Huszonnyolcadik rész

Sziasztok!

Mielőtt bármit is írnék, szeretném gyorsan elnézésetek kérni, hogy csak ma sikerült hoznom a részt, tegnap meg gondolom, görcsben állva vártátok, és nem jött. Sajnálom!

Mentésegem ugyan nincs, nem is kezdenék el papolni mindenféléről, a történet csak annyi, hogy mivel ebben a hónapban (igazság szerint, nem a egész hónapban, csupán húsz napon keresztül, de jobban hangzik azt mondani, hogy az egész hónapban) nyári munkázom apukámnál, és reggel hatkor kell felkelnem, és rendszerint délután (vagy az már este?) hatkor érek haza, esetleg még később. Na ja. Szóval, igazán fáradt voltam mostanság, főleg, hogy a hétvégéken is mennem kellett (kivéve ma, ezért tudok, ugye, most írni), így történt hát, hogy tegnap este, mikor nagy fáradtan hazazuhantam, ettem egy keveset, majd lefeküdtem kicsit "pihenni", állítottam is be magamnak ébresztőt, meg minden, hogy még csak véletlenül se maradjon el az új rész, nagyon-nagyon csúnyán sikerült bealudnom, és ma reggel fél kilenckor keltem fel. Hát nem csodás!?

Bár, gondolom, ez annyira nem érdekel Titeket, őszintén, meg is értem, csak még gyorsan annyit fűznék az egészhez (de ez már nem a csodás bealvásomról szól), hogy ha minden jól megy, akkor a jövőhét az utolsó hetem a cégnél, ami részetekről még mindig tök mindegy, de pontosan azután, miután én leteszem a kötényem ott (nem, igazából nincs kötényem, nem szakács vagyok, de mindegy; olyan jól hangzott), homlokegyenest indulunk a barátommal nyaralni egy hétre, ergo a következő rész megjelenésének idején nem leszek gépközelben. Innentől kezdve, gondolom, már értitek. 

Nos, én úgy döntöttem, hogy nem akarlak megváratni Titeket, ráadásul mikor hazaértünk, a rákövetkező napon már megyünk is fesztiválozni, ami szintén többnapos, és a hétvége is belecsúszik, szóval, akkor sem nagyon tudnám hozni a részt. 

Mondjuk, ez így tök zavarosan hangzik, igazság szerint már én is belekavarodtam,de akkor ismertetném a helyzetet:

 július 16. (szombat): Huszonkilencedik rész (Remélem, ez kárpótol valamennyire Titeket az egy nap csúszásért, illetve, hogy ez a rész, ha elég hosszúra is, de kicsit "laposra" sikeredett. Persze, ez csak az én véleményem. Azért, remélem, Nektek tetszeni fog. :) )

 augusztus 6. (szombat): Harmincadik rész (Igen, tehát ekkor a két rész között sajnos nem kettő, hanem három hét fog eltelni, de...)

augusztus 13. (szombat): Harmincegyedik rész (Gondoltam, ez így korrekt. :) )

...ééés a legjobb...

augusztus 25. (csütörtök): Meglepetés rész a blog második évi szülinapja alkalmából! (Itt egyelőre szeretnék kicsit titokzatoskodni, nekem már rég megvan, miről fogok írni itt, nagyon-nagyon remélem, Nektek, is tetszeni fog majd. :) )

augusztus 27. (szombat): Harminckettedik rész (Aztán szeptemberben folytatás, természetesen ahogy a végzős év engedi, úgy, lehetőleg minden második héten fognak érkezni a részek.)

Közben látom, milyen sokat írtam már mint bevezető, szóval, nem is szaporítom tovább a szót, még csak utoljára annyit, hogy mint láthattátok, a blog a Wattpadra is felkerült, még nem az összes résszel ugyan, de megpróbálok sietni. Ha, esetleg van alkalmatok vagy időtök, szavazzatok a blogra, illetve kommenteljetek, és kövessetek!

Na, de itt le is zárom. Ezer puszi Nektek! Legyetek jók!

Illetve, jó szórakozást a részhez!

Puszika :*

A következő két hétben aztán egy csöppet sem volt gondom arra, mennyire vagyok társasági ember. Merthogy semennyire nem voltam az. Marco, mintha csak ráérzett volna arra, mennyire megvisel, hogy az elmúlt időkben a lehető legtöbb idejét velem töltötte, és folyton a nyakamban lógott, most kicsit visszafogta magát. Ja, igen. Kicsit.

Természetesen már három nap után megbántam, hogy valaha is fohászkodni mertem a fentiekhez olyanért, ami nagyjából minden esetben azt fogalmazta, hogy hagyjon békén, ne keressen, és könnyítse meg a dolgom azzal, hogy nem mosolyog rám az angyali pofijával heti hét napból hétszer.

Mert, igen, nem akartam bevallani, de szörnyen megviselt. Leginkább esténként. Napközben nagyjából még sikerült is magam lekötnöm valahogy; hétfőn bementem a kórházba;  Kratzerrel rengeteget beszéltünk, ismertette a helyzetet, majd aláíratott pár papírt velem, végül utamra engedett mondván teljenek csak békésen a kismama heteim, hónapjaim. Bár, nem mondtam el neki, azért kicsit bántam, hogy így eleresztett. Egyrészt azért, mert ez számomra azt jelentette, perceket alatt tud találni valakit a helyemre, ergo nagyon is pótolható vagyok; másrészt pedig azért, mert így csak még inkább magamra maradtam, és még inkább megölt az unalom.

