Tizenötödik rész

 

Helló skacok! 

Őszintén sajnálom, amiért nem jöttem szombaton a résszel, sőt még vasárnap sem volt képem hozni, de eléggé lebetegedtem, aztán kb. erőm nem volt kimozdulni az ágyból, viszont az aranyos volt, hogy egy kedves zaklatóm, hogy még e-mailben érdeklődött is afelől, esetleg nem haltam-e meg. Most már azért jól vagyok! :)

És hát, két nap késéssel, de itt van ez a rész is! 

Jó szórakozást hozzá!

ui.: Köszönöm, mindenkinek a díjat, amint lesz időm és energiám, mindenképp válaszolok majd a kérdésekre.

Puszi: Bridzsi

Annak ellenére, hogy a lehető legtöbb időt ismét együtt töltöttük, és újra, mintha mi sem történt volna ezelőtt, legjobb barátokként éltük megszokott kis életünket Dortmundban, nem, ismétlem, nem "jártunk". Nem voltunk együtt, nem alkottunk egy párt, nem voltunk szerelmesek. Nem ettünk egy tálból, nem mondtunk egymásnak szép, giccses szavakat. Nem küldözgettünk egymásnak szívecskéket, nem becézgettük egymást. Tulajdonképpen nem csináltunk semmi olyasmit, amiből arra lehetett volna asszociálni, hogy mi márpedig boldog párkapcsolatban élünk. Nevetségesnek találtuk az ilyen és hasonló elméleteket, és számunkra elég volt, hogy mi ketten tudtuk, egyik sem igaz. Barátok voltunk, akik, ha a helyzet úgy kívánta, rendszeresen segítettek egymásnak kielégíteni a másik szexuális vágyait. 

Napok, aztán hetek teltek el így. És szinte teljesen észrevehetetlenül visszatért minden a régi kerékvágásba. Legalábbis Patrick és köztem soha nem állt még fenn ekkora harmónia. Boldognak mondhattam magam, amiért visszakaptam a legjobb barátomat, az életem egy már szerves részét. Bár, ő sosem mondta, tudtam, hogy ő sem érezte még magát soha ilyen jól. Teljesen kiegészítettük egymást. 

Karol egy kicsit más volt, mint Patrick. Igaz, a vele való kapcsolatomnak nem is tulajdonítottam akkora jelentőséget. Az egészet azzal magyaráztam, hogy őt még nem tudtam megismerni annyira. Hogy ő más életet él, mint mondjuk én, vagy Patrick, és nem ugyanazok a dolgok érdekelnek minket. Ez valójában nem is az ő vagy az én hibám. Csupán idő kérdése, és mindketten megtesszük majd az első felismerést. Valószínűleg nekem kellene valamivel korábban megtennem ezt; azt hiszem, tartozom neki egy bocsánatkéréssel azért, amiket sértettségemben mondtam. Patricktól is bocsánatot kellett volna kérnem, de a részéről tisztában voltam azzal, hogy felesleges térden csúsznom neki, hiszen minden faszságom, amit az utóbbi időben elkövettem, és amiket mondtam, már nem léteznek számára. Olyan mintha soha nem is virradt volna arra a napra, amelyiken megtörténtek ezek.

Az idő most valóban egy hatalmas mentsvárnak számított ebben a tekintetben. Láttam már a Barátság extrákkal című filmet, így tudom, hogy a többségben mi a vége az ilyen és ehhez hasonló kapcsolatoknak, ami köztem és Patrick között fenn állt. Persze, nincs biztosíték arra, hogy minden ilyesfajta fiú-lány barátság ilyen véget érjen, de ha jól vettem ki a szavaiból, Patrick már a kezdetektől tisztában volt vele, hogy ez nem egy örökké tartó dolog lesz. Én sem hittem ezt, persze, de most boldog voltam; és az igazat megvallva, jó lenne mindig annak lenni. Míg minden más megy a maga rendje-módja szerint.

