Harmincadik rész

 Na hellóka! 

Háromhetes kihagyás után ismét visszatértem, bár ez annyira nem fontos, hanem a lényeg, itt az új rész! Gondolom, ezt azért jobban vártátok, mint engem. :D

Na de sebaj. Viszont azért remélem, nem kell sok utálkozó kommentre számítanom majd a rész elolvasása után. Majd megértitek, miért mondom ezt :D

Sokat egyébként ismét nem fűznék hozzá, gondolom, azt tudjátok, hogy jövőhéten jön az új rész, ami - mivel nyelvvizsgázok aznap - lehet, sajnos, csak vasárnap kerül ki, de igyekszem nem elfáradni majd, és akkor már szombat este felrakom. :)

Addig is puszika Nektek, töltsétek hasznosan ezt a kevéske időt, ami a szünetből maradt, jó szórakozást a részhez, és szép éjszakát mindenkinek!

Mert bár arra még hajlandó is lettem volna, hogy felhívom, csak hogy tudjam, nagyjából minden oké vele, nem csinált semmi hülyeséget, egyáltalán él, meg ilyesmi. Nem csak Karol miatt, de magam miatt is megtettem volna. Egyrészt, mert szinte bizonyos voltam, ha bármi komolyabb baja esne, bántaná magát, vagy valami, az túlságosan is az én felelősségem lenne. Lehet, nem tehet arról, amit érez, kitudja mit akar, mi mozgatja, mit gondol, nem is érdekel az igazat megvallva, de a lényeg, hogy van valamiféle köze hozzám. Ebből a szar természetemből adódóan pedig nem hinném, hogy azok után nyugton térnék majd aludni esténként. Másrészt, és talán ez a kettő közül a dominánsabb, nem gyűlöltem. Egyszerűen csak haragudtam rá, csalódtam benne, undorodtam tőle. De nem gyűlöltem olyan szinteken, hogy még csak annyit se kérdezzek feléje: „hogy vagy?”. Nem mondom, gyengébb pillanataimban máig felvetődtek emlékek vele kapcsolatban. Amikor még minden más volt. Amikor még mindegyikünk más volt. Persze, ott voltak még más dolgok is… de azt hiszem, történt akármi is, legyen mentség, magyarázat bármire is, ez a dolog kettőnk között, a régi dolgok kettőnk között, már sosem fognak visszatérni.

Ezzel a tudattal élni pedig úgy ahogy, de el is viselhető. Mindig mikor rá vagy az együtt töltött perceinkre gondolok, némi keserűségen kívűl aligha érzek bármi negatívat. Ezekre emlékezve érzem inkább magam hálásnak mintsem dühösnek vagy akármi. Mert az emlék az csak emlék, és semmi köze a mai emberhez. Semmi köze ahhoz, hogy azután mik történtek. Jó is volt így, meg is békéltem teljesen. Néha elnosztalgiázok, örülök, egy jó időszakként le is zárom magamban a történteket. De nem hiányzik. Már nem.

Aztán meg beállít hozzám. Mikor már nyugodt vagyok; mikor már nem áll görcsbe a gyomrom, ha rágondolok; mikor már kész vagyok; mikor már hajlandó vagyok máshova menni, másik életet kezdeni, más emberekkel, máshogyan. Mikor már biztos vagyok benne, hogy elengedtem; mikor már mindezek után el is kellett volna engednem. Igen, akkor jön ide és egy különös, mégis rendkívül békés, égkék macskatekintet villantva rám, ajkait mosolyra húzza. Csak annyit mond:

-  Hazajöttem, szívem!

Talán percek is elteltek, de én csak üres, néma tekintettel bámultam rá, közben meg úgy éreztem, a nyakamba borul egy adagnyi kőszikla. Csak néztem azokba a szemekbe, és minden olyan erőteljes lett hirtelen, minden olyan intenzív, fájó, zavaró, kiábrándító… Tudtam, hogy dolgok fognak megváltozni. Valami itt is történni fog, és talán nem ok nélküli az, hogy ő most itt van.

- Na mi van? Be se engedsz? Vagy van nálad valaki? – Százszázalékosan biztos voltam benne, hogy Marcora gondol. Átlesett a vállam felett a lakásba, de mint láthatta rajtam és egy nagy kanál megsemmisülésen semmi nem volt ott.

