Huszonnegyedik rész

Helló, Drágáim!

Igyekeztem vissza, amint csak tudtam; még egyszer elnézést a kihagyásért. 

De most már itt vagyok, ahogyan az új rész is, amihez perpillanat semmi egyéb hozzáfűzni valóm nincs, csak annyi, hogy jó szórakozást! 

Imádlak Titeket! <3

Majd jövőhéten jelentkezem a folytatással! 

Úgy bámultam Patrickra, mintha az nem lenne normális. Bár ez történetesen igaz volt, hiszen a srác – és erről akkor bizonyosodtam meg úgy százhúsz százalékosan – valóban elvesztette azt a maradék kis eszét is, amit a megismerkedésünk kezdetén birtokolt. Hatalmasat csalódtam most benne. Ó, mennyire más volt akkor!

Láttam, ugyan, hogy mozog a szája, tehát, mond valamit, de érteni nem értettem semmit. Leragadtam az elejénél, ami szerint ő ismeri Mariannt. Akkor, mikor elmentem Marco Reusszal randizni; beültem abba a francos kocsijába, majd mini pizzát zabáltunk a Signal Iduna Park kellős közepén, nem gondoltam volna, hogy ezen a látszólag teljesen ártalmatlan éjszaka folyamán ennyi meglepetés történik velem. Őszintén meg voltam rázva; egy olyan helyzetben, amiben még sosem voltam.

- Honnan tudsz róla? – Az igazat megvallva, jobban érdekelt, hogy egyáltalán mit tud Mariannról; fogalmam sincs, miért nem ezt kérdeztem előbb. Az a sunnyogó, idegesítő kék szempár valószínűleg olyan szinten feldühített – és erről a szemem sarkában gyűlő könnyek ugyancsak tanúskodhattak –, hogy alig tudtam tisztán gondolkozni. Alig tudtam másra is gondolni, hogy mennyire utálom őt, illetve hogy mennyire nagyon odavagyok Marco Reusért. Azért a Marco Reusért, akinek kabátja most a vállamon nyugszik, és akinek hangja hallatán ezer meg még egy lepke, vagy akármi, kezd vadul táncolni a gyomromban.

Illetve azt a Patrickot, aki előttem állván a világ legundorítóbb képével néz rám. Nekem meg szinte ég a tenyerem, hogy megpofozzam, és remeg a lábam, hogy belérúghassak. Ha gyűlöltem is valakit vagy valamit, az ahhoz képest semmi volt, amit iránta éreztem.

- Tudok ezt-azt. Tök mindegy, hogy kitől.

- Nem mindegy. Mondd el, mert nagyon megbánod! – Sajnos nem tűntem olyan keménynek és meggyőzőnek, mint szerettem volna, és ettől csak idegesebb lettem. Minden nagyon, de nagyon ellenem játszott.

- Ja! – csapta össze cinikusan a tenyerét Patrick, a gyomorom pedig forogni kezdett. Legszívesebben ordítva a falba ütöttem volna – Csak nem megver majd a focista barátod? Az a semmire kellő divatmajom?

Megremegtek a tátva maradt ajkaim, amint ismét a dortmundi tizenegyesre gondoltam. A gyönyörű szemére, hajára és mindenre, ami ő.

Szerintem az egész folyosón hallatszott Patrick megsemmisítő hahotázása; többen, akik arra jártak, felfigyeltek a délutáni szappanoperákhoz hasonló jelenetünkre. De ó, bárcsak az lett volna! Bárcsak minden csak egy csacska félreértés volna; mindez meg se történtnek nyilvánulna.

Aztán egy hirtelen erőtől vezérelve amilyen erősen csak tőlem telt megragadtam a karját ezzel kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. Undorodva vettem tudomásul, hogy hozzáértem a bőréhez. Hogy megfogom őt. Undorodva emlékeztem közben vissza azokra az éjszakákra is, mikor nem csak a karját érintettem. Hogy volt, mikor ez engem boldoggá tett.

De én sosem lehetek teljesen, egészen boldog. Ezt már megszoktam.

