Első rész

 Halihó! 

Itt van az első rész, olvassátok szeretettel! Még a hét végén (vasárnap délelőtt, legkésőbb) szeretném feltenni a második részt is, de ezt követően már csak heti egy részben tudunk megegyezni. Péntek esténként vagy szombat délelőtt/délután hoznám őket, de az még messze van, majd elválik. 

Illetve ezúton is szeretném megköszönni a csodálatos fejlécet Emily Cs.-nek. Nagyon hálás vagyok!

Komizzatok, pipáljatok, srácok, szeretném, ha lenne pár feliratkozó. Nem tudom még ugyan, de ha nem lesz közönség, akkor meghagyom a csupán "magamnak írogatást", felesleges így kiraknom ide. 

Számítok rátok!

Bridzsi xxx

Ami elmegy, annak a helyére valami sokkal jobb, valami nagyobb jön, értékesebb, és csakis azért van búcsú, mert fejlődtél, tanultál, kihoztad valamiből azt, ami a maximum, amire képes voltál.

Anyám könnyes szemekkel nézett rám, de mindeközben szélesen vigyorgott. Bizonyára gyűlölte ezt a pillanatot, és gyűlölte magát is, amiért csak úgy simán hagy elmenni. Amiért nem tudott kellően magához láncolni. 

  – Ó, drágám, jól meggondoltad te ezt? – Remegős volt a hangja, és az ajkait beszívva tudta csak visszatartani a sírást.

  Nem szerettem így látni. Korábban mindig én voltam az oka annak, ha épp úgy bömbölt, mint egy kisgyerek, aki elejtette a fagyiját; mostanság már nem hibáztatom magam érte. Számolnia kellett ezzel, tudhatta, hogy nem maradok mellette örökké. Annak ellenére, hogy ezután is ugyanúgy segítségére leszek majd bármiben, amiben szüksége van.

  – Igen, anya, mindennél jobban – Legalább tíz centivel voltam magasabb nála. Letöröltem az épp legördülő kövér könnycseppjeit, és erősen magamhoz öleltem sovány testét.

  Gábor, az új pasija, ekkor tolatott ki a garázsból. Ráfeküdt a dudára, mintha nem is épp mellette álltunk volna. Nem szerettem. Anyám egyik barátja sem tudta pótolni apát, őt pedig kifejezetten utáltam. Dagadt volt, szakállas, tele tetkóval. Ha nem ismerném, azt mondanám rá, hogy ír - ugyanolyan vörös, mint anyám.

  – Lekésed a gépet – köpte oda. Nem, ő sem kedvelt engem. Mindenesetre most biztos örül, amiért elhúzok innen. 

  Aminek már ideje volt. Ugyan még nincs saját családom, nem akartam tovább várni. Anya, mint látható, nehezen fogadta, de lesz majd ideje bőven megbékélni. Tizenéves korom óta álmodozom róla, hogy egyszer Dortmundba költözök, ha nem most, akkor mikor váltsam valóra ezt az ábrándot? Félek, ha tovább halogatnám a dolgot, örökre itt ragadnék.

  Anyám a vállamnál fogva tolt el magától, és hatalmas őzikeszemeivel nézett fel rám. 

  – Vanda, kicsim, vigyázz magadra, kérlek! – Úgy mondta, mintha arra pályáznék, hogy a lehető leghamarabb kinyírjam magam.

  – Minden oké lesz, anya – válaszoltam egy félmosoly kíséretében, majd puszit nyomtam kissé megizzadt homlokára. Akkor töröltem meg a szám, mikor már úton voltunk. 

  Ő nem szándékozott velünk jönni. Félt attól a látványtól, amint felszállok a gépre, ahogy az elrepül velem együtt, s ahogy őt itt hagyom. Ezt tulajdonképpen tegnap este közölte velem, én pedig valahol mélyen teljesen egyetértettem vele. 

  Gábor úgy vezetett, mint egy őrült. Én sem épp a leglassabb sofőrök közé tartozom, de azért ő már rég meghalad egy normálisnak mondható szintet. Persze nagyon örültem, hogy van valaki anya mellett, és jól tudtam, hogy annak ellenére, ahogy velem viselkedik, szereti őt. Ráadásul, ha ő nem lenne, nem is tudom, hol laknék. Úgy értem, pár német "haverja" révén sikerült egy kisebb albérletet szereznie nekem. Nem mondtam, de bizonyára tudta jól, hogy hálás vagyok neki ezért. Mint ahogy azért is, hogy feltétel nélkül, a tőle telhető legjobban vigyáz az én édesanyámra.

