Huszonkettedik rész

Hellóka! 
Elnézést, hogy ennyire rátok ijesztettem tegnap, mikor nem tettem ki a részt, ami egyébként már hetek óta kész volt, csak arra várt, hogy közzétegyem, de akadt egy kis komplikáció (nem is a bloggal kapcsolatban, hanem úgy általában, de nem részletezném). Viszont:

Elérkeztünk hát a Willst du legújabb részéhez :)

Igazából nem kívánok hozzáfűzni semmi újat vagy pluszt (illetve, a bejegyzés végén lesz majd még valami, de azt majd akkor), úgyhogy jó szórakozást a részhez!

A sötét, nyúlós verem, ahol, számításaim szerint, már öt órája tengődtem, hirtelen iszonyatosan büdös lett. Nem úgy, mint azok a dolgok, amiknek általánosságban rossz az illatuk, és amiről mindenki tudja, hogy nem érdemes szagolgatni, hanem mintha belepumpáltak volna valamiféle anyagból az ember orrába egy jókora mennyiséggel, ettől pedig annak nagyon fájna a feje, és a hányinger kerülgetné. Mert önmagában ez a szag – és én ezt valahonnan nagyon jól tudtam – tulajdonképpen teljesen elenyészik, nem intenzív, és nem facsarja az ember orrát, ha az nem figyel arra különösen, mit szagol. Úgy tűnt, jól ismerem ezt; magát az érzést, és ami ily módon körülvett.

Egy idő után végül ezzel nem foglalkoztam, mert másra kellett figyelnem. Ugyanis egy beszélgetést hallgattam. Túlságosan is közelről. Mintha a fejem felett történne, vagy inkább csak a fejemben; mintha én magam beszélnék, csak különböző hangon; mintha lenne a saját hangomnak egy férfinemű megfelelője, és az a következőket mondaná nekem:

- Minden rendben, hamarosan felébredsz. Minden nagyon rendben van.

Valóban aludnék? Ha így lenne, nyilván nem hallanám, amiket a mondanak körülöttem, és nem sokkal később azt sem érezném, ahogy valami – vagy inkább valaki – megfogja a kezem. Biztosan csak álmodom, és elképzelem ezeket a dolgokat.

- Mikor fog már felébredni? – Ez egy aggódó hang, de ugyanaz, amelyik az előbb szólt. A kéz, amely talán ehhez a hanghoz tartozik, egyre erősebben markolja a kézfejem. Szerencséje, hogy alig érzem a testem.

Először a fejem kezd életre kelni, de az nagyon fáj, és zsibbad. Mintha napokig csak ütötték volna. Aztán a két kezemen kívül a karjaim, majd a lábaim is hasonlóképpen. Végül, hallom, ahogy lassú, nyugodt tempóból a szívem hevesen verni kezd, és úgy tűnik, mintha hullatestembe csak most pumpálna vért, ami egyelőre nagyon forró nekem, de megszokom.

- Nyugodjon meg, uram, percek kérdése, és magához tér.

Aztán a verembe bekúszik a nap. Még mindig sötét van ugyan, de érzem, húzódik előttem egy fal, melyen túl csak tömény fehér fény van, és egy teljesen más világ. Már eleven a testem, és érzem, ahogy mozog körülöttem a levegő, ahogy az arcomba fújja pár kósza hajszálam. Elmúlt a bűz, vagy csak szimplán hozzászoktam, nem tudom, de nem zavart. Akaratlanul összeszorítottam a szemeimet, amint a fény csak erősebb lett; féltem attól, mi történne, ha kilépnék rá.

- Mennyi ideje eszméletlen már?

- Legalább három óra.

- Akkor nem kellene már felébrednie?

- Kellner doktor úr, kérem, a doktornő csak elájult, és semmi baja. Pillanatokon belül felébredhet.

Ez iménti is a közelemben hangzott el. Végül, rájöttem, mindkét hangot ismerem, sőt a harmadikat is, mely keze az enyémet szorítsa már egy jó ideje.

Több okból is át kellett jutnom azon a falon – mely volt inkább egy átjáró, mint egy robusztus, áthatolhatatlan építmény -, amely a fényt elzárta. Egy függönynek tűnt nekem, és itt volt az idő elhúzni, hogy megtudjam, példának okáért, Patrick Kellner doktor úr miért van közvetlen közelemben, még akkor is, ha eszméletlen vagyok, amikor megkértem világosan és érthetően, ne szóljon hozzám, amíg csak él, vagy míg én élek, és még csak ne is keressen.

