Halihó!
Annyira nagyon sajnálom a hosszú kimaradást; őszintén, nem akartam senkit sem megvárakoztatni. Nagyon sokat kell (kéne) tanulnom, akárcsak mint most, de egyszerűen már muszáj volt jönnöm. Így is még a múlt hétre ígértem ezt, a negyedik részt, ezen a héten már az ötödikkel akartam jelentkezni. Liviának ígértem a randit, de sajnos ezzel még úgy látszik várni kell; már most elkezdem írni az ötödik részt, és őszintén remélem, hogy egy hét múlva már azt is fel tudom tenni.
Addig is jó olvasást ehhez a részhez is, és nagyon szépen kérlek, bocsássatok meg! :)
Jó hétvégét és hetet nektek!
Puszi, Bridzsi! :)
Végül, nem tudom, miért a
séta mellett döntöttem. Ellentmondásokban élni nem bűn – gondoltam aztán.
Ráadásul kimondhatatlanul jól esett a korai, csípős levegő; és annak rendjén a
keddi útvonal szerint eljutottam a kórházba.
Kevésbe izgultam, mint akkor.
Számoltam azzal, mi lehet a legrosszabb és mi a legjobb kimenetel. Meg mertem
kockáztatni, hogy a második lehetőségre nagyobb az esély, de mindezek ellenére
a különböző szerencsejátékosok által is simán megirigyelhető pókerarccal mentem
be az épületbe.
Hall. Öregek. Büfé. Kávéillat.
Vörös recepciós ribanc. Minden olyan volt, mint tegnapelőtt. Az az érzésem
támadt, mintha csak pár percre mentem volna el, és még ugyanazon a napon tértem
volna vissza. Mintha valami béna időhurokban lennék.
– Fraulein Polak? – Oldalra
biccentve a fejét a pultnál ülő csaj úgy nézett ki, mint egy hal.
– Herr Kratzer az irodájában
van? – Nem szándékosan nem köszöntem, hanem azért, mert nem is tudtam igazán,
mit kellett volna mondanom.
– Igen, de van bent nála valaki;
nem kéne őket megzavarni – Végül nem vette zokon, hanem széles és dús ajkait
cuppogtatta, mivelhogy az a rákent legalább fél liter szájfénytől úgy
összeragadt, mintha pillanatragasztóval dolgozott volna.
– Leülök ide – Az egyik
asztalhoz osontam, akárcsak egy betörő. Valójában fogalmam sincs, hogy miért
mondtam ki hangosan is, mit szándékozok cselekedni, de nem neki szólt. Nem volt
muszáj meghallania.
Irritálóan nézett rám hatalmas
kék szemeivel, én pedig szégyenemben nem is tudtam merre fordulni. Nem lett
volna muszáj, hogy így történjen. Nekem kellett volna pislogás nélkül bámulnom.
Nekem kellett volna zavarban hoznom. Csupán normálisan kellene viselkednem. Nem
kellene álarc mögé bújnom, akármilyen hivatalos helyen is vagyok. Az emberek
talpraesettnek hisznek. Kitartónak. Én, pedig, tudom, hogy az vagyok.
– Igen, már itt van.
Odakaptam a fejem. Telefonon
beszélt – minden bizonnyal főnökével.
– Rendben.
Miután letette a készüléket,
várt. Mintha nem tudta volna, hogy szóljon hozzám.
– Fraulein Polak! – Látta,
hogy nézem. Miért hív a nevemen? Miért nem mondja egyszerűen csak azt, hogy
bemehetek. Nyilvánvalóan nem ő fogja közölni az igazgató döntését. – Fáradjon
be!
A folyosó hosszabbnak tűnt,
mint emlékeztem. Nem tudom pontosan, hogy mennyi időt kellett várnom. Talán tíz
perc. Tizenöt. Igaz, két percnek sem tűnt.
