Huszonötödik rész

Üdvözlet! :)

Elnézést, hogy ilyen későn érkezik a rész, de ma szintén annyi dolgom volt, hogy csak most tudtam leülni. Kicsikét megint rövidebb lett a rész, mint kellene, de ígérem a következő, amit két hét múlva fogok majd hozni, a szokásosnál kicsivel hosszabb is lesz, és egy váratlan eseményről fog történetét meséli majd el, amit remélem, nagyon fogtok majd szeretni. 

De addig is jó szórakozást ehhez a részhez!

Legyetek jók ebben a hátralevő két és fél hétben! Kitartás! Nem soká vége a szenvedésnek! :D

Puszillak Titeket,

Bridzsi 

 

Türelmesen vártam, hogy Marco felfogja, amit mondtam neki. Annyira emberinek és közelinek tűnt ekkor. Valamin nagyon, de nagyon gondolkozott, és olyan arckifejezéssel nézett rám, amit tőle még így, ilyen formában nem láttam. Igaz, ettől a gyomrom résnyire szűkült, az ereimből pedig kiürült minden csepp vér. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne ájuljak el ismét.

A még mindig a hasamon pihenő kezünkre pillantottam. Már ő is azt nézte egy ideje. Majd újra felnézett azzal a lehetetlen tekintettel, és tudtam, hogy nagyon szeretne mondani valamit, csak valószínűleg még nem tudta, hogyan is fejezhetné ki magát, mit is kérdezhetne.  A száját hol kinyitotta, hol becsukta, de egy hang sem jött ki a torkán.

Lassan elengedtem a kezét, aztán megpróbáltam a jármű ajtaján kitapogatni a kilincset. Elég nehéz volt úgy, hogy közben nagyjából az egész karom úgy remegett, mint a kocsonya. Tulajdonképpen két dolog miatt is. Az első, hogy olyan nagyon tisztában voltam azzal, hogy ha eddig volt is, immár minden esélyemet, minden lehetőségemet elbaltáztam. Jól tudtam, ha én most kiszállok ebből a méregdrága autóból, soha, de soha többé nem fogom látni őt. És nem csak feltétlenül azért, mert én most itthon maradok, és a gyerekemmel foglalkozok majd, hanem mert, azt hiszem, most törtem össze a magasztos képet, amit Marco készített rólam. Még hogy én jó! Egy embert nem tudnék megnevezni, akivel valaha annyira jó lettem volna. Az igazat megvallva tudtam is, hogy ez lesz. Ezért is ódzkodtam már az elején ettől, ezért is mondtam azt neki, amit mondtam. Hogy mellettem semmi keresnivalója sincs. Még akkor se, ha csak kihasználni kívánkozik. Még akkor se, ha csak egyszerűen kedves velem, vagy csak mert még mindig úgy érzi, tartozik nekem. De ez milyen dolog? Nekem senki nem tartozik soha. Engem mindenki elfelejt. Neki sem kéne másként tennie. Persze, most, hogy már tudja a dolgot Mariannról, valószínűleg végre felfogja, és békén hagy. Na, nem mintha én ezt annyira akarnám. Ennek egyszerűen csak így kell lennie.

A második dolog, ami miatt hirtelen újból elkezdtek potyogni a könnyeim, az természetesen Mariann, a lányom. Az emléke mindig és mindenhol velem volt, soha nem felejtettem el, és soha, de soha nem tenném meg még egyszer azt, amit vele akkor megtettem. A bűntudat immár egyre csak emésztett miatta, és tudom, talán már soha nem láthatom újra. Igen, fiatal voltam még, és igen, nagyon buta, de másként is meg tudtam volna oldani a helyzetet, lett volna más, jobb megoldás, de én a rosszabbat és az egyszerűbbet választottam, ami persze akkor még a legjobbnak tűnt, de most, ezzel a hat évvel idősebb fejemmel, a világ legborzalmasabb cselekedete volt, amit valaha elkövettem. És erről Marco még csak nem is tud.

Jobb, ha lépek most már, és hagyjuk egymást örökre. Nem kell beszéd, sem búcsúzás; neki valószínűleg nincs is szüksége rá, én meg majd megleszek valahogy.

Mikor végre megtaláltam a kilincset, és nyitottam volna az ajtót, megfogta a térdem. Ismét. Nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Ismét.