Kellett pár másodperc, hogy lássak is valamit, mert a tömény világosság a huzamos ideig emésztő sötétség után kissé hirtelen és merész vállalkozásnak bizonyult. De már felismertem a kórházat; a kényelmetlen vaságyat, melyen feküdtem, az ablakokat, a lila sötétellőt, viszont mégis mintha kicsit más lett volna az egész helyiség, mint ezelőtt. Mint azok, melyekben vizitelni szoktam a betegeimet, mint amelyekben nap mint nap dolgozom. Meglehet, nem ismerhetem a klinika minden egyes betegszobáját. Ez egy különleges lehet, melybe talán csak a kivételezett személyek kerülhetnek. Megtisztel, hogy én is ide tartozhatok.

Azután, persze, hogy felfedeztem, nem csak azt, hogy hol vagyok, hanem hogy kik vannak körülöttem, lényegesebben érdektelenebbé vált az, milyen bútorok vannak itt épp, vagy, hogy hány árnyalattal sötétebb a fal. Jobban érdekelt az, hogy az ággyal majdhogynem szemben álló, a falnak hanyagul támaszkodó Patrick, vagy a piros fotelben ülő Karol, illetve a kezemet markolászó Marco mit keres itt. Habár erre a válasz még igencsak könnyű, az már fogósabb, hogy miért vág mind a hármójuk ilyen elkínzott, aggódó arcot.

Ennyire borzasztóan néznék ki? Vagy ennyire sokáig lettem volna öntudatlan? Esetleg beszéltem volna álmomban? Kárt tettem volna magamban? Vagy netán valaki másban? Mint lehetséges indokok ezek jutottak hirtelen eszembe, de végül úgy döntöttem, jobb, ha rákérdezek:

- Te meg mit keresel itt? – Leginkább Patricknak szólt. Az ágyam mellett ülő Marco Reusnak talán még van is oka arra, hogy itt üljön. Talán. Nyilván, mikor megtalált a Signal Iduna Park mosdójában elájulva, behozott a kórházba. Ez nagyon rendes tőle. Az, hogy ki tudja hány órát gubbasztva azon a széken megvárta, amíg magamhoz térek meg már egy piros pont, hiszen elbírom képzelni, mennyi ennél sokkal fontosabb dolga is akadt volna épp. Bár, a túlzott aggódásra neki sincs több oka, mint másnak, csak-csak megértem. Nyilván nem akar balhét, vagy egy jó kis cikket a sajtóban, ami nagy valószínűséggel azt taglalná, miként furikázott egy ájult lányt a dortmundi stadiontól a város klinikájáig. Valószínűleg csak meg akart bizonyosodni arról, hogy semmi komoly bajt nem szenvedtem, és így nyugodt szívvel térhet haza majd aludni, vagy ki tudja mit csinálni.

Aztán ott volt Karol. Emlékszem, mikor utoljára beszéltünk. Mindenre nagyon jól emlékeztem. Tudtam immár, hogy ő és Patrick testvérek, amit ezúttal, így, hogy egyikőjük sem érdekel igazán, sokkal könnyebb megemészteni, mint akkor, mikor először hallottam. Mintha, azóta nem csak ez, de rengeteg más dolog is tisztult volna egy kicsikét.

Nos, Karol jó pletykafészek hírében állt, és szerette minden dologba jó alaposan beleütni az orrát, így talán őt azért is kihagynám a vallatásból, mert tudom, ő maga sincs tisztában azzal igazán, miért is van itt tulajdonképpen.

- Hm? Mit keresel itt? – Viszont Patricknak semmi épkézláb magyarázata sem lehetett. Hiszen okos fiú ő, és jól tudja, hogy a nem az nem. Hogy ha én őt egyszer elküldtem, mert iszonyatosan megbántott, és hülyére vett, akkor az azt jelenti, hogy soha többé a közelembe nem jöhet. Minek van hát itt, ha szemmel láthatóan semmi bajom nincs?

- Polyak doktornő, csakhogy magához tért – szólt Kratzer, akit eddig még észre sem vettem a szobában, de a hangját már hallottam, mikor még a sötét öntudatlanságban fetrengtem.

- Mennyi ideig voltam kiütve?

- Három óráig minimum – válaszolt Patrick nagy lazasággal, mikor hirtelen a még mindig az ágyam mellett üldögélő Marco, mintha csak megsértették volna, dacosan felkapta a fejét, és rámeredt a volt barátomra. Mintha neki annyira utálnia kellene őt valamiért. Bár, emlékszem, legutóbb is volt valami hasonló szituáció, amiből akkor is az a következtetésem jött le, hogy a focista nagyon utálja az épp hidegvérrel, nagymenőn álldogáló Patrickot.

- Mit keresel itt? – tettem fel a kérdést újra, és mikor láttam, ismételten nem szándékozik válaszolni, kezdtem kissé dühös lenni.

