Második rész

 Halika!

Épp ráértem, ezért gondoltam, hozom az új részt! Valószínűleg holnap már nem lenne időm, mivel nagy pakolásokba leszek, ugyanis kolis vagyok, és hát tudjátok hogy megy ez: beköltözés meg minden... ááá! 

Közben szeretném megköszönni a komit, és a pipákat! Kimondhatatlanul örülök. :)

Olvassátok szeretettel ezt a részt is, várom a véleményeket. Ez még (sajnos) nagyon az eleje, így még kissé laposnak tűnhet, de az az igazság, hogy nem akarok semmit se összecsapni.

Remélem, így is tetszeni fog!
Ja, és ezúton is szeretnék Nektek eredményes iskolakezdést kívánni, vagy mi. Kitartás, mire észbe kapunk, őszi szünet! :)

Bridzsi xxx

Gyakran illetnek a narcisztikus jelzővel, amit valahol mélyen ugyan, de teljesen megértek. Egy hibámat azonban még jómagam is képes vagyok elismerni: szörnyen korán kelő vagyok. Ez persze nem mindig rossz, de néha nem is kifejezetten olyan csodálatos. Inkább lenne normális alvókám, mint ilyen... félresikerült. Mindegy.

   Legalább volt időm nyugodtan elkészülni a bevásárlókörút előtt. Bár normális körülmények között utáltam vásárolni – ez leginkább a ruhaneműkre vonatkozott, tekintve, hogy amúgy sem vagyok válogatós ilyen téren –, most azért akaratlanul is lázba hozott a gondolat. Nem is a vásárlás része, hanem inkább a berendezkedés. A tudat, hogy ezt a helyet úgy alakítom, ahogyan csak akarom, nagyon boldoggá tett.

   Természetesen nem akartam óriási átalakításokat végezni, csak egy kis egyediséget akartam az egészbe belecsempészni. Otthonról hoztam magammal pár képet és posztert, amelyeket mindenképp szerettem volna kirakni a ház egy-egy szegletébe. Tudtam jól, hogy kissé gyerekes, de egy idő után úgy is meguntam volna az egyszínű falakat. Ugye, festeni nem festhettem – nem mintha akaratomban állt volna –, gondoltam, kell valami, ami feldobja; valami olyan, ami én vagyok. 

   Ezen gondolkoztam, amíg elfogyasztottam – a jelzem, Ferihegyen vett – fahéjas csigát és a mostanra már felmelegedett narancslevet. Sajnos hiába néztem folyton a hűtőt, az nem akart csak úgy, magától feltöltődni. 

  Hét óra környékén indultam el, és reméltem, a legtöbb bolt már kinyitott a közelben. Útközben aztán jobbnak láttam egy bevásárlóközpontot megcélozni, mondván, ott egy helyen be tudok szerezni mindent, amire szükségem van. Igaz, ehhez kicsit többet kellett sétálnom, de megérte. Hazafelé viszont már kénytelen voltam taxit hívni; nem akartam annyi pakkal battyogni egyedül. 

  Otthon aztán kipakoltam az élelmiszereket, és miközben egy almát rágcsáltam, azon tanakodtam, hogyan vágjak bele. Végül először az utazótáskámat ürítettem ki. A ruháimat - amiből igazán nem volt sok – gondosan összehajtottam, vagy felakasztottam. Ezután jöttek a képek. Egyik sem hülye tájakat ábrázolt, én és a családom szerepeltünk mindegyiken. A legtöbben apa is rajta volt. Akadt közben olyan is, amin a haverokkal vagyok, volt olyan, amin csak egyedül. Például ilyen volt az, amelyik a diplomaosztón készült. Csupán pár pillanatig néztem a képet, és mindössze egyetlenegy kérdés fogalmazódott meg bennem: Hát ideáig jutottam volna?

  Majd következtek a poszterek. Egytől egyig, mindnek köze volt a Borussia Dortmundhoz. Még szép! A tetejében pedig még néhány lejárt évjáratú újságból vágtam ki betűket, és olyan szavakat, kifejezéseket raktam ki belőlük, mint: Echte Liebe, BVB09, Deutsches Fussball, de maradt még hely pár mélyenszántó dalszövegnek is a kedvenc bandáimtól. Kissé újra tizenöt évesnek érezhettem magam. Ekkor volt az, mikor anya – nagy rábeszélések árán – szabad kezet adott a saját szobám berendezésében. Így alakult hát, hogy az ágyam melletti falra feliratok, poszterek és kiragasztott képek, míg a vele szembenire bekeretezett képek kerültek.