– Jöjjön! – reagált a
kopogásomra. Bizonyára tudta, hogy már én jövök. Hallotta a lépéseim.
– Herr Kratzer.
Mikor rám nézett, rosszul
éreztem magam. Ült ugyan, de a mappám már a kézében volt. A másikkal a karfát
fogta, hogy felsegítse magát.
Le se üljek?
A szoba közepén döbbenten
figyeltem, amint még mindig annyit sem mondva, hogy "mekk" odajön
hozzám, és a kezembe nyomja az irataim.
Előre lejátszottam fejben, mi
fog történni. Úgy adja ide a papírjaimat, hogy nem néz a szemembe. Megkér, hogy
távozzak. Nem fog mondani semmit azt illetően, hogy hogyan döntöttek. Hisz’ nem
vagyok hülye, és tudni fogom, mit jelent ez. Herr Schwarzot fogom felkeresni.
Tud ajánlani valami helyet? – kérdezem majd. Talán van egy bárja, ahol falatnyi
ruhában szolgálhatok fel dagadt negyvenes férfiaknak piát.
Végül, akármennyire is
beleéltem magam, nem így történik.
Az igazgató ugyanarra a székre
mutatott, amelyiken a múltkor ültem. Ismét elfoglalta a helyét, és összekulcsolta
a kezeit az asztalon. Azt vettem észre, már jobban izgulok, mint először.
– Köszönöm, hogy eljött.
Tudtam, hogy nem ezt akarta
igazából mondani.
– Átnéztem a papírjait. Maga
nem német állampolgár, ugye?
Megráztam a fejem.
Magyarázkodhattam volna, hogy majd szeretnék. Hogy német akarok lenni; és nem
azért mert problémám van a magyarsággal, hanem mert Németországban nem egy
szimpla olcsó- munkaerő-magyar, hanem egy normális állampolgár akarok lenni.
Mégsem mondtam semmit. Fáradt voltam ehhez.
– Hol tanult, és milyen
képzést kapott. Gyakorlatok? Látott egyáltalán valaha is egy műtétet?
Sóhajtottam. Talán el sem
fogja hinni, amit mondok majd.
– Semmelweis Egyetem.
Budapest. Egy éve doktoráltam, és félév gyakorlaton vettem részt. Számtalan
műtétet láttam már; úgy volt, hogy egy budai kórházban fogok majd dolgozni, de
végül idejöttem...
– Értem. Azért a tetoválását
ne mutogassa sűrűn.
Ösztönösen odapillantottam,
majd mikor eljutott az agyamig, amit hallottam, lassan felemeltem a fejem, és
elképedve néztem a velem szemben ülő férfira.
– Ezt hogy érti?
Igazából azt akartam kérdezni,
hogy "Ezt úgy érti, felvesz?", de rájöttem, hogy bármi másra is
gondolhatott. Egyébként is neki kell kimondania a végszót.
– Hiszek magának; mindenét
elolvastam. Szinte biztos vagyok benne, hogy nagyon jó sebész, de...
Vajon nem baj, hogy nekem
nincsenek akkora dudáim? Vajon Schwarz úgy is tud alkalmazni?
– Egy hónapot kap, hogy
bizonyítson. Lényegesebben kevesebb fizetésért, persze. Nem azt mondom, hogy
súlyos betegeket kell kezelnie, és beavatkozásokat kell végeznie; betegeket
vizsgál majd ki, gondoskodik róluk. Mint egy sima háziorvos. Rendben van így?
Nem tudtam, őszintén, mit kéne
válaszolnom.
– Kap saját irodát, és idővel
egyre több feladata lesz majd, de amennyiben nem leszek megelégedve magával az
egy hónap után sem, azonnal repül innen.
– Igen – Nem tudtam tovább
pókerarcot vágni, és elmosolyodtam. – Rendben van így.