Például elkezdtem kötni. Oké, ez így nagyon furának hangzik, merthogy valójában az is, de valamilyen szinten mégis nagy hálát kell adjak az égnek, amiért a közértben az újságállványnál véletlenül megtaláltam a már egyetlen egy darab katalógust, ami abban segítette kedves olvasóját, hogy az minél gyorsabban és mesteribben elsajátítsa a kötés művészetét. Így kötögetek most én. Ugyan nyár közepe volt, készítettem magamnak egy sálát, nemrég pedig egy kicsike babaruhához fogtam, ami elég gyorsan halad, hiszen időből… hát, abból nincs hiányom.

Ezenkívül  még olyan érdekfeszítő tevékenységekkel tengettem a napjaim nagy részét, mint a kézműveskedés (igen, szintén egy katalógus, szintén a közértből), a hobbiszakácskodás (ide az internetről nyerek instrukciókat), a baba-mama magazinok böngészése (ehhez azt hiszem, nincs hozzáfűzni valóm), illetve nevek keresése, gyűjtögetése (leginkább fiúneveké, merthogy szent meggyőződésem, ez a baba fiú lesz).

Nagyjából ennyi. Tehát, még talán ki is jelentetem, el vagyok. Bár, mondom, utálom ezt a kiszolgáltatott, semmittevő helyzetet, mégis úgy érzem, megpróbáltam azért a legjobbat kihozni belőle. Na ja, csak mint mondtam, ez napközben érvényes. Aztán este nem elég, hogy szörnyen meleg van, és valami érhetetlen okból kifolyólag a szúnyoghálón keresztül átmásznak hozzám a szúnyogok aludni, még azon is kell agyalnom, hogy Marco most tényleg feladta, elhagyott, rájött a titkomra, és úgy érzi, mi mostantól soha többé nem lehetünk barátok, vagy kiakadt rám, amiért a csókból akkora balhét csináltam, és ezért nem akar jönni, esetleg eleget tesz a néma kérésemnek, és most kicsit leszáll rólam (de mint mondtam, ezt kár volt kívánnom, hisz’ nem csak az, hogy ember legyen a közelemben, hanem ő is nagyon-nagyon hiányzott), vagy nagyon esetlegesen (nem igazán hittem abban, hogy ez állna a dolgok mögött) egyszerűen sok dolga van, és nem ér rá. De egyébként jellemző. A nagy barátkozásunk közepette kissé el is felejtettem, hogy ő mennyire fontos ember, hogy ő egy világhírű focista, aki így, hogy hazaért a csapata Brazíliából, kevésbé ér rá velem foglalkozni.

Ja, és plusz kellemes pont még éjszakánként, hogy az ágyam szörnyen kényelmetlen. Komolyan. Persze, eddig is az volt, de akkor úgy valamiért mégsem zavart, viszont most, hogy így igazából nem is vagyok vagyok egyedül, és ha számomra nem is, de számára nagyon fontos az egészséges pihenés, kicsit aggasztani kezdett. El is kezdtem spórolni most egy új ágyra, ami még mindig nem a legdrágább fajtából származik, de így is… Á, inkább nem is mondom mennyi ideig kell spórolnom rá. Valószínűleg addigra a kicsi is megszületik már, és jobban jártam volna, ha a kiságyat vettem volna meg. Mindegy.

Apropó, már elkezdtem vásárolni babacuccokat, amit, bár magamnak is féltem bevallani, nagyon élveztem. Igaz, társaságban jobb lett volna (illetve egy bizonyos személlyel leginkább), de így is elég izgalmas volt. Mivel, azért biztosan még nem tudhattam, fiú lesz-e vagy kislány, csak semleges színűeket vettem, mégis, aligha szórakoztam bármikor máskor ilyen jól. A kicsinek vannak már játékai, csörgői, cumijai és két hófehér rugdalózója, amiben elképzeltem, hogyan fog majd kinézni. Őrült jó!

Aztán persze, amíg Marcora jól is esett gondolni, hisz’ mindig végtelen örömmel és boldogság tölt el, már ha csak a nevét meghallom, azért például Patrickra, Mariannra, Karolra, anyámra, és néha még Kurtre is gondoltam, ami azért már felettébb nem volt olyan kellemes. Jó, mondjuk Kurttel igazából semmi bajom nem volt, sőt néha még kicsit hiányzott is az idióta vicceivel, meg a kutyáival, de leginkább azzal, hogy elmondhassak neki dolgokat, ő meg mondjon rá valami hülyeséget, ami igazából csak kezdetben hülyeség, mert aztán tényleg beválik. Ez azért tényleg nagyon hiányzott. Viszont, hiába voltam mostanában nagyon gyakori vendége a parknak, ahol anno először találkoztunk (merthogy igen, jól esik a friss levegőn meditálni, egy kis D-vitamint begyűjteni, és a békés csendben olvasni, meg keresztrejtvényt fejteni) vagy elkerültük egymást, vagy egyszerűen csak neki is sok teendője akadt, és még ha csak egy fél órára is, nem tudott lejönni.

Mondhatni, még Karollal sem volt egyéb nagyobb problémám, hiszen legutoljára a kórházban találkoztunk, azelőtt meg hát… eléggé befejezetlenül váltunk el. Bár, nem hiszem, hogy létezik ilyen kifejezés, mint ahogy azt sem, hogy az ápolónő annyira nagyon hiányozna, de azért azt mégsem vettem volna készpénzre, hogy talán nem miatta nem vagyok teljes. Hogy esetlegesen nem ő az, aki még hiányzik ahhoz, hogy úgy egészen rendben legyek, mint ahogyan anno. Nem tudhattam.