Megpróbáltam felülni az ágyon több-kevesebb sikerrel. Igazából ment is volna az egész, ha Kratzer nem terem pillanatok alatt az ágyam mellett.

- Csak lassan, oké? – Mindannak ellenére, hogy mennyire próbált megóvni attól, hogy felüljek az ágyon, ő volt az egyetlen a szobában, aki nem oly lesújtva ült vagy állt, mint akivel valamiféle halálhírt közöltek. Sőt, az igazgató úr kicsivel boldogabb és vidámabb is volt a kelleténél. Mintha ez egy nagyon jó nap lenne, és mintha nem épp valamelyik hajnali órában járnánk.

- Semmi bajom.

- Jó, oké-oké.

Végül felültem a kényelmetlen ágyon, ami így nyomni kezdte a fenekemet, de végre nem a hátamat. Magam alá húztam a lábaimat, és így szóltam:

- Szóval, Patrick, most az egyszer kivételesen megengedem, hogy hozzám szólj. Elmondanád, kérlek, mi a fészkes fenét keresel itt?

- Nyugi, mindjárt elmegyek, csak kíváncsi vagyok a reakciódra...

Mielőtt esélyem lett volna gondolkozni azon, hogy ez mit is jelent, Marco elengedte a kezem, és felpattant a székéből. Patrickhoz lépett, és pillanatok híján csak, de majdnem arcon ütötte azt. Karol mindeközben halálos nyugalommal ült kényelmesen a fotelben, Kratzer pedig a két szemmel láthatóan rivalizáló férfit próbálta elszakítani egymástól. Elég érdekes jelenet volt.

- Elég legyen, különben kiküldöm magukat!

- Ez a pöcs támadt rám, Herr Kratzer, őt küldje ki.

- Kit nevezel te pöcsnek, idióta? Van fogalmad róla, mekkora undorító féreg vagy?

- Hagyjátok már abba! –vágott aztán közbe Karol. Az egész olyannak tűnt számomra, mintha ott sem lettem volna testben, abban a szobában, csak a szellemem látta volna, magát a helyzetet, és a veszekedést, amit még továbbra sem tudtam, miről folyt. – Nem látjátok, hogy ártatok nekik?

Ekkor a nővér felém mutatott. Majd a két fiú ismét engem nézett; arcukra újra kiült az az elégedetlen, életunt, búskomor kifejezés, mely most már, nem tudván az okát, egyre csak idegesített.

- Kik azok a nekik?

Egy pillanatra mindannyian csendben maradtak, és szerintem nem is lélegeztek. Végül Karol és Herr Kratzer egyszerre szólalt meg, csak úgy, mintha pontosan begyakorolt szöveget készülnének mondani:

- Vanda...

A két fiú a haragot félretéve csak rám nézett. Csak rám.

Karol folytatta:

- Nézd, én már korábban megfigyeltem, de akkor még nem egészen voltam benne biztos. Úgy értem, sok mástól lehet az embernek hányingere, vagy fájhat a feje, ha már itt tartunk... De mikor behoztak most a kórházba, és kivizsgáltak... Szóval, a gyanúnk most... Hogy te...

- Légy szíves úgy, hogy értsem. – Hiába tagadtam volna, nem tudtam volna leplezni a hangomon is érződő feszültséget, izgalmat és tulajdonképpeni rettegést attól, amit majd hallani fogok.

- A lényeg annyi, doktornő – vette át a szót inkább Kratzer. – hogy nagyon úgy tűnik nekünk, hogy maga...

- Babát vár – fejezte be végül Marco Reus, aki Patrick mellett állván a világ legfurább arckifejezésével bámult rám.  

 Nos, igen. A rész szemmel láthatóan rövidebb, mint az eddigiek, amihez nem kell hozzászokni, ez egy kivételes alkalom, és véletlenül sem azért esik meg, mert én nem akartam hosszabbat írni, vagy nem volt kedvem, hasonlók. Igen aljas húzás, de úgy gondoltam, hogy a várakozás élménye, az izgalmak miatt ezt itt most be kell fejeznem. 

De semmi vész! Jövő szombaton (04.30.) jön a huszonharmadik rész! 

Aztán úgy tervezem, hogy visszatérek a kéthetenkénti bejegyzésekre, amik ugye ennél sokkal hosszabbak 8-10 oldalasok lesznek (Wordben), mint ahogy szoktak. Viszont, ha így nektek mégis jobban tetszik ez a 3-4 oldalas rész hetente, akkor nyugodtan írjátok meg valahol, és akkor áttérhetünk erre. :)

Mindenesetre szép hétvégét nektek, pihenjetek sokat! 

Jövő héten "találkozunk". 

Addig is puszika! :*

Imádlak Titeket! <3