Harmincegyedik rész

Na hellóka! 

Gyorsan ki is fejezném az őszinte sajnálatom, hogy nem tegnap hoztam a részt, illetve hogy ma is ilyen későn. Már rég kész volt a rész, de így miután egyszer átolvastam, szinte kiáltott nekem egy kis javításért. Szóval, még egyszer bocsánat.

Viszont, most már itt vagyok, ragyogok! :)

Nem tudom, amúgy én most kicsit haragszok Vandára, valószínűleg ti is megértitek, miért, esetleg írjátok meg kommentben, mi a véleményetek róla. 

Addig is jó szórakozást!

Illetve jó éjszakát! :)

Legközelebb a blog szülinapján találkozunk!

Puszika :*

ui.: Elnézést, hogy most nem tudom, képpel fokozni az izgalmat, de nem a saját gépemről vagyok, erre meg most úgy nem szívesen mentegetnék le, mert jellemző, hogy azután elfelejtem kitörölni. Otthon egyébként is több tíz mappám van csak a blogra szánt képekkel, szóval ha nem baj... :)

Nem, nem, nem és mindenekelőtt nem! Egyáltalán, mi ez? Hogy gondolt ő ilyet? Mit hitt? Ó, Istenem! Hát létezik ilyen?

Legalább három percig álltam előtte némán és magamban a legnagyobb erőmmel csak azon voltam, hogy feldolgozzam, amit hallottam. Ami azt illeti, mostanra már egész jól kezeltem az efféle sokkhelyzeteket, és ilyenkor mindig csak arra tudtam gondolni, hogy így a baba is minimum olyan jól edzett lesz, mint én, ami talán nem lenne akkora hátrány, de ez az ár, amiért fizetnem kell érte… Nos, ez már a kevésbé kellemes része a dolognak.

Abban sem voltam igazán biztos, hogy meg tudok szólalni. Valami beragadt a torkomnál, és azon kívűl, hogy ki- illetve benyitogatta a számat, mintha egy aranyhal lennék, egy árva hangot nem hagyott kiadni. Patrick pedig csak nézett rám nagy, kék szemeivel, és a válaszomra, feltehetően egy pozitív válaszra, várt.

De hát az nem lehet! Ő nem lakhat nálam. Ilyesmire még csak akkor sem tudtam gondolni, mikor volt köztünk valami. Mikor még nem gázolt belém vagy ötvenszer. Az már régen volt, de igaz volt, mégis… meg sem fordult a fejünkben ilyesmi, és most… Ó, hogy én mennyire nem éreztem magam jól! Leírhatatlanul rossz érzés költözött belém.

Viszont valamit szólnom kellett, és azon kívűl, hogy a fejemben levő hangocska, aki amúgy vagy ellopta a hangom, vagy csak kísértetiesen hasonlít az övé az enyémre, folyamatosan egy szót skandált, még rengeteg kérdésem is volt.

- Hogy-hogy nem tiéd az a ház?

Meglepte, hogy kérdezek, és valószínűleg arra is felfigyelt, mennyire más, remegős a hangom, illetve, hogy mennyire falfehér az arcom. Bár, ezt az utóbbit én pontosan nem tudhattam, de mivel erősen remegtek a térdeim, következtetni bírtam, hisz’ a kettő nálam mindig együtt jár.

- Hát… - kezdte. -… Lizáé, én egyszerűen csak ott laktam…

- De miért? – Nem értettem. Őszintén nem értettem, hogy mi a franc is van velük, kettőjük között, na meg Hannával… Minden nagyon zavaros volt nekem, és úgy éreztem, innom kell egy pohár vizet, különben elájulok.

- Mikor megismertük egymást, még Karolnál laktam, de az ő nyakukon nagy teher voltam, és mikor megismerkedtem Elizabeth-tel teljesen evidensnek tűnt, hogy odaköltözök. Végül is, ilyen szempontból tök jól is jött.

- Ez undorító – kortoltam pár hideg kortyot, de annak a víznek a mézédes íze valahova elbújt, merthogy akkor valami borzasztóan keserűen hatott.

- De nem, Vanda… én megmagyarázom mindjárt, csak kérlek, hadd legyek itt pár napot!