– Remek! – Nem volt épp valami
lelkes, de ennyi elég volt. Ha tehettem volna akár a világot is megöleltem
volna. Nem annak örültem, hogy dolgozni fogok, hanem hogy van munkám. A kettő
merőben különbözik egymástól.
Miután felállt, én is
felálltam. A hatalmas kezét nyújtotta, én pedig megráztam.
– Hétfőn várom magát hétre.
Ide, az irodámba jöjjön.
– Rendben.
– Ne mondja sűrűn, hogy
rendben, idegesíteni fog.
– Re... értem.
Elmosolyodott. Csak egy
kicsit. Talán azt hitte nem látom majd.
Kitárta előttem az ajtón, és
miközben kiléptem, már teljesen másképp éreztem magma. Tinédzser koromban volt
nyári munkám, de ez most más, mint az. Az első munkahelyem; az első főnököm.
– Vanda – Meglepett, hogy a
nevem szólított. – Kérdezni akartam még, hogy nincs-e semmilyen tartós
betegsége. Ugye, nincs?
Nyeltem; mert bár tudtam,
miért kérdezi, akkor sem értettem, mi szükség erre.
– Nem. Nincs.
– Akkor hétfőn... – Ismét
elmosolyodott, de már nem rejtette el, nem szégyellte, amit tett.
– Viszlát – Nekem legalább a
fülemig elért a szám.
Mikor visszasétáltam a hallba,
a recepciós nem volt a helyén. Fura volt, mert hangokat – kiáltás, jajgatást,
sírást – hallottam, de tompán; valószínűleg kívülről jöttek.
Kint, közvetlen a bejárat
előtt egy mentőautó állt. Nem sokban különbözött a magyar mentőautóktól. Pár
fehér nadrágot és pólót viselő férfi ugrott ki belőle. A kocsin egy nő feküdt:
leszíjazva; nem is volt eszméleténél.
Úgy tettem, mintha csak
futólag látnám az egészet, de direkt lassan mentem, hogy leskelődjek. Egy
idióta vénasszonynak éreztem magam.
A következő pillanatban aztán
Patrick szállt ki a kocsiból. Bokájáig erő fehér köpenyt viselt, és szinte
azonnal észrevett a hirtelen odagyűlt tömegben – hozzátartozók, és szimpla
“látogatók”.
– Az egyes műtő üres. Oda
vigyék! – mondta a vörös ribanc, és tetetett aggodalommal tördelte a kezét. A
négy mentős betolta a nőt az épületbe.
Patrick ahelyett, hogy utánuk
ment volna – biztosan ő végzi majd a beavatkozást –, felém közeledett.
Bevártam.
– Szia – Nem hittem volna,
hogy csak így simán magához szorít. Így figyelve, egy centivel sem voltam
alacsonyabb nála. Éljenek a magas lányok!
– Szia. Minden oké?
Nem kaptam választ.
– Mi történt?
– Autóbaleset. Négy hetes
terhes.
– Jézusom!
– Igen.
– Te csinálod?
– Igen.
A nő bizonyára túléli; talán
egy törött láb vagy kar, esetleg egy szimpla agyrázkódás. Viszont van valami,
amit ezután már soha nem kaphat vissza. Soha nem láthatja viszont. Ma már
valaki biztosan meghalt. A magzat.
– Az igazgatóval beszéltél?
– Igen.
– És?
– Majd elmesélem. Felhívlak.
Menj, szükségük van rád!
Elmosolyodott. Mintha
megdicsértem volna. Ismét úgy éreztem, legalább egy éve ismerjük már egymást.
– Felhívlak én. Vigyázz
magadra addig is! A szombat még áll?
– Persze.
– Remek. Szia.
– Szia.
Megvártam, míg bemegy az
épületbe. Csak remélni tudtam, hogy jól sikerül majd a műtét. Ugyanakkor
egészen addig, míg haza nem értem fura, üres érzés volt bennem. Mint mikor
sötétben mész fel a lépcsőn, és azt hiszed van még egy lépcsőfok, de a lábad a
sima talajra érkezik.
