Huszonhatodik rész

Sziasztok! 

Megérkezett a várva várt rész, ami remélem nagyon fog tetszeni Nektek! 

Számomra eddig ez az egyik legkedvesebb. :)

Jó szórakozást kívánok hozzá! 

Sok puszi és ölelés!

Plusz, kellemes, tartalmas, élményekben gazdag nyári szünetet!

Két hét múlva jelentkezem!

Puszika,

Bridzsi *.*

Rémes éjszakám volt. Egyrészt, meg lehetett fulladni a hőségben, hiába nyitottam ki lefekvés előtt minden ablakot, ami szinte mondanom sem kell mennyire veszélyes így várandósan, de mindegy. Másrészt, próbáltam számolni a bárányokat, és egy Göthe-verset is elmormoltam magamban, valahogy mégsem jött álom a szememre, holott a testem meg nagyon fáradt és nehéz volt. Csak azok a fránya gondolatok… Az a sok minden, ami mostanában történt. Ők voltak a főbűnösök; és rajtuk agyaltam csaknem reggelig, aztán sikerült csupán álomba szenderülnöm. Még jó. Tulajdonképpen huszonnégy órát voltam talpon.

Valamikor dél után arra ébredtem, hogy jelez a telefonom. Miközben előhalásztam a párnám alól a készüléket, reméltem, hogy nem Patrick üzent. Bár, nem tudtam, mit kéne gondolnom vele kapcsolatban, de úgy éreztem, most szigorúan, jó ideig távol kell lennünk egymástól ahhoz, hogy feldolgozzak mindent, ami köztünk történt. És ehhez majd ez a „kis” szabadság, egy kicsike távolság a kórháztól tökéletes lesz.

Marco írt SMS-t. Ugyan nem azzal a számmal üzent, amit nekem is megadott anno, hanem egy teljesen ismeretlennel, de mégis tudtam, hogy ő. A következőt írta: „Remélem fent vagy már, mert egy húsz perc múlva ott vagyok nálad. Marco”

Oké. Értem én, hogy mostantól mi vagyunk a legeslegjobb barátai egymásnak, és ennek tényleg őszintén, nagyon-nagyon örülök, (Már hogyne örülnék, mikor mióta megismertem őt a tévéképernyőjén keresztül először a Mönchengaldbach-nál, majd itt, a Dortmundnál, másra sem vágyok?), de azért azt egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ő ezt valóban, ilyen szinten komolyan is gondolta. Én vagyok/voltam az orvosa, kezeltem, segítettem neki. Ő is segített nekem, randira hívott beszélgettünk, megismertem. Ezek nagyon jó dolgok. Viszont, tényleg, bevallom, nem hittem volna, hogy ő tényleg igazat mondott. Úgy értem, ki tudja hány lányt etetett még ilyesmivel?

Tehát, húsz percem volt felöltözni, kicsit rendbe szedni az arcomat, megágyazni és a nappaliból elpakolni pár nagyon oda nem illő dolgot. Ja, és amúgy farkaséhes voltam. Találtam a hűtőben felvágottat meg sajtot, de csak nem kezdhettem el enni, hiszen bármelyik pillanatban megérkezhetett volna.

És nagyjából tényleg pár pillanat múlva csengetni kezdett. Nem rohantam egyből oda a telefonhoz, nehogy úgy tűnjön, már tűkön ülve vártam. Mert tulajdonképpen tényleg nem volt így, egyszerűen csak kicsikét kíváncsi voltam, mégis mit akarhat.

Nem sokkal később meg is tudtam. Mikor hallottam, hogy a lift felért, kinyitottam az ajtót, és az ajtófélfának dőlve vártam. Legalább három szatyorral felpakolva lépett oda hozzám, és nagy hirtelenjében egy puszit nyomott a fejemre. Ott, akkor minden gondolatom elszállt, és úgy éreztem, sürgősen le kell ülnöm, különben ismét elájulok. Túl kocsonyásak lettek a lábaim, és bár épp semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy bájcsevegjek, mert éppenséggel a boltba kellett volna mennem, hogy valami élelmet kerítsek magamnak, mégis fülig érő vigyorral az arcomon köszöntöttem, és lazán, csak úgy, mellékesen, fél karral átöleltem.