Mariann meg hát… ő igazából sosem volt baj, nem is lehetett volna vele bajom, hisz’ még egy szót sem váltottam vele azóta, hogy megszületett, de mióta Patrick említette… nos, azóta a gondolataim legalább negyven százalékában ő jár. Plusz húsz százalékban, hogy Patrick honnan ismeri. Egyáltalán, honnan tud róla? Honnan tudja, hogy létezik? Honnan tudja, hogy ő az én lányom? Hiszen még maga Mariann sem tudja! És igen, el is kezdtem a különböző elméletek gyártását, de végül semmire nem jutottam. Csak arra, hogy ismerje Patrick akárhonnan, mondjon neki akármit, attól ő még az én lányom, és nem hagyom, hogy hülyeségekkel tömje tele a fejét. Nem, nem fogom hagyni. Szentül ott ragadtak a fejemben Marco szavai. Ahogy felajánlotta eljön velem meglátogatni őt. Hogy végre választ kapjak a kérdéseimre, amik nagyjából a következőek voltak: Hol él? Kik a nevelőszülei? Tudja-e, hogy nem ők az igazi szülei? Hogy néz ki? Milyen iskolába jár? Milyen tanuló? Kik a barátai? Mit szeret csinálni? Egyszóval mindenre kíváncsi voltam, és hiába tudtam jó mélyen, az, hogy kik az igazi szülei már soha nem fognak kiderülni számára, de annyit, hogy egyszer, egy délután erejéig legalább láthassam, hogy találkozzak végre vele, megérdemeltem. Ennyi még nekem is kijárt. Az meg, hogy Marco felajánlotta segítene ebben, és szívesen velem jönne… hát igen, az nagyon is rá vallott.

Persze, valamilyen szinte ódzkodtam is, hiszen szinte biztos voltam abban, amint leszállna a gépem Ferihegyre anyám nagyjából ugyanabban a pillanatban valahogy tudomást szerezne erről, és már jönne is utánam. Mert igen, már majdnem egy fél éve laktam Dortmundban, és azt leszámítva, hogy a kezdeti időkben beszéltünk (igazából ő panaszkodott nekem) majdnem minden nap, majd hisztizett egy sort, és kérve kérte, hogy menjek haza, ja, és Gábor balesetéről is részletes beszámolót tartott, egyszer sem keresett. Merthogy már miért keresett volna. Jogos.

Igaz, én sem nagyon törtem magam, tény és való, de azt hiszem, ez csak is azért volt, mert úgy éreztem, hogy nem bírom hallgatni az állandó nyafogást, az szenvedést, a gyerekes viselkedését. Ettől függetlenül nekem hiányzott, és beszéltem is volna vele, ha nem tudnám, hogy úgyis csak az várna, amit megszoktam. A nyávogás és az önsajnáltatás. Minden hónapban küldtem neki elég nagy mennyiségű pénzösszeget, csakhogy semmiben ne kelljen hiányt szenvedniük így, hogy mindkettőjük munkanélküli lett, és bár szívesen tettem, meg valamilyen szinten ez a kötelességem is volt, egy köszönömöt sem kaptam soha, így nem akartam vele beszélni. Inkább türtőztettem magam, és vártam, egyszer valahára ő írjon, és legalább tegyen úgy, mintha érdekelném.

Nem mondom, aztán tényleg meglepődtem, mikor így lett. Kezdtem elhinni, hogy valóban meghallgat odafent valaki. Merthogy Marco…, és igen, anyám is írt a minap Skype-on. Jó, mondjuk rendesen felhúztam az agyam az egy szem, kis odabiggyesztett mondatán, ami szerint nagyon hiányzok neki, és miért nem írtam, ugyanis várta, nem tudtam megállni, hogy ne indítsak videó hívást, hiszen mint mindig most is jól láthatóan online volt.

- Na végre már! – sóhajtott a kamerába, én meg szinte kezdtem érezni, ahogy forr a testem. Mi ez a „végre már” duma? Mintha csak miattam nem beszéltünk volna az elmúlt úgy két hónapban. Ugyan! – Azt hittem, már soha nem fogsz többet velem beszélni.

Bár tudtam, csúnya ezt gondolnom, de tudtam, ha továbbra is úgy viselkedett volna, mint anno, hajlandó lettem volna vele teljes mértékben megszakítani a kapcsolatot.

Viszont, most meg kell hagyni, sokkal jobb színben festett, mint anno. Bizonyára nem állt meg az élet számára sem, és így, hogy most hozzám hasonlóan minden percét otthon tölti Gáborral egyetemben bizonyára sok ideje van mindenre.

- Miért ne beszélnék veled? Te is igazán megkereshettél volna.

Valószínűleg ezzel ő is tisztában volt, mert megadóan lehajtotta a fejét.

- Igen, de nem igazán tudtam mikor jó neked.

Már majdnem rávágtam, hogy nekem aztán akár mikor nagyon jó, de végül nem tettem. Merthogy ott volt az a kis bibi, miszerint ő nagyon nem tudja, hogy én babát várok. Márpedig én nagyon is azt vártam. És legutóbb már a kedvenc szűk farmerem is alig jött rám.

- Most eléggé jó – válaszoltam inkább megpróbálván kerülni. Igen, úgy éreztem, még sem ő, sem én vagyunk eléggé felkészülve ehhez. Hittem, hogy még kicsit várnunk kell. Valamilyen szinten azért, hiába is tagadná ő is, soha nem volt olyan valódi anya-lánya kapcsolatunk. Nem mellesleg, ha Marco valamikor azért megjelenik, végre eleget tesz az ígéretének, és eljön velem Magyarországra, úgyis meg fogja majd tudni. Talán addigra már nagy pocakom lesz, minden második órában hányni fogok, és rengeteget eszek majd. Akkor már az összes ruhám nem fog rám jönni.

- Vanda!?

