Harmadik rész

 Hellóka!

Először is sajnálom a hosszú kimaradást; de végre valahára kész! Itt van a harmadik rész!

Másodszor szeretnék köszönetet mondani Kikinek a csodás fejlécért és designért; és Líviának az építő jellegű kritikákért. Köszönöm, lányok!

Olvassátok szeretettel ezt a részt is! Komizzatok, iratkozzatok fel, pipáljatok!

Remélem, tetszeni fog!

Bridzsi xxx

Azon gondolkoztam, mit vegyek fel. Mégis mi a fenét művelek? Egész eddigi életemben nem jelentett problémát felöltözni, most meg épp azon görcsöltem, hogy jó-e az a világoskék ing vagy sem. Az összes zenekaros pólómat félretettem mondván, nem a lehetséges munkahelyemen kéne őket hordanom. Máskor.

  Egy fekete nadrágba gyűrtem a ruhadarabot, és egy ehhez hasonló kék színű tornacipőt húztam a lábamra. Elhatároztam, hogy ha esetlegesen a megjelenésemen és a viselkedésemen bukik el az egész, egyszerűen a vezetőség pofájába röhögök. Bár, erre nem hinném, hogy szükség lesz, mindenesetre nagyon kipróbálnám.

  Izgultam is. Anya, ugyan, még tegnap este válaszolt a legutóbbi üzenetemre, és biztosított, minden menni fog majd; a lényeg csak annyi, hogy ne legyek bunkó.Nem mondtam, de ezzel a tanáccsal nagyjából kitörölhettem a fenekem.

  Kilenc órára hívtam a taxit. Patrick nem mondott konkrét időpontot, így reméltem, az igazgató egész délelőttjét rám tudja szánni. Sok minden van a fejemben, amit szeretnék neki elmondani. Győzködni akarom őt, és végül győztes csatát akarok a hátam mögött. Azt szeretném, hogy elismerően biccentsen egyet, afféle "nem rossz" stílusban.

  Aztán még azt is meg kell hagyni, hogy nem épp a közelben van a hely. Sétával legalább fél órába telt volna. Mondjuk, az annyira nem vészes, nem mellesleg a séta még soha nem ölt meg senkit, de egyrészt most egyáltalán nem volt kedvem, másrészt meg valószínűleg oda sem találtam volna. Oké, hogy egy csomó táblára ki van írva, valamint a térképeket is feltalálták már, azonban ahogy magamat ismerem, képes lennék arra, hogy eltévedjek. Nem mellesleg, a sétálás megkívánja, hogy a gondolatainkba merüljünk, én, pedig, utálok ilyesmit csinálni. A gondolataim lezártak, és még jómagamnak sincs bejárás. Olyan ez, mint a szigorúan titkosan őrzött Coca-Cola recept.

  Miután kifizettem a taxit, bementem a hűs épületbe. Kint sem volt annyira tikkasztó meleg, de a sofőr képtelen volt az út alatt kinyitni az ablakot. Azt mondta, maradjak csöndben, és ne piszkáljam a gombokat. Végül nem szóltam vissza. A "nem-bunkózás" akkor kezdődött, mikor elhagytam a lakásom. Jó napja volt, és nem kapott egy Vanda-féle oltást.

  A hall inkább egy szállodára hasonlított, mintsem kórházra. Pár öreg bácsi az egyik asztalnál kártyázott. Annyira hangosan beszéltek, hogy az egyik öreglány, amelyik az automatánál kávét szürcsölgetett, odarontott a társásághoz, és egy erős kézmozdulattal tarkón vágta annak kopasz tagját.

  - Hát nem megmondtam, hogy csendben örüljetek magatoknak?

  Egy kisgyerek az utcai ruhát viselő anyja kabátját húzogatta, és sóvár pillantásokkal, rövid ujjaival a büfé felé mutatott.

  - Nem veszünk semmit, mondtam!

   A sötét hajú kisfiú csúnyán felköhögött, és pipaszár lábaival az egyik fotelhoz ment. Az arcát a tenyerébe temette, és rázkódó vállal pityeregni kezdett. Fura, hörgés szerű hang tört fel a tüdejéből, amitől akaratlanul is megrémültem.