- Szia – mondta. Nagyon frissnek és üdének tűnt. Valószínűleg ő nem agyalt órákig az életén, annak nagy bakijain, hibáin, hasonlók. – Beengedsz?

- Persze. Gyere! – Kitártam előtte az ajtót, majd mentem utána. Nem mondom, féltem,hogy esetlegesen mit szól a kis lakásomhoz, hogy tetszik neki. Elvégre ő a hatalmas villákhoz, luxus dolgokhoz van szokva, az enyém meg csak egy kis lepukkant valami.  Végül, nem zavartatta magát, leült a kanapéra, és miután jól kinevette az ósdi tévémet, az ölébe kapta az egyik szatyrot, amit hozott, és elkezdte kipakolni a tartalmát.

- Nem tudom, mennyire vagy éhes, de mivel a kicsire is gondolnunk kell, hoztam kaját – jelentette ki így egyszerűen, közben pedig sorban szedte elő a finomabbnál finomabb ételeket, zöldségeket, gyümölcsöket, olyan sajtkülönlegességeket, amikről én még életemben nem hallottam.

- De Marco… - mondtam aztán, végül kedvtelenül felkaptam a cuccokat és a konyhapultra raktam őket.

- Hm?

- Ezt igazán nem kellett volna.

- De. A barátok ezt megteszik egymásért. Szóval, láss hozzá!

- Mi? – nevettem fel.

- Egyél pár falatot! Valami azt súgja, ma még nem is ettél semmit.

- Mivel, alig hogy egy fél órája vagyok fent – csúszott ki hirtelen. Nem akartam, hogy szemrehányásnak tűnjön.

- Oh, én nem…

- De nem baj. Szívesen látlak, csak…

- Csak?

- Csak, most itt egyek előtted?

- Igen? – Nevetni kezdett, viszont én nem igazán szórakoztam jól. – Miért lenne baj, ha előttem kéne enned? Akármilyen hihetetlen, én is szoktam enni.

- De jajj már! – csattantam fel, majd elkezdtem megmosni a zöldségeket.

- Nyugi, ha akarod, addig elfordulok.

- Nem kell. Te nem vagy éhes?

- Már ettem.

- Mióta vagy fent?

- Tíz óta.

Remek. Most minden bizonnyal miattam aludt ilyen keveset. Elment nekem a piacra, hozott minden félét, majd végignézi, ahogy eszek. Szuper, szuper, szuper.

- Jó étvágyat!

- Köszi.

Amíg „reggeliztem”, ő körbenézett a szobában. Megnézte a tévé mellett levő képeket, a felállított könyveimet; kiment az erkélyre, majd bekapcsolta a tévét, és a csatornákat kezdte nézegetni. Mikor végeztem, gyorsan elpakoltam, és a mosogatóba vágtam a mosatlant, majd megmostam két almát.

- Vigyázz, repül! – Odadobtam az egyiket neki, a másikat pedig én kezdtem el enni. – Köszönöm! – mondtam, mikor lehuppantam melléje.

- Igazán nincs mit.

Egy ideig csendben végignéztünk minden csatornát, majd Marco megunván az egészet egyszerűen kikapcsolta a televíziót.

- Minden oké? – kérdezte.

- Persze.

- Patrick nem keresett azóta? – Érdekes volt a szájában hallani a nevét.

- Nem.

- Remek. Figyelj, ha bármikor hív, vagy esetleg elmerészkedne ide, azonnal szólj!

- Oké, de nem hiszem…

- Mi?

- Nem hiszem, hogy problémát jelentene. Majd én lerendezem. Most egy ideig úgy sem fogom látni. Remélhetőleg.

- Te tudod.

- Mikor veszik le a gipszet? – próbáltam aztán kicsit más irányba terelni a beszélgetést.