Megvártam, hogy visszanyerje a komolyságát, és abba hagyja a vicsorgást. Mintha annyira vicces lett volna, amit mondott az imént.

- Most figyelj, faszfej! Ha nem mondasz el mindent, amit tudsz róla, magam fogom elintézni, hogy eltakarítsanak innen! – Abban az egyetlen pillanatban elhittem, hogy képes lennék ilyet tenni, valójában viszont, soha semmilyen módon nem tudnám ezt elérni, akármennyire is szeretném.

- Ú, ez igazán komoly. Kezdhetek félni? – Újabb gúnyos mosolyra derült.

- Ne higgy akkor nekem, jól van. De ne tudd meg, milyen az, mikor igazán gyűlölök valakit. Márpedig téged meg tudnálak ölni, annyira gyűlöllek! – Még több kíváncsi szempár figyelt felénk, mikor a végén már szinte ordibáltam vele. Ő halkabban folytatta:

- Nagy szavak egy ilyen kisembertől, mint amilyen te vagy. Hát nem veszed észre, hogy minden az én oldalamon játszik? A gyerek, Mariann, a nővérem…

- Ők egy senkik neked. Ez neked nem jelent semmit, és nem is visz előrébb. Egyedül vagy, és azért akarsz engem ennyire…

- Elég okos vagy mostanában, de kit is álltatnék? A gyerek össze fog kötni minket.

- Honnan tudod, hogy egyáltalán megszülöm azt a gyereket?

- Könnyű kérdésre, könnyű válasz, drágám. Tudom, hogy nem vagy olyan önző és felfuvalkodott, nem mellesleg szívtelen, mint ahogy azt te a külvilágnak mutatod. Tudom, hogy képtelen vagy elvenni a gyermekünk életét.

- Hé! – szóltam aztán felemelve a karom szinte vészesen közel az arcához. – Az én gyerekemről van szó, nem a miénkről.

- Hidd el, nagyon is, hogy a miénk az a baba...

- Kizárt dolog! Még csak nem is láthatod. Nem találkozhatsz vele! Menj vissza szépen Elizabeth-hez…

- Á, hogy még mindig erről van szó! Fájt, hogy láttál a feleségemmel? Rászedettnek érezted magad? Megbántottnak? Van ilyen, szívem. Ha előbb kérdeztél volna…

- Mit kellett volna kérdeznem? Egyébként sem vagyok a szíved – ellenkeztem.

- Nem, valóban – sóhajtotta. – A szemem fénye vagy. Az életem.

- Megszállott vagy és pszichopata.

- Nem, csak egy férfi, aki tudja, hogy vele lennél, ha nem lenne egy bizonyos bohóc, Marco Reus, aki belekavar mindenbe! Amíg nem álltál kapcsolatban vele, illetve nem ismerted személyesen, szerettél engem. De most idejön ez a paraszt, elhiteti veled, hogy bármit is akar tőled, de nincs szüksége semmire! Te nem kellesz neki! Nézd, komolyan elhitted, hogy majd te meg egy világhírű futballista? Ennyire naiv vagy? Te és ő? Soha nem jöhetne össze, érted? Soha!

Pár pillanatig tartott csak, amíg elgondolkoztam ezen. A fejemben gyorsan végig pergett a Marcoval töltött közös időnk. Na, nem mintha annyi emlékünk lett volna.

Hát valóban így volna?

Az első könnycseppjeim végiggördülvén az arcomon az ajkaimon találkoztam, én pedig a lehető legnagyobb felismerés közepette fájdalmasan, a világ legfájdalmasabb tekintetével néztem Patrick Kellnerre, aki hirtelen olyan jámbor arckifejezést öltött az arcára, mint mikor legelőször megláttam.

Mikor a repülőn a nyála kifolyt az ingére. Mikor lent várt engem a kocsijának dőlve az első randink estéjén. Mikor elmentünk életem első Dortmund-meccsére, mikor először csókolóztunk, mikor annyi közös éjszakát töltöttünk egymásnál…

Mikor még minden annyira más volt…

- Mit tudsz róla?