  Ő is szerette a focit. Ugyan, számára a Real Madrid volt az álomcsapat, sok meccset néztünk együtt. Legtöbbször mindig különböző csapatoknak szurkoltunk, és emiatt gyakran össze is vesztünk. Én ekkor megfogadtam, hogy soha többé nem vagyok hajlandó vele egy tévén meccset nézni, de végül mindig megszegtem az ígéretem. A BL döntőket pedig még anya is megnézte. Persze fogalma sem volt, hogy ki kicsoda és milyen poszton játszik, de mi elnéztük neki. Próbálkozott, az a lényeg. 

  Mikor megérkeztünk a reptérre kisebb görcsbe rándult a gyomrom. Csak nem félek!? Ez biztos valami rossz vicc. Soha semmitől nem féltem eddig, és nem most fogom elkezdeni; legyűrtem magamban ezt a nem kívánt érzést. Hát, nehogy már!

  – No, Vanda – szólalt meg, miután kihalászta a hátsó ülésről az utazótáskámat. Egy pimasz mosoly jelent meg az arcán, amit őszintén, nem tudtam mire vélni. – Eljött a pillanat – Csak nem nosztalgiázni akart? Sajnos, vagy nem sajnos, én nem vagyok vevő az ilyesmire.

  Felnéztem a hatalmas terminálra. Vártam. Egyszerűen vártam, hogy Dortmundban lehessek végre; hogy elkezdődjön az életem. Mintha, most repülhetnék ki a kalitkából, amibe egészen huszonöt évig voltam bezárva.

  – El – bólintottam, majd félkarral átöleltem a vállát, és meg sem kérdezve, hogy bejön-e, otthagytam. Nem vagyok búcsúzkodós típus, talán, még érzelgős sem. Így a legjobb. Minél előbb túllépni ezen a részen.

  Mikor elhajtott a kocsival, még dudált egyet. Hanyagul intettem, felvettem a napszemüvegem, és az áprilisi napsütésben besétáltam az épületbe. Legszívesebben ugrálva tettem volna meg azt az utat.

Életemben másodjára ültem repülőn. Még gimnazista koromban voltam Oroszországban meglátogatni a nagyszüleimet, akik a hadifogság után Szentpéterváron telepedtek le. Mióta azonban apa meghalt már nem tartjuk a kapcsolatot.

  Sokkal bátrabb voltam, mint akkor. Olvastam, miközben a mellettem ülő férfi aludt, majd mikor felkelt, és letörölte a nyálát az arcáról, mintha eddig ott sem lettem volna, kérdezgetni kezdett. Nem hittem azt, hogy pedofil, vagy őrült, de fura volt, annyi szent.

  – Dortmundban lakik? – Nagyjából harmincöt éves lehetett, borostás arca volt, és kék szeme. Egész közvetlen fickónak tűnt, ugyanakkor elég undorító is, ahogyan a dzsuvás kezét az ingébe törölte.

  – Nem, csak fogok – válaszoltam, és megengedtem magamnak egy sejtelmes vigyort.

  – Egy utazótáskával költözik? – Kissé rekedtes volt a hangja, de igazán szépen beszélt, azonnal megértettem minden szavát.

  – Igen – bólintottam, és látva, ez mennyire megbotránkoztatja, elnevettem magam. – Nem vagyok az a túlságosan is igényes fajta, majd megveszem, amire szükségem van – Anya még tegnap a kezembe nyomta az összes félretett pénzét, amit fogalmam sincs mikor, de euróra váltott. Azt mondta, olyasmire költsem, amire nagyon szükségem van.

  – Van egyáltalán hol laknia? Állása? – kérdezte. Most inkább már aggódó volt, nekem pedig kissé rosszul esett, hogy ennyire alábecsül. Az ilyesmit nem szerettem.

  – Persze, van albérletem, és ha minden igaz, munkám is lesz a Sankt Johannes kórházban. Tudja, sebészként végeztem.

  – Hogy úgy – mondta afféle "most már mindent értek" stílusban.

  – És maga? – tereltem a témát. Ha úgy adódott, szerettem magamról beszélni, de még egyáltalán nem volt biztos, hogy felvesznek abba a kórházba. Takarítónak maximum.

  – Én is dortmundi vagyok – kezdte. – Tudja, hol dolgozom? – Kíváncsi lettem, de szinte ugyanabban a pillanatban le is esett, hogy valószínűleg ő is ugyanott. Látta az arcomon, hogy rájöttem, és elnevette magát. – Én is orvos vagyok, de nem hinném, hogy alkalmaznának külföldieket. Főleg előismeretek nélkül. Komolyan! Hány éves vagy?

  Meglepődtem azon, hogy hirtelen letegezett. Úgy beszélt, mintha egy tizenéves kis csitri lennék. Még szép, hogy nem hagyom annyiban az ilyesmit!