Egyszerűen az a szó, az a nyamvadt kis szó, még tudott kitörni a mellkasomból, így tovább kellett kérdezősködnöm.

- Nem gondoltál esetleg arra, hogy saját lakást vegyél, vagy valami albérlet, valami…?

- Most nem vagyok sok pénz teljében…

- Nem csak mostanra gondoltam, hanem úgy bármikor. Mikor, mondjuk először felnőttnek merted nevezni magad.

Nos, ez az utolsó kicsit erősre sikeredett, legalábbis talán megfogalmazhattam volna szebben is, de mégis úgy tűnt, Patrickot nem különösebben zavarja.

 - Igen, hiba volt, hogy nem tettem meg, de most nem arról van szó, csak… Pár nap, Vanda, nem kérek sokat.

- És miért nem húzod meg magad egy ideig valamilyen panzióban? Rengeteg van a városban, ha jól tudom.

- Mint mondtam, nem vagyok…

- Ezek nem kerülnek sokba. Ha akarod, adok kölcsön.

- Jaj, Isten ments! Nem kell. Csak egy kis időre, kérlek…! Mindenféle hátsó szándék nélkül. Hozzád sem fogok szólni. Megpróbálom túltenni magam rajtad, és nagyon jó úton haladok már, nem lesz velem semmi baj… Kérlek!

Egy pillanatra azt hittem, le fog térdelni elém, végül szerencsére nem tette, mégis annyira zavarba hozott, ahogy ott könyörgött nekem. Ahogy a kemény srác, a rendíthetetlen, felnőtt, tudatos és következetes Patrick Kellner lealacsonyítva magát, összekulcsolt kezekkel, csillogó szemekkel kérlelt engem, hogy fogadjam be pár napra.

Kérdeznem kellett.

- Miért hazudtad azt, hogy Elizabeth a feleséged?

Erre hirtelen kiesett a szerepéből, de hamar visszarendült, és így szólt:

- Elmondom. Mindent elmondok,Vanda, amit csak tudni akarsz. Elizabeth-ről, Hannáról…, Mariannáról…

Igen, valahol azokban a másodpercekben meg is lettem fogva. És valahol éreztem; a belső hang is jól hallatóan azt ordította nekem, hogy csak zsarol, és ne engedjem, hogy ismét a közelembe férkőzzön, de akaratlanul is meggyengültem. Naivitás lenne? Á, nem. Ez a bűntudta nevezetű barátom, aki azóta a legnagyobb haverom, mióta Marianna nélkülem kell hogy élje az életét.

- Mégis mennyi napra?

Patrick kék szemei rám villantak a padló tanulmányozásából, és egy széles mosoly terült el közben az arcán.

- Nem sokra, ígérem, tudom, hogy neked is megvan a saját bajod…

- És hol vannak a cuccaid?

- Lizánál. Meg van pár a kocsiban. Az utazásból maradtak. Majd kimosom, nem kell fáradnod vele.

Valahogy annyira fura volt nézni, ahogy belelkesült. Nem kifejezetten rossz, de azért nem is olyan jó. Igazán, felhőtlenül boldognak tűnt. Ilyennek pedig utoljára akkor láttam, amikor még minden rendben volt köztünk. Feltehetőleg most sem annak örül, hogy fedél kerül a feje felé. Persze, látszik rajta, mennyire próbálkozik, de még nincs azon a szinten, ahol érdemlegesen titkolni tudná, mennyire szeret engem. És ez valahol engem nagyon-nagyon frusztrált, és sok tekintetben lehozott az életről. Szebb lenne a világ, ha ez inkább boldoggá tenne, mintsem kínozna, de mindegy. Kár is lenne ebbe belemennem.

- Hé, kimondta, hogy jöhetsz? – próbáltam még így az utolsó percekben lelombozni, vagy úgy valamit tenni az ellen, hogy mindez ne történjen meg. Hogy még csak véletlenül se jussunk oda ahonnan elkezdtük, nem beszélve arról, hogy ha Marco ezt meg tudja… Márpedig, biztos, hogy meg fogja tudni. Biztos, hogy olyan szerencsével fogok járni, biztos, hogy egy örök életre meg fogom bántani, és biztos, hogy soha többé nem áll majd szóba velem.