Miért? Miért nem hagy elmenni? Miért nem fogja fel, hogy így sokkal, de sokkal könnyebb lenne nekem, és kérem, legalább ennyit miért nem tud megtenni nekem? Oh, de elmondanám neki, mennyire szeretem, és a szívem szakad meg, hogy most itt hagyom, ő pedig elmegy, és soha nem jön vissza. Akkor talán megértené, hogy minél tovább húzza azt az átkozott időt, csak még nagyobb fájdalmat okoz nekem.

Na, de mégsem tudhatja meg, mit érzek iránta. Ennek, hogy tehát, mégis inkább tűröm a lelkemet és az egész testemet mardosó fájdalmat, rengeteg oka van. Többek között, az is, hogy tudom, ha most mindent, amit iránta érzek, megtudna, csak még rosszabbra fordulna a helyzetem. Csak még több oka lenne rá, hogy még csak a közelembe se jöjjön többet. Nem beszélve arról, hogy ezzel egyben mennyire nevetségessé is tenném magam. Patrick megmondta, hogy ez csak egy álom, és mi ketten soha, de soha nem lehetnénk együtt úgy, és ő soha sem szeretne engem annyira, mint ahogyan én őt. Ha eddig nem is, de abban az egyben akkor, ott igaza volt.

Nem szeret engem. Az én érzelmeim pedig talán csak túlzott rajongásnak feleltethetők meg. Talán. Ezt nem tudom biztosan. Jellemző, hogy soha nem tudom, mit is érzek pontosan. Hogy néha már jobban tudom azt, mások mit éreznek, minthogy azt, én mit gondolok, érzek. Minden olyan jellemzően elcseszett.

- Hol van? – kérdezte aztán hirtelen. A hangja nem az övé volt, rekedt, reszelős és annyira idegen. Még mindig a térdemet fogta, én pedig úgy döntöttem, nem fáradok már azzal, hogy elhúzódjak. Akkor inkább kihasználom az utolsó pillanatokat, amikor hozzám ér.

Remegő, vékony hangon, szinte suttogva válaszoltam:

- Nem tudom.

Ekkor egy újabb, hosszú ideig tartó csend következett, ami alatt békésen őrlődhettem tovább. Miért nem hagy már elmenni?

- Vanda… - szólt aztán újra, de ekkor megakadt, és ekkor tudtam, hogy olyasmit mondana, ami csak még rárakna egy lapát szart az állapotomra. Tudtam, hogy gondolkoznia kellett, hogy is fejezhetné ki szépen magát úgy, hogy ne bántson meg. Bár, azzal már elkésett.

- Ha azt akarod mondani, hogy csalódtál bennem, akkor igen, tudom, és sajnálom, hogy most összeromboltam a rólam alkotott csodás és jóságos képet. De mint említettem, nem az vagyok, akinek látszom, közel sem vagyok olyan jó, mint eddig hitted. Marco, én nem tudom, hol van Marianna. Mikor megszültem, otthagytam…

- Vanda…

- Otthagytam a kórházban…

Nem tudom, honnan volt még erőm ahhoz, hogy sírjak. Viszont most nem úgy, hogy némán hullajtom az oroszlánkönnyeimet, hanem úgy, mint akit kínoznak. Bömbölök, mint akinek meghalt valakije. Mintha annyira rossz lenne minden. Bár ezek a dolgok igazak is mind egytől egyig, akkor is teljesen más volt így, mintha mondjuk egyedül tettem volna ezt a szobámban, mikor végre felértem volna. Azonban mivel még mindig nem engedte el a lábam, csak ültem ott, abban a kényelmes ülésben, és mint még talán soha, úgy sírtam. Vagyis inkább ordítottam.

Na, meg közben sajnáltam, hogy mindezt most hallania kell. Ha meghatja, ha nem.

Majd megölelt. Jó ideje sírtam már, de akkor egyszer csak éreztem, hogy átkarol, és a fejemre hajtja a fejét. Ettől csak még jobban sírni kezdtem, de immár ismét csak némán, sűrűn kapkodva levegő után. Néha, nyüszítettem, mint egy kutya, de azon kívül semmi extra nem történt. Azon kívül persze, hogy meleg, biztonságot nyújtó karjai között, a mellkasára hajtottam a fejem, közben meg már tudtam, hogy csak rosszabb lesz. Hihetetlen, hogy lehet még ennél is rosszabb, de lehet.

- Vanda… - suttogta aztán újra. Az arcomon éreztem a leheletét. – Azt tetted, amit tenned kellett.