   Aztán gyorsan elrendeztem a cuccaimat a fürdőszobában is, és esküszöm az egy élő Istenre, hogy csak egyetlen szempillaspirált hoztam magammal sminkeszköz gyanánt. Nem, ilyen tekintetben ismét nem hoztam szégyent saját magamra. És ha már így elvoltam ezzel a berendezősdivel, gondoltam, összekötöm a takarítósdival is; ennek értelmében, pedig, felmostam a kissé poros konyha- és fürdőszobapadlót.

   A nappaliban nem volt sok teendőm, csupán annyi, hogy kirakjam a polcra a számomra legkedvesebb négy könyvet, amit magammal hoztam. Illetve felaggattam a falra egy faliórát is. A munkám hivatalosan akkor ért véget, mikor a telefonom segítségével készítettem pár képet azzal a céllal, hogy majd elküldöm anyának Skype-on. Mindezek után kimerülten zuhantam a kanapéra. Közben bekapcsoltam a – nem épp legmodernebb – tévét, és végigfutottam a csatornákon. A sportadókat azonnal megjegyeztem, valószínű nem is fogok majd mást nézni.

   Mikor épp valami gagyi terméket akartak eladni a tévében, a gépem egy jellegzetes pityegéssel jelezte, hogy üzenetem érkezett. Anya volt az. Egy hatalmas mosolygós fejjel válaszolt az elküldött képeimre, amit őszintén nem igazán tudtam hova tenni. Akaratlanul is elképzeltem, hogy úgy vigyorog, mint az a nagy, sárga fej. Hagyjuk.

   Mivel láttam, online van, azonnal videóhívást indítottam.

  – Na, muter!? Hogy tetszik a lakásom? – Lehalkítottam a tévét, hogy jobban halljon. Így is akadozott kicsit a kép; ez van, ha már nem vagyunk egymás mellett.

  – Szépen beszélj velem, gyerekem! – fenyegetett ide-oda mozgó ujjával. – Attól még, hogy te elköltöztél, az anyád vagyok – Bár, teljesen komolynak tűnt, viccként fogtam fel, amit mondott, és csak remélni tudtam, hogy ő is annak szánta.

   – Nem jó? – tértem vissza az eredeti témára. Szerettem, ha elismernek.

  – De, jó – Anyám pedig, mióta megkezdtem a tanulmányaim az egyetemen, gyakran csinál ilyesmit.

   – Hogyhogy nem dolgozol? – érdeklődtem aztán. Fura, de olyan érzésem volt, mint legalább két hete nem láttam volna.

   – Nincs munka – vonta meg a vállát jelezvén, nem érdekli annyira, de én pontosan tudtam, igazából mennyire aggasztja. Máskor is csináltak már vele ilyesmit, és akkor is eléggé kiborult. Anyám munkahelyével az volt a baj, hogy túl sok embert alkalmaztak. Oké, hogy egy szupermarketről van szó, de a fejesek akkor sem tudták felfogni, hogy nem kell tizenöt eladó, hisz’ kasza mindig ugyanannyi volt, mint bármikor máskor. Előfordult, hogy napokig nem hívták be dolgozni, ami azért is volt rossz, mert így egyáltalán nem tudott előre tervezni; sosem tudhatta, mikor szólnak neki, hogy fáradjon be az üzletbe. Ugyanakkor felmondani meg egyszerűen képtelen volt: félt, nem találna mást. És bár ezeket nem mondta ki hangosan, jól tudtam, hogy így van. Jobban ismertem őt, mint a saját tenyeremet.

  – Gábor... gondolom, ő dolgozik – A pasija, vele ellentétben, a műhelyében töltötte a fél életét. Gépjárműveket buherált.

  – Igen. De beszéljünk inkább rólad! – tapsolt egyet hirtelen, és felerőltetett magára egy halvány mosolyt.

  – Mit szeretnél tudni? – érdeklődtem én is fülig érő szájjal. Bíztam abban, hogy nem fog sokáig tartani neki, amíg feldolgozza, én itt vagyok, ő meg ott.

  – Jól érzed magad? Milyen Dortmund? Könnyedén megérted, amit beszélnek? Kedvesek az emberek? Ismersz már valakit? – halmozott el kérdésekkel. Először csodálkozva néztem rá, majd egy hatalmas sóhajt után megpróbáltam kielégítő válaszokat adni.

  – Őszintén, még egy napot nem töltöttem itt, így az első kérdés megválaszolásával kicsit várnék még – félve néztem anyára. Nem akartam rögtön arról áradozni, minden milyen szuper, féltem, csak azt hitte volna, azért örülök ennyire, mert távol vagyok tőle. És ez, akármilyen hihetetlen is, egyáltalán nem igaz. – Dortmund pedig gyönyörű! Még nem volt ugyan alkalmam alaposan körbenézni, de minél előbb sort fogok keríteni majd rá. Anya, tényleg köszönöm, hogy egyáltalán esélyt adsz arra, hogy megpróbáljam!