Így történt ez ezekben az időkben is. Megkezdődött például a 2014-es labdarúgó világbajnokság, és Németország eddig töretlenül haladt előre, meccsről meccsre. Úgy tűnt, a csapatot semmi sem tudja megállítani. Legtöbbször Gáborral vitattam meg ezt, aki nem akart tágítani a spanyolok mellől. Egyre csak azt bizonygatta, hogy idén, Rio de Janeiróban a spanyol válogatott játékosai emelhetik majd magasba a győztes csapatnak járó trófeát. Aztán megesett párszor, hogy Patrick fellátogatott hozzám mondván, reggel úgyis értem jönne, hogy együtt menjünk a kórházba. Leleményes és okos módon kötötte össze a kellemest a hasznossal. Kínait rendeltünk, rengeteg kólát ittunk, és a meccseket követően hajnalig beszélgettünk. Többségében olyannyira jelentéktelen dolgokról, mint például, hogy mennyire irritáló a világbajnokság zenéje, és hogy mennyire nem szeretjük a rizslisztből készült tésztát. Kettőnkről is beszélgettünk egy kicsikét néha, de ahhoz már tényleg nagyon unatkoznunk kellett, hiszen azon az elven voltunk a kapcsolatunkat illetően, hogy a legjobbat úgy tehetjük érte, hogy nem firtatjuk, nem piszkáljuk. Szimplán megéljük az egészet, és közben csak annyit teszünk, hogy szépen, lassan sodródunk az árral, és figyeljük az idő múlását. Majdhogynem várjuk, hogy az egyikőnk végre beleszeret a másikba. Bár, Patrick megmondta még az elején, hogy nem érez az égvilágon semmit sem, de nincs arra kézzelfogható bizonyítékom, hogy igazat mondott ekkor, mint ahogy arra sem, hogy ha a közeljövőben ez megváltozik, azt jelzi majd nekem.

És közben, mindig az után kutatott, hogy miért vagyok ilyen nagy ellensége a szerelemnek, és hogy mi történhetett a múltamban, ami miatt ilyen szinten próbálom magamtól távol tartani ezt az érzést.

- Bonyolult, és hosszú sztori. Nem akarok beszélni róla. Egyébként is egy hülyeség, nem hiszem, hogy megértenéd. - Nagyjából ilyen és hasonló válaszokat adtam legtöbbször, mikor rákérdezett. - De hagyd, ne foglalkozz vele!

- De minden hülyeségedet megértem, miért ne érteném meg ezt is?

Makacs gyerek volt, az biztos.

- Biztos neked is van olyan titkod, amit senki nem tud rajtad kívül, legyen ez az enyém.

- Nincsenek titkaim. Sem előtted, sem más előtt.

Egy szemforgatással válaszoltam erre a kijelentésre, mire ő a hátamra fordított, és innentől kezdve a beszéd helyett valami másra használta a száját.

Nem kell mondanom, Patrick egy igazi lepedőakrobata volt. És, úgy képzeld el ezt, hogy sok érdekes alakkal találkoztam már ilyen ügyben, de ő tényleg túltett mindenen. Mintha, mindig is tudta volna, hogy mire van szükségem. Egyszerre volt vad és szenvedélyes, olyan, aki valóban csak a legjobb minősítésű filmekben található, ugyanakkor végtelenül figyelmes is. Nem azért csinált azt velem, amit, hogy kizárólag magának szerezzen örömet, hanem ugyanúgy az én boldogságom és teljes kielégülésem is cél volt, amit díjaztam, merthogy rengeteg olyan ember fordult már meg az ágyamban, akinek csak az volt a fontos, hogy egy lyuk legyen kéznél, amit megdughat, a továbbiakban, pedig le voltam szarva.

Rengeteg ilyen rossz történetem van, és többek között, azért nem mesélek róla Patricknak, mert csak felszakadnának bennem a sebeim, annál szörnyűbb, pedig, aligha létezik.

Egy csodaszép nyári reggelen viszont, megtapasztaltam egy még borzasztóbb dolgot. A felismerést, hogy talán mégis én vagyok a világ legnagyobb kurvája. Igaz, már korábban is gondolkoztam ilyesmin,  és mély vívódásban is voltam ezt illetően, de Patrick azt mondta, hogy a világban rengeteg olyan kapcsolat van, mint a kettőnké, ezért ne érezzem rosszul magam emiatt, ha erre gondolok.

Őszintén, nem is tudom, mire gondoltam. Merthogy valóban gondosan ügyeltünk arra, hogy senki figyelmét ne keltsük fel, nem csináltunk semmi gyanúsat mások közelében. Biztattam magam, hogy a mi barátságunk szigorúan a szexen alapul, de azok után, amit azon a napon hallottam, és azok a tények, amiket felismertem, már őszintén nem is tudtam eldönteni, hogy egyáltalán barátságnak nevezhetném-e a dolgot kettőnk között.

Mindig is féltem, és bár általánosságban valóban boldog voltam, mikor egyedül maradtam, folyton nyomasztott a gondolat, ami ekkor bizonyosságra lelt.

