Huszonkilencedik rész

 Sziasztok! 

Itt volnék újra, ahogy ígértem! Sajnos, vagy nem sajnos, most csak így késő délután tudtam a részt hozni, remélem, nem annyira nagy gond. :)

Sok hozzáfűznivalóm nem is lenne!

Jó szórakozást a részhez és további szép szünetet, jó hétvégét, és kicsikét szebb időt! :)

Puszi :*

Nos, igen. Az érzés, ami hatalmában kerített, ahogy azt a sok cikket, a rengeteg rólunk készült képet nézegettem, amiket Karol csöppet belelkesedve mutatott a notebookomon, valahogy nagyon ismerős volt. Igaz, nem teljesen ugyanaz, hiszen arra emlékeznék, ha már korábban is lett volna egy „híresség”, akivel én valahogy kapcsolatot, méghozzá kicsikét félreérthető kapcsolatot ápoltam, de azt viszont jól tudtam, volt valaki. Aki mondjuk nem volt sztár, nem ünnepelték több ezren, és jó formán semmi érdemlegeset vagy épp kiemelkedőt nem csinált, azonban ott volt, és az emberek ugyanúgy spekuláltak, ő pedig ugyanúgy le se szarta.

Tehát, miközben az elektronikus sajtóban közölt lesi fotókat néztem, amik a kórház előtt, a lakásom előtt, a plázában (azon az ominózus bevásárlós napon, mikor Karollal voltam, és – most már jól emlékszem – egy csomó kaját a képembe tömtem), a parkban, a Signal Iduna előtt és azon a bizonyos vasárnap esti bulin készültek, konkrétan nem az bántott, hogy én rajta vagyok azokon a képeken, hanem hogy Marco valószínűleg ezekről mind tudott, és egy, egy árva szót sem szólt; kettő, még csak meg sem próbált bármit is tenni ez ellen, ergo az egész úgy tűnt, őt ez nem zavarja, ő ezzel teljesen meg van elégedve.

És hogy számomra mit jelentett? Szinte pontosan ugyanazt,mint ami anno Patrickkal megtörtént. Mert mint mondtam, azért a kettő nem pontosan egyforma, hisz’ Patrick jócskán generálta, és valószínűleg az egész az ő érdeme volt annak idején, hogy mindenki a kórházban azt hitte, együtt járunk; ő meg büszkén hirdette, ez igen, így igaz, nekem meg épp „elfelejtett szólni”, Marco meg valószínűleg soha nem terjesztgetne ilyet, hiszen semmi haszna nem válna neki abból. Csak azért kicsit furcsa, és elgondolkodtató, hogy akkor mégis, mik azok, amiket akkor, ott a gép képernyőjén láttam, de mindegy. Persze, hozzá kell még tennem, azért Patrick esetében annyi volt pozitívabb, hogy egy kórház annyira nem nagy ördöngösség, nem jelent többet száz embernél, viszont azért a fél világ… hát, az azért meglehetősen több.

Karol valahol érezte, hogy ezt kár volt felhoznia, egyáltalán felesleges volt megmutatnia ezeket a képeket, mert valószínűleg az ideges és feszült arckifejezésemből azonnal rá is jött, nekem van igazam, és mi Marcoval soha nem jártunk. Aztán gondolom, kicsit aggódni is kezdett, ugyanis a számat összepréselve, az átkozott vasalót elfehéredett ujjakkal szorítva, nos igen, nem lehetett valami nyugodt látvány.

Majd ki sem lépve  a megnyitott oldalakból lehajtotta a gép tetejét, és így szólt:

- Minden oké?

Hát, azért reméltem, valami értelmesebbet kérdez, de mindegy. Őszintén? Nem is vártam mást.

- …ööö…nem? – nevettem fel kínomban, majd kihúzva a vasalót, a nagy lendülettől hátraborulva még azt a szar kosarat is fellöktem, amiben a megszáradt ruhák voltak. – Á! – kiáltottam, és amit legszívesebben tettem volna épp az az, hogy fogom magam, és leugrok a kibaszott erkélyről. Jó, ezt igazából semmiképp sem tettem volna meg, és nem csak a baba miatt, hanem úgy általánosságban sem, de hirtelen, abban az egy pillanatban az tűnt volna a legjobb, és egyben az egyetlen megoldásnak is.