  Mindeközben a recepciós pultnál ülő vörös lány engem bámult. Várt rám; szépen ívelt szemöldökeit felhúzta. Nem törődve tovább a kisfiúval, odamentem hozzá. Meglepődtem, mikor közelebbről szemügyre vettem. Fogadni mertem volna, hogy egy hónappal sem idősebb nálam.

  - Miben segíthetek? - nyávogott, és a szorosan kontyba tűzött frizurájából kiálló, apró babahajakat simította a füle mögé. Hatalmas kék szeme volt, és úgy nézett rám, mintha magam volnék a következő Megváltó.

  - A kórház igazgatóját keresem. Vanda Polyak vagyok - Jobbnak láttam, ha már így, megfordítva használom a nevem. Igaz, ez még német állampolgárság hiányában nem valami hivatalos, de nem túlságosan izgat.

  - Polak?

  - Nem - ráztam a fejem gyorsan. Idióta; még a végén azt hiszi, lengyel vagyok. - P-O-LY-A-K.

  Lassan, és bizonytalanul bólintott. Ha nem épp itt ülne a pult mögött ebben a kórházban, azt hinném, egy erős füves cigit szívott. Bár, így sem kizárt, de kötve hinném, hogy lenne annyi vér a pucájában, és bevállalná, hogy a munkahelyén füvezik. Lehet, jómagam is hezitálnék; egyszer, tét nélkül, azonban, simán megcsinálnám.

  Még gimiben próbáltam először. Az akkori haverjaim közt akadt pár narkós, így minden összejövetelkor ilyesmivel nyomultak. Pár slukk erejéig vagánykodtam én is, de meglepő módon semmilyen változást nem tapasztaltam a testemben. Nem éreztem máshogy magam, és nem akartam elszédülni, vagy lassan, hülyeségeket beszélni. 

   Beate Schmidt - így hívták a lányt. A bal mellé fölé volt feltűzve a kártyája. Recepciós - állt rajta.

   Egy vezetékes telefonért nyúlt, majd egy gomb lenyomása után a füléhez emelte a készüléket, és így szólt:

  - Herr Kratzer, egy bizonyos Polak keresi önt, tudja fogadni?- Sokkalta másképp beszélt. Kicsit talpraesettebb és összeszedettebb volt.

  Pár pillanatnyi várakozás után letette a telefont. Már nem nézett úgy rám, mint az előbb; inkább úgy bámult, mintha egy beteg, páciens lettem volna.

  - Folyosó végén balra; harmadik ajtó.

  - Köszönöm.

  Úgy mentem végig a hosszú folyosón, hogy nem csoszogtam - ritka nagy áldozat. Mire a többitől kicsivel különb, díszesebb, hófehér ajtóhoz értem, már felkészültem lelkiekben. Csak egy sóhajtásnyit vártam, aztán rögtön be is kopogtam.

  Alighogy megtettem, már ki is tárult előttem. Magas, őszeshajú, ötvenöt körüli férfi állt velem szemben. Rikító kékesfehér köpenyt viselt, és egy sztetoszkóp lógott a nyakában. Épp egy félfejjel voltam alacsonyabb nála; lenézett rám.

  - Frau Polak?

  - Nem-nem - ráztam ösztönösen a fejem. - Nem vagyok férjnél, ez a lánykori nevem. De, ha gondolja, nyugodtan hívjon így, más is megtette már. Nem haragszom érte - Mosolyogtam; afféle "kedves lány vagyok, és ezt mindenki láthatja" mosoly volt. Olyan mély benyomásokat keltő.

  - Jaj, én nem vagyok "más" - legyintett. Megijedtem, merthogy körülbelül az arcom előtt suhant el a hatalmas keze. - Akkor Fräulein!

   Mint minden iroda - gondoltam. Egy asztal. Előtte két szék, mögötte egy bőrfotel. Fehérek voltak a falak, így fogalmam sincs, mi alapján lett az uralkodó szín mégis a barna. Egy kép sem volt felfüggesztve, csupán néhány bekeretezett oklevél. Papírok.

   Kratzer az egyik székre mutatott, én meg leültem, azonban már akkor megbántam, hogy ezt tettem, mivel az szörnyen kényelmetlen volt. A fotel nyikordult párat, és a bőr fura, csúszós hangokat adott ki, mikor a férfi kényelembe helyezkedett. Nem tudtam végig odanézni, és rosszul esett, ahogy kezdtem lealacsonyítottnak érezni magam. 