Patrick azon a napon nem volt bent a kórházban, illetve éjszakai ügyelet után, még hajnalban jött el, azelőtt egy kicsivel, hogy az én buszom beért volna. Az öltözőben így csendben az előző napi meccsen gondolkoztam, és szinte tudomást sem vettem a körülöttem ólálkodó Karolról. Nem mondom, hogy egy szót sem váltottunk azóta, mióta olyan durván kiosztottam, ugyanis, amint Patrickkal szent volt a béke, ő sem nézett már rám olyan gyilkos tekintettel. Nem sokkal később pedig mindketten elmondták, hogy mekkora abszurdum az, hogy én azt hittem, ők kavarnak. Patrick, csupán poénból, de a nővér teljesen komolyan meg is jegyezte, hogy talán azért gondoltam ilyesmit, mert féltékeny voltam. Én meg, ugye, ezt tartottam nagy hülyeségnek.

- Jól vagy, Vanda? - kérdezte egyszer csak. Tudtam, hogy hiányzik neki a társaságom, és ezt nem a saját magam dicsőítése miatt mondom, hanem tulajdonképpen, nekem is ért annyit az ő barátsága, hogy belássam, azért meglehetősen hiányzott az elmúlt időkben.

- Ahan, az hiszem. El voltál tűnve mostanában. - Ez valóban így volt, még csak a kórházban is alig láttam futólag, nem hogy esetleg együtt kajáltunk volna vagy valami, miközben meg tudtuk volna beszélni, amit meg kellene.

- Igen, sok dolgom volt. A gyerekek is betegek voltak, a suliból elkaptak valami fertőzést, és sokat kellett otthon lennem. De próbálom felvenni a tempót. Igyekszem.

- Ó, jobbulást nekik.

- Már sokkal jobban vannak. - Egy biztató pillantást küldött felém. Olyan anyásat. - Viszont, annak örülök, hogy köztetek minden rendben van Patrickkal. Sokáig legyetek ilyen boldogok, és vigyázzatok magatokra.

- Ez úgy hangzik, mintha együtt lennénk - kuncogtam, és bár nem szabadott volna ezt tennem, lesütöttem a szemem

- Hát, én...szóval, nekem teljesen olyan, mintha együtt lennétek. Már bocsi.

Ez érdekesen, de annál ijesztőbben hangzott.

- Mégis miből gondold ezt? - próbáltam nevetést színlelni; megjátszani azt, hogy ez a gondolat, mennyire szórakoztat engem.

- Jó, figyelj - védekezőn maga elé emelte a kezét. Azt hiszem, elég jó emberismerő vagyok ahhoz, hogy tudjam, ugyan igazat fog majd mondani, nem "véletlenségből" kotyogja ezt ki nekem, hanem azért, mert szándékosan azt akarja, hogy jöjjek rá, mit is művelek tulajdonképpen Patrickkal. - lehet hülyeséget mondok, meg tulajdonképpen nem nagyon értek az ilyesmihez, de nő vagyok, azért tudok ezt-azt. Szóval, figyellek titeket, mióta újra legjobb barátok vagytok. Ez nagyon szuper, de kissé túllőttetek a célon, nem gondoljátok? Nem a szex miatt; ugyanis otthon a négy fal között azt csináltok, amit akartok, de honnan tudod, hogy nem érez irántad semmit sem attól függetlenül, hogy úgy viselkedik veled, mint a legnagyobb haverod? Mert mondta? Megértem, hogy bízol benne, hisz' ez fontos dolog a barátok között, de ugyan kérlek. Nem tudod, miket mond rólad például nekem, vagy bárki másnak. Csak hallanád, hogy beszél rólad!

- Miket hordasz itt össze? - Mosolyogtam, de csak azért, mert kínomban már képtelen voltam magammal kezdeni valamit. Olyan, mintha nem is új, meglepő dolgot hallanék, hanem valaminek az ismétlését. Ez kurvára ijesztő.

- Nézd, én a te részedet nem tudom, de kétségen kívüli, hogy az ő részéről ez már mindenképpen több, mint barátság. Vicces. Nem is tudom, mit hittetek. Vanda, van a barátság meg a szerelem, a kettő külön dolog, de ti közte akartok járni, ti a kettőt érdekes módon összegyúrtátok, és tudom, hogy te is hazudnál, ha azt mondanád, nem érzel semmit iránta. Talán hülye vagyok, de ezt látom.

- Mi? - Aligha voltam képes többet reagálni.

- Most mennem kell, de ha szeretnéd hallani, én mit gondolok erről az egészről, akkor délben lent leszek a büfében. Ebédeljünk együtt, és mindent megbeszélünk. Én nő vagyok, és egy ilyen dolgot jobban meg tudnék érteni, akármit is gondolsz a helyzettel kapcsolatban.

Hányingerem lett. Leültem a sarokban levő padra, miután Karol kiment, és bár már rég elkezdődött a munkaidőm, egyszerűen képtelen voltam felállni, és azt mondani,  jól van, leszarom.