- Szerdán.

- A szuper – mosolyogtam őszintén, bár bevallom, már teljesen hozzászoktam a bicegő, mankóval járkáló Marco Reushoz.

- Aha.

Mivel úgy láttam, hogy ehhez a témához már nem szeretne mit hozzáfűzni, nem szóltam többet, viszont egy idő után zavarni kezdett a némaság. Ő meg csak ült a kanapén; fejét kezével támasztva, maga elé meredve. Ezért tényleg megérte eljönnie.

- Mi van azokban a szatyrokban? – kérdeztem aztán. Nem jutott eszembe semmi jobb, amiről beszélgetetnénk, meg egyébként is érdekelt, mit hozott azokban a szatyrokban. Reméltem, hogy csak nem még több kaját.

- Az a tiéd.

- Melyik? – Merthogy a fotelben még három papírszatyor feküdt.

- Mindegyik.

- De miért? Mi az?

Fel akartam állni, hogy megnézzem, de a térdemhez ért, és erősen megszorította azt, majd rám nézett, és biztatóan elmosolyodott. Ó, hogy én mennyire imádtam azt a mosolyt!

- Mivel megnyertük a világbajnokságot, Löwék szerveznek ma egy ilyen kis összejövetelt valami elit helyen. Tudod, hogy ünnepeljünk. Nos, engem is meghívtak, mert bár nem játszottam, meg semmi, de érted… azért szervesen a csapat tagja vagyok,és úgy készültem… -  Ekkor mintha kicsit elbúsult volna, de hamarosan visszatért. – Szóval, azt szeretném, ha te is eljönnél velem. Ma este. Na, jössz?

Hú! Álltam a tekintetét, amíg fürkészve, kérdőn nézve próbált belőlem valamiféle választ kicsikarni. Csakhogy én meg nem bírtam megszólalni. Úgy értem, miért? Miért pont én? Miért pont engem hívott el? És egyáltalán, miért mennék el vele? Én nem vagyok olyan! Én vagyok modellbarátnő! És könyörgöm, mi csak barátok vagyunk?

- Neked teljesen elment az eszed!? – böktem ki aztán. – Hogy gondoltad ezt?

- Mert most miért? – Bár nem nevetett, a szeme körül apró nevetőráncok gyűltek össze, amiből tudtam, hogy mosolyog, és valami hihetetlenül jól szórakozik.

- Mert én nem… Nem vagyok olyan lány!

- Milyen lány?

- Akivel az ilyen híres focisták, mint te, mutatkozni szoktak.

- Értem. Akkor milyen lány vagy?

- Átlagos. Sőt, még az átlagosnál is átlagosabb.

- De én pont ezért…

- Tudom, pont ezért kedvelsz, de mégis! Mit vennék fel például?

Ekkor a fotelben lévő szatyrokra bökött, nekem pedig leesett az állam. Már egy jó ideje idegesen járkáltam fel s alá előtte.

- Neee! – sóhajtottam, mire Marco felnevetett.

- De – mondta egyszerűen.

- Szabad egyáltalán ilyet?

- Már miért ne szabadna? Azt viszek magammal, akit akarok. Mindenkivel ott lesz a felesége, barátnője, én meg nézhetem őket.

- De, ugye…

- Nem, nem kell eljátszanunk semmit, csak egyszerűen szeretném, ha eljönnél. Tekintheted akár második randinak is.

- De a barátok nem is szoktak randizni – mondtam rövid megfontolás után.

- Akkor nem tekintheted annak.

Jó, ezen én is felkacagtam, de gyorsan abbahagytam, mert emlékeztettem magam, hogy nekem épp nagyon is haragudnom kell rá.

- Gondolom, szeretnél találkozni a válogatott tagjaival. Ott lesz Mats is, Erik, Kevin… - sorolta.

- Götze is?

- Igen, ő is. Miért?

- És szétrúghatom a seggét?

Pár pillanatig gondolkozott csak, de aztán, azt hiszem rájött, miért is akarom én az immár friss müncheni focistát annyira nagyon megverni.