- Hm? – tértem aztán vissza a valóságba. Közben azért még elképzeltem milyen nagymama lenne belőle. Vagy hogy Gábor hogy bánna a babával. Talán, ha lesz alkalmam, mindenképp meglátogatom majd őket. Illetve meglátogatjuk a kicsivel.

- Itt vagy?

- Ja, persze – erőltettem mosolyt az arcomra.

- Ja, csak azt hittem, lefagyott a kamera. – És akkor elmosolyodott. Sőt, még nevetett is! Na jó, ilyet talán ritkábban látok, mint… igazából, nem tudom, mit látok nagyon ritkán, de hú, azt, hogy anyám őszintén, szívből mosolyog, ráadásul szórakozik, na az a világ nyolcadik csodája!

Pedig így volt. Ezután a kezdeti félsz, szorongás és idegesség is elpárolgott, és beszélgettünk. Önfeledten, mindenről, egészen estig. Komolyan, úgy, mint még soha. Egy csomó mindent mesélt magáról. Hogy mostanában rengeteget barkácsol, kertészkedik, és mindig akad valami, ami lefoglalja. Felsorolta, milyen könyveket olvas mostanság (ami kicsit meglepő is volt, hiszen, nem bántásként, de sosem volt valami művelt nő), illetve, hogy Gáborral mi a helyzet. Elmondta, hogy a barátja egész jól kezeli a tehetetlen helyzetét, és hogy még mindig úgy tesz, mintha egészséges lenne. Minden téren. Jó, mondjuk, erre annyira nem voltam kíváncsi, de örülök, hogy megosztotta velem. Ezt is. Mint mindent. Aztán én is elmondtam neki, hogy velem mi a helyzet. Elárultam neki, hogy az egyik munkatársammal kisebb összetűzésbe kerültünk (igen, azt azért nem akartam elcsacsogni, hogy jócskán én is benne voltam, és még valamilyen szinten meg is érdemeltem, amit Patricktól kaptam), de ezen kívül nagyon szeretek a kórházban dolgozni. Elmeséltem, hogy Marco Reus nemhogy nekem adta a mezét életem első élőben látott Dortmund-meccsén, hanem azóta még barátok is vagyunk, és közöltem vele, hogy bár minden nagyon jó és szuper (mert végül is egy gyors, öt másodperces elemzést tartva rájöttem, hogy azért még mindig lehetne sokkal rosszabb), de ettől függetlenül mind ő, mind Gábor nagyon hiányoznak. Jó, Gábor annyira nem, de ezt nem említettem neki.

Tehát, az aznap egy viszonylag jó nap volt. Meglepő, de jó. Ami után végtelenül megkönnyebbültem. Főleg, hogy tisztáztuk, egyikünk sem haragszik a másikra, és anya is bocsánatot kért, amiért pár hónapja olyan lehetetlenül viselkedett velem. Úgy látszik csak most tudta feldolgozni, hogy távol vagyok tőle. Mindegy, a lényeg, hogy sikerült.

Azon a héten Kratzeren kívül ő volt az egyetlen élő személy, akivel beszéltem, mert bár a polcon levő cserepes növényeket is megszólítottam a múltkor, mondván azért ők is élőlények, csakhogy vissza már nem válaszoltak, így ejtettem is a témát.

Ja, illetve még ott volt Erik is, akivel mondjuk csak az elektronikus kommunikációnál maradtunk; valahogy megtalált a közösségin, bejelölt, és jó pár napig, egy nap akár többször is rám írt az iránt érdeklődve, elmondtam-e már Marconak, mit érzek iránta. Jól kinevetettem, merthogy ha akartam volna se tudtam volna, hisz’, mint mondtam, kicsit tényleg hanyagolta a társaságom az utóbbi időben.

Plusz, még Toni Kroos-szal is beszéltem, de vele tényleg csak pár szót, és szintén az internet világában, ugyanis a múlt héten, pár nappal a vb befejezte után átigazolt a Real Madridhoz, amiről, bár elfelejtettem, mikor anyával Skype-oltam, szívesen megkérdeztem volna Gábort, mit gondol.  Igaz, én jelöltem be, és csak pár szót írtam, amiben azt taglaltam, most már mennyire nem viszket a tenyerem, hogy megverhessem, és hogy sok sikert neki a továbbiakban. Őszintén, nem is hittem volna, hogy válaszol, hiszen kitudja mennyi zaklató üzenetet kap nap mint nap, amiket valószínűleg olvasásra sem méltat, az enyémet azonban mégis megnézte, és még válaszolt is: „Köszönöm kedvességed, és örülök, hogy most már nem kell bujkálnom azt lesve, mikor ugrik nekem valaki teljes bokszszerkóban. Remélem azért még látlak! Marcinhora vigyázz, mert szüksége van rá! Toni”

És így ennyi, itt tényleg vége. Mert bár nagyon örültem, hogy most anyával minden oké, ugye, Erik mindig jókedvre derített az esős délutánokon, Toni szavai nagyon kedvesek voltak, el is határoztam, ezután a lehető legtöbb Real-meccset nézem is majd, de mindezek mellett Marco hiányzott a legjobban. Akire én szívesen vigyáznék, csak hát, ha nincs itt, akkor…

Egyik nap, mikor szörnyen nagy viharok ugyan nem is rázták Dortmund lakosait, de az eső mérhetetlen ütemben és mennyiségben esett ezzel teljesen ellehetetlenítve, hogy kisétáljak a parkba, úgy gondoltam, nagy unalmamban nekiállok vasalni. Igen, merthogy nagy semmittevésemben kimostam a lehető összes ruhát, aminek már egy kicsit sem tetszett az illata, és épp ott hevertek megszáradva a fotelben, csak hát ugye borzasztóan gyűröttek voltak.