És gondolkoznom kellett. Hiszen, ahogy Patrick szavaiban sem, a Karoléban sem bízhattam rendesen. Őszintén, már senkinek sem hihettem. Ettől pedig ismét olyan egyedül kezdtem érezni magam.

Talán Karolnak nem kellett volna szarkavarósat játszania, és most az előbb hallottak ismerete nélkül élhettem volna tovább. De vajon meddig? Nem sokáig, az biztos. Hiszen, ha nem ő mondja el ezeket nekem, rájöttem volna úgyis magamtól. Ha eljött volna az a bizonyos idő, amikor ráeszmélünk, milyen szörnyű dolgot is csinálunk mi ketten, akkor mindenképp beláttam volna, hogy mennyire menthetetlen a helyzet. Viszont, ő felnyitotta a szemem, és ezért hálásnak kellene lennem neki. Még ha hazudott is, és csak kitalálta, amiket mondott, ugyanis én már korábban, valahol a tudatalattimban tisztában voltam ezekkel. És korábbi tapasztalatok alapján tudhattam volna, hogy nem az én művészetem az érzelmek nélküli szexuális kapcsolat.

Mikor aztán felmentem a rendelőmbe, és az asztalomon levő naptárra pillantottam, azonnal megcsaptam a fejem. Komolyan. Még fájt is. Mindezt azért, mert teljesen kiment a fejemből, hogy ma volt három hete, hogy gipszet raktam az egyik kedvenc dortmundi focistám bal bokájára. Még autogramot is kaptam, az ég szerelmére! Hogy is felejthettem el ezt!?

Bár ez egy tök jó dolog volt, hiszen, most már emlékeszem, a legutóbb is nagyon odavoltam, hogy láthattam Marcot, sőt beszélhettem is vele, most viszont olyannyira lefoglalt az, amit Karol mondott, nem igazán hatott meg túlságosan, hogy ismét találkozok majd a tizenegyessel. Egyébként is egy sima kontrollról volt szó, ami ezúttal tényleg nem fog húsz percnél többet igénybe venni.

Viszont, bárcsak itt lett volna Patrick! Most mindenképpen beszélnünk kéne, ugyanis volna mit. Karol amit mondott, nyilván nem csak úgy kitalálta, és bár nem kizárt, de kötve hinném, hogy akkora gennyláda lenne, hogy ilyesmivel szórakozik. Igaz, megtarthatta volna magának is a véleményét, de ahogy Polyák Vandát ismerem, nem hinném, hogy egyhamar rájönne azokra, amiket a nővér, csak úgy kibökött itt nekem az öltözőben. Utálnom kéne emiatt, de mégsem vagyok rá képes, inkább örülök, amiért sikeresen felnyitotta a szemem. Segített rájönni, hogy már megint egy hülye liba vagyok, pedig pontosan ez volt az, amit az elején el akartam kerülni.

És nem csak Karol volt a nap folyamán az egyetlen, aki segített nekem a felismerésben. A délelőtt folyamán amellett, hogy robotoltam a balesetin, három műtétnél is segítő voltam. Kratzer megdicsért, és azt mondta, büszke rám; Bruno pedig vállon veregetett, ami az ő világában nyilván valamiféle elismerést jelent. Amiért, viszont ezt felhoztam, az az, hogy Frau Schmidt vakbélműtétjét követően, kézmosás közben, Müller faggatott. Nem is tudom. Mi annyiszor összefutunk ilyen ügyben, és ami furcsa, hogy mindig vakbélműtéteket csinálunk együtt. Azt hiszem, a múltkor ezt meg is említettem neki, ő meg egy jót nevetett ezen, és azt mondta: Kacag a vakbelem!

- Minden oké veled?

- Ja, azt hiszem. Eléldegélek.

- Akkor tetszik Dortmund, mi?

- Nem kérdés! - Ez az ember sokat mosolygott, és engem is mindig jókedvre derített ezáltal.

- És Patrick?

- Mi van vele? - Kínomban röhögtem el magam, és szinte már előre tudtam, hogy valami olyasmit fogok hallani, ami nagyon nem fog majd tetszeni.

- Most már akkor hivatalos, nem?

- Mi hivatalos? Miről beszélsz?

- Hát együtt vagytok, nem? Csak sok boldogságot szerettem volna kívánni nektek. - Látszott rajta, hogy ő is zavarban van.

- Honnan veszed azt, hogy mi együtt vagyunk?