- Ezer örömmel – mosolygott, majd hirtelen újra megvilágosodott. – Ez akkor azt jelenti, hogy jössz?

Most mit mondtam volna? Hogy minden vágyam ez? Hogy csaknem az álmomat váltja most valóra? Hogy alig pár óra, és meg fogom ismerni a német válogatott focistáit, magát a Mannschaftot, és hogy én ezt mennyire akarom? Esetleg most rögtön bevalljam neki, mennyire odavagyok érte, mióta csak ismerem? Hogy a mosolyát látva mindig úgy érzem, kiugrik a szívem a helyéről?

Jó. Bár, már az elején igent mondtam volna, muszáj volt ez a közjáték. Ő csak a barátom akar lenni, tehát ezt tiszteletben kell tartanom. Ő megkért, hogy menjek el, talán, mert csupán nem akarja magát annyira nagyon egyedül érezni. Ez jó lesz így. Én pedig egy másik világba fogok csöppenni majd. Olyanba, amire mindig is vágytam.

Így szóltam:

- De ugye lesz majd valami alkohol menetes ital is? Csak mert, tudod, én nem ihatok a baba miatt…

És ekkor, már amennyire a gipszelt lábával tudott, felugrott, és jó szorosan átölelt. Az illattól egyszerűen megbabonázódtam.

- Köszönöm! – mondta egyenesen a nyakamnak, majd mikor elhúzódott tőlem, azt mondta:

- Remélem tetszeni fog a ruha. Próbáltam a legátlagosabbat választani, mert tudom, nem annyira szereted a feltűnést. Most hazamegyek én is átöltözni meg még pár dolgot elintézni. Nyolcra itt vagyok érted.

Remegő gyomorral kísértem ki, és egészen addig integettem neki, amíg be nem csukódott a lift ajtaja. Hát, igent mondtam! át, mégis megtörténik ez! Amire mindig is vágytam. Mégsem tudtam erős maradni, és egyszerűen mégis vonzott ez az egész. Egy halk hangocska a fejemben arról próbált meggyőzni, hogy talán nem is a válogatott miatt egyeztem bele, hanem nagyon is miatta. Őszintén? Nem tudom.

Mikor visszaértem a nappaliba, első dolgom volt, hogy belenézzek a szatyorba. Mikor kiemeltem a darabot, amit tehát azért hozott, hogy felvegyek majd este, az állam leesett. Valóban egy egyszerű ruháról volt szó, csak épp az ára el volt tűntetve, és a címkén láttam, valami méregdrága üzletből szedhette. Fekete volt, közepes hosszúságú, kb. térdig érő. Semmi extra nem volt benne, a válla ejtett volt, és háromnegyedes ujjú. Amin megbotránkoztam az tulajdonképpen nem is ez, sőt még csak nem is az, hogy mindehhez egy fekete magas sarkú cipőt, rúzst, illetve parfümöt is hozott, hanem hogy a szatyor alján egy fekete, szinte teljesen ugyanolyan, csak nyilván kisebb méretű, női bőrdzseki is lapul, mint amilyen neki van.

Soha nem láttam még így magamat. Mikor felaggattam a ruhát, még oké volt. Körülbelül minden középiskolai bálon hasonló ruhát viseltem, csak nyilván az olcsóbb fajtákból, viszont a cipő… na, az kész rémálom volt. Legalább félóráig mászkáltam a lakásban, csakhogy megszokjam. Nagyon reméltem, hogy ezen a bulin, vagy min, legyen valamiféle ülőhely, merthogy ki tudja, meddig fog tartani; én biztos nem állok órákig így.

Aztán a hajammal sem tudtam igen mit kezdeni. Csak álltam a tükör előtt; kifésültem vagy hatszor, de simán, leengedve annyira unalmas és béna volt, hogy eldöntöttem biztos nem úgy lesz. Na, most felcopfozva amellett, hogy szintén nagyon unalmas, még szörnyű is lett volna, hisz a füleim… na, igen, úgy néztem ki, mint egy hobbit. Végül egy laza konty mellett döntöttem, ami mondjuk szintén látni engedte a nem kívánatos testrészt, de pár tincset kihúzva a hajkölteményből próbáltam minél jobban elfedni azt.

