Huszonharmadik rész

 Sziasztok! Amint ígértem, hoztam is az új részt. Bár elég késő van, de hivatalosan még mindig szombat van, szóval most nem késtem! :D

Ezután, tehát, úgy döntöttem, maradnak a kéthetenkénti részek, amik az eddig megszokott hosszúságúak lesznek majd. Lassan itt az év vége, az félév végi hajtáson kívül semmi egyéb dolgom, így próbálok majd soha sem csúszni a részekkel. 

Most pedig, itt a következő rész, csak hogy tovább kutyuljuk a dolgokat! :D

Jó szórakozást hozzá!

Puszikállak Titeket! :* <3

 Csak néztem. Patrick és Kratzer is benne volt a látóteremben, de igazából semmit sem láttam. Tulajdonképpen megértettem, amit hallottam, sőt, fel is fogtam teljes mértékben, de abban a pillanatban egyszerre számtalan kérdés vetődött fel bennem, illetve rengeteg olyan kép is lelki szemeim előtt, amikről nem szívesen beszélnék; plusz még valami, amit szintén hagynék. Szóval, te nem tudsz róla, de attól az én lelkem még ettől csak tovább nehezül. Én még ugyanúgy tisztában vagyok vele.

Persze, ha ez nem lenne elég, ahogy abban a néhány néha percben, amíg megpróbáltam átgondolni, megemészteni a tényt – mintha ez is csak igazolná – a hasamban enyhe lökést, valami húzós, nehéz dolgot éreztem. Ez csak pár másodpercig tartott; azután ismét súlytalan lettem, Úgy éreztem, pillantok kérdése, és ismét elájulok.

De miért? Hogy? Mit csináljak? Mit csináljak ezután? Mi lesz? Hogy legyen? Marco?

Igen. A felsorolt néhány bennem kavargó gondolat közül az utolsó ragadott meg leginkább. Elfordítottam a fejem, hogy a bambán, még mindig azzal az érdekes arckifejezéssel álló focistára nézzek, aki már nem fogta a kezem. Nem tudtam, mit gondol, hogy hogy érez, de őszintén sajnáltam. Olyannyira, azt hiszem, hogy mikor belenéztem zölden kékellő szemébe, majdnem kihullottak az eddig professzionális módon tartogatott könnycseppjeim.

- Menj el, légy szíves! – préseltem ki a kicserepesedett ajkaimon keresztül. Ekkor jöttem rá, milyen szomjas vagyok valójában, és hogy mennyire rossz a szájízem. Eszembe jutottak a mini pizzák, amiket a stadionban ettünk.

- Mi? Miért? – nézett rám hatalmas szemekkel, és igazán értetlenül.

- Csak menj el, kérlek!

- De miért?

- Nézd, sajnálom, hogy ezt látnod kell, illetve őszintén sajnálom azt is, hogy elvettem a drága idődet. Tudom, jobb dolgod is lenne, mint hogy velem foglalkozz. Ja, és nem kell felelősnek érezned magad a történtekért. És természetesen köszönöm, hogy értesítetted a mentősöket…

- Én magam hoztalak ide el.

Ekkor Patrick, akiről már egy jó ideje nem vettem tudomást – na nem minthogyha annyira akartam volna –, felszisszent. Egy gyors, szúrós pillantással jutalmaztam meg, majd úgy döntöttem, jobb, ha vele később lerendezem a kettőnk dolgát. Viszont nem akartam, hogy azt Marco is hallja.

- Tényleg? – néztem ismét vissza rá egy erőtlen, villámgyors mosollyal az arcomon. Addig tartott az egész, míg nem pislogtam egyet.

- Igen. Miért hazudnék? – Ugyanúgy, mintha a csak a stadioni randik folytatásán lennék, letörölve arcáról azt a kibírhatatlan nézést, elmosolyodott.

- Nem tudom. Ez viszont a tényen és a helyzeten nem változtat. Azt szeretném, ha elmennél.

- De miért?

- Az előbb elmondtam. Nem akarom, hogy így láss.

- De nekem nem baj.

- De nekem igen.

Ekkor elhallgatott. Egy pillanatra fel sem tűnt, hogy mások is itt vannak körülöttünk, míg végül megpillantottam Karolt, aki immár a fotel előtt állt a mellein összefont karokkal.

- Mióta? Mióta van ez?

Megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt:

- Akkor kezdtem el gyanakodni, mikor a plázában olyan sokat ettél. Furcsa volt, hogy láttam nap mint nap mennyit eszel itt a kórházban, ott pedig nagyjából a háromszorosát betoltad. Aztán a kitörések, a fejfájások. Mintha egész hónapban menstruáltál volna. Ami meg azt illeti, mint anya és mint nő is észrevettem már jó ideje, hogy mi a helyzet. És az arcod is… kicsit, mit is mondjak, meghízott. Nem is értem. Hogy nem vetted észre, hogy nem jött meg a menzeszed?