Mert igen, az hogy Patrick kitalálta, elhitette mindenkivel, mi együtt vagyunk, fájt. Mert csalódtam, mert úgy éreztem, hülyére vesznek, mert féltem, visszakerülök arra a szintre, ahonnan nagy fáradalmak árán, de egyszer csak kimásztam valahogy. Viszont, most, hogy Marcoval van majdnem ugyanez: békésen tűri, hogy nap mint jelennek meg cikkek, amik a mi boldog párkapcsolatunkról szólnak, az felidegesített. Mert egyrészt én elvileg ezt akartam, vagy mi. Nekem ennek tulajdonképpen épp, hogy örülnöm kéne, mégse tudtam. Másrészt meg nem értettem. Nem tudtam egyszerűen megérteni, hogy miért van ez. Marco nem akar velem együtt lenni, ő csak a barátságát ajánlotta, két hete még csak erre sem járt, bizonyára nem is érdeklem, csak pátyolgatni jön néha, különben meg nem én vagyok az, aki hozzá való, a képeken ocsmányul néztünk ki együtt, az éltünk is teljesen más, így soha, soha, még ha annyira akarna se tudnánk soha összejönni. Éppen ezért fogalmam sem volt róla, ez mégis mi. Mindez pedig nagyon-nagyon felidegesített. Mert ha szólt volna, vagy valami, de nem tette. Miért is tette volna?

Karol odajött hozzám, bizonyára nem akarta, hogy nekem kelljen hajolgatnom, ami mondjuk még most annyira nem számított nagy fáradtságnak, de segített. Felrakta a dohányzó asztalra a kosarat, és szépen visszarakta bele a ruhákat. Meg sem lepett, őszintén, hogy Marco Reus dzsekije akadt először a kezébe. Mondjuk, azt kivasalni értelemszerűen nem szándékoztam, de azt sem tudtam, minek mostam ki egyáltalán. Már rég vissza kellett volna adnom neki.

Egy pillanatra rám nézett, de nem kérdezett semmit, pedig bizonyára megölte a kíváncsiság, majd tovább pakolt. Mikor kész volt, megállt velem szemben, megsimította a karom (ami kicsit sem meglepően úgy remegett, mint a kocsonya), majd így szólt:

- Nem akarsz beszélni róla?

Nagy nehezen leültem a kanapéra, a combjaim közé zártam a kezeim, és a számat rágcsáltam. Nem akartam beszélni róla. Nem akartam neki beszélni róla.

Jó, oké, kibékültünk, meg is bocsájtottam, minden nagyon szuper, de nem, még nem voltam arra felkészülve, hogy mindezeket elmondjam neki. Nem felejtettem el, ami történt. Mert bár Erik Durm személyesen is ismerte Marco Reust, könyörgöm, egy csapatban játszottak, nap nap után találkoztak, mégis, benne sokkal jobban bíztam, mint benne. És ezt Karol valószínűleg észre is vette, merthogy azt mondta:

- Nézd, ha attól tartasz, hogy elmondom valakinek, főleg ha Patricknak, akkor tévedsz. Mint említettem, már rég nem beszéltünk, eltűnt, és nekem fogalmam sincs hol van. Tulajdonképpen ezért is jöttem át ma hozzád. Hogy megkérjelek, beszélj vele. Végül, látva ezeket… úgy döntöttem, inkább meg se kérdezem, tudom, hogy nem akarsz, és tudom, joggal nem akarsz. Vanda, én sem vagyok már az, mint régen. Nem telt el sok idő, de nekem elég ahhoz, hogy rájöjjek, mekkora ökörségeket műveltem. És én rájöttem. Én téged választottalak az öcsém helyett. Összevesztem vele, mert megvédtelek. Téged, meg a focistát is. Ti ketten jobban összeilletek, Patrick meg… nos, ő… igen, mondanám, hogy félreismerted, és igen, tudom, milyen jól átvert, megbántott, hülyének nézett, ahogy én is, de annyit azért még elmondanék vele kapcsolatban, és mindenféle ellenségeskedés nélkül teszem ezt, hogy félreértetted. Sok mindent nem értettél meg vele kapcsolatban, és talán ez az ami ahhoz vezetett, hogy ti ketten… na szóval, érted. Ha érdekel, kérdezd meg őt, én nem mondom el, nem is az én dolgom. Csak azt szeretném, hogy tudd, én soha nem voltam olyan jó barátod, mint mondjuk ő ezelőtt volt, mégis én hiszek benned… és Marco Reusban. Én feladtam egy csomó mindent, csakhogy segítsek most neked, mert látom nagyon nagy bajban vagy. Kérlek, fogadd el! Gyere, mondd el, mi történt! És ha segíteni nem tudok, akkor legalább meghallgatom. Úgy mintha mi mindig is olyan jó barátok lettünk volna, mint amennyire azt én akartam.