Marco 19:58-kor írt SMS-t, amiben az állt: „Kicsit messzebb parkoltam le a lakásodtól, mert túl sok az ember, és most nagyon nincs kedvem autogramokat osztogatni. A ház mögött levő park keleti felén megtalálsz. Marco”

Naná, hogy lifttel mentem le. Még csak az kéne nekem, hogy öt emeletet tipegjek ebben a fertelem cipőben, ami egyébként gyönyörű volt, de szörnyen kényelmetlen. Nem azért, mert túl kicsi volt rám, vagy valami, hanem egyszerűen nem ehhez vagyok hozzászokva.

Épp elég volt, hogy csaknem az egész parkon át kellett vágnom. Egyszer majdnem el is estem, de csak mert a cipő sarka beakadt a macskaköves út egyik repedésébe. Már láttam messziről a fekete járművet, ami mondjuk annyira nagyon nem volt álcázva, hisz’ azonnal kiszúrtam, de mindegy, mikor egyszer egy hang szólt mögöttem:

- Vanda, te vagy az?

Bár, már régen hallottam, ismertem ezt a hangot elég jól. Alapesetben még örülnék is neki, hiszen a nehezebb időkben, a sok csalódás után, még néha vágytam is erre a hangra, hátha kicsit beszélget velem, de épp most semmi kedvem nem volt hozzá. Kelletlenül fordultam meg:

- Kurt! De rég láttalak.

A kutyái nem voltak vele, de nem mondom, anélkül is kicsit másként nézett ki, mint mikor megismertem.

- Hova-hova ilyen csinosan?

- Az egyik barátommal megyek… - böktem az Aston Martin felé, de szinte azon nyomban megbántam.

- Marco Resusszal?

- Hát… igen.

- Értem. Ha esetleg ráérsz valamikor, találkozhatnánk.

- Oké, rendben – vágtam rá azonnal, csakhogy mehessek már.

- Írok Facebookon, jó?

- Jó.

- Jó szórakozást nektek!

- Köszönjük!

- Hova mentek?

- Á, csak egy étterembe – legyintettem, szerintem, elég átlátszóan, majd megfordultam, és amilyen gyorsan csak tudtam a cipőmben, a kocsihoz eredtem.

- Ki volt ez a kölyök? – kérdezte Marco azonnal, ahogy beszálltam. Még szinte be sem csatoltam magam, de már a gázra taposott.

- Csak egy ismerős.

- Ahhoz képest, hogy új vagy Dortmundban, elég sok ismerősöd van. – Bár úgy mondta, mintha viccelt volna, mégsem éreztem azt, hogy olyan jól szórakozik.

- Nincs is sok ismerősöm! Amúgy is már majdnem fél éve lakom itt.

Erre végül nem mondott semmit, hanem szigorúan az útra koncentrált, majd mintha csak elfelejtette volna, azt mondta:

- Amúgy gyönyörű vagy.

Na ja, nekem még annyi időm sem volt, hogy végig nézzek rajta. Valami drága, fekete öltönyt viselt ugyanilyen színű nyakkendővel és fehér inggel. Szintén semmi extra, de mégis, annál jobb. A haja tökéletesen állt, az illata pedig… ha tehettem volna, még közelebb hajoltam volna hozzá, csakhogy még intenzívebben érezzem. Az egész olyan jó volt.

- Te is – szóltam végül. – Mármint jól nézel ki.

- Köszönöm.

- Ez az igazság.

Olyan utakon mentünk, ahol még sosem jártam. Kint voltunk a város szélén, sötét, elhagyott utcákon furikáztunk. Bár a nap még csak akkor ment le, kicsit ijesztőnek tűnt az egész. Végül, 20:16 perckor parkoltunk le egy hatalmas, kivilágított építmény előtt, amelyből ki tudja hány decibellel üvöltött a zene. Egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy jó helyre jöttünk.