Sok minden járt a fejemben. Először is minden, ami Patrickkal és velem történt; az egész, viharos és meglehetősen gyors kapcsolatunk; az emlékeink; a gyerekünk. Aztán beugrott Marco, és az elmúlt hetek eseményei. Hogy ő milyen kedves és előzékeny, hogy mennyire jó lenne, ha… Na, igen. Lehet a könnyeim érte szóltak? Érte, és az iránta táplált reménytelen… Szerelmemre? Szerelem volna? Ez nem szerelem, ez rajongás – mondta egy hang a fejemben. De utálom őket odabent!

A harmadik, pedig, akire gondoltam az Mariann volt. Emlékeztem még rá, soha sem lettem volna képes elfelejteni őt. Kék szemeit, széles mosolyát. Tudtam, hogy nem teljes az életem nélküle, de ugyan, mi mást tehettem volna akkor? Még nagyon fiatal voltam…

- Mi lenne, ha eljönnél hozzám, és megbeszélnénk ott? Gyere!

Immár fáradtan, és ripityára törve néztem rá:

- Hogy megint lássam a feleséged? Egyébként is részeg vagy.

Ekkor a jéghideg karomért nyúlt, az ő forró tenyere szinte égette az enyémet.

- Mondtam, hogy meg kellett volna kérdezned.

- De mit?

- Láttál valamit, de nem értetted. Illetve nem értetted jól…

- Akkor hogy kellett volna értenem?

Patrick a véreres tekintetével, és büdös alkoholszagával  közvetlen az arcom elé hajolt, és még mindig ugyanúgy nézett rám. Egy ideig hallgatott, mielőtt válaszolt. Közben letörölt egy könnycseppet az arcomról, majd a számról is. Nem akartam, hogy ezt tegye, de azt gondoltam, nekem már mindegy. Minden annyira minden már. Amit teszek. Vagy amit tesznek velem.

- Tudod… - kezdte, de valahogy teljesen nem odaillően felkapta a fejét, és valamit nagyon, de nagyon bámulni kezdett mögöttem. Csendben, és a régi, utálatos arckifejezésével, amivel, tudtam, csak egy embert bámul így.

Marco Reus tőlünk legalább tíz lépésre, az ajtóban állt, ahonnan ki tudja mennyi ideje távozott. Lehet, tíz perc sem telt el azóta. Miután megfordultam, engem kezdett el bámulni. Rosszul éreztem magam attól, hogy nézett, és legszívesebben odamentem volna hozzá. A nyakába borultam volna, megcsókoltam volna; arra kértem volna, maradjon velem örökké, legyen a gyermekem apja; szeressen engem. Tanítson meg engem is; mutassa meg, mi az a szerelem…

De mit is képzelek! Valahol mélyén, már a legelején én is nagyon tisztában voltam azzal, hogy ő nekem csak a falaimon marad meg poszterként. És ez így is van jól. Illetve mindenki számra jó, nekem meg rossz. De nem baj, mert ez is így helyes.

Nem fontos, amit én gondolok. Hogy én ki vagyok.

Nekem ez, ha a többieknek is jó, megfelel.

- Azt hittem, már hazamentél – mondta erőtlenül, mikor már egy jó ideje csendben álltunk,  anélkül, hogy bármelyikünk egy tapodtat is mozdultam volna. Patrick még mindig a kezemet fogta.

- Nem. Még volt egy kis elintézni valóm – Szinte suttogtam, és közben a földet bámultam, mintha a rajta elterülő koszfolt annyira érdekes lenne.

- Értem. Én meg csak itt hagytam a telefonom.

- Értem.

Csendben bámultunk egymásra. A szememben ismét könny gyűlt, mikor emlékeztettem magam, hogy aligha fogunk már többet találkozni, és aligha lesz közöttünk bármi több is, mint orvos-páciens kapcsolat.  

- Ott van a kabátodban.

Ösztönösen a ruhadarabért nyúltam, és megmarkoltam a bal zsebét, amiben valóban egy téglalap alakú tárgy keményedett ki. Addigra ő csendben lépkedni kezdett felém, én pedig leemeltem a hátamról a fekete bőrdzsekit.

- Tessék – nyújtottam neki.