Egy értetlen kék szempár bámult rám, én meg egyszerűen valamiféle megmagyarázhatatlan gyomorgörccsel, hányingerrel, lázzal, és jóformán minden bajjal, ami csak megeshet, küszködve, eleresztettem egy hamis mosolyt. Remélem, tudja, hogy csakis a lányomért teszem, és semmi másért.

- Jó. Szombat este van. Hétfőn ugyanekkor már nagyon nem szeretnélek itt látni. Vagy tudod, mit? Már reggel öt órakor kirángatlak az ágyból, és elpaterollak a fenébe, ha pedig nem viselkedsz, Patrick, akkor csak gondolj arra, hogy nagyon-nagyon meg fogsz bántani. Remélem, te sem akarod.

- Nem, persze, hogy nem.

Amikor lement a kocsihoz a cuccaiért, gyorsan berohantam a fürdőszobába, és megmostam az arcom párszor csípős, hideg vízzel. Hogy én mit tettem? Hogy lehettem ekkora idióta? Hogy vállalhattam ekkora kockázatot a lányért, akit még csak nem is ismerek? Hogy tehettem? Ezek és hasonló kérdések kavarogtak bennem, mikor a tükörbe néztem, és pár hosszú percig keményen, egészen megvetően bámultam az onnan visszanéző lányra, nőre, akármire.

Valóban sokat változtam volna? Valóban ennyi mindenen keresztül mentem volna? Pedig tisztán emlékeztem az első estémre itt, Dortmundban. A búcsúra anyától és Gábortól, a repülőútra, Herr Schwarzra, a kórházra. Az első munkanapomra, a vörös recepciós ribancra. Az első műtétemre. Marco első látogatására. A randinkra. A kutyás fiúra. Suzy és Bo – tisztán emlékeztem rájuk. Az első élő Dortmund-meccsem, Patrick lehetetlen BVB-szemüvege. Patrick. A randik abban az ócska étteremben. A borok. A pincérek. A Jetta. A baba.

Bár lelkileg igazán instabil talajon álltam abban a pillanatban, azért egy valamit biztosan kijelenthettem: Mikor felültem arra a repülőgépre, soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen élet vár Dortmundban. Hogy ez lesz az, amiről én úgy álmodtam. Ez fix. És talán nem kellett volna annyit ábrándoznom, és most nem érne akkora atrocitásként, hogy igazából semmi sem úgy történik, ahogy én szeretném, és semmit nem tudok befolyásolni. Az egyetlen dolog, amit tehetek, azt viszont ahhoz képest egész jól csinálom, hogy sodródom az árral. Nincs más lehetőségem, és teljesen meg van kötve a kezem.

Mire azzal a levakarhatatlan vigyorral az arcán Patrick visszatért, előszedtem egy plédet neki, meg egy párnát. Kipakoltam őket a kanapéra, és úgy éreztem, ennyit tudok tenni érte. Annyit, hogy éppen ne aludjon a szabad ég alatt. Aztán hozzáfogtam a vasalás további hátramaradt részéhez, és próbáltam a legnagyobb mértékben figyelmen kívűl hagyni, ahogy Patrick tevékenykedik. Úgy értem, lecsapta a kofferjét a szoba közepére azzal a célzattal, hogy kipakoljon. Viszont én ezt nem igazán értettem. Két napra felesleges kipakolnia, de mindegy is. Nem szóltam. Hanem aztán azt láttam, hogy szép lassan behordja a ruháit a fürdőbe, és egy ködös sejtés szerint bepakolta őket a mosógépbe.

- Ugye, nem baj akkor, ha kimosom őket?

Értetlenül megráztam a fejem, és egy sóhajtással elfújtam az arcomba lógó fürtjeimet.

- Tőlem aztán. Tudod kezelni?

- Persze.

- Akkor szuper.

Ezzel úgy tizenöt percig teljesen jól el is volt, de aztán láthatóan unatkozni kezdett, és mindenféle bugyuta kérdéssel zaklatni kezdett.