Marco udvariasan kinyitotta nekem a jármű ajtaját, és fogta a kezem, amíg kikászálódok. Remegett a lábam, miközben a bejárathoz sétáltunk, ő pedig egyszer, egyszer sem engedte el a kezem.

Az épület bejáratában három felfújt őr állt, akik azonnal, hogy meglátták Marcot, elálltak az útból, és előre engedtek minket. Velem különösképpen nem foglalkoztak.

- Annyira izgulok – suttogtam, és megszorítottam a kezét.

Rám nézett, és megrázta a fejét.

- Nem kell. Itt mindenki nagyon kedves. Bírni fognak.

- Honnan tudod?

Nem válaszolt. Az én csigatempómban mentünk fel az első emeletre, ahol egy hatalmas kétszárnyú ajtó választott el engem attól, hogy élőben lássam a német válogatott focistáit. Szinte fel se fogtam, hogy Marco még biztatásképpen nyomott egy puszit a fejemre, mikor beléptünk, és minden szempár ránk szegeződött.

Ami, pedig az egészben a legdurvább, hogy Marco még mindig fogta a kezem.

- Öregfiú, de rég láttalak! – ugrott elénk szinte azonnal Mario Götze, akire egyébként nagyon kéne haragudnom, amiért átigazolt a Bayernhez, de akkor mégsem tudtam, hisz’ már eleve az nagyon vicces volt, ahogy láttam, kicsit többet ivott a koktélokból, mint kellett volna.

- Én se hamarabb, Mari – bokszolt a barátja vállába Marco, majd felém bökött. – Hadd mutassam be a barátomat, Vandát.

- Hölgyem – hajolt meg kicsit Mario, és túljátszva a szerepét még meg is csókolta a kezem. Elég viccesen jött ki az egész, ami mondjuk jó volt, mert kicsit oldotta bennem a gátlásokat.

- Kat hol van? – érdeklődött Reus. Bizonyára Götze barátnőjére, Ann-Kathrin Brömmelre célzott.

- Ott van az asszonyokkal – bökött a terem egyik sarkába, ahol több focistafeleség beszélgetett, és röhögcsélt bizonyára valami szörnyen vicces dolgon. Szinte azonnal kiszúrtam Mario barátnőjét. Hosszú, világosszőke haj, telt ajkak, éles, sötét szem. Egy tengerkék hosszú ruhát viselt, ami egyik oldalt fel volt hasítva, így szabadon hagyta a hosszú, barna lábát. Én meg a sápadt színemmel, azt hittem, mentem elbújok inkább.

Mikor kiszúrta, hogy őt figyelem, flegmán végig nézett rajtam, majd mikor megláttam, hogy Marcoval vagyok, felnevetett. Tudtam, hogy ezután mond valamit a többieknek, mert végül azok is mind idenéztek felém, és fürkészőn vizsgálni kezdtek. Ki tudja, mit gondolhattak rólam.

- Hahó! – szólt aztán már ki tudja hanyaggyára Marco, míg végül vissza nem tértem a valóságba.

- Igen?

- Mari azt kérdezte, hogy ismerkedtünk meg. El akarod mesélni?

Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam a lehető leglazábbnak tűnni:

- A kórházban találkoztunk először. Mikor történt az a baleset, és behozták… hozzám osztották be, és aztán többször is visszajött hozzám vizsgálatra, ilyesmik. Kb. így.

- Ja, szóval te doki vagy – szögezte le Mario a következtetéseket.

- Messze a legjobb a városban  - tette hozzá csak úgy mellékesen Marco.

- De még sosem láttalak Dortmundban. Pedig a Sankt Johannesba anno én is nagyon sokat jártam anno.

- Nem rég költöztem ide.

- Ja, mert eddig hol laktál?

- Budapesten.

- Jaaaaa! Egy magyar lány.