- Nem hinném, hogy jó ötlet… - szóltam aztán valami más hangon. Reszelős, érces, kétségbeesett hangon. Valahol tudtam, hogy ellenkeznem kell; hogy ezt nem hagyhatom; el kell küldenem, hisz’ már lezártam mindent, az úgyis kell, hogy maradjon. Az egésznek nem szabadna így történnie, mégis azokban a pillanatokban amilyen hirtelenséggel ő betoppant ide, én olyan ütemben el is gyengültem, és bár eddig sem voltam a helyzet magaslatán, csak minden rosszabb lett.

- Dehogynem! Csak beszélgetni akarok. És nem is ittam, semmi. Akarod, hogy leheljek?

- Jaj, nem kell…

- Akkor?

Mikor kitártam az ajtót előtte, úgy éreztem, mintha megszegnék egy törvényt, vagy mintha csalódást okoznék. Talán így is volt. Sőt… Jól tudtam, hogy nem szabad ezt tennem se magam, se… Na ja, Marco sem örülne neki. Bár, mondjuk az ő köze ehhez a dologhoz csupán addig terjed, amíg megvéd meg hasonló lovagias dolgok, ha Patrick esetlegesen árt nekem, vagy valami, de egyébként meg, ha meg tudom védeni magam, akkor az kiváltja a haragját, nem?

- Ú, de régen voltam már itt – sóhajtotta, miközben leült a kanapéra, ahol nemrég még Marco ült olyan nagyon kényelmesen. Furcsa volt, hogy így pont kettejük… Hogy pont egy világhírű focista, meg egy nálam tíz évvel idősebb, szexi doktor bácsi… Mintha nem érdemelném meg, hogy kifogjak valami normálisat. Na mindegy.

- Kérsz sütit? – kérdeztem aztán látva, hogy még nem akar belekezdeni a mondandójába, csak némán nézelődik a lakásban.

- Meg akarjak halni? – Első ízben értetlenül meredtem rá, majd valahogy rá eszmélve, hogy ő most poénkodni meg szórakozgatni akar velem, egy kínos mosolyra húztam a számat.

- Akkor nem fontos…

- De, hozzál csak!

Miután letettem elé egy tányérral, meg hoztam neki egy pohár narancslevet, felültem a fotel karfájára, és csak várva az értelmét végre az eljövetelének bámultam rá.

- Ez nagyon finom! Nem is tudtam…

- Hol voltál? Hova tűntél? – Végül, úgy döntöttem, jobb így. Talán ha én kérdezek, mindenre választ is kapok arra, amit eddig nem értettem, és amit ideje már tudnom.

Megtörölte a száját, majd lassan, nehézkesen rám emelte a tekintetét. Fújt egyet, és úgy tűnt, azt se tudja, mit mondjon elsőként.

- Hiányoztam? Aggódtál értem?

Hogy mi!?

- Nem ez volt a kérdés – próbáltam ezúttal kicsit erélyesebben szólni. Azt akartam, hogy tudja, nekem nincs időm ilyenekre, és felőlem akár el is repülhetne innen, mert nem hat meg.

- Jó, oké. Utazgattam.

- Hol?

- Mindenhol. A szüleimnél meg Kölnben, Paderbornban, Essenben…. ilyenek.

- De miért? Mi dolgod volt ott?

- Őszintén? Semmi. Csak jól esett kicsit szarni mindenre.

- Hát azért Kratzernek meg a nővérednek igazán szólhattál volna. Karol nagyon ideges volt miattad.

- Jól is teszi – szúrta oda. Ez kicsit meglepett, merthogy a hangjában egy szimpla „ezt megérdemli” dolognál sokkal több volt.

- Miért? Mi van vele?

Várt a válasszal, gondoltam, jól összeszedi a gondolatait, de aztán hirtelen rám villant:

- Mi ez? Kikérdező-show? Uramatyám!

Összeráncolt homlokkal bámultam rá, majd hirtelenjében felnevettem. Egy kérdő szempárral találkoztam közben.

- Most komolyan? Hát akkor menjél haza! Érdekel is engem, mi van veled.

És sokáig hahotáztam még. Egyszerűen csak jól esett. Meg egyébként is. Mit hitt? Idejön, elmeséli élete sztoriját, vagy felhoz pár bugyuta mentséget, amiért újra barátoknak kellene lennünk, vagy mi? Nem vagyok már vevő erre, és azt hittem, ezt ő is tudja. De úgy látszik, mégsem.