El is kezdtem annak módja szerint, de gondolom, erre senki sem kíváncsi, így lépnék is; két ing között eszembe jutott, hogy ebben a hónapban még nem is fizettem lakbért, így hát ideje volna.  Nos, igen, erre mindig külön rakok félre pénzt egy titkos helyre (igazából nem tudom ki elől dugdosom, hisz’ a kutya sem jár erre, mindegy), amit ugyanúgy ahogy szoktam, elővettem, és úgy, ahogy voltam, mamuszban, és köntösben (merthogy az elborult és a sok eső miatt azért elég hűvös volt) lementem a főbérlőhöz.

Szerencsém, hogy mostanában Herr Schwarz teljesen le van akadva rólam (lehet összebeszélt Marcoval), úgyhogy csak odaadtam neki a pénzt, és már jöttem is vissza. Igen, igazából fogalmam sincs, miért a lépcsőt választottam. De amikor felértem, láttam, hogy az ajtóm előtt egy ember áll, akit így a sötét lépcsőházban nem igazán ismertem fel. Végül, kis negatív és kis pozitív érzelmekkel és gondolatokkal együtt vettem tudomásul, hogy Karol az. Mert azért jó tudni, hogy nem fogok unatkozni ezen a szomorú délután, de azért mégis ott van, hogy akkor mi most összevesztünk, vagy mi van… Tulajdonképpen elküldtem a picsába anno.

- Be van zárva – mondtam, és megcsörgettem a kezemben a kulcsokat mögötte. Nagyjából akkor értem fel az ötödikre.

- Jaj, úristen! – vette a nagy levegőket, és ijedtében a szívére tette a kezét. Mondjuk, azon elgondolkoztam, hogy jutott be a mágneses ajtón, de mindegy. – Hol voltál?

- A főbérlőnél.

Végignézett rajtam, gondolom, a király otthoni szerelésemet irigyelte, mikor elmosolyodott.

- Tudunk most beszélni?

- Miről szeretnél? – nyitottam ki az ajtót, majd kitártam előtte, hogy bemehessen.

- Hát úgy mindenféléről – mondta miközben megállt a nappali közepén. Nem is emlékszem, hogy járt-e itt már valaha.

- De mi az a mindenféle?

- Hát minden.

- De mi minden?

- Hát a mindenbe minden beletartozik.

- Jó, ez érdekes lesz – csaptam össze a tenyerem, és a kanapé felé mutattam. Ugyan, próbáltam kimért és szigorú lenni, valamilyen szinten valóban örültem neki. Ha nem is neki, annak, hogy ember van a háznál.

Aztán eszembe jutott, hogy nagy hobbiszakács lévén csináltam délben egy kis süteményt, ami azért is jött jól, mert másom igazán nem volt, amivel megkínálhattam volna, illetve kíváncsi voltam, hogy mit szól hozzá, hogy ízlik neki.

- Jó, bár én még raknék bele egy kis tejet, hogy krémesebb legyen, tudod. Meg úgy nem lesz olyan tojásos az íze. De amúgy nagyon finom. Mostanában így… sütögetsz?

- Igen, és most ha nem bánod… - böktem a vasalódeszka felé, amin épp egy félig kivasalt világos kék ing hevert. Na igen, amit sok-sok fényévvel ezelőtt egy állásinterjún viseltem a Sankt Johannes kórházban. – Ha szomjas vagy, ott az üdítő, szolgáld ki magad nyugodtan.

Végül, nem tette, hanem csak nézett engem, amint ügyködök, majd a lehalkított tévét, amiben egy gagyi meccs ment, azután ismét engem.

- Nagyon sokat változtál – állapította meg még le nem véve rólam a szemét.

- Úgy érted, hogy még dagadtabb lett az arcom? – néztem fel rá keményen, érzékeltetve, nem, egyáltalán nem felejtettem el, amit a kórházban mondott, de közben nagyon is jól szórakoztam.

- Nem. Úgy értem, felnőttél.

- Ez már hét éve megtörtént – mondtam jelezve, már akkor betöltöttem a tizennyolcat.

- De nem! Ajj! – állt fel hirtelen, mire gyorsan leraktam a vasalót, és odaléptem hozzá. Megfogtam a kezét, és visszaültettem a kanapéra. Sokkal kedvesebb hangnemben így szóltam:

- Csak vicceltem. Na, mondd! Hogy értetted?

- Úgy értettem, tényleg felnőttél. Nem az vagy, már aki akkor.

Ez egy pillanatra elgondolkodtatott. Jó magam is éreztem, hogy így van, de mégis, alig egy fél év alatt? Ilyen gyorsan? Egyáltalán mit jelent az az akkor?

Bár, nem csodálom. Azért akadt egy-két tényező, ami bizonyára igen nagy lépcsőköve volt a nagy változásnak. Jók is, és rosszak is egyaránt.

És még azt hittem, Dortmundban nagyon unalmas lesz majd az életem!

Na ja, valamennyire izgatottan konstatáltam magamban, hogy az elmúlt két hét kivételével az életem Dortmundban minden volt, csak unalmas nem.

- És jobb vagy rosszabb így? Megváltozva.

Végül is, az emberek változnak, ez nem olyan nagy dolog. Meg úgy azért, ha valaki kismama lesz, az azért merőben megváltoztatja még az olyan embereket, mint amilyen én vagyok. Vagy eddig se tűnt fel senkinek, én milyen kemény vagyok, csak azt hittem? Tény, mára már, pontosabban mióta Marcoval bármiféle kapcsolatba is kerültem, azóta ez a helyzet még rosszabb. Mármint hogy annyira kemény vagyok, meg minden.