- Miért nincs semmi érdekes a tévében? Mi ez a kötögetős magazin? Mi lesz holnap a reggeli? Kávéfőző van? Nagyon meleg lesz itt fent az éjszaka? Zavar, ha kicsit horkolok?

- Patrick – emeltem rá szép lassan a tekintetem, afféle „oké, most már nagyon kezdek kifogyni a türelmemből” stílusban, csakhogy megértse, én nem az az ember vagyok, akivel ilyesmit lehet játszani. -, mi lenne, ha inkább arról beszélnél, amiről megígérted?

- Ja, persze – nevetgélt kínjában. – Mit szeretnél tudni?

És az tűnt a legalkalmasabb pillanatnak, hogy végre rájöjjek mindenre, amire csak akartam. Már előre virultam attól, mennyire jó lesz, hogy ha nem is annyi mindent, de megtudok dolgokat a lányomról. Vagy mondjuk, úgy általánosságban választ kapok az engem feszítő kérdésekre.

- Kezdetként például, hogy honnan a francból ismered Mariannát?

Mintha csak sejtette volna, gyors a padlóra szegezte a tekintetét, és olybá tűnt, onnan szedi össze a gondolatait, majd így szólt:

- Ugye, említettem korábban, hogy a szüleim Budapesten laknak, és hát innen…

Hú, azért azt, hogy ennyire bőbeszédű lesz, nem gondoltam volna.

- Nem értem.

- A muterom óvónő, és mikor legutóbb voltam náluk, benéztem hozzá az oviba, és ott láttam. Ennyi igazából.

Ahhoz képest, hogy csak „ennyi” volt, még inkább nem értettem.

- De honnan tudtad, hogy ő az én gyerekem?

- Anya mesélte. Azt nem tudom, honnan, de tudta, hogy nem a szülei az igazi szülei, és valahonnan tisztában volt azzal is, hogy te vagy az anyukája.

Ezen aztán már jó sokáig elgondolkoztam. Így már valamelyest értettem is. Borzalmas volt hallani. Azonban megérte mindenképp, hiszen minden kis információ morzsa számomra olyannak tűnt most, mint a víz, vagy a levegő. Rengeteg rossz érzés támadt bennem, de egyszerre jóval meg is könnyebbültem.

- Hát Pesten lakik…

- Budán lakik – helyesbített Patrick, mire én azonnal rávillantam. – Aaa…az anyukám egy budai óvodában dolgozik, és a kislány is valahol arra felé lakik.

Erre végül nem reagáltam, hanem gondolván, nem fog örökké tartani ez a pillanat sem, kérdeztem tovább. Közben meg azért figyeltem a ruhákra is, hogy ne égjenek ki.

- Patrick… szerinted a nevelőszülei tudják?

- Mit?

- Hogy én vagyok az a édesanyja.

Megvonta a vállát.

- Ha tudnák is, nagyon nem érdekelné őket, hisz’ nem ismernek.

- És szerinted… ő tudja?

Erre ugyancsak megvonta a vállát, de már korántsem olyan stílusban, mint az előbb.

- Nem tudom. Nem hiszem. Talán ha idősebb lesz, majd elmondják neki. Addig felesleges, úgy sem értené.

- De azután…, azután meg nem lesz jó neki. Meg fog haragudni rájuk, amiért becsapták őt, és kifog borulni a tudattól, hogy az anyja a kórházban hagyta szülés után.

- Egyáltalán nem biztos. Viszont nem is a te dolgod már. Az ő kezükben van az élete.

- De szerinted rendesek? Jól bánnak vele?

- Egészen biztosan – bólintott, és hirtelenjében olyan különös érzés fogott el, ami egyszerre nehezítette el a gyomrom, de könnyebbített is meg azonnal. A lábam már zsibbadt, mégis olyan súlytalannak éreztem magam. A kék szempár pedig követte minden mozdulatom.

- Úgy utálom magam amiatt, amit tettem. – Szigorúan csak a ruhaneműkre figyeltem, és csaknem ráhajoltam a vasalódeszkára. Mintha el akartam volna bújni, vagy valami.

- Nem kell. Igazából nem azt mondom, hogy nem volt egy végtelenül rossz döntés, de nem a te hibád. Ne magadat okold!