- Sosem figyelem, mert nem mindig ugyanakkor jön meg. Régen tornáztam, és az kicsit összezavarta a rendszert odalent, de Karol…

- Igen?

- Mennyi idős?

- Öt hetes. – Ezt Kratzer mondta. Látván az én reakciómat az egészhez, kicsikét az ő kezdeti jókedve is lelombozódott. Hozzátette még: - Ha úgy gondolja, még nem késő…

Egy kettőre síri csend lett, na nem mintha azelőtt zajongtak volna, vagy valami. Ehhez járult, hogy abban a pillanatban, ahogy Kratzer kijelentette az előbbit, mind a négyen kérdőn és várakozón rám néztek. Szóval, most kellene döntenem?

- Felöltözöm – jelentettem ki aztán gyorsan. Lepattantam az ágyról, egy furcsa szégyenérzettel vegyült kimerültségemben és összezavarodottságomban felkaptam az ágy melletti kis székről a ruháimat, és a fürdőszobába rohantam. Csak egy pillanatnyi egyedüllétet szerettem volna.

Miután kész voltam, és megszabadultam attól a szörnyű kórházi hálóingtől, gyorsan megmostam az arcom, sőt, kétszer meg is csaptam azt, hogy felébredjek, és valahonnan nagyon mélyről előkotortam a józan eszem. Szóval, akkor nincs baba. Én most a karrieremet építgetem, és az isten szerelmére, Marco Reusszal randizok! Sőt, nem tudom hogy, de valahogy azt is elértem, hogy érdekeljem. Mármint, ha még mindig itt van, és a randin sem játszotta meg magát, akkor, még ha csak minimálisan is, érdeklem. Ha.

Igen. Ez a józan ész volt. Jó barátom, sokszor lógunk együtt, és segítjük egymást – leginkább ő engem – a nehéz napokon. Tudtam, hogy, amit mond, az értelmes, és annak úgy kell lennie. Nem lehet másképp. Viszont, aztán belenéztem a mosdókagyló felé felhelyezett kis tükörbe. Valóban meghízott volna az arcom? Valóban ez történne?

Remegő kézzel simítottam végig a hasamon; tudtam, közben tök hülyén nézek ki. Ismét éreztem az előbbit. Mintha valami örvénylene odabent, és nyomna oldalról. De nem fájt. Azon kívül, hogy az egész csak egy borzasztó hányinger érzetet keltett, semmi bajom nem volt. Jó volt.

Az egész ellenére, nagyon jó volt.

- Vanda, bemehetek? – kopogott Karol. Nem akartam, hogy bejöjjön, és így meglásson. Semmi különös nem volt rajtam külsőre, de nem akartam, hogy lássa, mennyire el vagyok gyengülve.

- Megyek ki mindjárt.

- Oké, rendben.

Mikor ez megtörtént, mind a négyen ugyanúgy álltak a helyükön, mint mikor itt hagytam őket. A várakozó arckifejezésük is megmaradt. Bár, mit is vártam? Hogy majd öt perc alatt elfelejtik, hogy terhes vagyok, vagy mi?

- Na? – kérdezte Herr Kratzer.

Nem azért nem válaszoltam elsőre, mert már nem döntöttem, hanem mert a torkomban ki tudja mióta leült gombóc egyre nagyobb lett, a szívem pedig nagyjából a számban dobogott.

Aztán ismét Marcora néztem. Azt mondtam:

- Kikísérlek.

- Mi?

- Légy szíves! – Könyörögtem. És nem tudom, miért vagy hogyan, de megértette. Megértette, hogy ezzel engem lekötelezne, illetve egy hatalmas szívességet is tenne. Ha jót akarna nekem, akkor ezt tenné. És ő most megtette. Elindult az ajtó felé, én meg a nyomába szegődtem. Mikor Patrick előtt elhaladtunk, az gúnyos mosolyra húzva a száját azt mondta:

- Viszlát, köcsög.

Marco azonnal odakapván a fejét ennyivel válaszolt:

- Egyszer még a szart is keverem belőled, faszkalap.

Nos, érdekes volt hallani, amint káromkodik. Érdekes volt, úgy alapjában véve az egész mai nap, mert rájöttem, hogy Marco Reus mint egy világhírű focista, egy ugyanannyira híres ember, mint pl. Brad Pitt szintén rendelkezik emberi érzésekkel. Szintén el tud borulni valamin az agya, szintén tud dühös és kibaszott ideges lenni valakire; és szintén tud törődni, illetve érdeklik dolgok a focin, és a dögös szurkolólányokon kívül is.