Némán néztem rá. Levegőért kapkodva fejezte be a mondandóját, és kipirult arccal, még tele mondanivalóval bámult vissza rám. Ekkor mi így némán kommunikáltunk. És én mindent meg is értettem. Nem kellett több.

Visszajátszottam fejben, ahogy először beszéltünk, mikor találkoztunk a kórházban. Hogy én igazából soha nem tekintettem őt semminek, sőt még talán utáltam is. Fura volt az egész. Minden annyira fura. Emlékeztettem magam, ő mennyi álmatlan éjszakát okozott nekem, mennyiszer megbántott, mennyi mindent tett, mennyire kivoltam miatta, de végül… végül, eszembe jutott, hogy semmi. Semmit sem csinált. Beleszólt dolgokba? Jó, oké. De mit tett azon kívül? Megalázott? Bántott? Mondott ő nekem bármi olyat is, ami megsemmisített? Tudott-e volna nekem bármikor is ártani? Megsebezni? Miközben mindig ott állt mögöttem. És mindig azt akarta, hogy én megértsem. Hogy én tiszta legyek, és nekem jó legyen. Én pedig csacsi módon szegültem ellene, és idióta, gyerekes viselkedést tanúsítva, szinte csak hozva a formám, elküldtem a picsába. Csak mert én hülye, nem értettem semmit.

Nem tudom, hogy nevezik azt, amit akkor éreztem, de az erősen felkúszott a torkomig, fojtogatott, majd egy égető könnycsepp formájában legördült az arcomon. Akkor már biztos voltam benne, akár életem végig szívesebben unatkoznék, minthogy ezt éljem át akár egy percig is.

Körbeöleltem a hasam, majd várva pár pillanatot, hogy visszanyerjem a lélekjelenlétem, azt kérdeztem:

- Szóval, mikor Patrick…mikor ott voltam nála, és az a nő…?

- Az a nő nem a felesége – rázta a fejét, és bár megígérte, nem mond semmit ezzel kapcsolatban, én mégis hálát adtam érte, mert így csak folyamatosan tisztult előttem minden.

- De akkor…?

- Csak egy megszállott, aki… nos, akivel Patrickot egyedül Hanna köti össze.

- Ő tényleg a lánya?

- Igen.

- De…

- Igen?

- Miért hazudott nekem? És mit keresett ott akkor a házban? Mi ez? Egyáltalán hogy jutott oda be? Karol! Én ezt… én ezt nem értem… Teljesen összezavarodtam most…

Elkaptam a karját kényszerítve, hogy a szemembe nézzen, és némán, a szenvedő képemmel próbáltam rábírni arra, mondjon el mindent, amit tud. Mindent, amit én nem.

- Vanda, én mondtam, hogy őt kérdezd… – próbált finoman hárítani, én pedig csak egyre összébb zuhanva, a tenyerembe tettem az arcom.

- Tehát az egész csak egy félreértés volt… és minden… Á!

- Figyelj, hívd fel! Nekem nem veszi fel. Senkinek sem veszi fel, viszont neked valószínűleg fel fogja. Próbáld meg! Mondd  neki, hogy jöjjön haza!

Már azonnal nyúltam is a telefonomért. Igazából fel sem fogtam, mit csinálok, csak tettem, amit akartam. És én most ezt akartam. Tisztázni mindent. Elölről indulni. Azt a sok fejtörést így hirtelen semmisé tenni. Nyugodt, békés, babavárós napokat akartam. Amibe ugyan most a szóban forgó személy, Patrick bele sem szólt, valahol nagyon frusztrált, azt se tudom, hol van, mit csinál. És nem is azért… de úgy éreztem, ez mind miattam van. Pontosabban, tudtam is, hogy így volt.

Karol izgatottan nézte, mit csinálok, de mégsem tűnt olyannak, aki annyira repes a boldogságtól, amiért végre hírt kap a testvérétől. Inkább volt olyan, mint aki ha nem is teljesen, de részben átérezve a helyzetem, a világ legfájdalmasabb mosolyával, csillogó szemekkel nézett. Mint aki úgy komolyan megértette, miken mentem keresztül az elmúlt időkben.