- Akkor mégis ki mást? Ha nem lettem volna egy…

Csak azért nem fejeztem be a mondatot, mert Patrick hirtelen rám villantotta macskatekintetét, és mintha ezzel arra kért volna, ne folytassam. Ne mondjam el. Mintha ő nem akarná hallani. Vagy mintha ő már eddig is jól tudta volna.

Hatalmasat nyeltem, majd egy két csendes másodperc után, végül kérdeztem tovább:

- Te láttad őt?

Várt egy kicsit, mielőtt bólintott volna.

- És milyen? Hogy néz ki?

Ezzel ismét kicsit várt, majd miután egy mélyet sóhajtott, elmosolyodott:

- Gyönyörű. És hogy így belegondolok, nagyon hasonlít rád. Ugyanolyan kék szeme van mint neked, és az arca… Tündéri. Ja, és barna haja van. Hosszú, barna haja.

- Tényleg?

- Igen – erősítette meg egy kedves mosoly kíséretében. Mintha annak örült volna, hogy engem most mennyire boldoggá tesz azzal, amiket mond. Merthogy hallván, magam elé képzelvén a lányomat, valami megmagyarázhatatlan, érthetetlen és rendkívül édes érzés fogott el, ami végig száguldott az ereimben, megkétszerezte a szívverésem, végül pedig egy fülig érő vigyorban végződött.

Azt sem tudtam, hirtelen, mit mondjak. Hogy mi lenne az, ami Patrickot érdekelné még a témával kapcsolatban. Vagy van még valami kérdés, amit feltehetnék? Annyi dolog tolongott egymás után bennem, annyi mindennel úgy tisztában szerettem volna lenni. Közben, elpakoltam a vasalás után, és egy bögre tejet szürcsölgettem, majd leültem a fotelbe. Csak ennyit mondtam:

- Köszönöm.

Első ízben értetlenül bámult rám, aztán megpróbálván a legkeményebben, bólintott egyet, végül így szólt:

- Ez a minimum, amit tehettem érted. Ha esetleg vannak még további kérdéseid, és tudok rájuk válaszolni, akkor nyugodtan felteheted.

- Köszi. De én azt hiszem, most megyek aludni. Felőlem tévézhetsz még, csak ne túl hangosan, mert elég nyugtalanul alszom mostanában.

- Ja, oké, persze.

- Rendben.

- Hé, adsz jó- éjt-puszit?

Hatalmas szemekkel meredtem rá jó néhány pillanatig, amint a kanapén elterülve békésen néz hol rám, hol a mögöttem levő televízióra, mire aztán elröhögte magát:

- Csak vicceltem. Jó éjt! – És szerencsére egy karsimítással megúsztam.

- Jó éjt! Köszönöm még egyszer.

Már a szobaajtónál jártam, mikor még utánam szólt:

- Vanda…

- Igen?

- Nem szoktál gondolkozni azon, hogy ki lehet az apja?

- Dehogynem. Miért?

- Csak kérdezem. Szerinted mi van vele? Nem kerested?

- Nem, de megfordult már a fejemben. Viszont, érted… hol keressem?

- Passz. Lehet közelebb van, mint hinnéd.

- Gondolom. Egy utolsó, aljas, börtöntöltelék féreg, miben fogadunk?

- Ahogy érzed – nevetett. – Én nem tudom.

- Talán jobb, hogy nem is merem.

- Valami tuti szerrel etethettek, ha nem emlékszel rá.

- Ó, na ja! A régi szép idők – És ebbe a lehető összes cinizmusomat megpróbáltam belesűríteni. – De jó éjt! Reggel majd elmehetsz a boltba kajáért. Ha már itt vagy, legalább hasznod is legyen.

- Oké, oké. Szép álmokat!

Bár, az álmaim szebbek nem lettek, sőt valószínűleg nem is álmodtam semmit sem, valamivel könnyebben, nyugodtabban aludtam el. Nyugodtabban, mint ezelőtt jó ideje.