- Csak a telefon kell.

- Nem. Tessék, itt a kabát is.

- Neked jobban kell, maradjon nálad!

- Nem! Nekem nem kell. Tessék!

- Vanda, neked adtam. A tiéd.

- De én most visszaadom.

- De nekem nem kell!

- Nekem se! – mondtam kissé hangosabban a kelletténél, és azon kaptam magam, hogy a könnyeim ismét utat törnek, és megállás nélkül potyognak.

Marco ekkor mindenféle bejelentés nélkül nem ahonnan jött, hanem épp az ellenkező irányba indult, a kabátját pedig még mindig nem vette el. Elindult a hosszú folyosón, ahol egy-egy nővér szaladgált, néhány meg is állította autogrammért. Tudtam, hogy a telefonja sincs nála, és ezek után már nem is érdekli.

Mert ő miért ne tehetné meg, hogy akár most azonnal vesz egy másikat?

A szívem görcsbe rándult, ahogy néztem miként eléri a liftet, majd megnyomja a hívógombot. Talán csak apa halála után éreztem magam ennyire nagyon rosszul.

Lenéztem a kezemre, amit még mindig erősen szorított Patrick hatalmas marka. Majd felnéztem rá, és a részeg, kérdő, égkék szempárra, és óvatosan elemeltem a kezem.

- Ha odamész, nagyon meg fogod bánni – mondta előre tudván, mire készülök. – Nem azért, mert én bármikor is képes lennék téged bántani, hiszen szeretlek, hanem mert tudom, hogy össze fog törni.

- Úgy ahogy te tetted? – kérdeztem fáradtan, csöppet sem szemrehányóan vagy gyűlölködően. Inkább csak simán fáradtan. Nem érdekelt már, mi volt akkor. Mindent olyan nehéz cipelni, feldolgozni, megérteni, és én ezekre már aligha vagyok képes.

- Később rá fogsz jönni, hogy én sosem bántottalak téged. Ő viszont fog, Vanda, hidd el nekem.

- Majd meglátjuk…

- Kérlek, ne!

- Csak visszaadom neki, ami az övé. Úgysem látom már többé. Nem érdeklem őt.

- Ez így van – simított végig az arcomon, és ismét szelíden, olyan kedvesen nézett rám.

Hiába, sosem fogom elfelejteni, amit együtt átéltünk.

- Ha, most megbocsájtasz – indultam volna, mert közben láttam, hogy a lift lassan érkezni készül.

- Hé – kapott gyorsan a karom után, ezzel kényszerítve, hogy még visszanézzek rá. – Szeretlek. – Másik kezével megragadta az arcom, és meg akart csókolni, de a lehető leggyorsabban reagálva elfordítottam az fejem, így csak az arcomra sikerült puszit adnia. Igaz, elég erősen szorította az arcom, de mintha valamilyen egyébirányú fájdalmat is éreztem volna.

- Csak hogy tudd, ha bánt, nyugodtan jöhetsz hozzám, hisz” én mindig várlak. Ja, és Marianna egyszerűen gyönyörű! Nagyon hasonlít rád.

Ez utolsón kicsit megütköztem ugyan, de nem álltam meg. Ahogy tőlem telt, végig szaladtam a folyosón; egészen a liftig. Csupán tizedmásodperceken múlott, hogy az nem nyomott ketté. Marco kérdőn nézte, amint szinte beugrom melléje. Csak ő meg én voltunk a szerkezetben.

- Megnyertük a vb-t – mondta aztán pár némán eltöltött másodperc után. A hangja közömbös maradt, úgy beszélt, mintha azt közölné, hogy holnap vasárnap.

- Hisz’ ez szuper! – derültem fel amennyire csak tőlem telt, majd ismét síri csendben kiszálltunk a liftből. A recepciónál Beata, az utálatos kis vörös ringyó üldögélt szög egyenes háttal, és mikor Marco kitárta az ajtót előttem, csak mert annyira udvarias, még hallottam, amint a lány odaköszön neki:

- Viszlát, Marco!