Miután végeztem, egy rövid időre beállt csend után így szólt:

- Jó, bocsánat. Bunkó voltam. Igazad van, mint mindig.

Megráztam a fejem.

- Nem kell azért ezeket mondanod, hogy szóba elegyedjek veled, anélkül is meghallgatnálak. Csak remélem tudod, nagy szívességtétel közepén vagyok, és amit megbeszéltünk…

- Igen, tudom. Ezért is jöttem főként.

Na ja, itt volt az a pont, amikor berezeltem. Mármint azt hittem, mi már tisztáztuk, mi van. Mikor összevesztünk, szerintem elég egyértelmű volt minden, de ajaj… Nem tudok folyamatosan kosarakat adni neki. Ha közli megint velem a tényeket, hosszú időbe telik újra elszigetelődnöm.

- Patrick, mi ezt már megtárgyaltuk egyszer, nem?

- Igen. Pontosan ezért is szeretnék bocsánatot kérni…

- Hogy mi!? – Erre ő a világ legértetlenebb arckifejezésével bámult rám, de nem, egyszerűen nem hittem a füleimnek. – Úgy értem, hogyhogy így döntöttél? …vagyis ez most…hú!… Ezt most komolyan gondolod?

- Nézd, ez a pár szabad nap azért rádöbbentett dolgokra. És természetesen az érzéseim nem változnak irántad, és a tény, hogy bármikor itt vagyok neked, ha segítség kell, még mindig él, nem mellesleg, azért van egy gyerekünk is, aki miatt persze nem kell megjátszanunk semmit, a lényeg annyi, hogy azt hiszem, rájöttem, neked sem könnyű. Idiótán viselkedtem veled, és sokat hazudtam. Már elsőre meg kellett volna értenem, miért utálsz, de mégis, csak nemrégiben fogtam fel. Bocsánat, hogy ezt tettem veled, és…

- És? – Úgy tűnt, mint aki még nem végzett, és mintha valami még lógatná a lábát felettünk a levegőben.

- …és köszönöm az eddig eltöltött időket veled. Remek volt.

- Ennyi?

- Mi az? Nem elég?

- Dehogynem! – erőltettem fel egy mosolyt, de az igazság az, hogy hirtelenjében olyan sokk hatása alá kerültem, hogy nagyjából el is felejtettem, milyen évben járunk.

- Akkor?

- Megleptél, ennyi. Biztos nincs még valami, amit el akarsz mondani?

- Nem. Azt hiszem ennyi. És tudom, hogy olyan, igazi barátok már nem lehetünk, mint régen, tudd bármikor számíthatsz rám akármiben.

- Ez kedves, tényleg… Patrick…

- Igen?

Úgy szakadt fel mélyről, mint egy gyámoltalan, idegen, hűs forrás, úgy csapott arcon közben a felismerés, hogy úgy éreztem mégis simogat. Megráztam a fejem, és próbáltam állni a tekintetét.

- Nem hiszek neked.

Meglepetés táncolt a szemeiben, mégis mosolygott. Mintha erre teljes mértékben fel lett volna készülve.

- De miért?

- Mert tudom, hogy direkt nem vetted ki időben.

Ez az egyébként teljesen egyértelmű tény csak a minap jutott el a tudatomig. Mármint, mindig is érdekelt a miértje és a mikéntje ennek a kis csöppségnek itt a pocakban. Mert bár úgy érzem, hálásnak kéne lennem érte, hiszen ha az érzéseim nem csalnak, ez a baba az, amely teljessé teszi most az életem, ami egy jó cél arra, hogy csináljak mindent helyesen, akiért meg éri bármelyik reggel felkelni, mégsem tudok. Elmondhatom magamról, hogy van értelme az életemnek, és ez önmagában annyira szuper. No, de ezen az áron már valami furcsa, keserű érzéssel is vegyül, ami viszont kevésbé felemelő.

- Hogy gondolhatsz ilyet? Mindig odafigyeltem. – Valahol ő is tisztában volt azzal, hogy ez nem igaz; ő is nagyon jól tudta, hogy mi történt, de mégis… Annyira nagyon szórakoztató volt nézni, ahogy próbál bebizonyítani valamit, amiről mindketten tudjuk, hazugság.

- Azért aki odafigyel, azzal nem történik ilyesmi.