- Azt hiszem, jobb. Bár…

Már kezdtem megbarátkozni a ténnyel, miszerint mennyire más ember lettem, ráadásul nem is rossz értelemben, amikor Karol hirtelen elkapta a tekintetét rólam, merthogy igen, még mindig mellette ültem, és igen, az ingem még mindig nem volt kivasalva, és mint egy ovis, a combjai közé zárt kezeit kezdte el bámulni.

- Bár?

- Bár mostanában nem sokat beszéltünk…

- Hát igen… - tettem úgy, mintha ez engem is ugyanannyira meghatott volna, merthogy ja, maga a tény, hogy mi nem találkoztunk az utóbbi időkben, nem is voltunk beszélő viszonyban, de még csak a kórházban sem futottunk össze, egyáltalán nem hatott meg. De na jó, azért maga a veszteség, az kicsit fel is tűnt, és azért még annál is kevésbe, de hiányzott. Mármint nem az, hogy vesztéség érjen, hanem Karol.

Merthogy fél év után még mindig nem ismerem a fél várost (márhogy a lakosokat, ugyanis mióta tétlen vagyok, azért elég sokat mászkálok céltalanul csak úgy véletlenszerűen mindenfelé; nem beszélve arról, hogy mivel nemrég beköltözött valaki a pocakomba, nem kell állnom a buszon, mert bár a hasam még nem nagy, épphogy csak gömbölyödik, ha annyit mondok egy kölyöknek: „babát várok, leülhetnék?”, az mindenféle kérdezés nélkül feláll, és nekem adja a helyét), ami valamilyen szinten, úgy érzem, még mindig sokkal jobb, de azért meg kell hagyni, ő is azok közé az emberek közé tartozott, akik anno, még tényleg az elején, elég közel álltak hozzám. (Természetesen Patrick is egy ilyen ember volt.) Ahogy aztán szép lassan minden a feje tetejére állt, és igen ez nagyjából Marco megjelenésével kezdődött, viszont úgy mi is a lehető legmesszebbre távolodtunk el egymástól. Persze, azért nem feledtem, hogy ennek egy konkrét oka is volt ám, mégpedig, hogy ő erősen Patrick pártját fogta a közte és a köztem folyó cicaharcban. Oké, lehet hogy ők testvérek, vagy mi, de attól még igazán megérthetett volna engem is egy kicsit, vagy legjobb talán az lett volna, ha bele sem üti olyasmibe az orrát, ami nem az ő dolga, de mindegy. Emlékszem, én jó sokszor kiosztottam. Meg úgy régen… általában mindenkit kiosztottam.

Viszont akkor, hogy így elkalandoztam, és a kezdetekről fantáziáltam, az első napokra emlékeztem, minden csak úgy fel-felvillant az agyamban, képek, mondatok, jellegzetes események, elfelejtettem figyelni Karolra, aki magyarázott valamit, és igen hevesen, sűrűn gesztikulálva, de egyébként végtelenül elkenődve valamit a barátságokról hadovált. Minden, amit értettem belőle azok az utolsó szavak voltak:

-… tudod, mert nekem sosem voltak olyan igazi barátaim.

Ez elég is volt. Merthogy abban a pillanatban rájöttem, hogy egy dologban nagyon is hasonlítunk. Jó, az csak egy árva dolog, nem is olyan lényeges, nem olyasmi, ami úgy feltétlenül összekötne minket, de azért valamennyit csak számat, nem?

- Nekem sem voltak sosem barátaim – mondtam, és bár nem véve annyira érzelgősre a figurát, mint ő (nagy unalmamban, és így teljesen elvonulva az emberiségtől minden érzelem kikopott belőlem, maximum Marco mérhetetlen hiányakor éreztem egy kis szomorúságot, valamint Erik vicces üzeneteit olvasva egy kis boldogságot), de ezt az egyet igenes is átéreztem. És beszélt akármiről is az előbb,  mikor nem figyeltem, tudtam, valószínűleg én is ugyanazokat gondoltam/mondtam volna.

Mert bár Marco Reus a barátomnak tekintette magát, és tulajdonképpen az is volt, de az azért más tészta. Nagyon-nagyon más. Őrületesen más.

És igen, ha én nem, akkor senki nem tudta, milyen barát nélkül lenni. Igazi barátok nélkül. Vagy inkább jobb, ha úgy fogalmazok, rajtam kívül mindenki tudja, milyen igazi baráttal lenni. Merthogy pár felszínes fiúhaveron kívül, akik inkább hadd ne mondjam el, miért tekintettek „igaz” barátjuknak, egész életemben olyan egyedül voltam, mint egy szál… egy szál nemtudommi. Mert igen, ez a kijelentés, ez a tény és ez a szomorú helyzet nem mostanra vonatkozott, pontosabban nem csak mostanra (pl. Patrickkal összeveszés, Karol elvesztése, Kurt elhanyagolása), hanem úgy általánosságban az egész életemre.

Sosem volt olyan barátom, mint a többieknek. Egy olyan személy, akinek úgy elmondhatok mindent, amit gondolok, amit érzek, aki olyan, mint én. Akivel azonos az ízlésünk, akivel ugyanúgy reagálunk mindenre, aki megért, aki támogat, aki egyszerűen csak a másik felem. Nincs ilyen! Pedig mikor már azt hittem, mikor már majdnem… na igen, akkor bebizonyosodott, hogy nem, tuti, hogy velem van a baj, hiszen huszonöt év alatt egy ember sem mutatott úgy felém semmi „barátkozni akarok, és te nagyon jófejnek tűnsz, bírlak; lennénk barátok?” hajlandóságot.

És igen, ez esetben Marco szintén külön kategória. Ő mindenben nagy „külön”.