Mert végül is, kimondva nem nagy dolgok, talán még így visszagondolva sem eget rengető csapások az ember fiára, mégis az érzés, mikor csak visszaemlékezünk rá, megfojt, kést forgat a szívedbe, amit aztán összenyom, megtépáz, csavar, zúz; széttépi a mellkasod, és mindent, ami eddig pozitívumnak számított az életedben azt kiöli belőled.

Aztán egy hang azt mondta a fejembe, hogy ne. Mert úgy érezte, többé már nem lennék képes, ha egy újabb hasonló szenvedést kellene átélnem. Mert nekem nem fizikai fájdalomtól kell félnem, vagy bármi, valós szörnyűségnek, hanem apró, semmit mondó, buta eseteknek. Azok, amik engem szétszednek, és azok, amik után nekem kurva nehéz felállnom.

Feloldottam a képernyőzáram a telefonomon, és még mielőtt a névjegyekbe léptem volna, megakadt a tekintetem a háttérképen. Karol is látta, de nem szólt semmit, viszont szinte hallottam a gondolatait.

Jézus Mária, mekkora balek vagyok én!

- Nem elég, hogy az alapháttér van beállítva, de még abból is a legbénább. Nem is te lennél – mondta Marco Reus pár hete. Jól emlékszem rá. A Signal Iduna stadion gyepén ültünk, ami annyira puha volt és hűvös, hogy szívesen el is aludtam volna rajta. Isteni mini pizzákat ettünk, amit az anyukája készített, és én… na, igen, ez mind akkor volt.

- Jó ez! Most mit vagy úgy oda? – kaptam ki a kezéből, és alig tudtam visszatartani a nevetést. Jó, a telefonom tényleg nem épp a legújabb, és legmenőbb példány, de engem annyira nem érdekelt, és mindennemű célra, amire a mobiltelefonokat használni szokták,  nagyon is alkalmas volt.

- Add már vissza! Majd én állítok be neked egy jó képet.

- Nincsenek képek a telefonom – mondtam afféle „nem igaz, hogy nem tudtad” stílusban, de addigra már késő volt, ő ismét visszavette a készüléket.

- Hát akkor én most csinálok egyet – jelentette ki elszántam, én meg figyelve, hogy maga elé emeli a telefont, valószínűleg hogy képet csináljon rólam, azonnal elborzadtam.

- Most komolyan én legyek a saját mobiltelefonom a háttérkép?

- Miért ne?

- Úristen! Az egy kicsit egoista képet festene rólam, nem?

- És? Kit érdekel? – Látszólag teljesen komolyan mondta ezeket, de én szinte éreztem, ahogy mosolyog, és belül nagyon is jól szórakozik.

- Ne már! Akkor inkább egy közös képet! – javasoltam, közben meg már a gondolattól is kirázott a hideg. Nem elég, hogy randizom Marco Reusszal, még egy közös képet is csinálunk. Hű!

- Oké!

Azonnal megfordította a kamerát, én pedig odakucorogtam mellé, hogy nehogy már neki kelljen mászkálnia a begipszelt lábával, mikor leülnie is akkora fáradtságot okozott. A magasba emelte a készüléket, mi pedig úgy néztünk bele. Marco a világ legaranyosabb mosolyával, Vanda meg veszettül kalimpáló szívvel.

- Nem igaz, hogy még a kamera is ilyen szar! – szörnyülködött a focista kép készítése közben, én pedig pontosabban abban a pózban és épphogy azzal a fejszerkezettel lettem megörökítve, mikor ezen egy hatalmasat felröhögtem.

Így ez a háttérképem.

Talán kicsivel tovább is nézetem, mint kellett volna, Karol mégis türelmesen várta, és valahol pontosan tudta, mit készülök mondani.

- Szeretem őt.

Bólintott. Jó ideig nem is mondott semmit, már azt hittem, nem is fog, de akkor így szólt:

- Persze. Ez így van rendjén.

Ennyi!? Mégis mit kéne kezdenem ezzel?

- De ő – sóhajtottam végül, miközben beléptem a névjegyekbe, ahol reményeim szerint még el volt mentve Patrick száma. - …ő csak a barátom akar lenni.

- Honnan tudod? – kérdezte aztán, majd legnagyobb meglepetésemre kivette a telefont a kezemből.

- Mert ezt mondta.

Halványan elmosolyodott, majd újra megsimította a karom, és így szólt:

- És mi a garancia arra, hogy ezt így is gondolja?