– Na, muter! Nagy hírem van
számodra – Be kellett szívnom az ajkaim, nehogy eláruljam magam, és időnek
előtt ki tudja találni, mit akarok mondani.
– Hallgatlak.
– Felvettek a kórházba!
Vártam, hogy majd felugrik.
Egy teljes percig táncol majd, és fura hangokat hallat közben. Miután
lenyugszik, leül, és sírva elmondja, mennyire büszke rám.
– Örülök neki – Ehelyett
azonban fapofával hajol a kamerába, és a hangja annyira lelkes, mint egy tál
krumplifőzelék.
– Látom – Ha ő így játszik,
akkor én is. Tegnap és tegnapelőtt például még csak nem is írt. Pedig pont
attól féltem, hogy majd folyton zaklatni fog, és nem hagy szabadságot még így
sem.
Azt hittem, majd kikérdez a
kórházzal kapcsolatban, hogy elmesél majd egy csomó sztorit; azt hittem,
tanácsokat fog adni. Nem értem, mi a baj.
– Anya, történt valami?
Nem stimmelt semmi sem vele.
– Gáborral van probléma?
– Nem. Nem.
– Akkor? Velem van a baj?
Sokára válaszolt.
– Nem.
– Segíteni szeretnék, de így
nem tudok.
Eddig talán észre sem vettem,
hogy ő is ugyanolyan ember, mint én vagy bárki más a Földön élő hét milliárd
ember közül. Sosem érdekelt egyáltalán van-e problémája, az, hogy segítsek
pedig felért nálam egy öngyilkossággal. Az anyám segít nekem, ő meg csak karba
tett kézzel várja, míg magától megoldódnak a gondjai.
– Kérlek!
– Úgy sem tudnál...
– Akkor csak hadd hallgassam
meg! Talán könnyebb lesz. És egyébként meg, mióta vagy ilyen makacs?
Úgy éreztem, mintha legalább
húsz évet öregedtem volna. Vajon felelősségteljes felnőtt vagyok már? Ha a
találkoznék a kamaszkori énemmel, talán leszúrnám egy konyhakéssel. Miért is
viselkedtem olyan elviselhetetlenül ezzel a nővel, itt. Ezernyi apró ráncok
barázdálták a homlokát, és még így, kamerán keresztül is soványabb volt, mint
emlékeztem.
– Anya, hallod! Hadd próbáljam
meg! Felnőtt vagyok, és segíthetek.
– Kötve hinném, hogy tudnál
nekem új munkahelyet találni, nemde?
– Jaj!
– Örülök, hogy sikerült valóra
váltanod az álmaidat. Komolyan. De felnőtt vagy, jól tudom, nincs már szükséged
rám.
– Ez nem igaz – Mintha
körülbelül azzal vádolt volna meg, hogy leszbikus vagyok.
– Vanda nem mondom, hogy ne
beszéljünk heteken át, de hagynom kell, hogy élj. Ezt teszem épp.
– Anya, nem.
Tudtam, hogy nem csak ennyi a
probléma. Nem vagyok jó felismerésekben, de ez szinte annyira nyilvánvaló volt,
mintha egy nagy hirdetőtáblán olvastam volna.
– Gábor? – Nem tudom, miért
gondoltam egyből rá.
– Alig látom, Vanda! – fakadt
ki. – Nincs munkám, teljesen egyedül vagyok. Te boldogan élsz Dortmundban,
Gábor elvan a munkájával. Senkim nincs, bazd meg!
Ritkán hallom anyát
káromkodni. Olyan ez nekem, mintha egy macska elkezdene ugatni.
– Azt akarod, hogy hazamenjek?
– Nem számítottam arra, hogy hangosan is megkérdezem.
– Úgy sem tennéd meg.