- Vanda, én…

- „Csináljuk gumi nélkül, nem lesz semmi baj!” Ne tagadd, Patrick! Nem kell. Nem haragszom érte. Végre valahára van értelme a napoknak, van miért küzdenem. Jobb, mintha valami csúnya nemi betegséget kaptam volna el. Valamilyen szinten érthető, hogy valahogy magadhoz akartál láncolni. Mondjuk számomra nem, de valakinek biztos.

- Vanda…

- Magamtól is kötődtem volna hozzád, nem? Iszonyatosan féltem attól, hogy mi van, ha megszeretlek, aztán pont ahogy megtörtént, az egészet elcseszted. Itt lettem volna veled. Szerettelek. Még most is ugyanúgy. De most úgy őszintén, változtat ez már valamin? Ugye, hogy nem? Ó, már nagyon nem.

- Van…

- És kérhetsz bocsánatot, el is fogadtam, noha még mindig nem érzem annyira biztosnak, de ha ezzel azt hiszed, bármi is megváltozik, akkor tévedsz. Ha pedig csak azért teszed, hogy a saját magad lelkiismeretén könnyíts, vagy hogy engem engesztelj valamiféleképpen, akkor egy kicsit is, de értékelem, nyugi. Viszont többet nem tudok tenni.

- Én…

- És igen, aggasztott, hogy hol vagy, mi történt veled; Karol elmondta, hogy Elizabeth igazából nem is a feleséged, mindent tudok már, és igen, gondoltam rád többször is, soha nem fogom elfelejteni a közös perceinket, a szép, boldog emlékeket, sőt a rosszakra is emlékezni fogok, mert tudom, azok is velem illetve veled jártak, de ma… Patrick, ma te már nem vagy az, akit én megismertem. Ha az irántam táplált érzéseid azok, amik ezt a viselkedést kiváltják belőled, akkor inkább hazamegyek, hogy ne láss többet, és elfelejts, de borzalmas ezt látni. Egyszerűen borzalmas tudni, hogy csakis azért ejtettél teherbe, hogy veled maradjak.

- Van…

- Kicsit gyerekes, nem gondolod? Kicsit furcsa így, hogy naphosszakig nekem lett elpapolva, mennyire gyerekes vagyok, mennyire felelőtlen és buta. Kicsit képmutatónak tartom az egész helyzetet, és kicsit úgy érzem, itt valami még nagyon van a dologban azon kívül, hogy te mennyire szeretsz engem. Én is szerettelek. Te is tudtad jól. Mégsem csináltam ilyesmit.

Amikor úgy tűnt, a végére értem, kifújtam egy jó ideje bent szorongatott mélylevegőt. Patrick ezúttal megvárta, hogy valóban befejeztem-e, és úgy kezdett bele, hogy még csak rám se nézett:

- Vanda, nézd, én kibaszottul sajnálom, ami veled történt. Nem csak azért, mert szeretlek, hanem mert tudom, jól tudom, miattam mentél keresztül azon, amin. Karol már korábban próbált volna észhez téríteni, de nem hallgattam rá, azt hittem, az a jó neked, amit én csinálok. És annyira kiszámíthatatlan voltál, annyira más, mint a többiek, mint Eliz… annyira különleges voltál, és én olyannyira különlegesen akartam veled bánni…

- Hát azt megkaptam, köszi.

- Igen, direkt élveztem beléd, és igen, én hülye azt hittem, ez segít valamin. Mert bár tudtam, hogy szeretsz, látszott is rajtad, büszke is voltam rá, örültem is neki, de ahogy arról a focistáról beszélsz… ahogy ránézel… tudtam, hogy valamit tennem kell, hogy örökké velem maradj. És én… Vanda, könyörgöm, én ezt nagyon megbántam.

Tudat alatt jól tudtam hát, hogy ez a helyzet, de így, hogy most ezeket hangosan is kimondta, bevallotta, csak rosszabb volt. Mégis, valamivel könnyebb. Persze, a helyzetünkben ugyanúgy semmi változás nem lesz, a babát világra hozom, és felnevelem, minden úgy lesz ahogy annak lennie kell. Csak mégis… ezért is tudtam, hogy nem szabad idejönnie. Ezért is lett volna elég egy telefon, egy két perc, hogy megtudjam, minden oké vele, viszont így már nem is igazán tudom mit gondoljak.

- Szeretem őt, Patrick. Nem kérheted, hogy ne tegyek így, mert én sem tudom befolyásolni.