- Hát, Patrick azt mondta. - Úgy jelentette ezt ki, mintha én megkérdőjeleztem volna, hogy ő igazat mond-e. Hittem neki, azért, mert tudtam, hogy olyan szinten nem érdekli ez a sztori, hogy egyszerűen lusta lenne kavarni a kakit, csak hogy ártson nekem.

- Valóban ilyeneket terjeszt? - Költői kérdésnek szántam, nem kellett, hogy válaszoljon.

- Miért, nem igaz? Teljesen meggyőző volt, mikor mondta. Boldognak tűnt.

Valahonnan, a testem legmélyéről szedtem elő egy kis erőt. Legyintettem, és csak annyit mondtam:

- Mindegy, nem fontos.

- Bocsánat, ha valamibe beleszóltam.

- Semmi gond. - Bár, elég nagy gond volt, de tulajdonképpen rá sem haragudtam, mert így tisztán láthattam végre. - Mondd csak! Sokan tudják úgy itt a kórházban, hogy mi egy pár vagyunk?

- Nem tudom. Szerintem igen. Nekem először Hectortól mondta, de alig akartam elhinni. Aztán épp együtt kajáltunk tegnap este az ügyeleten, akkor kérdeztem rá, ő pedig bőszen bólogatott és helyeselt. Azt mondta, nagyon boldogok vagytok együtt.

- Úristen! Ezek mikor történtek? Vagy miért maradtam le róla?

- Nem tudom, de még egyszer sajnálom, ha elrontottam valamit.

- Nem rontottál el semmit. Köszönöm, hogy szóltál.

Azzal eltűntem nagyon messzire. Legszívesebben a világról elmenekültem volna, helyette inkább a rendelőmben kuksoltam, és megvártam az ebédidőt. Ekkor, azonnal a következő kérdéssel álltam a már a szendvicsét majszolgató Karol elé:

- Igaz, hogy Patrick azt híresztelgeti, együtt vagyunk?

Karol felnézett rám hatalmas barna szemeivel, miközben harapott még egyet a szenyájába, majd a szabad kezével intette, hogy üljek le vele szemben. Innen rögtön tudtam, hogy a feltett kérdésemre a válasz igenlő.

- Először is, te nem eszel semmit?

- Később. Igaz vagy sem?

- Ki mondta ezt neked?

- Igaz vagy sem?

- Ki mondta?

- Nem mindegy? Az egész kórház így tudja már, jól mondom?

- Nyugi. Ne engem szúrj le amiatt, mert a barátod ennyire kicsinyesen viselkedik. 

- Kicsinyes. Ez egy tökéletes kifejezés arra, amit csinál. - Talán kicsit hangosabban beszéltem, mint kellett volna.

- Nyugodj meg! Ettől függetlenül ő bizonyára hajlandó arra, hogy megbeszéljétek a dolgokat. Nyilván, van értelmes, épkézláb magyarázata arra, amit csinál. Mind tudjuk jól mi az.

Nem azért maradtam csöndbe, mert nem tudtam, mire gondol Karol, hanem mert egyszerűen még felfogni is képtelen voltam, nemhogy hangosan kimondani.

- Szeret téged, Vanda. Ennyire egyszerű.

- De mi van akkor, Karol, ha én nem érzem azt, amit ő, és csak mint legjobb barát tudok rá tekinteni, vagy úgy, mint egy testvérre?

- Miért mondasz ilyen hülyeségeket? Ne hazudj, mert én még talán elhiszem, de saját magadat úgy sem tudod becsapni!

Közel hajoltam hozzá, mintha életem legszörnyűbb, legmocskosabb, hétpecsétes titkát osztanám meg vele. Azt mondtam:

- Én nem lehetek szerelmes belé.

Gondolkozott egy darabig. Maga elé nézett, én pedig legszívesebben rohantam volna. Messzire. El innen. El Dortmundból.

- Miért?

- Ezt nem mondhatom el neked.

Újra csend következett. Persze a büfét belengte egy átlagos alapzaj, de semmit nem tudtam kivenni egyik ember beszédéből sem.

- Jó, a te dolgod, miért óvakodsz ennyire a szerelemtől. Nem kérdezem meg többször, majd elmondod másnak, ha akarod. - Valójában ez volt az első alkalom, hogy rákérdezett. Bezzeg Patrick ezerszer megtette már! - Viszont, remélem, tudod, hogy lehetetlenség összeegyeztetni a két dolgot. A szerelmet és barátságot. Jót akarok neked, csupán azért mondom. Ha valóban úgy gondolod, nem szereted olyan szinten Patrickot, mint ő, akkor hagyd őt békén, és próbáld meg valaki mással csillapítani a szexuális étvágyadat. Sajnálom szegényt, szinte biztos vagyok benne, hogy ő igazán tudott volna szeretni, de ha te így gondolod, akkor csak annyit kell mondanod: Szia, Patrick!