Értetlenül meredtem rá első körben. Majd a másodikban is. Ismét a torkomat fojtogatta valami, majd mikor megláttam Karol szemében azt a… nem is tudom igazán mit, de láttam, akkor úgy minden egyszerre zúdult a nyakamba.

Mindent láttam abban a tekintetben, és ez a minden elég is volt ahhoz, hogy tényleg teljes mértékben megvilágosodjak.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy…?

- Nem akarok mondani semmit. Én csak azt szeretném, hogy felismerd végre, mindenki többet tud rólad, mint te magadról hiszed. – Ezen elnevette magát. Boldog volt. De miért? Hogy? – Viszont nekem lassan mennem kell, mert nagyon elszaladt az idő.

Némán néztem, ahogy feltápászkodik a kanapéról. Először is fel se fogtam, mit csinál, aztán mikor próbáltam volna még maradásra bírni, úgy éreztem, legalább ötszáz tonna a testem, és nem bírok felállni. A lábam elzsibbadt, a fülem lüktetett, a torkomban pedig egy hatalmas gombóc volt. Soha nem éreztem magam még ilyen hülyén.

- Hé, Karol, várj már! – kiáltottam utána erőtlenül, mert azért azt még sem gondoltam, és szerintem ő sem, hogy így szótlanul elviharzik innen a rengeteg kérdésemmel magamra hagyva, de mikor odaértem az ajtóhoz immár nem egyedül volt. Marco dőlt az ajtófélfának, és kezében egy… igen, egy DVD lejátszót tartott.

Olyan volt újra látni, mintha legalább már hónapok óta nem láttam volna. Mintha azóta annyi minden történt volna. Mintha, mi nem is tudom, hogy váltunk volna el utoljára. A gyomrom megremegett, és csak úgy általánosságban konstatáltam magamban, most is mennyire jól néz ki. És ismét, ahogy szokott, szenvtelenül, azzal az édes mosolyával nevet rám.

- Ó, helló – köszöntöttem a lehető legtermészetesebben, de így is ez maradt az eddigi legbénább próbálkozásom.

- Szia, Vanda. Remélem, rá érsz.

- Hát éppenséggel Karollal beszélgettünk…

A fenébe! Még jó, hogy nem kérdés volt.

- De úgy látszik, ő már megy haza – bökött a mellette álló ápolónőre, aki egy totál eszelős vigyorral az arcán kapkodta a fejét köztem és a focista között.

- Igen – szólalt meg végül. -, mennem kell, mert ha a srácok egyszer éhesek, akkor… Apropó! Vanda, ráérsz jövő hét szombaton?

- Ja, azt hiszem, igen.

Egy pillanatra sandítottam csak Marcora, de aztán azonnal elkaptam a tekintetem. Nekünk még nagyon sok megbeszélni valónk van.

- Csak mert Alfred és én vacsora meghívást kaptunk valahova, amit nem igazán szeretnénk kihagyni. Megbízhatnánk azzal, hogy vigyázol a srácokra úgy késő délutántól, amíg meg nem érkezünk. Igazából semmit sem kell tenned, csak ügyelni, hogy időben vacsorázzanak, és ne maradjanak fent sokáig. Menni fog? Nagyon örülnék, ha elvállalnád.

Csak pár pillanatig gondolkoztam, de végül döntöttem. Igaz, hogy Marco veszettül hiányzott, de most, hogy így láttam, most hogy itt állt előttem, és ugyan még alig szólt valamit, de úgy nézett rám azzal a szívmelengető mosolyával, hogy majd’ kiugrottam a saját bőrömből, nos… akkor inkább azt gondoltam, jobb volt, mikor nem is találkoztunk. Nem beszélve azokról a dolgokról, amiket ma meg tudtam. Illetve, amiket ma láttam a sajtóban.

Egy este nélküle? Mikor Karol gyönyörű ikerfiaira kell vigyáznom? Naná!

- Persze. Benne vagyok.

- Szuper. Akkor szombaton nálunk. Majd elküldöm a címet, nem hiszem, hogy jártál már nálunk.

- Nem-nem. Tényleg nem – bólogattam lelkesen. Bébiszitterkedni valamilyen szinten biztos jó elfoglaltság. 

- Rendben. Majd beugrok még, ha valamire esetleg szükséged van. Csörögj rám nyugodtan! Marco – intett a focistának is, majd a lift felé vette az irányt. Gondoltam, megvárjuk, amíg eltűnik, aztán nyugodtan kioszthatom  tizenegyest, hogy mégis mit gondolt, mikor úgy dönt, nem szól a híresztelésekről, miszerint mi együtt vagyunk, de nem tudtam. Merthogy mielőtt az ápolónő belépett volna a felvonóba Marco így szólt:

-  Karol, én is mehetek?