Persze, ekkor mindig az történik, hogy elromlik. Úgy jóformán minden. Igazából meg sem lepett már, nem is nyújtott semmi újat. Tudtam, hogy ha valami egyszer valaha jól sikerül; ha hosszú idő után egyszer úgy alszom el, hogy nem kétségek közt, fájdalomban, szenvedésben és mérhetetlen mennyiségű frusztrációban vergődök, hanem egyszerűen csak konstatálni tudom magamban, hogy igen, végre, van reményem arra, hogy újra minden jó legyen, hogy csendesedjenek a dolgok, hogy legyen egy kicsit normális, unalmas, de mindenképp nyugodt, boldog életem, akkor újra minden balul sül el. Tisztában voltam ezzel az ördögi körforgással, és őszintén, nem is számítottam másra.
Napközben minden jól is ment. Ugyan Patrick még mindig idegesített, és ostoroztam is magam rendesen, amiért befogadtam, de már csak egy éjszaka volt hátra, amit ha fél lábbal is, de simán kibírtam volna. Azért pedig, amiket tegnap megtudtam; azért a fura, de rendkívül jóleső beszélgetésért még meg is érte. Nehéz áron, de meg. 
Az ígéretét be is tartotta, hozott a boltból egy csomó kaját, és kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy  kifizessem az árát. Sőt, az ebédnél is segített, így valamelyest még meg is tudtam elégedni, úgy hellyel-közzel megbékélni a fennállt helyzettel. Délután aztán még elugrott valahova, aminek nem csak azért örültem, mert végre egyedül lehettem egy kicsit, hanem mert egyáltalán nem kötötte az orromra, hova megy, mit csinál, kivel van, így valamelyest be is bizonyította, hogy már nem függ annyira lényegesen tőlem. És ennek én nagyon örültem. Egészen jól alakult minden jó formán, és ez bár, hiába is tagadtam volna, elég fura volt, és frusztrált is jó mélyen, de hagytam. Azután jöttek a rossz dolgok.
Nagyjából fél hétre ért haza, addigra főztem tejbegrízt, meg csak úgy általánosságban tevékenykedtem a lakásban. A délután folyamán egyébként végig kötögettem az erkélyen. Már egy csomó dolgot készítettem a babának, meg magamnak is, ami főként nagy büszkeséggel töltött el, hisz' korábban nem a kézügyességemről voltam híres. Miután ettünk, ő letelepedett a kanapéra, és felvetette, hogy nézhetnénk filmet. Ez igen jó ötlet lett volna, őszintén, még akadt is kedvem hozzá, de tekintettel arra, hogy egy napja sem volt, hogy Marcoval ugyanezt, ugyanígy már megtettem, túl groteszk, és túl bizarr, meg úgy túlságosan is... nem tudom, fura lett volna, úgyhogy inkább azt hazudtam, hogy nincs kedvem, de ő nézhet, amit akar, Marco filmjei, nem az enyémek.
Hanem aztán fél nyolc volt, mikor csengettek. Az elsődleges tippem Karol volt, a másodlagos - igazából fogalmam sincs, miért -, Herr Schwarz, a főbérlő. Rég láttam már, miért ne ugrott volna fel csak úgy simán megnézni, vagy valami? Még örültem is volna neki. 
Akkor sokkal jobban, mint Marco Reusnak, aki csakúgy, mint tegnap, a falat a lehető legnagyobb lazasággal támasztva, zöldeskék szemeivel és a világ legaranyosabb mosolyával bámult rám, mikor ajtót nyitottam neki. Nekem meg ott helyben végem is lett. Több szempontból is. 
- ööö... szia! - motyogtam túlságosan is bénán ahhoz, hogy leplezni tudjam, valami gáz van. 
Merthogy azonnal az agyamba villant Patrick, aki a lakásomban volt, a kanapémon feküdt, és vagy tévét nézett, vagy keresztrejtvényt fejtegetett unalmában. 
Te jóságos ég!
- Szia. Zavarlak? - Jó hír, hogy a focista ezek szerint nem hülye, így azonnal levágta, hogy gond van.
- ööö... nem...
- Akkor beengedsz?