  Beletúrt rézvörös hajába, és egészen a kamarába hajolt. Olyan fura volt. Mosolygott, közben meg tudtam, csak arra vár, hogy kijelentsem, hazamegyek.

  – A nyelvet tökéletesen megértem – folytattam. – Sajnos, vagy nem sajnos, még nem ismerek senkit, de bizonyára kedvesek az emberek.

  – Remek – válaszolt egykedvűen, ami kissé elvette a hangulatom a további meséléstől. – Jut eszembe, lemondtam az előfizetésed. Ma még, azt hiszem él de holnap már nem telefonálhatsz. Keress valami lehetőleg olcsó telefonszolgáltatót!

  – Persze, oké – bólogattam hevesen.

  – És próbálj meg minél többször főtt kaját is enni! Annyira sajnálom, hogy nem tanítottalak meg főzni.

  – Jaj, ugyan már, anya – legyintettem. –, nem a te hibád. Majd keresek a neten valami könnyen elkészíthetőt.

   Sóhajtás közben mosolyodott el.

   – Csak, kérlek, vigyázz magadra bármit is csinálsz, bárhova is mész! Ügyelj az egészségedre!

   – Egészséges vagyok, mint a makk! – húztam ki magam remélve, ezzel kicsit jobb kedvre derítem.

  – Persze – bólintott még mindig világfájdalmas arccal. –, nem azért mondtam.

   – Anya, semmi baj – fordítottam kissé oldalra a fejem. – Nyugi, minden rendben. Bármikor beszélhetünk, és akármilyen hihetetlen, már most hiányzol.

  Ez történetesen igaz volt, de csakis azért mondtam ki hangosan, hogy boldoggá tegyem. Nekem ugyanis szent meggyőződésem volt, hogy nem szükséges a szeretteink orrára kötni folyton az érzéseinket. Ha ők is viszont szeretnek, tudják, mit gondolunk.

   Közben csengettek, csakhogy kilencvenkilenc százalékig biztos voltam benne, hogy nem hozzám. Mégis ki a fene jönne hozzám? Így hát, értetlenül néztem anyára.

   – Nem nyitod ki? – kérdeztem.

   – Mit nyissak ki? Nem hozzám jöttek – adta meg szép kulturáltan a választ, én meg reflexszerűen felpattantam, és a telefonhoz szaladtam. Az ismét berregett egyet, anyám pedig aggódva kiabált a kamerába:

   – Vanda, ki az? Ki jött? Ne engedj be idegeneket!

   Mit sem törődve ezekkel az utasításokkal, kissé félve ugyan, de beleszóltam a készülékbe.

   – Polyák Vanda. Ki az?

   – Vanda – szólat meg egy ismerős hang. – Patrick vagyok. Beenged?

   – Persze, jöjjön csak!

   Bár fogalmam sem volt, hogy mit keres itt, és egyáltalán honnan tudja, hogy hol lakom, kinyitottam az ajtót. Míg vártam, hogy felér, elköszöntem anyámtól.

  – Ki az? – kíváncsiskodott.

  – Majd elmesélem, anya, oké? Semmi probléma, nyugodj meg! – Rávillantottam egy biztató mosolyt, és kiléptem. Mire kikapcsolt a gépem, a repülőn megismert férfi az ajtón kopogott.

   – Jó napot – köszönt illedelmesen, mikor kinyitottam neki. Pontosan úgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá. Ing, farmer – minden tökéletesen passzolt. Aztán az is eszembe jutott, amikor alvás közben kicsordult a nyála. Ennek következtében a földet kezdtem bámulni, és próbáltam elrejteni a mosolyom. Valószínűleg sikertelenül.

   – Valami probléma van? – Bizonyára zavarban érezte magát. Azt hihette, rajta szórakozom. Végül is, így volt.

   – Jaj, semmi – ráztam a fejem, és pókerarcot erőltettem magamra. – Jöjjön be!

   Besétált, én meg a kanapé felé biccentettem, hogy foglaljon helyet. Meglehetősen rossz vendéglátó vagyok, szóval nem tudtam pontosan, mit kell ilyenkor csinálni, de azért megkérdeztem, kér-e valamit inni.

   – Nem, semmit – mondta gyorsan. – Köszönöm. Igazából csak a kórház miatt jöttem – combjai közé zárta összekulcsolt kezeit.

   – Igen? – Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar megkérdezi majd, sőt még abban sem voltam teljesen biztos, hogy egyáltalán megteszi.

   – Igen – bólintott. Én eközben levetettem magam a vele szemben levő fotelba. – Szükségünk van jó szakorvosokra. Bár nem tudjuk, maga mennyire az, az igazgató holnap délelőtt várja önt a papírjaival együtt. Ez ugyan még nem sokat jelent, de reménykedhet. Ami azt illeti, nem igazán sok a "jelentkező" – Idézőjelet rajzolt a levegőbe az utolsó szónál, én pedig fülig érő szájjal vettem tudomásul a hallottakat.