- Nem – ráztam a fejem. – Sosem azt teszem, amit tennem kéne. Mindig mindet elrontok, az pedig, hogy békésen kisétáltam, miközben a lányom ott feküdt, és sírt utánam… Marco ez minden volt, csak nem helyes.

- Mikor történt?

- Hat éve.

- De akkor érthető…

- Nem. Eleve nem kellett volna, hogy ez történjen.

- De…

- Könyörgöm! Még az anyukám sem tud róla. Senki!

- Ő tudja?

- Patrick? Fogalmam sincs honnan, de igen.

- De nem ő…

- Nem fogalmam sincs, hogy kitől…

- És ugye nem…?

- Nem tudom, mi történt azon az éjszakán… - Ekkor tovább kezdtem sírdogálni, majd mikor már kezdett kényelmetlen lenni ez az ölelkezős póz, felemeltem a fejem. Azt mondtam: - Látod, most már nem az vagyok, akinek hiszel. És még annyi minden van, amit nem tudsz rólam…

- Mindenkinek vannak problémái.

- Ezek nem olyan problémák, ezek tragikus esetek. Mind a én hülyeségem miatt történtek. És mindig kísért, mindig előjön, és nem hagy békésen élni… Nem leszek már soha normális ember… Nem lehetek már soha jó. Mikor érted meg, és hagysz békén?

- Mert… - De aztán elakadt.

- Hm?

- Mert kedvellek – mondta gyorsan, én pedig elgondolkoztam, és azt hiszem, levegőt sem vettem közben. Kedvel.

- De miért?

- Mert különleges vagy – Különleges?

- De miért?

- Mert nem vagy olyan, mint a többi lány. Emberi vagy, saját érzéseid vannak, egy erős, önálló egyéniség. És…

- És?

Sokára válaszolt:

- Veled lehetek úgy, hogy nem kell attól félnem, hogy esetleg…

- Esetleg mi?

- Rám másznál, vagy hasonlók. – Rá másznék. Idegenkedve hangzott a szájából a kifejezés, mint ahogy a gondolataimban is nagyon fura volt viszont hallani. – Én nem érdekellek téged úgy, látom. És ez azért is jó, mert…

- Mert?

- Mert lehetnénk barátok.

Barátok. Nagyon-nagyon sokáig tartott, míg felfogtam ezt. Néztem rá, de csak az arca körvonalát láttam.

- A barátom akarsz lenni?

- Igen, mert…

- Mert?

- Mert kedvellek – ismételte. Mintha ez annyira magától értetődő és egyszerű lenne.

Na igen. Beszéltem a múltkor, azokról a lepkékről a gyomromban, nemde? Azt hittem hirtelen, hogy azon nyomban, hatalmas erővel, mind a több ezren kirepülnek, kitörnek belőlem, hogy örömtáncot lejtsenek. Akkor úgy éreztem, azon nyomban, összezuhanok; olyan gyengének éreztem magam, mint még soha. Hát kedvel engem.

Persze. Csak mi van akkor, ha úgy kezdünk legjobb barátok lenni, ha én közben meg…? Igen, ezek a fiú-lány barátságok ezért nem is működnek soha. És én ezt már csak tudom.

- Nézd, Marco, én nem… - kezdtem, de ekkor, rá teljesen nem jellemző módon közbe vágott:    

- Miért akarsz tőlem minden áron megszabadulni? – És ekkor nevetni kezdett, majd én is. Történetesen azért, mert már eleve olyan hangnemben, simán csak viccelődve mondta ezt, nem úgy mint aki rám szólna, vagy valami. A másik, nyomósabb érv pedig, amiért én is mosolyogva néztem kékeszöld, résnyire összehúzott szemébe, hogy egy végtelenül hosszúnak tűnő éjszaka után végre újra láttam a lenyűgöző, tiszta szívből jövő, boldog mosolyát. Csaknem majdnem ismét sírni kezdtem.

- Nem akarok… – mentegetőztem még mindig fülig érő vigyorral a számon, ami szintén nagyon nagy történelmi események számított, hiszen én sem épp az előbb éreztem magam ugyanilyen boldognak. – csak…

- Csak?