Összefontam a karom a melleimen, mert kilépve az épületből azonnal megcsapott a hideg szellő, és bekerített a koromsötét éjszaka. Marco kocsija csaknem a bejárati ajtó előtt állt. A gyönyörű, ébenfekete Aston Martin-t szinte alig lehetett látni a sötétben. Csak akkor tudtam biztosan, hogy az az autó, mikor Marco odalépett hozzá, kitárta az anyósülés felőle ajtót, és azt mondta:

- Gyere, hazaviszlek.

Vonakodtam beülni a járgányba, pedig titkon reméltem, hogy így lesz majd. Hogy még utoljára elvisz egyszer a kocsijával. Még ha csak hazáig is. Még ha csak azért is, mert kedves velem. És mert talán úgy érzi, tartozik nekem, amiért elláttam, és begipszeltem a lábát. De hisz’ könyörgöm! Kötelességem volt! Ráadásul milyen jó kötelesség!

Kár, hogy vége! Én elmegyek a kórházból, mert épp azon vagyok, hogy világra  hozzam a gyermekemet, ő pedig hamarosan meggyógyul, és élheti tovább a focisták fényűző, szuper életét, amit mindenki más nagyon irigyel.

- Honnan tudod, egyébként? – kérdeztem kicsivel később, mikor elhagytuk a kórházat.

Ekkor a tér felé mutatott, amely mellett éppen elhaladtunk. Legalább ötszáz ember tombolt, üdvrivalgott, táncolt és énekelt. Hiába volt hajnali fél négy – mint ez a műszerfalon levő óráról kiderült -, az emberek örültek, vigadtak. Boldogak voltak, mert Németország megnyerte a vb-t.

- Ja, és… - Majd bekapcsolta a rádiót, amiben egy érdes női hang üvöltött jókedvűen, miközben egy-egy levegővétel közben megpróbálta ecsetelni a pontos eseményeket, illetve Götze mindent elsöprő góljáról áradozott. – A jó öreg Mario! Tudtam, hogy nem hoz rám szégyent – mondta aztán egy rövid mosoly kíséretében.

- Hiányzik? – kérdeztem aztán, mert látva az örömét, ami barátjának, illetve annak csodás szereplésének szólt, egy kis keserűséget is véltem felfedezni a hangjában.

- Igen.

Végül, jobbnak láttam nem kérdezősködni, és egyébként is, lassan megérkeztünk a lakásomhoz, amit, úgy tűnt, már ezer éve nem láttam.

- Itt vagyunk – Még olyan szörnyen közömbös volt, hogy már elhittem, ő igazából bunkó akar lenni velem, csak nem jön össze neki. Eddig sem beszélt tele érzelemmel velem, de ott az autóban annyira más volt, annyira nem olyan, amilyen ő szokott lenni.

Szóval, tényleg vége.

És Patricknak igaza volt. Hallgatnom kellett volna rá. Hisz’ ő, Marco Reus, akire épp ránézvén a könnyeim ismét összegyűltek a szemem sarkában, hogy is akarhatna engem? Miért kellenék én neki, mikor egy senki vagyok? És őt nem érdeklik az olyanok, mint én. Persze, ez normális, csak attól függetlenül nekem még ugyanúgy rosszul esik. És fáj.

Nagyon fáj.

- Köszönöm az estét – szóltam aztán halkan, bár síri csend volt. Leállította a motort. – Mindent.

- Igazán nincs mit. Megérdemelted.

- Miért? – szaladt ki a számon.

- Mert jó vagy.

- Kihez?

- Mindenkinek.

Erre nem igazán tudtam mit felelni, pedig annyi mindent szerettem volna még mondani neki. Annyi mindent meg akartam még magyarázni magammal kapcsolatban. Annyi mindent nem tudott még rólam.

- Tessék, itt a kabátod – nyújtottam át a neki az egészen ideáig a kezemben szorongatott darabot. – Légy szíves, fogadd el, mert rád emlékeztetne, és azt nem akarom.

- Ja - nyögte, és elvette. Tudtam, hogy félre fogja érteni ezt a mondatomat, viszont nekem meg nem volt kedvem megmagyarázni. Inkább így szóltam:

- Akkor vége.