A nőgyógyászati osztály a második emeleten van. A betegszobák pedig egy hosszú folyosón, ami jobbra egy hátsó kijáratban végződik. Itt van egy lépcsőház, és innen is ki lehet jutni a kórházból. Mi erre vettük az irányt, és kezdetben csendben sétáltunk egymás mellett.

- Elnézést Patrick miatt – Úgy éreztem ennyivel legalább tartozok neki.

- Nem neked kell elnézést kérned, ha ő a tuskó.

- Nem. Igazából azt sajnálom, hogy belekevertelek ebbe az egészbe.

- Semmi gond. Azért maradtam, mert nem bírtam volna úgy haza menni, hogy nem tudom, hogy vagy.

- Ez igazán rendes tőled. Köszönöm – mondtam némi hatásszünet után. Alig tudtam elhinni, amiket mond. Attól tartottam, talán rosszul értettem meg németül.

- Igazán nincs mit, bár ezen nem értem, mit köszönsz.

Úgy nagyjából két másodpercig tartott míg nevettem ezen, majd mikor elérkeztünk a lépcsőházhoz vezető kétszárnyú üvegajtóhoz, megálltam.

- Figyelj…

- Hm?

- Mikor úgy döntöttél, elhozol ide, nem érdekelt, hogy esetleg meglátnak? Hogy holnap a címlapon leszel? Leszünk.

- Nem, azt hiszem, ez annál sokkal fontosabb. De nézd, ha téged zavar, akkor szólj, és elintézem.

- Nem, csak tudod… a félreértések elkerülése végett.

- Ja, persze.

Ekkor egy újabb fél perces csend ült közénk, majd nem tudván mit mondani már, azt kérdeztem:

- Lekísérjelek?

- Nem kell, le találok egyedül is. Meg ne fázz, hideg van!

- Nem baj.

- De. Vedd csak fel! – Ekkor levette magáról a fekete bőrdzsekijét, ami a stadionban még nem volt rajta, szóval biztos a kocsijában vette fel, vagy nem tudom. Valami iszonyatosan drága, márkás cucc volt, aminek ugyanolyan illata volt, mint neki. Nem tömény, orrfacsaró; kellemes, férfias, olyan Marcos.

- Köszönöm.

- Igazán nincs mit.

Még ezután sem ment el. Na nem mintha annyira akartam volna, örültem, hogy itt van és lefoglalja a gondolataimat. Korábban sem magam miatt akartam, hogy elmenjen, hanem miatta. Ekkor jöttem rá, hogy bizonyára egy ideig még nem találkozunk. Legközelebb már csak akkor, ha leveszem neki azt az átkozott gipszét, és aztán szépen elfelejtjük egymást. Ő éli tovább a sztárok menő és fényűző életét, én pedig ki tudja hol leszek, és mit csinálok akkor. Bár, bele sem merek gondolni, hogy haza menjek, úgy érzem, Dortmundban is felesleges immár maradnom. A kezdeti álmom és vágyai mostanra teljesen értelmetlennek bizonyulnak számomra.

- Mikor adjam vissza? – kérdeztem aztán.

- Maradhat nálad, a szeretnéd.

- De meddig?

- Amíg csak akarod – mondta kissé nyomatékosabban, és mintha jól szórakozna azon, hogy nem értettem meg elsőre, hogy ő igazából most adott nekem tök ingyen egy nagyjából kétszáz eurós bőrdzsekit, amibe mondjuk kétszer is beleférnék, de mindegy.

- Jaj, nagyon köszönöm. Majd ha legközelebb jössz vizitre, visszaadom. Neked jobban áll, mint nekem.

- Azért te is elég csinos vagy benne.

Bókol nekem. Hirtelen úgy éreztem, mintha ötszáz lufit kötöttem volna a derekamra, és azzal felszállnék egy nagyon magas helyre, ahol nincs elég oxigén, és ahol félek, mert nagyon magas van.

Ismét csönd.

Végül, így szólt:

- Vanda, figyelj…

- Igen?

Ekkor már teljesen más volt az arcán; jól tudtam előre, mit akar kérdezni. Szóval, még mielőtt összetudta volna szedni a gondolatait, válaszoltam:

- Nem. Nem lesz.

Végig a szembe nézett, és úgy bólintott.

- Akkor majd találkozunk három hét múlva, igaz?

- Igen, persze – Jaj, de soká lesz még az! – Illetve, várj csak! – szóltam hirtelen. – Én nem tudom, hogy működik ez itt a kórházban, de majd megbeszélem Kratzerral, hogy meddig maradjak még itt a kórházban, amíg el nem megyek…

- Hova?

- Hát szülni. Meg otthon ülni, kötögetni, ahogy a kismamák szoktak.

- Hát, de… de…

- Mi de?