Összefonta a karjait a
mellkasán és úgy biggyesztette le a száját, mint egy ötéves, mikor nem kapja
meg, amit akar. Elbizonytalanodtam. Biztos, hogy az én mindig bölcs, jólelkű,
szerető édesanyámmal beszélek?
– Ugye, nem csak erre megy ki
az egész? Hogy visszamenjek.
Azért mégiscsak félve
kérdeztem meg. Alig tudtam volna elhinni, ha mégis így lenne.
– Nem.
Tudtam, hogy de, igen.
Elárulta, ahogy nézett rám.
– Mi történt veled? Miért
csinálod ezt?
Nem kaptam választ.
– Válaszolj már! Sajnálom,
hogy elvesztetted az állásod, de ez nem ok arra, hogy hazamenjek, és tovább
szívhasd a vérem. Nem értelek. Miért vetemedsz ilyesmire?
Mintha egy székkel beszélnék.
Semmi válasz.
– Mondd hát el!
– Nincs mit mondanom.
– Akkor most kilépek. Remélem,
mikor legközelebb hívsz, nem fogsz ilyen gyerekesen viselkedni. Szia.
Azt akarom, hogy támogasson,
és helyeseljen bármibe is vágom a fejszém. Azt akarom, hogy legyen jó szülő.
Olyan, amilyen apa is lett volna.
Egész délután ezen agyaltam,
és miközben egy unalmas meccset néztem, felötlött bennem valami. Olyan volt,
mint egy isteni találkozás. Csak így, a semmiből eszembe jutott: sétálnom kéne.
Céltalanul. Mindenfelé. Dortmundban.
Nem is húztam tovább a dolgot.
Vittem a fülesem, és bár csak a közeli parkig jutottam, mégis úgy éreztem
mintha kilométereket tettem volna meg. Ott leültem az egyik padra, és míg
kívülállóként szemléltem a dortmundi emberek tevékenykedését, a kedvenc számaim
üvöltöttek a fülemben.
A képek, amiket a kora esti
égről, a késő tavaszi tájról lőttem, egész jól sikerültek. Hirtelen valami nagy
Picassónak éreztem magam.
Friss volt a levegő.
Túlságosan is tiszta. Fák és bokrok kerítették el a területet, minden olyan
rendezett volt.
Magammal kellett volna hoznom
a könyveimet, de őszintén nem tudom, miért nem tettem. Próbáltam minél kevesebbet
anyára gondolni; a Tumblrön lógtam, ami többnyire segített.
Szeretem a kutyákat, de
annyira azért nem. Így mikor kettő – azt hiszem, valamilyen labrador– odajött a lábamhoz,
és mintha valami finom csemege lett volna, nyalogatni kezdte, azonnal magam alá
húztam őket. Nevetve figyeltem, ahogy örülnek nekem. Mintha már ezelőtt is
láttak volna. Mintha én volnék a gazdájuk.
– Bocsi!
Egy srác szaladt felém. Biztos
a valódi gazdi. Fiatal volt; esküdni mertem volna, hogy fiatalabb nálam. Sötét,
hosszabb haja volt és nagy barna szeme. Kísértetiesen emlékeztetett egy volt
osztálytársamra még a gimiből.
– Semmi baj.
De nem nézett ki olyan jól,
hogy többet foglalkozzak vele. Persze, attól még lehet rendes, azonban senki ne
próbálja meg bebeszélni nekem, hogy a külsőségek nem fontosak!
Azt hittem, továbbmegy.
Visszanéz még, és mosolyog, de pár pillantás alatt eltűnik. Kutyái a nyomában
csaholnak majd.
Azonban egyre csak közeledett
felém. Nem mertem addig ránézni; az neki és nekem is kellemetlen lett volna.
Eljátszottam a gondolattal, miszerint úgy fogok tenni, mintha nem hallanám, de
ilyesmiben nem vagyok valami jó, és így is úgyis elárultam volna magam.