Oké. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Elküldeni nem akartam, hisz' mindig nagyon örülök, ha láthatom, Viszont, nem mehetett be. Nem láthatta, hogy Patrick itt van. Tuti, hogy félreértette volna. Tuti, hogy valami nagy szörnyűség lett volna. Bár, mondjuk így történt, szóval mindegy is.
-... azt most nem lehet...
- Mi? - nevetett. - Miért? Vanda, mi bajod?
Na ja, semmit nem tudtam mondani. Én nyomorult! Én idióta nyomorult! Nem kellett volna befogadnom Patrickot. Nem kellett volna semmit tennem. Akkor pedig fel kellett volna akasztanom magam, merthogy jól tudtam, én nem vagyok normális ember.
Csakhogy a befogadott vendégem akkor kinyitotta azt a hülye száját. Megszólalt, és nagyjából ekkor kezdett úgy elromlani minden.
- Ki jött, Vanda?
Marco tizedmásodpercek alatt felismerte ezt a hangot, majd gyorsan rám nézett valamiféle válaszra várva, én viszont óriási szégyenemben égve csak annyit tudtam tenni, hogy lehajtom a fejem. Mintha azon a kurva padlón lenne bármi érdekes is.
Aztán fogta magát, és utat törve magának, bement. Másodpercekkel később rohantam csak utána; mire odaértem, ő és Patrick egymással szemben álltak egymással, és némán, a létező legnagyobb utálattal néztek egymásra.
- Marco...ez nem az, aminek látszik...
Később szólalt csak meg. Sosem hallottam még ilyennek.
- Hát akkor mi a franc!?
- Nézd... - kezdtem volna, de óh, nagyon halk és rekedt volt a hangom. Nem voltam benne biztos, érdemes-e megszólalnom egyáltalán. 
- Most miért ordibálsz vele? - kérdezte hirtelen Patrick megdöbbentő, jéghideg nyugodtsággal. Marco ettől csak még jobban begőzölni látszott.
- Még te véded meg? Uram Atyám!
- Most mi bajod van?
- Van fogalmad róla, hogy ki vagy? Hogy mit tettél vele? Mit keresel itt? Nem akar látni téged!
- Itt alszom - közölte még mindig olyan hidegen. Nekem pedig felfordult a gyomrom. Á, nem is tőle. Saját magamtól.
- Mi!? - üvöltötte a focista teljesen önkívületi állapotban, majd egy megsemmisítő pillantást vetett rám. Tudtam, miért kapom. Jól tudtam. Meg is érdemeltem.
- Jól hallottad, öreg. Itt alszom. Itt lakom nála.
- Csak ideiglenesen - nyögtem, de jó formán meg sem lehetett hallani. 
- Ez most komoly, Vanda!? Hiszen gyűlölöd!
- Szeret engem - válaszolt helyettem Patrick, mire hirtelen rámeredtem. Most akkor ki van velem? Vagy mindenki ellenem dolgozik?
- Lófaszt! - üvöltötte a szemébe Marco. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy ő tud így is viselkedni.
- Komolyan. Ő mondta. Igaz, Vanda?
- Nem! - tiltakoztam erőtlenül.
- De, ezt mondtad. Tegnap. Nem emlékszel? Mindig is szerettél engem. Aggódtál miattam. Ne tagadd! Így volt!
- Így volt? - meredt rám nagy szemekkel Reus, én pedig ott azonnal megszakadtam. Miért kell ezt csinálni velem?
- Nem - hazudtam ismét, de ő úgy nézett rám, mint aki pontosan tudja, hogy nem igaz. Mint aki pontosan tudja, és eddig is, végig jól tudta, még mindig érzek a doktor iránt valamit.
Végül így szólt:
- Jó, ha te itt alszol, akkor ő meg nálam. Gyere!
És megragadta a karom, majd maga után rángatott a szobámba. Kitárta a szekrényem ajtaját, és kidobálta a ruháimat. Ami csak a kezébe akadt, mindet.
Megértem, hogy rosszat csináltam. Oké, szörnyűséget csináltam, nem kellett volna befogadnom Patrickot; utálnom kéne őt azok után, amit velem tett, de most Marco... nem értettem, miért csinálja ezt. Normál esetben örülnöm kéne, hiszen konkrétan "elhívott" magához, láthatom a házát, aludhatok nála, ott lehetek vele; ez minden, amit akartam mióta csak megismertem, viszont mégsem tudtam úgy örülni, ahogy kellett volna. Nem tudtam elsiklani a tény felett, hogy úgy bánnak velem, mint egy tárggyal. Akinek nincsenek érzései, gondolatai. Őszintén? Talán jobb is lenne, ha nem lenne.