Végül, mikor Mario elment még „inniért”, Marco javaslatára odamentünk még pár emberhez, csak hogy jelezzük, itt vagyunk. Löwi, a szövetségi kapitány, nem csak hogy Marconak, de nekem is nagyon örült, és azt mondta, boldog, hogy egy ilyen csinos lány vigyázott az egyik focistájára, amíg ő távol volt. Majdnem elolvadtam, annyira az egekig dicsért.

Aztán többen tettek még ilyen és hasonló megjegyzéseket, plusz, mindenki Marco hogyléte felől érdeklődött. Reus mindenkinek személyesen bemutatott, én meg szinte alig bírtam felfogni, hogy egy egész este alatt megismertem a német válogatott összes játékosát, illetve az elnököket, menedzsereket is, akiket valóban, szó szerint megismertem, hisz’ őket aligha látja az ember egy-egy meccs nézése közben. Váltottam pár szót Erik Durmmal, Hummelsszel és a barátnőjével, Cathy-vel, Kevin Großkreutzzal, Özillel, Neuerrel, Podolskival, Müllerrel, illetve Scweinsteigerrel is. Azt leszámítva, hogy az utolsó négy említett a Bayernben játszik, egész jófejnek és kedvesnek tűntek.

Reményeim szerint volt egy csomó ülőhely. Leginkább kanapék, amelyeknek majdnem mindegyike már foglalt volt, de én kiszúrtam egyet, ahol senki sem ült, így azonnal letelepedtem oda; Marco meg Matsszel beszélgetett, akit egyébként nagyon találóan „Hummy”-nak hív.

Csendben nézelődtem. Szinte teljesen elvegyültem a tömegben, és bár ismét nagyon éhes voltam, semmi pénzért nem álltam volna fel, és sétáltam volna egyedül a kajás pulthoz, ahol különböző mini pizzák és szendvicsek sorakoztak. Nem mellesleg onnan nagyjából húsz méterre Ann-Kathrin állt, akihez egyáltalán nem akartam olyan nagyon közel kerülni. Nem tudom, miért de valamiért nagyon unszimpatikusnak tűnt az a lány.

Mígnem egyszer csak valaki ledobta magát mellém. Toni Kroos. Igaz, ő sosem játszott a Dortmundban, de mivel a Bayern egyik kiváló játékosa, így alap, hogy haragszok rá, de mindegy.

- Szia. Te jöttél Marcoval, ugye? A nevem Toni Kroos.

- Szia. Tudom, ki vagy. És igen, én jöttem vele. A nevem Vanda. – Igazság szerint nem tudtam, mondjam-e a teljes nevem, vagy elég a keresztnév is. Bár, nem hiszem, hogy ezután annyit találkoznánk még, így maradtam az utóbbinál.

- Honnan tudod, hogy ki vagyok?

- Hát úgy, hogy mondjuk nézek focit? – Nem tudom, hogy direkt-e vagy csak megszokásból, kicsit lejjebb húztam a ruhám, csak mert egyébként is felcsúszott kicsit.

- Basszus, ez ciki! – nevetett Toni, és láttam, hogy kínjában azt sem tudta, merre nézzen. – De egyébként király tetkó.

- Köszi – kuncogtam én is. – De amúgy… - Kérdőn nézett rám. – Amúgy az előbb meg akartalak verni, de mindegy.

- Oké, most kezdtem el félni tőled.

- Csak vicceltem. Igazából csak azért „utálom” ennyire a Bayernt, mert hát tudod.. na.. rivális csapat, ilyesmi... De ne félj, nem bántalak.

Ezután még rengeteg dologról beszélgettünk. Hozott nekem valami gyümölcslevet, magának meg hatalmas koktélt, majd elmesélte, mióta focizik. Elmondta, hogy a barátnője is itt van, csak épp lefoglalja, hogy a többi jelenlévő lánnyal beszélgessen. Aztán megkérdezte, én miért nem vagyok ott. Erre én mondtam, hogy nem ismerem őket, mire ő azt javasolta, hogy menjek oda, mutatkozzam be, beszélgessek velük, stb., majd elcsodálkozott, mikor azt mondtam neki, hogy egyáltalán nem érdekelnek, és felettébb sem tűnnek túl szimpatikusnak.