Utálatosnak és undorítónak találtam a stílust, ahogyan beszélt hozzám, de ettől függetlenül elismertem, hogy igaza van. Úgy beszélt velem, mintha egy buta liba lennék, egy kis taknyos, aki mindenáron bele akar avatkozni a felnőttek dolgába, csakhogy ezzel több bajt csinál, mint haszont. Azaz egy tökéletes, hatalmas semmirekellő vagyok. Csakis gratulálni tudok saját magamnak.

- Oké, Karol. Köszönöm, hogy elmondtad ezeket. Igazad van, és remélem tudod, hogy én soha nem lennék képes Patrcikot megbántani. A barátsága miatt tettem azt, amit tettem; azt hittem, minden olyan lehet, mint régen.

- Ne kezdj el magyarázkodni! Én ezt teljesen megértem. Vele kell majd megbeszélned!

- Tudod, csak az esett rosszul, hogy azt hazudta nekem, nem érez semmit irántam. Elmondhatta volna nyugodt szívvel, és minden valószínűséggel nem dobtam volna ki, sőt díjaztam volna, hogy elmondja mit érez.

- Szerintem azért hallgatta ezt el, mert ilyen szempontból egy nagy rejtély vagy számára, és nem tudta pontosan, mit gondolnál.

- Nem haragudtam volna, az biztos.

- Ezt neki mond. - Biztatóan elmosolyodott, és átnyúlván az asztalon jó erősen megszorított a kezem. - Egyikőtöknek sem tesz jót ez a cécó. Részemről mindkettőtöknek igaza van.

- Igen. Mégis úgy érzem, itt most én vagyok a szar alak. Egy ribanc.

- Nem vagy szar alak, és ribanc sem. Te csak kicsit más vagy, és erről, ha jól sejtem nem igazán tehetsz. Ezt Patrick is megérthetné. Valamilyen szinten ő is hibázott kicsit, és valóban nem kellett volna ilyen hülyeségeket terjesztenie.

- Akkor is...

- De Vanda, figyelj, őszintén kérlek, hogy igazat mondj! Megértem, hogy történt valami rossz a múltadban, ami miatt félsz nyitni vagy félsz egy új kapcsolattól, de az érzést úgy sem tudod majd örökké megtagadni magadtól, és nem tudod irányítani, hogy mikor és kibe legyél szerelmes. Kérlek, ne hazudj nekem! Érzel valami többet Patrick iránt, mint barátság?

- Nem... tudom. Nem tudom. - Hülyeség lett volna hazudnom. Karol elmosolyodott, mert ezt a választ tökéletesen elegendőnek találta, és tisztában volt vele, hogy még magam sem tudom, mit érzek pontosan.

- Rendben van, Vanda. Én nem beszélek se mellette, se ellene. Végül ki fog alakulni, mit érzel, az alapján dönts majd, és ne befolyásoljon semmilyen más tényező! Nem azért szeretném, hogy eldöntsétek végre mindketten, mit akartok, illetve, ha úgy adódik, együtt öregedjetek meg, mert te is és Patrick is a barátom, hanem mert látom rajtatok, hogy nem tesz ez jót nektek. Mindkettőtöknek kijárna már a boldogság, akár egymással, akár külön-külön; én ebbe nem szólok bele. Csak mint barát, segíteni szeretnék.

- Köszönöm, Karol. Ez rendes dolog tőled. Nem hittem volna...

- Mit? - Felnevetett. Olyan cinikusan és undokul, mint szokott. - Azt hitted, csak kavarom a szart össze-vissza, mi? Hogy titokban Patricknak dolgozom?

Ez így kimondva valóban elég idiótán hangzott.

- Én is jól elismerem, hogy ez valóban elég ostoba és gyerekes húzás volt tőle, azért mindent kinéztem volna belőle, de ilyet nem. Itt dolgozom én is, meg te is, de még egyszer sem jutott a fülembe a pletyka, csupán ő említette meg egyszer. Jól le is basztam miatta. Meg, ugye, most te mondtad. Ezt sajnálom, és beszélnék is vele, de nincs már több mondanivalóm számára. Most már csak ti oldhatjátok meg ezt a bonyolult helyzetet. És megértem, hogy még nem vagy biztos magadban, de én javasolnám, hogy adj neki egy esélyt. Lehet, csak egy kis időnek kell eltelnie, hogy rájöjj, mindig is ott bujkált benned az érzés. A szerelem egy gyönyörű dolog, képtelenség nem felismerni.