- Neked is hiányzott valaki az életedből, aki tudod…? És irigyelted a többi embert, amiért nekik…? Szóval, nagyon szar helyzet ez, és így aligha érzem teljesnek. Igazából fogalmam sincs, miért mondtam ezt el, csak na… történt akármi is köztünk, azért hiányoztál.

Jó, azért nem sírt (az nagyon durván megrendített volna), de szemmel láthatóan nem érezte jól magát, miközben itt makogott nekem. Én meg valahol mélyen, de teljesen megértettem, de tudtam, milyen érzés. Úgy tenni, mintha minden oké lenne, mindenki szeretne téged, és mindenki a barátod akarna lenni, figyelni, ahogy mindenki jó pofizik veled, közben meg… hát igen, le se szarja a fejed. Tudtam, ez mit jelent, és már akkor, mikor megláttam őt aznap délután az ajtóban, éreztem, hogy ez fog történni.

De végül megbeszéltük. Mindent. Ami mondjuk jó sokáig tartott, de megérte. Először is, miután egy értelmes, összetett mondatot képes lett elmondani Karol elkezdett újabban mindenféle hülyeséget beszélni, én meg leállítottam, mondván, én nem gyűlölöm őt, és megölni sem akarom, csak… csak nagyon rosszul esett, hogy egy olyan mellett pártolt, aki engem borzasztóan megbántott (de ez csak enyhe kifejezés, amit Patrick művelt velem), mikor azt hittem, ő tényleg a barátom, és ilyenkor ez felülmúlja a tény, miszerint Patrick meg az öccse, csak hát nem. Valószínűleg az én hibám volt, én hittem hülyeségeket. Egyszerűen csak megkértem, később ne kotnyeleskedjen olyan dolgokba, amik tényleg nem rá tartoznak, és főképp ne pletykálkodjon, terjesztgessen hamis, nem valós dolgokat híreket, ezt az emberek általában nem szeretik. Erre ő elnézést kért, és biztosított nagyon igyekszik, tulajdonképpen régebben sosem csinált ilyesmit, csak egy ideje, amióta már teljes mértékben megelégelte a kiközösítést - igen, elmesélte, hogy látványosan ki van közösítve a többi nővér közül, ők állandóan csak piszkálják, és hát nem valami kedvesen bánnak vele (én meg még azt hittem, felnőttek vagyunk, és egy kórházban dolgozunk, nem egy gimiben lébecolunk tizenöt évesen, de mindegy) -, azóta kezdett el így viselkedni. Mert állítólag észre akarta vetetni magát. Nos, hát gondolom, neki is feltűnt már, ez nem igazán jött be.

Aztán úgy minden szépen lassan felkerült. Ő elmondta milyen észrevételi voltak, aránylag még normálisan és teljesen ésszerűen is érvelt, én pedig azért elismerve néhány egészen apró hibát, és a szörnyű „rajta töltöttem ki a haragom nagy részét Patrick helyett”-ért bocsánatot is kértem, merthogy igen, valóban volt hasonlóra példa, ha jól emlékszem. Végül, eljutottunk odáig, hogy lezártnak tekintjük a dolgot, és ha nem muszáj nem hánytorgatjuk többé. Majd így mindenféléről beszélgetni kezdtünk. Legfőképp rólam persze, amit mondjuk én annyira nem díjaztam, de őt mindenképp érdekelte, hogy telnek a napjaim kismamaként.

- Kötök – mondtam, úgy gondolván ez az egyetlen szó is mindent elárul, Karol pedig már sokkal jobb hangulatban nevetni kezdett. Fogalmam sincs, mi olyan szórakoztató ebben.

- Kötsz – ismételte, aztán mikor csak újra belegondolt, röhögésben tört ki.

- Most miért? – Ekkor egyébként már újra visszatértem az eredetei elfoglaltságomhoz, tehát vasaltam, és miközben ezt kérdeztem, széttártam a karjaim, na ja, a vasaló pedig akkor is a jobb kezemben volt.

- Te igazán nem az a kötögetős lány vagy – törölgette a szemeit.

- Most úgy komolyan. Ha mondjuk úgy két hónappal ezelőtt láttál volna először és utoljára,  megmondanád, hogy megtartok egy babát, aki hát… hogy is mondjam, nem épp egy boldog házasság gyümölcseként születik majd, tudod, afféle „becsúszott” gyerek, illetve hogy a napjaim nagy részét azzal töltöm, hogy babaváros blogokat böngészek, és egyre csak azon morfondírozok, hogy ha fiú lesz, már pedig remélem, hogy az lesz, Benjamin vagy Alex legyen, vagy esetleg Benjamin Alex, vagy Alex Benjamin?

- Na jó, oké. Nem.

- Na látod. Kezdem azt érezni, tényleg igazad volt abban, mennyit változtam.

Egy ideig végül csendben maradtunk, én végül is el voltam ahogy, egyébként is ő jött hozzám azzal a feltett szándékkal, hogy beszéljünk, gondoltam, hogy majd szól, ha akar. Persze, láttam rajta, hogy eléggé gondolkozik, és szinte hallottam, ahogy kattog az agya.

- Fiút szeretnél?

Valahogy sejtettem.

- Igen.

- Miért?