Az először kissé megilletődötten nézett fel a szőkeségre, majd rám villantotta a barna tekintetét, és mintha ez elég lett volna, azonnal döntött.

- Persze. – És szinte azon nyomban becsukódott a lift ajtaja.

Na ja. Én meg szinte teljesen megfeledkezve rivalltam a még mindig az ajtóban álló focistára, aki ugyanúgy a hóna alatt azt az átkozott lejátszót tartotta. Nagyon nem jót sejtettem.

- Mégis minek akarsz te jönni?

Azonnal levágta, hogy itt én ezt most nem valami kedvesen, jól szórakozva kérdezem tőle, hanem úgy, mint aki nagyon-nagyon nem örül.

- Már miért ne akarnék? – örvendett csöppet sem észrevéve magát, ami nem kis haragra gerjesztett, bár az aktuális lelki állapotomhoz mérten akkor még az is fel tudott volna idegesíteni, ha a lábamnak dörgölődik egy macska, vagy nem is tudom. – Egyébként sem lenne jó ötlet, ha egyedül lennél két kölyökkel az éjszaka kellős közepén egy idegen házban…

- Mert meggyilkolnak, vagy mi?

Fáradt, kékeszöld szemeket kaptam jutalmul.

- Nem, csak sosem lehet tudni, mikor lesz valami bajod, ájulsz el, vagy valami. Nem kéne elfeledkezned arról, hogy… - És ekkor jól láthatóan a hasam felé bökött.

- Egyáltalán nem feledkeztem el – meredtem rá hitetlenül. -, viszont nem hinném, hogy annyira súlyos lenne az állapotom, hogy felügyeletre szoruljak. Csak pár óra az egész…

- Pontosan. Pár óra. Nem igaz, hogy nem bírsz ki annyit velem!

Pimasz mosolyt villantott felém, én meg még mindig a hidegvéremet próbálván megőrizni azonnal válaszoltam:

- De kibírom, csak…

Csak?

- Csak mostanában nem is jártál erre. – Igen, az improvizálás még mindig az én művészetem, nem mellesleg igazat is mondtam. – Most meg itt vagy…

- Igen, mostanában voltak dolgaim, így hogy levették a gipszet ismét nem vagyok már hasznavehetetlen, és akármennyire is szeretted volna, hogy jöjjek…

- Hé! – emeltem fel jó magasra a karom,merthogy ez azért kissé úgy hangzott, mintha éjszakákon át sírtam volna azért, hogy legalább húsz percre újra láthassam; és bár ez így is volt, erről neki nem szabadott tudnia. – Azért azt ne hidd, hogy nem tudtam magam elfoglalni. Jól elvoltam nélküled is. Nagyon is jól.

- Oké, értem. Viszont attól nekem még hiányoztál, és mint a barátod kötelességemnek éreztem, hogy törődjek veled, hogy meglátogassalak. Ezért vagyok itt most, és ezért megyek veled szombaton vigyáznak a kölykökre. Nem gondoltam volna, hogy a terhességtől az ember ennyire túl tud reagálni dolgokat… - sóhajtott végül nagy tettetettséggel, majd megrázta a fekete hátizsákját, amit egészen ideáig észre sem vettem. – Viszont most már jó lenne, ha beengednél, mert még ki kell választanunk, melyik filmet nézzük meg.

Közben választ sem várva, már be is nyomakodott az ajtón, én meg tátott szájjal meredtem hűlt helyére az ajtóban.

- Hogy mi?

- Szerinted minek hoztak ezt a lejátszót? Nagyon ajánlom, hogy ehhez a szar tévédhez is tudom csatlakoztatni.

- Én nem…

- Ú, csináltál sütit? Vehetek?

- Fel…

- Á, ez isteni finom! Nem is tudtam, hogy te… Te felhívtad azt a szemetet?

Na erre, már én is utána eredtem, majd lüktető szívvel néztem, amint meredt tekintettel, még meg nem rágott falatokkal a szájában bámulja a telefonom, amiben Patrick száma volt megnyitva; hívásra készen.

- Nem, nem, nem. Nem. – tiltakoztam hevesen, de nagyon úgy tűnt, nem hisz nekem.

- De valamiért csak beszélni akartál vele?

