ablakból.

Addig nem mentem be a házba, míg el nem tűnt az utcában.