- Gyorsan. Pakolj el! 
Előszedte az utazótáskám a sarokból, majd látva, hogy jelen pillanatban semmit nem tudok csinálni a kezeim tördelésén kívül, inkább ő maga rakta el a cuccaim. Majd miután befejezte, odahajolt hozzám, és letörölte az első, legördülő könnycseppjeim. Azt mondta: 
- El viszlek innen. Megmentelek tőle.
Annyira közel volt az arca az enyémhez, hogy éreztem a friss, mentolos leheletét. Adott egy puszit a homlokomra, én pedig még kiélvezni sem tudtam a kurva pillanatot, mert azzal a lendülettel ki is rángatott a szobából, és jó formán fellökve Patrickot kivonszolt a lakásból. 
Persze, Kellner sem olyan fából volt faragva, aki ezt könnyedén hagyta. Utánunk rohant, és még mielőtt Marco becsukta volna az ajtót, elkapta a karom.
- Vanda! - Nem kiabált. Ha tegnap könyörgött, most egyszerűen megszakadt a kérlelésben. Mélységesen szomorúnak tűnt, egy pillanatra meg is sajnáltam, de aztán így szólt: - Ő nem szeret téged, Vanda! Nem akar tőled semmit. Tudod. Csak játszik veled. Elhiteti veled, hogy ő a megmentő, de cserben fog hagyni...
- Miért? Te mit tettél, faszfej? - reagált helyettem Marco, mire Patrick akkor kezdett ténylegesen kibukni. 
- Neked ehhez semmi közöd baromarc! Mondd meg akkor! Mondd meg akkor, mit akarsz tőle! Hm? Mondd el neki, te buzi! Hm? Hadd halljuk! Nézz rá, és mondd el neki, te szarházi!
Félénken a focistára néztem, aki csak egy pillanatra emelte rám a teinketét, majd csak annyit mondott:
- Add oda neki a kulcsot!
- Mi?
- Add oda neki a kurva kulcsot, aztán menjünk innen!
- Bebebe... bent van. A polcon.
- Rendben, akkor gyerünk!
És én itt most nem akarok túlzásokba esni, lehet csak a várandóság miatt vagyok ilyen érzékeny, de Marco iszonyatosan erősen megrántotta a karom. És nem én voltam az egyetlen, aki ezt észrevette.
- Ne rángasd már, te idióta! - Majd egyszerűen csak fogta magát, és Patrick egy jókorát taszított a focistán, aki persze nem volt szívbajos, azonnal visszatámadt.
Csak álltam ott néztem, ahogy dulakodnak. Ahogy közben rettentő csúnya szavakkal és kifejezésekkel dobálóznak. Borzalmas volt. És még mindig a világ utolsó idiótája és a legszarabb embere voltam, de nem hiszem, hogy komolyan ezt kell kiérdemelnem. 
Közben feljött a lift, amit még korábban felhívtam. Kitárult az ajtaja, és mintha csak azt suttogta volna, szálljak be. Hívogatott engem, és én egészen öt másodpercig ha haboztam. Felkaptam a cuccaim, és anélkül, hogy a két fiú észrevette volna, beléptem. Csak akkor kapták már fel a fejüket, mikor becsukódott az ajtó. Esélyük sem volt. 
Egészen addig nem tudtam, mit csináljak, amíg ki nem értem a szabad, éjszakai levegőre. Őszintén, akkor sem biztos, hogy helyesen cselekeszem. De hát szoktam én olyat? Csak tárcsáztam, és az összes ismert imát elmormoltam addig, amíg valaki felvette. Pontosabban az egyetlen személy jelen helyzetben, akire talán lehetne számítani.
Mivel tudtam, pillanatok kérdése, és Marco is leér, szaladni kezdtem. Megpróbáltam valahova elbújni, amíg megtaláltam a hangom.
- Na mi van? - Az övé fáradt volt, és rekedt. - Valami baj van?
- Erik, értem tudnál jönni olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudsz? Adom a címet.