Azon kívűl, hogy megráztam a fejem, nem igazán tudtam mit tenni.

- Most hogy Karol itt volt. Ő…

- Nem. Nem kérte, hogy hívjam fel. Semmi. Nem is beszéltünk róla – túloztam kissé.

- Akkor miért van megnyitva? Ha nem is hívtad, de fel akartad.

- Nem…én… mindegy.

- Akkor? – nézett rám felvont szemöldökkel, én pedig csak azon agyalva, mit kéne tennem, kapkodtam a tekintetem. Kétségbe voltam esve, pedig végtére is, nem hazudtam. Jobban szólva, nem mondtam el semmit. Vagyis…

- Karol mutatott nekem valamit – mondtam aztán hirtelen. Még kapóra is jöhetett. – Egy-két dolgot, amit őszintén nem tudtam hova tenni.

- Miket?

Emlékeztem, hogy nem lépett ki a megnyitott oldalakról, így nagy drámaian csak felcsaptam a gépem fedelét, és kész tények elé állítottam a focistát.

- Ezeket, Marco.

- Mi a szar ez?

A kanapé csak úgy bevonzotta. Leült rá, és teljesen megfeledkezve a külvilágról, rólam, Patrickról, némán böngészni, nézegetni kezdte a képeket, a cikkeket, amiket rólunk, mint boldog párról az elmúlt hetekben közöltek.

- Mi a franc ez? – nézett fel aztán, de cseppet sem úgy, mint aki a látottak után nagy letargiába csúszott volna, vagy mint aki dühbe gurult, hanem úgy tűnt nagyon nagyon is jól szórakozik.

- Te ezekről tudtál, nem?

- Dehogy tudtam! – Akármennyire is szerettem volna beléje kötni, nagyon hihetőnek tűnt.

- Tényleg?

- Esküszöm! Nem szoktam ezekkel a marhaságokkal foglalkozni. A helyedben sem tenném.  

- De… - kezdtem megrökönyödve. -… mi nem vagyunk együtt.

- És? Te tudod? Igen. Én tudom? Igen. Akik számunkra fontosak, tudják? Igen. A többiek meg kit érdekelnek? Nem mellesleg, más lányok örülnének hasonló helyzetben.

- Én nem vagyok más lány! – Talán ezt kissé kikelve magamból közöltem vele, ő pedig meghökkenve, mégis még mindig nagyon jól szórakozva emelte fel a kezeit:

- Jó, jó, oké. Nem vagy más lány. Ez természetes. Ha akarod… ha akarod, jövő hét kedden lesz egy interjúm, amiben minden bizonnyal meg fognak kérdezni rólad. Már megkaptam a kérdéseket…

- Megkaptad a kérdéseket?

- Igen. A legtöbb interjúm előtt megkapom. Tudod, hogy tudjak készülni.

- De ezek szerint, akkor már tudnod kellett volna erről… - böktem a monitor felé, ahol még mindig a rólunk híresztelt pletykákat alátámasztó képek váltakoztak egymás után, szép sorjában.

- A kérdések igazából csak vázlatpontok. Egy-egy szó. Itt azt írja: „párkapcsolat, híresztelések, kiszemelt” stb. Most ezekből én nem vágtam le, ha megbocsájtasz, hogy rólunk mik keringenek a neten.

- Jó, oké, értem. Szóval…

- Szóval, ha gondolod, megemlíthetem, hogy ezek itt mind hamisak, és mi csak barátok vagyunk. Így nem törne össze annyi kamaszlány szíve.

- Nos, hát… azt megköszönném. Csak mert így nekem jobb. Hogy kimehetek nyugodtan az utcára, meg ilyesmi.

- Persze-persze, értem. De a film…

- Na ja. Mutasd, miket hoztál!

- Így neveld a sárkányodat 2.? – emeltem fel az egyik dobozt, és összeráncolt szemöldökkel néztem rá. Ő meg közben úgy bólogatott, mintha ez olyan természetesen lenne. Mármint hogy velem egy ilyen kis mesét akar megnézetni.

- Mi van? Még csak nem rég jött ki! És az első olyan jó volt!

- Jól van, Marcoka, nézzünk inkább valami mást!

Rengeteg filmet hozott. A legtöbb idén kiadott film, amiket ugyan, fogalmam sincs honnan szerzett be, természetesen még egyikkőjüket sem láttam. Végül A Hasonmás mellett döntöttem, amit Marco is elfogadott, és elmondása szerint azért is hozott, mert valahonnan tudta, szeretem Dosztojevszkij-t.