- Nem azt mondtad, hogy nem lesz?

- Igen. Nem lesz abortusz. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én teljesen ellene vagyok, és nem lenne szívem elvetetni egy ártatlan magzatot, aki a világon semmiről sem tehet. Miatta, illetve magam miatt döntöttem így. Patrick nem érdekel.

- Oh, Vanda… - Ekkor történt az, hogy Marco Reus, az áhított Marco Reus, akit mióta ismerek csak imádok (ezt lehet mindenféleképpen értelmezni), a nyakamba borult, és jó sokáig ott maradt. Beszívtam friss és felkavaró, bizsergető illatát, és ismét a felhők között éreztem magam. Valami furcsa mennyországban, ami már csak akkor lett volna szebb, ha a baba, akit a szívem alatt hordok, nem Patricktől, hanem… Nos, mindannyian tudjuk, kitől lenne.

Mikor felegyenesedett, sokkal derűsebb volt az arca, mint azelőtt. Örülne annak, ahogy döntöttem? Rákérdezzek? Ne? Nem tudtam eldönteni, és nem is volt esélyem; arra eszméltem fel, hogy egy puszit nyom épp az arcomra. Borostás arca, csiklandozott; vénáimból kiürült az összes vér, ismét az ájulás szélén voltam.

- Ha engem kérdezel, szerintem jól döntöttél. Én sem támogatom az abortuszt. És figyelj, ha bárminemű segítségre van szükséged, szólj. Ha esetleg az a paraszt megkeresne, vagy bántana… azonnal szólj, és lerendezem.

- Oké, rendben. És Marco… nagyon szépen köszönöm. Nem tudom, miért csinálod ezt, mikor senki nem kért rá, de remélem tudod, hálám örökké üldözni fog érte.

Elindult a kijárat felé. Hirtelen egyfajta ürességet kezdtem érezni magamban, és tudtam ez részben talán amiatt is van, mert meg szerettem volna csókolni. Odabújni hozzá, és elérni valahogy, hogy velem maradjon, hogy érdekeljem, hogy szeressen. Hogy netán legyen egy apja a kicsinek, hogy legyen egy szép életem végre.

Persze, ezek csak ábrándok maradnak. Jobban teszem, ha fel sem emlegetem többször; lesz, ami lesz. Soha nem tudnék olyat tenni, és nem vagyok képes, jól tudom, hogy ezeket a dolgokat valóra váltsam. Csak néztem a focista után, miközben lekocogott pár lépcsőfokon, majd eltűnt a lépcsőfordulóban. Megfordultam, hogy visszamenjek, de Patrick mögöttem húsz méterre állt; bizonyára mindent hallott. Lazán, a falnak dőlve, mintha minden dolga annyira jó volna, álldogált.

Nem tudom, hogy sikerült odalépdelnem hozzá olyan gyorsan, de ő már addigra ellökte magát, és velem szemben állt, a mellein összefont karokkal.

- Ez annyira romantikus volt! – sóhajtotta tettetetten, pocsékul színészkedve. Amilyen könnyűnek és folyékonynak éreztem magam az előbb, most azonnal minden a nyakamba zúdulván elnehezült rajtam, és a srác puszta látványától, ahogy rám nézett, dühbe gurultam.

- Te utolsó! Szemét! Féregláda! Te mocskos! Rohadék! – Minden egyes kiejtett a tőlem telhető legerősebben beleütöttem a mellkasába, amitől, még ha csak egy kicsit is, de hátrébb tántorodott. Ez egészen addig ment, amíg el nem kapta a csuklóimat, és meg nem szorította azokat. Közel hajolt az arcomhoz, mire azonnal megcsapott a pia édeskés keserű bűze.

Azt suttogta a fülembe:

- Nincs mit, ribanc.

Azt hiszem, akkor fogtam fel. Azt hiszem, rájöttem, hogy ha létezik ember, akit valaha is teljes szívemből gyűlöltem, az ő. Egyszeriben olyan ideges és dühös, kibaszottul dühös lettem, hogy el kezdett folyni a könnyem. Csak úgy, mindenféle előrejelzés nélkül.

- Direkt csináltad, ugye? „Csináljuk gumi nélkül, mert az tök jó. Nyugi, nem vagyok beteg” – idéztem a szavait. – Undorító vagy, Patrick Kellner, remélem tudod. Illetve kötve ajánlom, hogy azzal is légy tisztában, így nem hogy magadhoz láncoltál, hanem csak még jobban eltaszítottál. Egyedül is képes vagyok felnevelni egy gyereket.

- Igen? – nevetett fel csordultig telve cinizmussal és megvetéssel. Mintha csak neki kellene rám dühösnek lennie. – És mi a helyzet a kis Mariannal? Róla miért nem beszéltél a drágalátos szerelmednek?