  – Már bocs, haver, de huszonöt éves vagyok, és voltam számtalan gyakorlaton, képes vagyok élesben is dolgozni. Különben meg hol a francba kezdhetném el? Ha egyszer az a vágyam, hogy Dortmundban éljek, akkor miért ne tehetném?

  Inkább a kilátást kezdtem bámulni. Egy ideig csend lett, és én személy szerint egyáltalán nem bántam volna, ha ez így is marad, míg leszállunk. Már sötétedett, és a távolban apró fénypontként világítottak a csillagok. 

  – Fogadni mernék, hogy BVB szurkoló – szólalt meg aztán tetetett sértődöttséggel; úgy mintha csak magának dörmögte volna, mint egy nagy, mérges medve. Mikor odanéztem, meg a karját is összefonta a mellkasán. 

  – Miért? Maga nem az? – Én is próbáltam komoly maradni, de aligha tudtam visszatartani a nevetést. 

  – Előbb maga mondja! – Esküszöm, olyan volt, mint egy hétéves.

  – Kiskorom óta – Végül beadtam a derekam, mire ő önelégülten elmosolyodott. 

  – Én is. 

  Újra kisebb csend telepedett le, majd bemondták, hogy leszállunk, ezért kapcsoljuk be az övünket.

  – Tudja, esetleg szólhatnék az érdekében a klinikán – Csak úgy mellesleg jegyezte meg, én meg majdnem felugrottam örömömben. Persze próbáltam leplezni, hogy mennyire boldoggá tenne, de bevallom, nem igazán sikerült.

  – Mégis miért tenne értem ilyesmit? – Meg kellett harapnom a szám, hogy ne vigyorogjak, mint egy bolond.

  – Maga talpraesett, fiatal, intelligens, jól beszéli a nyelvet, gyönyörű, ráadásul szereti a focit. Ilyen emberekre mindenhol szükség van. – Bók volt – de még mennyire, hogy az! Mindenesetre tényleg örültem ennek az ajánlatnak, holott tudtam, ez még akkor sem jelent semmit.

  – Nagyon hálás lennék magának – biccentettem letörölhetetlen mosollyal az arcomon.

  Együtt szálltunk le a gépről. Bár nem szólt hozzám, végig követett a terminálba. 

  – Hogy megy haza? – kérdezte aztán ott, majd gyengéden megsimította a karom. Most már jól tudtam, hogy rám akar hajtani. Azonban nem tűnt afféle tipikus perverznek: olyan férfi volt, akinek ha azt mondanám, bocs, most nem, akkor megértené, és békén hagyna. 

  – Taxival – válaszoltam. Szinte kiabálnom kellett, ugyanis a nyüzsgő embertömeg igen nagy hanggal volt. 

  – Lenne kedve velem jönni? – Megvillantotta igen fehér fogsorát, és így jobban elnézve, egész helyesnek találtam, ahhoz képest, hogy legalább tíz évvel idősebb nálam. Kíváncsi voltam, van-e családja. – Itt parkolok – tette hozzá remélve, ezzel már válaszra bír. 

  – Köszönöm, kedves... – Még nem tudtam a nevét.

  – Patrick.

  –...kedves Patrick, de inkább taxival mennék – Én is olyan fogvillantós mosollyal ajándékoztam meg. 

  – És megengedné, hogy legalább azt kifizessem? – Kedves volt. Tudtam, ha vele mentem volna, se "bántott" volna. Persze jobb ötletnek tűnt nem kockáztatni, ráadásul nem akartam már az első dortmundi éjszakámat egy idegen férfival tölteni.

  – Ha nagyon ragaszkodik hozzá – biccentettem.

  Vitte az utazótáskám amíg kiértünk az épületből, intett egy taxit, majd a hátsó ülésre bevágta a cuccom. Én megmondtam a sofőrnek a címet, Patrick pedig jócskán adott neki borravalót.

  – A nevét még nem árulta el – intézte hozzám a szavait. A bajszos taxisofőr mindeközben a kormányra könyökölve várt. 

   – Vanda – válaszoltam. 

   Végül nem számítottam arra, hogy kezet csókol, de így tett. Senki nem csókolt nekem kezet eddig. Igazán örültem. Tényleg. 

  – Viszlát, Vanda – Egész szépen ejtette ki a nevem ahhoz képest, hogy a németben nincs megfelelője, vagy esetleg hozzá hasonló. 

  – Még egyszer köszönöm – Behúztam az ajtót, ő pedig integetett. Egészen addig ott állt, amíg le nem fordultunk arról az útról. Még hogy a németek távolságtartóak és faragatlanok!