És már csak arra vártunk, hogy beüzemeljen a lejátszó, mikor üzenetem érkezett. Valamiből éreztem, hogy a BVB harminchetes számú focistája az, mivel mással amúgy sem vagyok ilyen „üzenetírogatós” kapcsolatban. Csakhogy Marco sokkal közelebb volt a telefonomhoz, mint én, így elég volt egy pillanatra rám néznie, tudtam, mit fog tenni ezután.

- Meg ne nézd!

- Mert miért? Titkos?

- Igen! – mondtam, talán kicsit hevesebben, mint kellett volna. Őt pedig ez természetesen még jobban felbuzdította, és a készülékért nyúlt.

- Te Erikkel levelezel?  

- Igen.

- Miért?

- Miért ne? – ráncoltam a szemöldököm. – Add ide!

De ő csak távolabb tartotta magától. Hogy még véletlenül se tudjam megkaparintani.

- Most mi bajod van vele? – kérdeztem.

- Mikor a legutóbb beszélgettetek… a bulin…

- Igen?

- Akkor miről beszélgettetek?

Ha lehet, még értetlenebbül meredtem rá, majd addig bírván, nevetésben törtem ki. Hogy mi van? Miért érdekli ez őt?

- Miért olyan fontos ez neked?

- Mert.

- Ne már! – kacagtam még mindig. – Csak ilyen általános dolgokról… mindenről…

- Aha – bólogatott úgy, mint aki nagyon nem hisz nekem. Ja, én azonnal elhiszem minden szavát, ő meg mindig kételkedik bennem.

- Ne nézd meg! – rivalltam aztán rá újra, azonban már késő volt. Láttam, hogy feloldja a zárat, végül alig tölt két másodpercnél többet a tekintete a képernyőn, felém nyújtja a telefont. – Megnézted? – Jóllehet, valami egyáltalán nem olyasmit írt, amiről neki nem szabadna tudnia, de ha belegondoltam, hogy mi van, ha mégis… ha csak a szele is megcsapja őt azt illetően, ami mi csak ketten tudunk Erikkel, akkor én bajban leszek. Összeomlok, az tuti.

- Nem. Nincs jogom hozzá. – Majd a film bejött; Marco ölébe vett egy tál sós mogyorót. – Na, jössz? – kérdezte aztán.

Gyorsan megnéztem az üzenetet. „Ajj te lány! Mibe fogadunk, hogy még mindig nem mondtad el neki?”

Nem. És mondtam már, soha nem is fogom.

Miután vége lett a filmnek, Marco még maradt egy kicsit. Beszélgettünk; elmesélte mi újság vele mostanában, miket csinált, ami miatt nem tudott jönni, majd felőlem is kérdezett egyet s mást, majd távozni készült.

Végül csomagoltam neki még a maradék sütiből, mivelhogy én úgysem tudtam volna megenni, a DVD lejátszó pedig szándékosan nálam maradt, mint ahogy a filmek is azzal az erős célzattal, tartani fogunk még több ilyen filmezős estét. Igazán örültem. Bár titkoltam, és úgy tettem, mintha még mindig dühös lennék kicsit, amiért ő is jön majd Karolhoz szombaton, de egyszerűen nem tudtam. Nem tudtam, megjátszani magam. Nem tudtam a végtelenségekig kemény maradni. Így ugyanúgy elpuhultam, mikor a karjaiba vont, és ugyanúgy felragyogott minden körülöttem, mint azelőtt. Kicsit megint visszatérve éreztem magam.

Aztán szinte pontosan, hogy bementem a házba a kanapé mellett levő kosárra pillantottam, amibe még Karol hajigálta a vissza a ruhákat, tetejébe Marco dzsekijét, amit már megint elfelejtettem visszaadni. Jellemző. Tettem is róla említést még a film egy kicsit laposabb jeleneténél, hogy ha már én elfogom felejteni, ő ne tegye, de végül megint itt maradt. Majd mikor csengettek, azt hittem, ő is rájött, hogy valami még hiányzik, így a kezemben szorongatva a ruhadarabot pattantam az ajtó elé, hogy kinyissam, de akkor mégsem azt történt, amire számítottam.

Azonnal a kék szemekbe tévedtem. Pontosan úgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá. És jól tudtam, hogy az, hogy ő itt van, nagyon-nagyon nem jelent jót.

- Hazajöttem, szívem!