Egy ideig ismét csendben ültünk. Hálát adtam a sötétségnek, amiért így Marco nem láthatta az első néhány könnycseppemet. Csak tudtam volna, honnan van még ennyi?

- Ezt hogy érted?

- Hát hamarosan meggyógyulsz, valaki a kórházban majd leveszi a gipszet, és visszatérhetsz az eddigi életedbe, ami nagyon király, nem? – hazudtam tettetett boldogsággal.

- És veled mi lesz?

- Én megleszek. A kislányommal vagy a kisfiammal szépen eléldegélek majd. Minden jó lesz.

- De honnan lesz pénzed, ha nem dolgozol?

- Majd megoldom. Velem ne foglalkozz!

- De…

- Hm?

- De ennek nem kéne így lennie…

Megérintette a térdem, én pedig nagy akaraterő árán, de elhúztam azt. Patrick szavai visszhangoztak a fejemben. Tudtam, hogy még ha csak abban a egyben is, de akkor igaza volt. És magamtól is tisztában voltam vele, hogy nem, ez így nem lehetséges.

- De, muszáj, hogy így legyen. Elvégre te egy focista vagy, én meg csak egy orvos. Kizárt, hogy mi bármiféle kapcsolatban is álljunk.

- De én…

- De te igen. Jobb vagy ennél. És ha csak amiatt érzed, hogy velem kell maradnod, mert azt hiszed felelősséggel tartozol, vagy mert megsajnáltál, akkor nem kell. Menj nyugodtan, és én megleszek.

A kezéért nyúltam, ami még az enyémnél is hidegebb volt. Jó erősen megszorítottam; az éjszaka ellenére tudtam, hogy rám néz.

- Oké? – kérdeztem. – Így lesz, és kész. Nem kell sajnálnod. Az meg, hogy ápoltalak, a dolgom volt, elvégre, én ezzel keresem a kenyerem.

- De Vanda… - A másik kezemért nyúlt, de miután nem találta, ismét a térdemre helyezte a kezét.

- Én nem az vagyok, akinek hiszel – mondtam aztán kicsit erélyesebben. – Szeretném, ha tudnád, bármit is akarsz, én már megváltoztam. Nem ezért jöttem ide!

- Hanem hogy teherbe ess egy férfitől, akit jelen pillanatban meg tudnál ölni, annyira utálsz? – Halk volt, szinte suttogott, de mégis rosszabbul esett ilyen formában, mintha üvöltött volna. A hangját megvetés és cinizmus színezte. Teljesen igaza volt.

- Nem, de látod, mégis megtörtént, mert ez az én formám. Azt hittem, megváltoztam, de mégsem sikerült – Ezen igazából akkor kezdtem el rágódni, mihelyst kimondtam. -, nem hinném, hogy így érdekelnélek, és hogy neked egy ilyenre van szükséged.

Ezután csendben maradt. Nem tudtam, hogy gondolkozik-e, rágódik-e ezen, vagy csak azt várja, hogy végre kiszálljak az autójából, és hazamehessen végre. Bizonyára ő is hullafáradt, és alvásra van szüksége. Bizonyára most szimplán csak örül, amiért lepattintottam. Talán azt hitte, mindezek után én majd a nyakán kívánkozok lógni, hogy esetleg én egy új apát keresek a gyermekemnek. Bizonyára ennyire jó színész. Bizonyára, ha most elmegy, soha többé, még csak hírét sem fogom hallani. Ami így jó.

Hát legyen így!

Patrickra gondoltam hirtelen. Talán csak mert a szavai még mindig a fejemben csengetek. Minden, amit Marcoról mondott, és azok is, amit Mariannról említett. De ő honnan tudja? Honnan tud róla? Ismeri? Találkozott már vele? Igen, hisz’ már látta. De ki tud még róla rajtam kívül? Ugyan már! Anya sem tud még róla. Ó, ha tudná! Ó, a tudta volna mennyi mindenen mentem én már akkor keresztül. Mennyi mindent átéltem már akkor, és ezekről ő mind semmit se tudott. Na, nem mintha annyira érdekelte volna; na nem mintha annyit foglalkozott volna vele.