- De engem is szeretsz. – Furcsa, elhaló hangon mondta ezt, és most az egyszer valamiféle őszinteség sugárzott belőle. Mintha végre rájött volna, hogy tehetetlen; nem ő befolyásolja, hogy ki kit szeret.

- Ez így igaz. – Előrenyúltam, hogy megsimítsam a karját. Hozzáérni most olyan volt, mintha most először érinteném. – De őt jobban.

És ez tény. Ezen nincs mit változtatni, ez így van, akinek tetszik, akinek nem. Patrick itt volt nekem, túl kézzelfogható, túl közeli és túl átlagos volt anno, Marco pedig teljesen más. Csupa kihívás. És ennek semmi köze a hírnevéhez, a munkájához vagy a pénzéhez, ő egyszerűen egy olyan ember, akiért lehet harcolni, és még is éri. Még akkor is, ha győzedelmeskedni benne sosem lehet.

- De hisz’ nem is ismered, nem is tudsz róla semmit. Vanda, ezt csak azért mondod, mert ő még nem okozott neked csalódást, még nem bántott meg.

- És mindenkinek meg kell bántania engem?

- Nem, én csak azt akarom mondani, hogy nem lennék benne olyannyira biztos. Mond ő bármi konkrétat neked? Tudod te egyáltalán, mit akar tőled? Csak játszik veled, Vanda! Egy játékszerként tekint rád, és miután végzett, el is a dob a francba. Én nem akarom, hogy ez legyen.

- Ennyi csalódás, ennyi szenvedés után nem mindegy, ha becsúszik még egy? – kérdeztem fröcsögve az iróniától, de ezzel igazából csak lepleztem, mennyire megijedtem. Igazából nem csak most, mindenkor, amikor csak eszembe jutott. Merthogy többször is elgondolkoztam már ezen. Többször is megfordult már a fejemben, hogy talán nem kéne. Hogy talán abba kéne hagyni ezt az egészet. Jó lenne. Ez lenne a helyes. De óh, mégis… Ha csak tudná Patrick, mit érzek… ha csak tudná, hogy olyannak érzem Marcot számomra, mint egy drog. Nem tudok róla leszokni, nem tudom abbahagyni. És akármennyire utálom, vagy akármennyire félek tőle, nem tudom hagyni. Nekem csak rá van szükségem. Óh, ha tudná…! Nem értheti meg ezt senki sem. Erik sem, Karol, senki sem. Ez az én titkom, és cipelem, amíg el nem ejtem.

- Nem, Vanda, mert a felőlem érkező bántalmakon még ahogy látom túl estél valahogy, de ha őbenne csalódnod kellene, ha ő sebezne meg…. én tudom, hogy akkor összetörnél. Én tudom, hogy jól, hogy mit érzel aziránt a gyerek iránt. Tudom, mert én is ugyanazt érzem irántad.

Rövidebb szünet után folytatta:

- De persze, nem kell rám hallgatnod, végül is jogos, ha még mindig kételkedsz. Meg is értem, csak azért mondom mindezt, mert meg akarlak óvni. Mert nem akarom, hogy egy olyan mértékű csapás érjen, amiből nem tudod egykönnyen összeszedni magad. Szinte érzem, hogy hazamennél akkor, én meg soha többé nem látnálak, és a babánk…

Hosszabb időre volt szükségem mire összeszedtem a gondolataim. Nagyon sok mindent akartam neki mondani. Először is, hogy bár ő az apja, és ez még mindig jobb, mintha nem ismerném, vagy egy utolsó alpári gazfickó lenne, vagy egy börtöntöltelék, az a baba enyém… meg persze az övé is, de olyan, hogy a „miénk”, na olyan nincs. Aztán meg akartam győzni, hogy bár én sem vagyok biztos Marco szándékaiban, úgyszólván ilyen téren semmit nem tudok felőle, képes vagyok vigyázni magamra. Meg tudom ígérni neki, hogyha netán úgy alakul, ahogy mondja, össze fogom tudni szedni magam, és történjen akármi is, nem fogom elhagyni Dortmundot. Persze, nem miatta, hanem a baba miatt és leginkább miattam. Tagadni sem tudnám, mennyire megszerettem a várost.

Plusz, még meg akartam kérdezni Elizabeth-ről. Hogy most mi van. Miért hazudta azt, hogy a felesége. Hogy van Hanna, és mi van a családdal. Nem azért mert most már bármin is változtatna az igazság, de érdekeltek a dolgai. Mindig is érdekelt, amiket mesélt, mindig is szerettem meghallgatni. Függetlenül attól mit éreztem iránta.