Na igen, már kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de aztán két okból is becsuktam. Mert egyrészt mondhattam volna, hogy Mariann miatt, viszont úgy éreztem, hiába beszéltük meg az imént, hogy mi két meg nem értett szomorú szamuráj ezentúl összetartunk, ergo simán rendeztük a viszonyunkat magunk közt, szóval, most szent a béke, és elvileg minden olyan, mint régen, de nem, még nem elég felkészült arra, hogy tudjon róla. Persze az is lehet, hogy Patrick már „véletlen elkotyogta” neki, de mivel eddig még nem szólt, és nem támadott le miatta, hogy márpedig, hogy képzeltem egy újszülött babát magára hagyni, arra tudtam következtetni, hogy vagy megfogadta a tanácsom, és úgy döntött, nem szól bele, vagy tényleg nem tudja. Nos, nem tudom. Másrészt meg igen, Mariann ha jól láttam, és az orvosok sem hazudtak, nőnemű, viszont ez egyáltalán nem ok arra, hogy én most görcsösen fiú gyermeket akarjak. Egyszerűen csak fiút szeretnék, természetesen egy lánynak is nagyon-nagyon örülni fogok, végül is mindegy nekem, a lényeg, hogy egészségesen és bármiféle nem kívánt komplikáció, baleset között jöjjön a világra. Ja, és hogy a továbbiakban nagyon szép, teljes élete legyen, amiért ugye már én felelek. Ja, azért néha megkérdőjelezem, mire is vállalkoztam.

- Mert. Nincs különösebb oka.

- És komolyan így akarod hívni őt?

- Mert most miért? – hőköltem meg. Meg is állt a kezemben a vasaló.

- Aj! – sóhajtott – Ezek olyan sablonos nevek. Úgy értem, minden második embernek ma ez a neve.

- Hát, de… gondoltam, ezek úgy a világ bármelyik más táján „ismertek”, és így mondjuk anyának sem baj, ha…

Igen, és ott átgondoltam, végül rájöttem:

- Szar nevek, mi?

- Nem szar – mentegetőzött azonnal. -, csak tőled azért nem ezt vártam. Hanem valami sokkal különlegesebbet.

- De mit? – Napokat töltöttem azzal, hogy az összes létező német nevet átböngésszem, mégsem jutottam semmi eredményesre.

- Nem tudom – vont vállat. – És ha lány lesz?

Ja, igen, azt nem említettem, hogy csak fiú neveket böngésztem, és tényleg, semmi bajom a lányokkal (elvégre én is az volnék, vagy mi), de… nem tudom, ez így kimaradt. Hanem aztán pont egy virágmintás ing került  kezeim közé, mint a következő „páciens”, ami vasalásra vár, amikor így szóltam:

- Margareta.

- Mi? – kapta fel a fejét Karol. Biztos elgondolkozott valamin. Előfordul.

- Mi lenne, ha Margareta lenne a neve?

- Margareta? – gondolkozott. – Csak így, simán, ahogy kiejtem? – Vadul bólogattam. – Hm, tetszik – mondta aztán.

- Komolyan? – Na jó, kicsit fura volt, hogy itt vártam, tetszik-e neki ez a random névötlet, ami tényleg az ingen levő növényekről jutott eszembe (igen, fura ingeim vannak, tudom), de ami még furább, hogy képes lettem volna elvetni, ha neki nem annyira jön be.

- Teljes mértékben. Pontosan erre céloztam. Nem túl dizájnos, nem túl modern és idióta – Azt hiszem, tudom, milyen nevekre célzott. –, de azért nem is olyan, ami minden második embernek van. Tetszik, tényleg.

Nos, ezen felbuzdulva, elhatároztam, hogy keresek majd hasonló, nem túl csicsás, de valami ritka szépen hangzó fiú nevet, és megígértem, majd tájékoztatom.

Végül ismét csendben töltöttünk pár néma másodpercet, mikor úgy éreztem, meg kell szólaljak. Mert igen, nem csak most, hanem akárhányszor nevek után böngésztem, szöget ütött a fejemben egy gondolat:

- Hé, amúgy Karol – kezdtem, mintha ez amúgy annyira nem lenne fontos, és nem ezen kattognék már jó ideje.

- Tessék?

- Nem kéne amúgy Patrickkal így… egyeztetni?

- Mi? – ráncolta a szemöldökét.

- Hát tudod, így megbeszélni vele ezeket a neveket, minden… meg én ehhez nem értek, de most akkor az ő vagy az én vezetéknevemmel kell a gyereket…

Karol csupán csak sóhajtott egyet, de ezzel is kellően elhallgattatott. Bizonyára sületlenségeket beszéltem.

- Nézd, Vanda… - Igen, meglehetősen rosszul kezdődött. - … nem kertelek, Patrick nagyon szarul van. Mármint, egyáltalán fogalmam sincs hol van egyáltalán.

- Mi?

- Szóval, mióta tudod… te és az a focista… gondolom, nem lep meg, de az öcsém azóta kicsit elzüllött. Tudod, mintha egy kamasz lenne. Meg például nem jár be dolgozni. – Ezt az utolsót úgy mondta, mintha ez épp elég magyarázat lenne mindenre. Tulajdonképpen az is volt.

- Mit szól ehhez Kratzer?

- Igazán? Semmit. Tudja.

- Mit?

- Hát hogy mióta te meg Marco Reus együtt vagytok…

- De mi nem vagyunk együtt… – Úgy jelentettem ezt ki, mintha teljesen egyértelmű lett volna, hiszen az is volt, viszont Karol szinte sokkolva ült előttem.

- Hogyan?

- Jó, lehet, az elmúlt időben kicsit sok időt töltöttünk együtt, de mi nem „járunk”, nincs köztünk az ég világon semmi.

- Komolyan!?

- Már miért lenne? – fújtattam, és újra kezdett felforrni a vérem, merthogy gondoltam, ez mindenkinek tiszta, de nem, úgy látszik, nem az.

- Csak mert tele van vele az egész Facebook, és a különböző híroldalak. Én az újságban láttam a minap…

- Hogy mi van?

Helló, „déja vu”!