Apa persze biztos látta, mert a Mennyországból mindent lehet látni. Jól tudom, ő most is végigkíséri az életemet, és most is szemtanúja, annak mi történik itt a kocsiban. Látja, hogy mennyire szét szedtek egyes dolgok; mennyire összeomlottam. Biztos sajnál, és segítene is rajtam valahogy meg támogatna. Ha mással nem is, leszidna, amiért annyi szarságot csináltam. Mert igenis tehetek arról, hogy ez történt velem. Még hogy jó vagyok? Mindig is egy szerencsétlenség voltam, és az is maradok.

Marco Reus nagy szemekkel nézett rám, amik csillogtak. Nem tudom miért, vagy hogyan. Annyira nagyon szerettem volna tudni, mit gondol, de talán jobb is, hogy nem ismerem az elméjét, jobb is, ha inkább nem tudom pontosan, mit is akar tőlem. Ő nem akarhat engem. Nem, dehogyis. Csak beképzeltem, hogy ő ilyen kedves és odaadó, bizonyára minden rajongójával ilyen. Tehát, ő alapjáraton egy végtelenül jó ember, jó gondolatokkal és érzésekkel. Nem felfuvalkodott, nagyképű, beképzelt focista, aki a pénzen és a modellcsajokon át nem is lát tovább. Ezért piros pont neki.

De ennyi kell, hogy legyen; ennyi lesz.

Némán néztem rá, és akármennyire is szerettem volna, Patrick még mindig ugyanott beszélt, a fejemben. Kíváncsi voltam, ő hazaért-e már azóta. És az is különösen kíváncsivá tett, hogy vajon mit akart mondani Elizabeth-ről, a feleségéről. Jól emlékeztem rá, amint a konyhában csörömpölt az edényekkel; nem felejtettem még el a lealázó mondatait sem.

Viszont az is ugyanúgy az eszemben van, mikor pár hónapja ugyanitt, kicsivel korábban az éjszaka folyamán, és nem Marco, hanem Patrick kocsijában, de itt ültem. Patrick és én. Mennyire jobb ember volt még akkor, és mennyire nem volt gondom semmire. És még boldog is voltam. Na ja, talán sosem leszek már az. Egyedül a babám fog majd ezentúl fényt csempészni elcseszett életembe. Ezentúl lényegében minden nagyon meg fog változni.

Az emlékeket pedig félre kell tenni.

Illetve kéne. Jól lehet, ez sem megy könnyen, főleg, ha a maihoz hasonlók derülnek ki. Mint például, hogy Patrick tud Mariannáról.

Mariann.

Legszívesebben a következő géppel utaznék haza Magyarországra, csakhogy a nyakába boruljak, és elmondjam neki százszor, mennyire sajnálom, hogy elhagytam. Talán megérti, hogy akkor ez volt a legjobb, amit tehettem, talán nem. Mindenesetre csak odamennék hozzá, megérdeklődném, hogy van, gyönyörködnék benne. Patrick azt mondta nagyon hasonlít rám. Úgy szeretném a saját szememmel is megnézni ezt.

Marco még mindig némán bámult rám. Tudtam, hogy ideje mennem. Mégis, egy dolog, egy dolog még hiányzott, mielőtt kinyitottam volna az ajtót, mielőtt bármit is csináltam volna. Úgy éreztem, tudnia kell. Nem azért, hogy ezzel dicsekedjek vagy valami, mert ez valamelyest inkább szégyellni- mintsem híresztelnivaló. De muszáj volt. Hogy miért? Pontosan nem tudom, én mégis azt a magyarázatot adtam magamnak, hogy már csak az azért is illő elmondanom neki, hogy legalább tudja, hogy nem viccből mondtam, hogy mellettem igazán semmi keresnivalója nincsen.

- Marco… - A hangom végtelenül erőtlen és reszelős volt, egyáltalán nem odaillő.

- Igen? – Megszorította a kezem, amit még mindig fogott.

- Nekem nem ő az első – helyeztem az összekulcsolt kezünket a hasamra. – Nekem már van egy lányom.