   - Miben segíthetek? - kezeit összekulcsolta, és felrakta az asztalra. Szőrös volt az ujja. Elképzeltem, ahogy műt ezzel a kézzel.

   - Azt hallottam, hogy üresedés van. Érdeklődni szeretnék - Szépen, választékosan, érthetően, hangosan és artikulálva beszélni, olyan, mint fagyit enni kehelyből.

   - Kitől hallotta ezt!?

   Elképedve néztem rá. Más volt a hangja, mint ez előbb; felháborodott, flegma és cinikus is egyben.

   - Az most mellékes.

   - Egyáltalán nem mellékes. Ez még nem tisztázott információ, és senki olyan nem tud még erről, aki nem itt dolgozik. Maga honnan tudja ezt?

   Eszembe jutott, mikor általánosban megvertem egy fiút. Olyan volt a kezeim alatt, mint egy rongybaba. Két hét felfüggesztést kaptam utána, és anya úgy ki volt borulva, mintha kirúgtak volna. Lett volna rá lehetőségük, ugyan, de sosem adtak ki a kezeik közül. Akkor elhittem, hogy fontos vagyok valakinek/valakiknek.

  - Tudja, én vasárnap költöztem ide. Dolgozni szeretnék, hogy el tudjam tartani magamat... - Fel szerettem volna állni. A karfát markoltam elfehéredett kezekkel, de eszem ágában sem volt annyiban hagyni az egészet. Orvos akartam lenni, nem holmi eladó, titkár, büfés, takarító; olyasmik, amikhez nem értek.

  - Mit mondott, hogy hívják?

  - Polyak Vanda - A lehető legkedvetlenebbül ejtettem ki ezt a nevet.

  - Nem maga az, akiről Kellner doktor úr beszélt?

  Meglepődötten néztünk egymásra. Mikor megvertem a fiút, elsírta magát, de nem árult be az anyjának. Azt mondta, leesett a lépcsőről. Örültem, hogy győztem, de az eltiltás után egy tábla csokival mentem suliba. A fiúnak adtam. Ő, viszont, nem fogadta el, és egy hónap múlva már nem járt abba az iskolába. Engem, azonban, még akkor sem küldtek el onnan.

  - Említett nekem egy lányt, aki állítólag talpraesett, és sebészként végzett egy magyar egyetemen. 

  - Igen, az én volnék, azt hiszem... - Patrick Kellner. Örülök, hogy a vezetékneve sem titok már számomra.

  - Nahát! - csapta össze a kezeit hirtelen, mire pislognom kellett néhányat. - Maga tényleg nagyon gyönyörű! Adja csak ide a papírjait! - nyújtotta aztán értük a kezét. Nem utasítás volt, inkább egy kérdés arra, hogy elveheti-e. Egy fehér mappában volt minden, amelyen egyáltalán a nevem szerepel. - Át fogom nézni őket. Köszönöm.

  - Én köszönöm. Hálás lennék magának, ha lenne helyem itt. Szeretek betegekkel foglalkozni, gondoskodni róluk, meg...

  - Persze-persze - szakította félbe a mondandómat.

  Beszívtam a szám. Beszélni akartam. Beszélni mindenről. Hogy én mit szeretek, mivel foglalkozok, mit akarok,magamról akartam beszélni ennek az embernek. Hát, már megint győzni akartam.

  - Ezt majd csütörtökön beszéljük meg. Ismét ilyen időben várom vissza.

  Meglepődtem, mikor a fiú nem jött többet suliba. Anya, pedig, az hitte, be fogom fejezni, amit eddig csináltam. De sok helyzet volt körülöttem. Sok volt az ember, akit nem szerettem. Megdöbbentettek a viselkedésükkel.

   - Szóval, csütörtökön azért jövök vissza hogy...?

   - Hogy visszakapja az iratokat, és megtudja, hogyan döntöttünk.

   - Úgy érti, nem csak magának van egyedül beleszólása, hogy kit vesznek fel?

   - Szeretném a dolgozók érdekeit is figyelni. Nem akarom, hogy magánéleti konfliktusokat hozzanak be ebbe az épületbe.