Később Bastian csatlakozott hozzánk:

- Hello, Vanessa – karolta át a nyakam, és úgy feküdt szinte majdnem az ölembe, mintha ősrégi haverok lennénk.

- Vanda vagyok – nevettem kínomban, majd Tonira néztem, hogy együtt konstatáljuk,  müncheni harmincegyes szintén kicsit többet ivott, mint kellett volna.

Nem sokkal később Marco és Mario is megjelent. Az utóbbi megpróbálta még bepréselni magát közénk, Marco pedig megállt előttem, és a kezét nyújtotta:

- Táncolunk?

Toni az oldalamba bökött, Basti megpróbált felkelni az ölemből, Mario pedig egyszerűen kijelentette, hogy ő szívesen táncolna Marcoval.

Mivel, gáznak nem volt gáz, hogy táncolunk, mert többen is ezt tették, az érdekes az volt, hogy míg a legtöbben a zenének megfelelően, mi csak össze vissza lépegettünk. Na ja, épp valami rémes diszkó zene szólt, mi pedig, mintha egy tavaszi bálon lennénk, egymásba karolva lassúzni kezdtünk. Közben meg hallgathattuk a következő beszólásokat: „Jaj, de cukik!” (Hummy), „Mindjárt megzabálom őket!” (Neuer), „Ajj, én is táncolni akarok!” (Mario), stb.

- Annyira fogyatékosok – mondtam aztán Marco vállára hajtva a fejem.

- Ugye, tudod, hogy mind azt hiszik, együtt vagyunk?

- Mi? – Már őszintén nem tudott meghatni. Inkább csak nevettem egy sort rajta.

- Pedig mondtam nekik, hogy nem, szigorúan barátok vagyunk, de nem akarták elhinni.

- Gondolom, szeretnek kombinálni.

- Hát, mint láthatod, eléggé.

Aztán tovább táncoltunk, csak úgy repült az idő, és ki tudja, hány óra volt már. Kissé fáradt is lettem. Mígnem a zene egyszer, ha nem is teljesen, de elhalkult. Gondoltam, na jó, akkor vége a bulinak. Oké, sajnáltam is, meg nem is, hiszen Dortmundba költözésem óta aligha szórakoztam ilyen jól, viszont jó is volt ez így, hisz’ már a lábamat is alig éreztem.

Viszont, akkor Mario tűnt fel a DJ-pult mögül kezében egy mikrofonnal. Gondoltam, az est fénypontja következik, énekelni fog majd, vagy valami, de akkor csak ennyit mondott; illetve ezt többször is elmondta:

- Csókot! Csókot! Csókot!

Először tudatlanul körbenéztem, hogy kiknek kell épp csókolózniuk, mikor láttam, hogy Götze egyenes rám és Marcora néz. Ő tudta. Nagyon jól tudta. Ezután pedig mindenki skandálni kezdte ezt az egye szót, és mindenki azt akarta látni, hogy mi csókolózunk.

A szívem a fülemben kezdett el verni, és éreztem, ahogy elvörösödöm. Mindent megtettem volna, csakhogy kimentsem magam ebből a helyzetből. Marcoval smárolni? Jézusom!

- Nem, Mari, mi csak barátok vagyunk – mondta zavartan Reus, de a többiek csak folytatták. – Ne már, hallod!

Mindenki türelmesen várt, én pedig már majdnem elrohantam, mikor még utoljára, könyörögve szóltam Marionak:

- Götze, kérlek! Mi csak…

De akkor olyasmi történt, amit már akkor tudtam, nagyon sokáig tart majd feldolgoznom.

Fel se fogtam. Igazából minden gondolatom elszállt. Valahol teljesen máshol éreztem magam.

Csak annyi maradt meg, de az viszont nagyon, ahogy Marco puha, forró ajkait az enyémekhez érinti.