Sok minden járt a fejemben akkor, igazából minden csak úgy átrepült. Leginkább az emlékeink, amik valójában nem voltak olyan sokan, de mégis, többet értek mindennél. Semmi más nem volt, csak az érzés, mikor megérint, mikor hozzám szól, mikor mosolyog, mikor kedves velem, és mikor annyira nagyon figyelmes. Mikor ő Marco Reus, csak így simán egyszerűen. Nem egy futballsztár, aki dúskál a pénzben, és méregdrága kocsikkal fuvaroz, hanem aki mini pizzákat hoz nekem. Aki nem a legflancosabb étterembe viszel, aki nem akar elkápráztatni, nem vág fel semmivel; tudja, hogy ő is csak egy ember. Én meg pont ezért szeretem őt, azt hiszem, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon.

Patrick már nem volt itt. Ő megbántott, megsebzett, és lehet, hogy igaza volt, de mit számít, ha ő sem különb velem. Ha már ő is annyi minden rosszat tett nekem, amivel fájdalmat okozott. Akkor tegye meg Marco Reus is. Legyen így. Legalább minden percét élvezni fogom. Még ha csak.. még ha csak a barátom is. Még ha csak így, legalább a közelében lehetek. Legalább soha, soha, de még ha talán csak egy hosszú időre is, nem válnak el az útjaink.

Mondtam, amit valóban éreztem:

- Én is kedvellek.

Megszorította a kezem.

- De… – szóltam aztán.

- De mi?

- Te egy híresség vagy, én meg csak…

- Marco Reus, aki ezentúl a te barátod, szintén csak egy ember. Semmi extra. Ugyanolyan vagyok, mint mindenki más. Mint te.

Hangosan felsóhajtottam. Legszívesebben itt maradtam volna a kocsiban, de mégis mentem volna. Annyira szerettem volna megtudni, hogy ő mit szeretne. Hogy mit is gondol igazából.

Viszont, akkor így szólt:

- És ez a féreg. Inkább ki sem mondom a nevét… Szóval, ő miket mondott neked még, miután elmentem? – Szóval, ezen agyalt.

- Hát… Mariannról beszélt, meg a babáról – válaszoltam, és ösztönösen a hasamra helyeztem a kezem. Igen, szándékosan nem mondtam, vele kapcsolatban mikkel tömte a fejem. Úgy értem, ha tömte is, vagy ha csak egyszerű tényeket állapított meg, úgy éreztem jobb, ha nem tud róla.

- Értem.

- De ez a baba… Én nem akarom, hogy találkozzon vele. Hogy ismerje…

- Nem fogja – jelentette ki egyszerűen.

- De azt mondta…

- Nem hagyom. Akármiket mondott neked, én nem hagyom, hogy úgy legyen.

- Ez igazán…

- Rendes?

- Igen.

- Nos, mivel immár a barátom vagy, úgy gondolom, segítenem kell neked. És ha megszületik a kicsi, én szívesen segítek majd, ha szeretnéd… Akár anyagilag…, vagy ha fiú lesz, akkor megtanítom királyul focizni. Nagyon jó lesz.

- Igen, jó lesz – sóhajtottam, és közben meg mondtam volna, hogy nem kell. Hogy erre nincs szükség. Hogy azért, mert szánalmat érez irántam, nem kell úgy tennie, mintha érdekelné. De mi van, ha esetleg mégis érdekli? Ha esetleg szereti a gyerekeket? Ha tényleg azért tenne ilyet, mert a barátom? Nem tudom, de a lényeg, hogy eszméletlenül jól esik ez a fajta törődés. Na meg persze, akkor inkább ő foglalkozzon a gyerekemmel, mintsem Patrick.

- És Mariannal mi lesz? – kérdezte aztán kizökkentve a különböző elméletek gyártásából, esélyek latolgatásából. Végül, arra jutottam, hogy nem hinném, hogy pont ő, Marco Reus képes lenne valami hátsó, végtelenül rossz szándékkal a közelembe férkőzni; nem ilyennek ismerem. Már amennyire ismerem.

- Semmi – tártam szét a karjaim. – Ő ott van Magyarországon, én meg itt, és még minden egyes nap őrlődök miatta. Mindegy. Nem tudok mit tenni ellene. Életem legnagyobb hibáját követtem el akkor, mikor lemondtam róla, de ennyi. Nem tudom, Marco.

- És ha esetleg…

- Esetleg mi?

Vártam pár percet, mire összeszedi a gondolatait:

- És ha meglátogatnánk? Úgy értem, lehet egy nevelőintézetben van, vagy akár egy családhoz került. Hátha könnyebb lenne, ha látnád. Akár csak egy órára. Látnád, hogy nem haragszik, boldog élete van. Szerintem sokkal jobb lenne.