Azon kívűl még szerettem volna megkérni, hogy béküljön ki Karollal, legalábbis beszéljen vele. Hogy legyen értelme annak, amit mondott. Hogy ne a nővérét hibáztassa, amiért összevesztek, hanem engem, mert az mellettem állt ki, egy olyan ügyben, amit tudom, Patrick utál.

- Figyelj… nem megyek el. Maradok, akármi történjék is.

Az én fáradt arcomat látva megenyhült, és ha egy pillanatra is de olyan képet festett, mint régen. Nosztalgikusan hatott rám, de nem facsaródott a szívem miatta, egyszerűen csak könnyebb lett, hogy így emlékeztet a régiekre. Viszont, hogy az hiányozzon? Á, inkább nem, köszönöm.

- Reméltem is. – Hatalmas erőkkel mosolygott rám, amitől ismét csak zihálni kezdett a mellkason, de csak jobb volt. Gyenge vigyorral viszonoztam. – Már csak a baba miatt is. Tényleg! Gondolkoztál már mi legyen a neve?

Mély levegőt vettem, és bár sokkal boldogabb lettem volna, ha közli, elmegy, és csak ha nagyon szükséges tér vissza, valamilyen szinten még mindig jobb volt így, mintha elővenné a pszichopata viselkedését, és erőszakoskodna velem. Bizonyára nagyon-nagyon rosszul érzi most magát, amiért bebizonyosodott számára is, hogy mi ketten már soha nem tudunk úgy együtt lenni, de valószínűleg rájött, így „barátokként” is több ez, mint a semmi, és sokkal jobb, mintha nem is láthatna már soha. Végre tehát elérte azt a szintet, ahol fel tud hagyni a gyerekes viselkedéssel, és ennek azért örültem.

- Még nem igazán. Valami olyan nevet szeretnék adni neki, ami nem túl ritka, de nem is olyan gyakori. Valami szép, különleges nevet. Vagy ha gondolod, adhatnál tippeket…

Egy ideig úgy tett, mintha gondolkozna. Szóval, ő még így nem agyalt ezen komolyabban. Szuper.

- Hát ha fiú lesz, lehetne mondjuk… Florian. Nem sok ismerősöm van, akit így hívnak, de ha azt nézed, annyira nem is különc név, mint az Aladdin, meg ilyenek.

- Aladdin?

- Ja, a múltkor nézegettem fiúneveket egy ilyen fórumon, vagy min, de komolyan mondom, amilyen idióta nevek vannak manapság. Mármint, ki akarná úgy hívni a gyerekét, hogy Aladdin?

Először is ezen felnevettem. Másodszor is megcsapott a felismerés, hogy ezek szerint mégis kutatott már nevek után, aztán harmadjára is meg lettem csapva, merthogy ezek szerint egy valamiben hasonlítunk…

- Szóval, te is fiút szeretnél inkább?

Ezen elcsodálkozott.

- Te is?

- Jó, ez most úgy hangzik, mintha nőellenes lennék, vagy valami, igazából én mindkettőnek örülni fogok, viszont mindig is arról álmodoztam, hogy az első gyerekem fiú lesz majd…

És tulajdonképpen egészen addig nem is kapcsoltam, amíg meg láttam a velem szemben ülő Patrick szemében valamit. Valami felismerésszerűt. Viszont, hatalmas piros pont neki, amiért bár tudtam, a tekintetében jól látszott, mit gondol, nem szólt egy árva szót sem. Pedig, mindkettőnk fejében ugyanaz járt.

Ő tudta. Valahonnan, halvány ibolyám sincs honnan, de tudta, hogy nekem már valószínűleg soha nem lehet fiú az első gyerekem.

- Szóval, Florian… - köszörülte meg a torkát, ami valahogy, de visszarántott a szobába. Valahol mélyen, nagyon díjaztam ezen emberséges tetteit. Ez számomra csak arra adott tanúbizonyságot, hogy még nem veszett el teljesen. – Hogy tetszik?

- Ami azt illeti, nem rossz – bólogattam hevesen. Talán túl hevesen is, és talán csak azért, hogy palástoljam, minden oké.

- Király. Lány nevekben még sajnos nem gondolkodtam…

- Hát… nekem van egy… - szóltam némi gondolkodás után. Nem tudtam, elmerjem-e neki talán mondani a hirtelen jött ötletet.