Azt kérdezte:
– Leülhetek?
És bár nem akartam, hogy ezt
tegye, mivelhogy legalább három üres pad volt még a közelben- és egy, amin egy
idős bácsi ült könyvébe merülve –, bólintottam.
Mosolya szétterült az arcán.
Nem a pad végén foglalt helyet, hanem a közvetlen közelemben. Jócskán a
magánszférámban.
– Még nem láttalak itt. Most
költöztél ide? Kitalálhatom? Bajor vagy. Kurtnek hívnak amúgy.
Gyorsan beszélt, zavartan.
Vonakodtam a válaszadással, de végül megadtam magam. Ezt mondtam:
– Vanda vagyok – A kezemet
nyújtottam. – És igen, nemrég költöztem ide. Magyarországról.
– Oh.
Lehajolt, és felvett egy
korhadt fadarabot. Nedvesnek és puhának tűnt, pedig napok óta nem esett eső.
Nem láttam még leszakadni az eget itt, Dortmundban.
– Suzy, Bo – A két kutyus
egyszerre kapta fel a fejét valahol a bicikliút másik oldaláról, majd mindkettő
eszeveszett rohanásba kezdett. Pontosan abba az irányba, amerre Kurt a
fadarabot dobta.
– Pedig meg mertem volna
esküdni, hogy német vagy. Az arcod is olyan... Mondd csak, te modell vagy!?
Teljesen komoly volt. A
következő kérdése talán az lett volna, hogy kérhet-e autogramot.
– Nem – Homlokomat ráncolva
ráztam fejet. Ez mit akar jelenteni? Hogy férfias arcom van és a testalkatom
nagyjából egy vasalódeszkára hasonlít?
– Kár – Valóságosan
csalódottnak tűnt.
Az ezt követő percekben nem
szóltam semmit. Reméltem elmegy, de igazából már annak is örültem volna, ha
feldob egy témát. Addig sem unatkoztam volna.
– És mennyire sikerült már
beilleszkedned? Van munkahelyed? Vagy tanulsz még?
Most már valamivel higgadtabb
volt, és lassabban, érthetőbben is beszélt. Míg a választ fogalmaztam meg
magamban, hirtelen így szólt:
– Bocsi, amúgy, hogy ennyit
kérdezek, szólj nyugodtan, hogy fogjam be, és húzzak el a fenébe! Ja, és
perverz sem vagyok; gondoltam, szólok.
Ezen elmosolyodtam. Afféle
nosztalgikus, fáradt mosoly volt.
– Semmi baj. Ami azt illeti,
alig ismerek valakit, nincs ellenemre az ismerkedés. Egyébként vasárnap óta
lakom itt. Hétfőtől kezdek a Sankt Johannes kórházban.
– Ápolónő?
– Orvos.
– Oh. Akkor te magyar vagy,
nem?
– Igen. Teljesen.
– És miért jöttél ide? Azért hogy
a kórházban dolgozhass?
Egész gördülékeny volt vele
beszélgetni. Nem kellett gondolkoznom a válaszokon. Felvetettem, mi lenne, ha
hazudnék magamról, de nem láttam veszélyét egy ismeretlennek mesélni az
életemről.
– Hát, ez valójában nagyon
bonyolult. Egészen kiskorom óta ez a nagy álmom. Neked mi a kedvenc
focicsapatod? Nekem a Borussia Dortmund.
– Csak ezért...?
– Csak ezért.
– Király!
Felnevettem.
– Az. Még tetkóm is van.
– Komolyan!?
– Komolyan.
– Megmutatod?
Úgy éreztem magam, mintha egy
óvodással beszélnék, ami nem feltétlenül volt rossz. Inkább szórakoztató.