  Úgy nézett rám, mintha valami választ várna. Bizonyára, ha lenne rajta szemüveg, azon felül nézne. Várva arra, hogy egyfajta magyarázatot adjak. De mire is?

   - Mi Patrickkal... dr. Kellnerrel nem vagyunk... együtt.

   Elnevettem magam. Még viccnek is rossz egyáltalán ilyesmit szóba hozni. Hogy gondolhatja ez az ember, hogy egy tíz évvel idősebb férfival én bármit is kezdenék? Igaz, még nem ismer, de ez, gondolom, másnak is egész egyértelmű és magától értetődő.

   - Jaj, értem - Úgy beszélt, mintha nem hinne nekem.

   - Mint mondtam, vasárnap óta lakom itt. Nem ismerek senkit sem.

   Kitolta maga alól a széket, ami irritáló, fülsértő hangot hallatott. Én, miután felálltam, visszatoltam az enyém. Tudtam, hogy esetlenül viselkedem, és ez az ember kételkedik benne, hogy valóban talpraesett vagyok. Meg szerettem volna neki mondani, hogy márpedig én tényleg az vagyok, de ő már az ajtóban állt. Kinyitotta nekem. Sietős volt.

  - Még egyszer köszönöm, hogy legalább megfontolja - Végül is akár egy "bocs, nem kellesz" mondattal is elküldhetett volna.

  - Csütörtökön. Ilyenkor - Fáradtan mosolygott. Tudtam, nincs kedve tovább velem bájcsevegni.

  Csoszogva tértem vissza a hallba, ahol a recepciós kíváncsian nézett utánam. Már csak egy középkorú nő ült a fotelek egyikében. Lehangoló volt a csend, és zavart, ahogy a pultnál ülő picsa olyan hangosan és lassan lélegzett, mintha aludna. Tschüss-szel köszöntem el, és hanyagul intettem hátra neki.

  Gyalog indultam útnak. Egy zenét dúdoltam magamban, hogy addig se gondoljak rosszra. Vagy hogy addig se agyaljak a kórházon.

  Aztán találtam egy telefonboltot. Röpke egy órahosszas kemény sorbaállás után megkaptam az új számom. Míg hazaértem, a mobilnetemmel bajlódtam, addig sem foglalkoztatott, ami történt. Mert bevallom, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan lezavaródik az egész. Azt hittem, már ma kiderül minden.

  Maga az érzés volt fura. Egyrészt örültem, másrészt nem. Ha arra gondoltam, jó, hogy legalább az esélyem megvan, ami akár már egy félgyőzelemmel is felér, akkor aztán mindig emlékeztetett a tudatalattim, hogy nem kéne annyira beleélnem magam, mert rossz lenne pofára esni, ha mégis elutasítanának. És ez fordítva is igaz volt. Egy rohadt körforgás az egész.

  Otthon csináltam magamnak pár majonézes-sonkás szendvicset, és a tévét néztem, amiben a déli hírek mentek. Aztán egy strandröplabda meccset következett. Ekkor aludtam el. Nem is tudom, hogy sikerült, de megcsináltam. Fél négy volt, mikor felkeltem, de szokásos módon ismét mem emlékeztem az álmomra. Pedig jól tudom, hogy álmodtam. Kipihentnek és fittnek éreztem magam, ami szintén meglepett.

  A tévében valami gagyi televíziós vásárlás ment; úgy döntöttem felhívom Patrickot. Így, hogy megvan az új telefonszámom, ő is eltudja menteni. Ráadásul megbeszéltük, hogy szombaton együtt vacsizunk, csakhogy még semmi konkrétumot nem egyeztettünk.

  - Szia, Patrick. Vanda vagyok - A fürdőszobai tükörben fésültem az elaludt hajamat. Gubanc itt; gubanc ott - Gondoltam, hű leszek az ígéretemhez, és felhívlak.

  - Örülök neki - Szinte mosolygott a hangja. Olyan volt, mintha a soha nem létező nagybátyám lett volna. Mintha én legalább tíz éves lennék.

  - Voltam ma a kórházban - újságoltam.

  - És mi volt? Mesélj! - Visszasétáltam a nappaliba, és leültem a kanapéra. Magam alá húztam a lábam, majd lenémítottam a tévét, hogy jobban halljon.