  Útközben az éjszakai Dortmundban gyönyörködtem. Egyszerűen csodálatos volt. Minden hatalmas épület fényben fürdött, s az úton, amin haladtunk rengeteg kocsi ment el. A sétálóutcákon tinédzserek bandáztak, emberek találkoztak, intettek egymásnak, beszélgetni kezdtek. Egy pillanatra el sem hittem, hogy tényleg itt vagyok, de felesleges volt megcsípnem magam, hisz’ valóban igaz volt. Hát, ilyen, mikor az álmok valóra válnak!

   A panel, ahol a leendő lakásom lesz, a legtöbb bolthoz közel van; épphogy a város központjában. Ennek, természetesen, nagyon megörültem, és miután elköszöntem a taxistól, felcsengettem a főbérlőhöz. Csak remélni tudtam, hogy nem zavarom túl későn. Három kicsengés után szólalt meg egy mély, kissé ijesztő hang a telefonban.

  – Ki az? – kérdezte. Nem voltam biztos benne, hogy azzal beszélek, akivel szeretnék. Muszáj volt rákérdeznem.

  – Herr Schwarz?

  – Igen, én vagyok – mondta, majd miután bemutatkoztam neki, így szólt: – Már azt hittem, sosem ér ide, Frau Polyak.

   Felvonszoltam magam a lépcsőn, és csak arra vágytam, hogy végre aludhassak. A repülés nagyon fárasztó tud lenni, a lépcsőn mászkálás meg főleg. Talán újra el kellene járnom futni, hogy kondiban tartsam magam.

  – Tudja, van lift is – Mire felértem a harmadikra, már az ajtóban állt. Kicsit korábban is szólhatott volna, de tökmindegy.

  – Á, semmiség – legyintettem, de csak úgy faltam a levegőt.

  – Nos, akkor... – kezdte. Kinyitotta a jobb tenyeremet, beleejtett három darab kulcsot, majd összezárta. Körülbelül annyi idős lehetett, mint a taxisofőr, esetleg pár évvel fiatalabb. Sötét haja, és borostás arca volt, valamint egy bokájáig érő zöld köntöst viselt. – Ötödik emelet, tizenkettes ház.

  – Köszönöm.

  – Minden bérlőtől megkérdezem, így magától is meg fogom, hogy a hónap melyik része alkalmas önnek a fizetésre?

  – Szerintem maradjunk a hónap közepében – bólintottam.

  – Oké, rendben. Ez a hónap legyen "félhónap". Mindig az előző hónapot fizetjük, de ez gondolom, evidens.

  – Persze – Kedves embernek tűnt, de az a köntös! Basszus, az eléggé kikészített.

  – Ha igénylik, felajánlom a bérlőknek, hogy halasszák a fizetést. Összesen három hónap díját halaszthatják későbbre, de aztán a megbeszélt időpontban szeretném kézhez tudni azt a pénzt.

  – Ez rendes dolog – Őszintén, nem nagyon érdekelt, már a lakásomat akartam látni.

  – Akkor hetvenöt euró havonta – Mint egy légy, úgy dörzsölte össze a tenyereit. – Van egyéb kérdése?

  – Nincs.

  – Akkor isten hozta Dortmundban – Széttárta a karját, én meg szélesen mosolyogva, immár lifttel, felmentem az ötödikre.

  Mikor sikerült bejutnom a házba az első dolgom az volt, hogy felhívtam anyát. Reméltem, hogy nincs túl késő ahhoz, hogy beszámoljak neki az utamról, de aztán rájöttem, hogy addig úgy sem tudott volna aludni, amíg nem jelentkezem.

  – Minden rendben volt? – Semmi "szia", vagy valami. Oké.

  – Igen – Kénytelen voltam nevetni azon, hogy már megint mennyire túlreagálja a dolgokat.

  Megkérdezte, milyen a lakás, én pedig biztosítottam, hogy nem túl kicsi, nem fogok "megfulladni". Alapjáraton nem annyira rossz. Egy kis konyha egybekötve az ebédlővel, egy nagyobb nappali, fürdőszoba és egy hálószoba. A szerény igényeimnek tökéletesen megfelel, sőt, még azt is kimerem jelenteni, hogy tetszik.

  – De, ugye, Vanda, tudod, hogy minél előbb munkát kell találnod? – aggodalmaskodott. Ha nem mondja, eszembe se jutott volna. Komolyan.

  – Persze, ezzel én is tisztában vagyok, anya, megteszek minden tőlem telhetőt.

  – Jól van, kicsim, de...

  – Anya, tudod milyen drága külföldre telefonálni? Leteszem, oké? Szia, jó éjt! – Nem vártam meg, míg elköszön.

  Előkotortam az utazótáskámból egy pizsamaként használható bő pólót. Túl fáradt voltam már ahhoz, hogy kipakoljak, úgyhogy úgy döntöttem, holnapra halasztom a berendezkedést. Gyorsan megágyaztam, és egy kiadósat aludtam.