- Nézd, annak, hogy megbeszéljük a kettőnk dolgát, hogy minél előbb dűlőre jussunk, egy akadálya van...

Ijedten nézett rám, én pedig ezen egész jót szórakoztam, de ettől függetlenül még mindig egy hatalmas gombóc csücsült a torkomban.

- Meg tudnád nekem adni Patrick címét?

- Hogy te még soha nem voltál nála?

Szégyellnem kellett volna magam? Volt egy olyan érzésem, hogy jobb is így, hogy eddig nem fordultam meg a házában.

Félnem is kéne. Őszintén, már félek is. Nem vagyok jó az érzelgős beszédekben, és Karolnak hála meginogtam a hitben, én egyáltalán nem vagyok szerelmes Patrickba. Körülbelül egy hatalmas nagy összevisszaság volt a fejemben.

Miután a nővér átnyújtotta nekem a lapot, amire felfirkantotta Patrick címét, azt mondta:

- Én azért szurkolok nektek.

Eltökéltnek és boldognak tűnt, ezért nem akartam neki csalódást okozni. Márpedig bár, valóban felébresztett bennem valamit,elég nagy volt erre az esély. Adok a szavára, és beszélek Patrickkal; igaz, ezt egyébként is meg kellene tennem, mert elméletben még mindig haragszom rá, de azért ne várja el, hogy gyereket is szülök majd neki.

- Köszönöm. Igazán. Tényleg. Nagyon sokat segítettél!

Szinte ugyanabban a pillanatban lépett be az ajtón a betegem is. Bár, ezelőtt nem figyeltem, ki érkezik éppen, mivelhogy minden második percben nyílik vagy csukódik a bejárati ajtó, de most mintha előre tudtam volna, hogy Marco érkezik. Ugyan, alig voltak páran a büfében, és először azt hittem, dortmundiak lévén teljesen hidegen hagyja a legtöbbet, hogy a BVB tizenegyese bebiceg a Sankt Johannes kórházba, mégis minden egyes szempár végigkövette, és kiguvadt tekintettel figyelte, amint a labdarúgó odajött az asztalhoz, melynél én és Karol ültünk. Azt mondta:

- Jó napot! Doktornő, elnézést, hogy ilyen korán jöttem, de csak most értem rá. Remélem, nem gond.

Bár a focistára néztem, a periférikus látásom segítségével tudtam, hogy Karol mindvégig engem bámul.

- Semmi baj. Én is ráérek most. Jöjjön csak!

Miután felálltam, és betoltam magam után a széket, találkozott a tekintetem a Karoléval. Nagyon nem tetszett az arcán az a mindentudó mosoly.

- Köszönöm még egyszer! Még beszélünk - mondtam neki.

Normális esetben, kiugrottam volna a bőrömből, hogy újra látom a szobám falán levő posztereken díszelgő focistát, csakhogy most kurvára nem volt normális eset. Igaz,az sem lett volna jobb, ha ugyanúgy rágörcsölök erre a találkozásra, mint három héttel ezelőtt, de hiányzott az izgalom, és maga a pillanat különleges varázsa; teljesen elvesztette így a jelentőségét az egész. Ezt sajnáltam, viszont most képtelen voltam a Patrickkal való cécón túl foglalkozni bármivel is. Közben meg még mindig Karol szavai jártak a fejemben. Valamint egy idegesítő énem vádolása, miszerint én vagyok a legmocskosabb, a legundokabb és a legnyomorultabb ribanc széles e világon.

- Hogy van a lába, Herr Reus? - kérdeztem, mikor a lift felé tartottunk.

- Majd maga most megmondja. - Ez egy tökéletes poén lett volna, legalábbis olyasmi, amin ha most nem lenne az, ami van, jót derültem volna. Azonban elég sok minden volt, amiről ő egyáltalán nem tehetett. Így csak béna, erőltetett mosoly volt a legtöbb, amit ki tudtam préselni magamból.

Én nyomtam be a lift gombjait, és én mentem elől. Mindeközben jól tudtam, hogy néz. Nem, nem bámul, csupán olyan az egész, mintha megvizsgálna. Örülnöm kellett volna ennek, de képtelen voltam. Mekkora balfék is vagyok emiatt!

- Valami baj van? - Ezt a kérdést pár perc néma csend után tette fel a liftben. Nem is tudom, mi játszódhatott le a fejében, mikor eldöntötte, érdeklődik felőlem. Akár rá is ripakodhattam volna, hogy hogy jön ő az ilyesmihez, de bizonyára tudta, úgy sem szúrnám le, hiszen ő egy híres footballsztár, én meg a világ legnagyobb idiótája lennék, ha ezt tenném. Ettől eltekintve nagyon kedves dolog volt ez tőle, igaz, úgy sem a valós választ kapta, és igaz, szerintem ő volna az utolsó ember, akinek erről tudnia kéne.