  - Csütörtökön vissza kell mennem - Talán azt hitte, még a karom is összefonom a mellemen. Fogadni mernék, elhitte, hogy lebiggyesztem a számat. Most adtam neki valóban okot arra, hogy egy buta tizenévesnek tekintsen.

  - Igen. És?

  Nem válaszoltam. Ő sem szólt semmit, és csak hallgattuk egymás csendjét. A plafonra emeltem a tekintetem, és beszívtam az ajkaim. Ez amúgy nálam azt jelenti, hogy rohadtul büszke vagyok magamra.

  - Jaj, ugye, nem hitted azt, hogy az igazgató pár perc alatt megnézi az egész életedet papíron, újabb pár percig dönt, és már holnap dolgozhatsz is? - Aggódva kérdezte ezt, de mivel tudta, hogy minden úgy történt, ahogy mondta, nevetni kezdett. Válaszoltam volna, hogy nem, dehogy, viszont az hazugság lenne.

  - Befejeznéd a nevetést? - kérdeztem aztán kissé megelégelve a lassan három perce tartó hangos és irritáló röhejt. Miért nevetünk másokon? Én soha nem nevetek ki senkit sem azért, mert szerencsétlen.

  - Bocsánat - kapkodott levegőért. Ha most látnám, leütném valamivel. Egy pofon. Kettő. Három. -, befejeztem.

  - Remélem is.

  - Ez aranyos volt - jelentette ki. Egy kiscicára gondoltam. Az valóban aranyos.

  - Mi?

  - Hogy ezt hitted. Ebből látszik még, hogy nem értesz semmit a felnőttek dolgából.

  Bizonyára viccnek szánta, csakhogy én egyáltalán nem tartottam annak.

  - Mondták már neked, hogy szörnyen előítéletes vagy? - kérdeztem kis cinizmussal a hangomban. Igen, ez általában mindig jó védekezés támadás ellen.

  - Tudod, hogy csak poénkodok. Nem tekintelek gyereknek, amíg nem adsz rá okot - Ismét úgy beszélt, mintha az egyik hozzátartozóm lenne. Mintha éppenséggel a fejembe akarna verni valami okosságot, amit én egyszerűen képtelen vagyok befogadni. Hisz' most is úgy viselkedik velem, mint egy óvodással. - A kórház hogy tetszett? Szerinted nincs ott elviselhetetlen szag?

  - Hogy mi? - kérdeztem vissza zavartan. Milyen kérdések ezek? Ennyi erővel akár a bugyim színére is rákérdezhetne.

  - Kratzer igazgató kedves volt veled?

  - Igen. Ami azt illeti, igazán kedves volt. A kórház meg hát olyan, mint más kórházak, amikben eddig jártam - Nyelnem kellett egyet, hogy folytassam. Rossz ízű a nyálam, olyan, mintha az előbb valami égett ételt ettem volna. - Annyira nincs büdös. Hozzászoktam már ehhez a szaghoz. Nem is értem, a többi embernek, miért olyan orrfacsaró.

  - Én sem - Bizonyára megrázta a fejét, a haja, pedig, vele együtt mozgott.

  Közben, egy sötét, zöld falú folyosó jelent meg a szemeim előtt. Emlékek. Hideg van, büdös, a csövekről csöpögő vízcseppeknek van egyedül hangja. Valahol valaki meghalt. Halálszag. Apám az. Bassza meg!

  - Minden oké, Vanda? - zökkent aztán ki a gondolataimból. Ezt még egyszer meg fogom neki hálálni.

  - Persze-persze - Tudom, hogy ezt ő nem láthatja, de elmosolyodom, hogy jobban meggyőzzem. Magamat is, többek között. A mosoly hamisságáról egyedül csak az tud, aki mosolyog.

  - Akkor a szombat még mindig áll? - Tért aztán sokkal jobb témára. Apa meghalt. Ennek már nyolc éve.

  - Természetesen - vágtam rá egyből. - Ugye, nem kell majd kiöltöznöm?

  - Mi? - nevetett fel zavartan.

  - Csak tudatni akarom veled, hogy  utálom a puccos helyeket, és soha, ismétlem, soha nem fogok kaviárt enni!