   – Köszönöm – mondtam aztán gyorsan, nehogy hálátlannak tűnjek. – Igaz, még mindig nem tudom, miért segített nekem ebben, de köszönöm.

   – Mondtam már – mosolyodott el. – A kórház legtöbb dolgozójában nincs meg az, ami magában meg van. Én személy szerint örülnék, ha felvennék, de innentől kezdve minden csak magán múlik.

   Nem tudtam, erre hogyan kell válaszolni, ezért a padlót kémlelve elmormoltam még egy köszönöm-öt.

   – Csak ennyit akartam. Már mennék is – állt fel. Szó nélkül követtem az ajtóig, aztán ott hirtelen, mintha még elfelejtett volna valamit, megfordult. Kíváncsi voltam, mit szeretne. – Megkérhetném még valamire?

   – Persze – vágtam rá egyből.

   – Kissé öregnek érzem magam ettől a magázástól. Nem hagyhatnánk abba? – Zavartan elvigyorodott, én meg először csodálkozva, majd ugyanúgy mosolyogva néztem rá.

   – Leköteleznél. Már korábban meg akartam kérdezni – kezdtem – csak...

   – Csak megvártad, míg én kezdeményezek, mivel idősebb vagyok – fejezte be a megkezdett mondatot. Na jó, ez kicsit fura volt, de valóban igaz. – Értem én – bólintott.

   – Még egyszer köszönöm – tértem vissza a kórházas témára.

   – Igazán nincs mit. Képzelje, mikor magáról... illetve rólad beszéltem, azt hitték a barátnőm vagy.

   Ezen elmosolyodtam, bár fogalmam sem volt, miért osztotta meg velem. Nem éreztem kínosan magam miatta, és így legalább alkalmam nyílt kideríteni, amit már a tegnap is szerettem volna tudni.

   – Szóval nincs családja?

   – Nincs – A fejét rázta. – Se feleség, se barátnő. Ami azt illeti, elváltam, de annak már öt éve.

   – Gyerekek? – kissé olyan volt, mintha kínvallatás alá vetettem volna, de teljes mértékben leszartam, hogy hamar meg fogok öregedni. Kíváncsi voltam.

    – Egy hétéves kislány. Hannának hívják.

    – És gyakran látod? – érdeklődtem tovább.

    – A születésnapján találkoztam vele utoljára. Februárban...

    – Ó – Úgy döntöttem jobb, ha nem kérdezem tovább, az ő élete, semmi közöm hozzá. Még csak nem is ismerem ezt az embert.

     Ekkor, azonban, kissé meglepő kérdést tett fel:

    – Nincs esetleg kedved eljönni velem vacsorázni valamelyik nap? Mondjuk hétvégén.

    Nem éreztem magam zavarban, bátran néztem a szemébe, és azt gondoltam, miért is ne!? Úgy is meghaltam volna az unalomtól, és legalább kijelenthettem, hogy ismerek már valakit, aki lehet a jövőben még a munkatársam is lesz.

   – De, van – bólintottam.

   – Szombat? – kérdezte vigyorogva.

   – Rendben.

   – Megadom a számom, oké? Majd egyeztetünk – Vicces volt, hogy így beleélte magát. Azt hittem, csak a tizenévesek képesek ilyesmire, de mint tudjuk, tévedni emberi dolog.

   Fogalmam sincs, hogy miért és hogyan, de a zsebében volt egy toll, amivel a jobb kézfejemre ráfirkált pár számot. Hunyorogva néztem a kissé kiolvashatatlan írást.

  – Remélem, el tudod olvasni – rakta zsebre az íróeszközt.

  – Őszintén? Én is – nevettem el magam, majd a következő pillanatban egy puszit adott az arcomra. Kicsit meglepődtem ugyan, de egyáltalán nem jelentett problémát, már megszoktam, hisz’ a barátaim is mindig így köszöntöttek.

  – Csak nem akartam, hogy elkenődjön – biccentett a kezem irányába, arra utalva, hogy legutóbb kézcsókkal búcsúzott el.

   – Persze, értem – bólogattam úgy téve, mintha elhittem volna ezt a béna magyarázatot.

  – Szia – biccentett aztán, majd figyeltem, ahogy eltűnik a liftben.

  Később rájöttem, hogy marasztalnom kellett volna, hisz’ szó szerint megevett az unalom. Egy szendvicset majszoltam épp, mikor eszembe jutott, hogy megígértem anyámnak, tájékoztatom az eseményekről. Bár offline volt, hagytam neki üzenetet:

„Na, szia, muter! Remélem, nem izgultál nagyon. A lényeg annyi, hogy holnap afféle állásinterjúra megyek egy kórházba. Szurkolj, hogy minden szuper legyen!”