- Csak fáradt vagyok. Meg éhes. Ez a munka...

- Megértem - bólintott, de nyilván az ilyen értelemben vett munkát nem értheti meg attól függetlenül, hogy ő is keményen edz, és megdolgozik a sikerért. - De egyébként mit keresett a büfében, ha nem is evett semmit?

Honnan tudja, hogy semmit nem ettem? - Ez volt az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem, de ezt csak nem mondhattam így neki. Helyette azt feleltem:

- Csupán egy fontos dolgot kellett megbeszélnem.

- Ó. Miért van olyan érzésem, hogy ez a dolog nem a kórházzal, az orvostudománnyal és a betegekkel kapcsolatos? - Eszelősen nézett rám, és ugyanúgy mint legutóbb azzal az imádni való féloldalas mosolyával tette egy fokkal szebbé a napot. Már ha lehetséges az ilyesmi.

- Nem tudom, miből gondolja ezt.

- Igazam van, vagy igazam van?

- Igaza van - sóhajtottam egy szemforgatás közepette. Közben felért a lift, és mivel a focista udvariasan előreengedett, ismét én haladtam elől. Bevallom, átkoztam a fehér, térdig érő orvosi köpenyt, ami rajtam volt.

- Na mit mondtam! Szóval, magányügyi...

- Nézze, én nem akarom magát terhelni a problémáimmal, egyébként sincs köze hozzájuk.

- Ó, tehát több van!

Elnevettem magam. Tudtam, hogy azért csinálja, kicsit jobb kedvre derüljek. De mégis miért érdekli őt az annyira, milyen passzban van épp az orvosa. Nem mindegy az neki? 

- Hülyeségek. Nem tudom, hogy maga élt-e már át hasonlót. - Bizonyára nem. Egy csettintésre bármelyik szupermodellt, szebbnél szebb, csodálatosabbnál csodálatosabb nőket megfektethette. Nyilván nem unatkozott soha, és valószínűleg soha nem voltak szerelmi problémái.

- Nincs olyan probléma, ami hülyeség volna. Ha ennyire ki van bukva miatta, akkor biztos nem egy kis szarság. Csak nem valami férfi?

Ez érdekes hangzott a szájából, ugyanakkor ijesztő is volt, merthogy teljesen olyannak tűnt az egész, mintha már évek óta ismernénk egymást. Vagy ennyire jó emberismerő, vagy ennyire nagyon nyitott könyv vagyok. Nem tudom, melyik az igaz.

Bementünk a röntgenszobába, bár most nem szándékoztam röntgent készíteni. Valóban egy pár perces vizsgálatot terveztem. Amíg ez folyamatban volt, szerencsére befogta a száját.

- Na szóval? Egy elszánt hódoló?

Átmentünk a rendelőmbe egy tollért, hogy alá tudjam írni a papírját. Túl elszánt volt, amit amellett, hogy, mint mondtam, elég ijesztőnek, meglehetősen különösnek is találtam.

- Olyan, mintha maga olvasna a gondolataimban.

- Á, semmi olyasmi! - Pár másodperc csend után, viszont komolyan szólt: - De most minden viccet félretéve, ne bánkódjon, az ilyen szép lányoknak, mint maga nyilván sok rajongója akad. Egyébként meg ha úgy érzi, nem bírja tovább, hívjon fel engem! Jó vagyok az ilyen lelkizős dolgokban.

- Ezt nem mondja komolyan! - Biztos valamit belekevertek a reggeli kávémba, mert ez túlságosan is szép volt ahhoz, hogy valóban megtörténjen itt most velem. 

- De - Nem is tudom, hogy mikor írta le a telefonszámát, lehet már úgy jött ide, hogy ott volt a zsebében a kis fehér lap, de az is előfordulhat, hogy mindig hord magánál egy csomót, hogy oda tudja adni a csinos lányoknak, vagy azoknak, akik fel keltik a figyelmét. Csakhogy én nem voltam csinos, és halvány lila ibolyám sem volt, mivel kelthettem volna fel az érdeklődését a köpenyemben, a fehér ruhámban, a fehér klumpámban, az összefogott hajammal és a hatalmas füleimmel.- Tessék, itt a számom. - Azzal fogta, és átnyújtotta nekem a lapot, én pedig azt hittem ólomból van a karom, amíg odanyúltam érte. 

- Köszönöm.

- Tényleg, ha bármi baj van, hívjon csak! Nem szeretem a szomorú doktor néniket.