  Nagyjából két teljes percig kacagott azon, amit mondtam, pedig, egyáltalán nem volt vicces, teljesen komolyan gondoltam. Úgy érzemtem magam, mint Mr. Bean.

  - Szólj, ha végeztél!

  - Oké, kész! - Elképzeltem, ahogy megadóan felemeli a kezeit. Ahogy letörli a nevetéstől kicsördült könnyeit. - Ígérem, nem megyünk puccos helyre.

  - Ez a beszéd! - A poén akkor a legnagyobb poén, ha mi, a vicc kivitelezői nem is tudjuk, hogy egyáltalán szórakoztató az, amit mondtunk.

  - Hétre érted megyek, rendben?

  - Tökéletes - bólintottam. -, de ha nem haragszol, leteszem, mert nem vagyok épp milliomos, hogy több ezer eurós telefonszámlákat fizessek. Majd beszélgetünk. Készülj, mert rólad még semmit sem tudni, az én életemről meg lassan már egy könyvet is képes lennél írni.

  - Ezt azért nem...

  - De - fejeztem be gyorsan, majd egy-egy elköszönés után leraktuk a telefont. Kezdtem egyre biztosabb lenni benne, hogy Patrickot nevezhetem immár a barátomnak. Persze, csak remélni tudtam, hogy nem az egyetlennek, de jó, hogy tudtam, még ha ilyenről is, beszélgetni valakivel. Alapjáraton be nem áll a szám, és minden szarságot képes vagyok összehordani, jó, hogy van valaki, akinek/akivel ezt megtehetem. Minden embernek szüksége van egy másikra.

  Vacsorára bundás kenyeret csináltam, és fura, de ahhoz képest, hogy életemben először próbálkoztam ezzel, egész jó végeredménye lett. Ugyan, büdös olajszag lett a konyhàban. Minden ablakot ki kellett nyitnom, és órákat vártam, hogy tisztuljon a levegő. Főztem kakaót is, és azt szürcsölgettem mellé, miközben egy unalmas másodosztályú meccset néztem. Mikor annak vége lett, elmosogattam, és gondoltam, leviszem a szemetet. A lépcsőt használtam. Kissé már sötét volt, de még nem annyira, hogy felkapcsoljam a világítást. Egyébként sem vagyok beszari; aki megijeszt, azt visszaijesztem.

  Mikor visszafelé indultam, azonban, ajtócsapódásra lettem figyelmes. Oké, gondoltam, biztos elment, vagy megérkezett valaki a házba. A következő pillanatban, viszont, valaki értelmi fogyatékos a vállamra tette a kezét, én meg kis híján felsikítottam ezzel bármelyik már alvó lakótársat felébresztve. Csak dicsérni tudom azt, aki így meg tud ijeszteni egy embert.

  - Frau Polyak? - kérdezte suttogva egy kissé ismerős hang. Mély volt és rekedt. - Sajnálom, hogy megrémítettem.

  - Semmi baj - legyintettem, és próbáltam visszanyerni az eredeti pulzusom.  - Hogy van, Herr Schwarz?

  - Köszönöm, jól. Maga hogy érzi magát? Milyen az élet Dortmundban?

  - Eddig minden szuper - bólintottam nem épp valami lelkesen. Pedig nem hazudtam, csak egyáltalán nem volt kedvem beszélgetni; nem beszélve arról, hogy álló helyzetem ellenére is majdnem elaludtam. A lovakra gondoltam, és arra, hogy általános iskolás koromban tartottam egy kiselőadást az alvó állatokról.

  - Sikerült már beilleszkednie? Van már munkahelye? 

  - Mondhatni - bólintottam bizonytalanul. Végignézve rajta kénytelen voltam elmosolyodni. Zöld köntös. Barna mamusz. Gábor is így szokott kinézni, mikor meg van fázva, csupán annyiban különbözik ettől az embertől, hogy valamivel dagadtabb és teljes testét tetoválások borítják. Szereti a rock zenét és a macskákat. Kíváncsi vagyok, neki van-e valamilyen háziállata. Pár aranyhalra tippelnék, maximum. - De még nincs munkám - A "még" szócskát szándékosan kihangsúlyoztam. Ha nem jön össze az orvosi, akkor így is úgyis dolgoznom kell valahol.