Pár másodpercig pislogva néztem rá:

- Én… ezen még nem is gondolkoztam.

- Soha?

- De, nyilván folyamatosan a fejemben járt, hogy vajon mi lehetett vele. De én aztán elmentem az egyetemre, és se pénzem, se esélyem nem lett volna arra, hogy felneveljem. Plusz, úgy gondoltam, az a jobb, ha inkább nem is látom. Ha inkább megpróbálom elfelejteni. De persze…

- Nem sikerült.

- Hát nem.

- Nézd, - nyúlt ismét a kezem után. – én szívesen megkeresem őt veled.

Hitetlenkedve felnevettem:

- Elutaznál velem Magyarországra, csak hogy megkeressük a lányomat, akiről a szülés után lemondtam?

- Igen.

- Miért?

- Mert a barátom vagy.

- De ez így…

- Így?

- Így nem megy. Hogy te ennyi mindent megteszel értem, segítesz, támogatsz meg minden, én meg…

- Hidd el, éppen eleget tettél már értem.

- De a kórházi kezelés…

- Nem arra gondolok.

Végül, nem tudom, miért, de nem firtattam. Ha most mi tényleg barátok vagyunk, akkor nem azért teszünk, meg egymásért dolgokat, mert a másik is megtett egy csomó mindent, hanem mert a barátoknak ez a dolga.

- Na jó… Kicsit fura, hogy minden mondatom ilyen kísérteties módon befejezed vagy kiegészíted – nevettem fel, majd még jobban mosolyogni kezdtem a hajnali félhomályban látva, mennyire jól szórakozik.

Te jó ég! Már hajnalodik. Valóban ennyi időt töltöttünk volna el itt az autóban?

- Nagyon késő van – mondtam aztán, és az műszerfalon levő órára mutattam. Az fél hatot jelzett.

- Inkább már korán.

Ezen újból nevettünk egy keveset, majd így szólt:

- Na, de menjél. És pihenj sokat. A kismamáknak szükségük van sok pihenésre.

- A focistáknak is.

- De én most hivatalosan nem vagyok az – mutatott a begipszelt lábszárára.

- De már csak pár nap…

- Hát ja, de mire azt kibírom.

- Jaj, ha eddig kibírtad, akkor azt is kibírod. De komolyan, megyek.

Abból a szempontból volt kínos az egész, hogy bár megbeszéltük, hogy valóban megyünk, de egyikünk se mozdult. Mintha hiányzott volna még valami.

- Még annyit… - szólalt meg végül. - …hogy köszönöm.

- Mit is?

- Hogy a barátom vagy.

- Rengeteg barátod van.

- De az más. Melletted érzem úgy, hogy igazán normális, hétköznapi ember lehetek.

- Örülök neki.

- De most már tényleg szia. És ha mondhatom ezt, de jó éjszakát.

Halkan felnevettem:

- Jó éjszakát.

Gyorsan megöleltük egymást. Igazából ő ölelt engem. Vagyis szorított. Mindegy.

- Köszönöm még egyszer. Helyesen döntöttél.

- Mi? – fordultam még vissza. Már kint álltam a csípős, hideg levegőn, csak az ajtót, még nem hajtottam be.

Marco csak mosolyogva legyintett egyet, majd hirtelen, mint aki csak elfelejtett valamit, felemelte a kezét.

- Ezt el felejtettem. A tiéd.

A bőrkabátot nyújtotta felém, és úgy tűnt, addig nem is fog elmenni innen, amíg nem veszem el tőle. Ha itt alszik el, akkor itt alszik el.

- Ne már! – nevettem.

- Csak legyen nálad egy ideig. Ha kell, szólok.

Vonakodva elvettem, de nem haragudtam, és nem volt baj, csak próbáltam úgy tenni, mintha erre igazából semmi szükség nem volna. Mert igazából tényleg nincs.

A hátamra terítettem a darabot, majd becsuktam a gyönyörű, csillogó fekete jármű ajtaját. A nap körülbelül ekkor kelt fel, én pedig remegő gyomorral integettem Marco Reusnak. Boldog voltam, mint amennyire még soha, igaz, néha Patrick szavai még mindig a fülemben csengetek. Viszont akkor ott, miközben néztem, ahogy elhajt, hosszú idő óta először úgy éreztem, megmenekültem. Talán van esély arra, hogy ha egy kicsikét is, de minden jobbra forduljon.