Kigomboltam a farmerdzsekim
annyira, hogy kilátsszon a nyakam, és a mellkasom. Már sötétedett, de így is
jól lehetett látni. Kurt szájtátva, elcsodálkozva bámulta a tetoválást.
– Nagyon klassz!
– Köszönöm.
Épp azon kezdtem el
gondolkozni, hova tűnt Suzy és Bo – meg kell hagyni, elég szar nevek –, mikor
rezegni kezdett a telefonom. Kihalásztam a zsebemből a készüléket; képernyőjén
a Patrick név szerepelt. Nem több. Se egy kép, vagy ilyesmi.
Fel kell vennem – gondoltam
rögtön, de még mielőtt ezt megtettem volna, elköszöntem Kurttől.
– Örülök, hogy megismertelek,
szia! – mondta.
Már sötét volt. És hideg.
Rengeteg bogár repült felém; mint egy mágnes vonzottam őket.
Egész úton Patrickkal
beszéltem. Legalább tizenöt percet. Véletlenszerűen jöttek fel a témák, és egy
poénon akár perceket is elröhögtünk. Azt is elmesélte, hogy remekül sikerült a
lány műtéte, aminek őszintén nagyon örültem. Ő meg attól esett majdnem hasra,
hogy hétfőtől a munkatársa leszek.
Miután leraktuk, hirtelen
várni kezdtem a szombatot.
Szia, Brizsiii:D
VálaszTörlésIsmet elso kommentelo *---*
Azt hiszem, igazad van, Patrick meggyozott. Annyira aranyos volt, amikor a mutet elott odament Vandahoz. De mi lesz igy Marcoval? Kihez fogok huzni?xddd. Na nem szamit, majd lesz valahogy :D
Az a srac a parkban tenyleg olyan, mint egy ovis, de nagyon aranyos volt :D
Varom a kovetkezot ;)
Puszi, Kiki xoxo.
Halika! Na látod, mondtam én, hogy Patricket is lehet szeretni :D Marco, sajnos, már nekem is nagyon hiányzik, de ahogy halad előre a sztori, úgy jelenik meg ő is lassan-lassan. Öhm a kis óvodásnak még lesz jelentősége a továbbiakban, szóval örülök, hogy nem rögtön ellenszenvet váltott ki belőled.
TörlésÖrülök, hogy tetszett. Köszönöm a komit! :)
Legyen jó heted! :)
Puszi, Bridzsi
Sziaa!
VálaszTörlésElőször is boldog névnapot! :D
Másodszor: már megint bocsánat, hogy ilyen sokára értem ide, de tanulás+lustaság kombináció visszatartott. De gondolom ezt megérted, ha neked is tanulnod kell, és amúgy tanulj is, mert az a legfontosabb, mi tudunk várni a fejezetekre. :D
Jaj, hát még mindig nagyon szeretem, ahogy írsz, és egyre kevesebb hibát szúrok ki a sorok között, szóval most szépen veregesd meg a saját válladat és legyél egy kicsit büszke magadra. :D Nem bánom, hogy nem volt benne a Patrick-randi, a jó dolgokra megéri várni. Mert ugye ilyen hosszú telefonálás után csupa jó dolog lesz? Bár ahogy Patrickot eddig megismertem, inkább valami viccesre számítok. :D
Kurt szimpatikus volt így elsőre, a kutyáit is bírtam, kíváncsi leszek, milyen szerepet szánsz még neki a későbbiekben.
Várom a következő fejezetet, remélem, hamar be tudod fejezni. :)
xoxo, L.
Szióka! :)
VálaszTörlésKöszönöm szépen! :)
Ismerem ezt az ördögi kombinációt, nem kell bocsánatot kérned. A szép szavakat köszönöm, mindjárt megcsinálom ezt a vállveregetést. :)
Már készül az ötödik rész, nem akarok ismét ígérgetni, de ha minden jól megy, jövőhéten Vanda és Patrick randizni fognak *-*
Puszi, Bridzsi.