  Elképzeltem, amint koldulok. Úgy értem, pokróccal a hátamon egy gőzölgő bögre fölött ülve. Lótuszülésben, szakállas hajléktalanokkal körülvéve. Aztán takarító voltam. Kék pizsamaszerű ruhát viseltem és hófehér vászoncipőt. A recepciós vörös csaj nézte, ahogyan feltörlöm a padlót. Láttam benne a tükörképem, ami szörnyen boldogtalan, mégis mosolyog.

  - És gondolkozott már valamiben? Álláshirdetések?

  Nem volt kedvem beszélni. Olyan, mintha minden egyes szó három mázsás súly volna, mintha mindent olyan bonyolult volna elmagyarázni.

   - Igyekszem. Nem tarthatom el a végtelenségig magam a szüleim pénzéből - Apa rengeteget hagyott ránk anno, de Gábor elköltötte az összeset. Hét kocsija van épp.

   - Van benne valami - Észre sem vettem, mikor váltottunk át suttogásból normális hangerőre. Schwarz, pedig úgy bólogatott, mint aki annyira tisztában van az ilyesmivel. - Nincs honvágya? - kérdezte kicsivel később.

   - Nem, nem igazán. Tartom anyámmal a kapcsolatot.

   - Az jó - lassan bólintott, és hirtelen azt hittem, le fog esni a feje. - A férje, Herr Vass igazán rendes ember - Eszembe jutott, mikor hallottam őket a csukott ajtón keresztül, hogy szexelnek. Anya nyög, Gábor morog, ágy nyikorog.

   - Ő anyám pasija, és nem házasodtak össze - Úgy mondtam ezt, mintha egy halálhírt közölnék.

   - Bocsánat.

   - Nem tudhatta.

   - Ha bármiben segítségre van szüksége, nekem nyugodtan szólhat. Össze akarom tartani az itt lakókat, és szeretném, ha megismernék majd magát.

   - Rendben - Ha felmegy, bizonyára inni fog egy meleg italt. Kakaó, kávé, tea. Nézegetni fogja a halait, és beszél majd hozzájuk. - Ha nem gond, én mennék is. Fáradt vagyok - Ásítást imitáltam.

   - Persze. Nézzen majd be hozzám! Szívesen segítek bármiben - Biztos voltam benne, hogy régen volt nő az ágyában. Bár tudtam, hogy engem nem szívesen látna ott, én is csak egy lyuk voltam ilyen értelemben. 

   - Mindenképp. Jó éjszakát.

   Felment. Addig is matattam a szeméttel. Beletuszkoltam a fekete zsákot a hatalmas konténerbe, és éreztem, ahogy a rohadás szag belepi a kezem.

   Egy zuhany után Gábor egyik pólójában mászkáltam a lakásban. Anya megtiltotta, hogy apa cuccaihoz nyúljak, sírva dobozolta be őket. Pár évvel ezelőtt elpostázta Szentpétervárra a szüleihez.

   Írtam egy e-mailt. A címzett apa volt. Elmondtam neki, hogy dortmundi vagyok; hogy németül beszélek; hogy úgy ejtik ki a nevem, mintha lengyel eredetű volna; hogy egyszer szeretnék elmenni a Signal Iduna Parkba, hogy lássak egy igazi Dortmund meccset; hogy élőben lássam a srácokat. Aztán azt is megírtam neki, hogy anya folyton aggódik; hogy Gábort azóta se érdeklem; hogy a főbérlő úgy néz ki, mint egy pedofil; hogy van egy barátom, akit Patricknak hívnak; hogy a kórház igazgatója legalább száznyolcvanöt centi; hogy az ott dolgozó vörös recepciósnak olyan nyávogós hangja van, mint egy macskának. Szeretném, ha vigyázna magára, bárhol is van; szeretném ha rám is vigyázna, ha segítene mindenben. Gyere vissza - mondtam neki.

  Sikertelen küldés - írta aztán. Elnevettem magam, és öntöttem még egy bögre kakaót. A Tumblrön lógtam egészen tizenegyig, és hiába vártam, hogy anya válaszoljon a még délután elküldött levelemre, amiben ecseteltem, mi volt a kórházban, nem jelentkezett.