- Na, ki vele!

- Hát… Margareta….

- …Margareta… mármint a virág?

Ezen kelletlenül elnevettem magam.

- Ja…, azt hiszem…

- Hát annyira nem vészes szerintem. Jó.

- Kösz.

Ezután kisebb csend honolt meg köztünk, én meg bár sokkal békésebb és kielégültebb voltam, mint mikor megpillantottam őt az ajtóban, gondoltam azért ideje lenne már mennie is. Elvégre este fél kilenc volt. És ez így még tökre fiatal időnek hangzik, de azokkal a ruhákkal ott a kosárban még ma végezni akartam.

- Akkor te…? – kezdtem, amolyan, „na jó, akkor szögezzük le a konklúziót így búcsúzásképp”, de aligha tudtam, hogy is fogalmazzak. Annyira nem tűnt érdekemnek, mégis, azért aggasztott, ő meglesz-e ezután, vagy egyáltalán megpróbál-e majd túllépni rajtam.

- Én mi?

- Minden oké lesz?

Ezen mintha töprengett volna egy pillanatig, majd a lehető legmagabiztosabban bizonygatta:

- Persze-persze, minden oké. – Mintha csak direkt bűntudatot akarna kelteni bennem.

- Akkor, amit megbeszéltünk…

- Persze, az él. Tudom, mekkora marhaságokat csináltam, és nem fogom már tudni kijavítani, de ha a babával kapcsolatban van valami, vagy akár veled… ha anyagi támogatás, vagy bármiféle támogatás… ha szükséged van rá, akkor tudd, én itt vagyok.

- Ez rendes, Patrick, tényleg… Őszintén, nem gondoltam volna, hogy idejössz meg minden… Hidd el, igyekszem komolyan venni, igyekszem elhinni neked, amiket mondtál; plusz, minden erővel azon vagyok, hogy megbocsájtsak neked… - Erre egy aprót bólintott. – Idővel. Idővel talán menni fog. Meg bár fura bevallani, de az, hogy most ez teszed, nagyban megkönnyíti a helyzetem. Szóval, kösz, meg ilyenek.

- Tudod, bármikor…

Nem akartam még magamban sem elismerni, de tényleg jól esett, és tényleg, azt hiszem segíteni is fog, talán így sokkal könnyebb. Persze egy képzeletbeli diagramon a kétségeim értéke még mindig nagyobb volt, mint a megnyugvás, a hála érzete, de kezdetnek már így is több volt, mint amit tenni tudtam.

- Viszont, ha most nem haragszol, még lenne pár dolgom… - És a kanapé mellett levő kosárra böktem.

- Ja, oké, persze – mondta, és feltápászkodott.

- Jó.

-…viszont, Vanda…

Majd hirtelen elkapta a karom. Oké, akkor abban a pillanatban nagyon berezeltem. Mint mondtam jól esett a gesztus, meg minden, de tudtam, hogy még ő sem nyugodt teljesen, még neki is kell idő, amíg átlátja a dolgokat, amíg megbékél, meg hasonlók. És akkor tudtam, hogy ő még képes lenne bántani engem, vagy képes lenne a bocsánatkéréseit meghazudtolva hirtelenjében valami olyasmit tenni, ami újra tönkretesz.

- Mondd…, Patrick!

- Tudom, hogy már nem vagyunk olyan barátok, mint régen, de azt hiszem, te talán tudsz nekem segíteni… - Őszintének tűnt, vagy leginkább… gyámoltalannak, fura volt az egész; mégis ugyanúgy vert hevesen a szívem. – Ugye, gondolom, megértetted, hogy Elizabeth ott lakik a nálam… illetve a házban, ami igazából soha nem volt az enyém. Nem a szüleim tervezték, ugyancsak hazudtam akkor. Ő lakik ott meg Hanna, meg az ál-apukája… nem is ez a fontos. Karollal összevesztem, és nem én akarok az lenni, aki meghunyászkodik, és úgy érzem, nem én vagyok egyedül az, aki hibázott…

- Nem értem, ezzel mit akarsz mondani… - suttogtam, de akkora a gyomrom már valami veszedelmes táncba kezdett, amitől azt hittem elrókázom magam ismét, és úgy, ahogy vagyok összeesek a picsába.

- Lakhatnék nálad egy ideig?