Mindenki, aki olvasta a blogot!

Hello Mindenki!

Azt hiszem, ha már akkor elkezdtem volna egy gödröt ásni szégyenemben, mikor be merészeltem fejezni a blogot, már valószínűleg a Föld vastartalmú, nikkeles magjánál tartanék; hogy ott aztán kedvemre éghessek a megvetésben és az irántam a Kedves Olvasóim által érzett haragban, amit teljesen jogosan kapok, ez biztos. 

Te jó ég! Mennyi ideje nem ültem le ide a gépemhez, az alacsony, gurulótalpú székembe, hogy írjak Nektek valamit. Mennyi ideje volt már, hogy izgatottan siettem haza péntekenként a kollégiumból, csak hogy hozhassak új részeket; csakhogy kiderüljön, mi fog történni újabban Márkóval és Vandával. Mennyi ideje nem vagyok már olyan, mint akkor voltam.

Most ezért, úgy gondolom, itt az ideje végre őszinte, teljes szívből szóló bocsánatot kérnem Tőletek. Minden közhely, és érzelgősség nélkül. Nagyon-nagyon sajnálom, hogy becsaptalak és megvárattalak Titeket, csak mert magamra és az önös érdekeimre gondolván el is felejtettem tulajdonképpen, mitől is vagyok az aki vagyok.

Borzasztóan hiányzott az írás. Csupán néha, egy-egy csendesebb pillanatban kombinálódtak a fejemben történetek, ötletek, mindenféle írónak való csemege, amiket időhiányban, és inkább már nem is részletezném, még milyen összetevők miatt, nem tudtam megvalósítani. Nem tudtam azt tenni, amit igazából tennem kellett volna. Úgy sajnálom!

A minap aztán valamilyen kósza ötlettől vezérelve felnéztem a ide. Majdhogynem sírva – egyrészt az örömtől, mennyire szerettétek a blogot, másrészt a végtelen szomorúságtól és bűntudattól – vettem tudomásul, hogy az, hogy én egyszer csak fogtam magam, és úgy döntöttem, nem írok több részt a WILLST DU-ra egy végtelenül helytelen lépés volt tőlem. Pedig, csináltam én már sok butaságot, de ezt aligha tudná felülmúlni még valami. Még csak nem is szóltam róla Nektek! Egy sötét tudatlanságban hagytalak Benneteket, miközben én éltem az életemet úgy, mintha egy évig csak úgy viccből, unalomból írtam volna annyi mindent Vandáról és Marcoról; mintha az egész tökre nem határozta volna meg az életemet. Pedig hát ez csaknem a világ legnagyobb hazugsága. Mennyi mindent köszönhetek én a blognak, Istenem! De elsősorban Nektek, Drága Olvasóim, kik mindig mellettem álltatok, és jóban rosszban, itt voltatok velem, Vandával és a többiekkel. Szerettetek minket. Van ennél bármi jobb dolog a világon? Á, mostanra már rájöttem hogy nincs. Mint említettem, a legnagyobb baklövést követtem el azzal, hogy elhagytalak Titeket!

De legyen is elég ennyi egyelőre! Várom az e-mailjaitokat, üzeneteiket, jelöljetek facen, instán. Ha Nektek már nincs is rám szükségetek, nekem nagyon van. Persze, joggal teszitek, ha nem „szóltok” hozzám immár  soha többé, hisz’ azok után, amit tettem, én sem szívesen beszélnék magammal, de ha talán Marcoért, vagy a magas szőke doktornőért – emlékeztek még rá? – megtennétek…

Talán még nincs annyira elveszve a WILLST DU, hogy ne lehessen megmenteni. Hogy ne lehessen még belőle többet is kihozni, mint ami. De, úgy érzem, ennyivel tartozom, és ezt meg kell próbálnom. Nekem is jót fog tenni végre, ha visszazendülök a régi kis világomba, és azt csinálom, amit szeretek.

A kérdés már csak az, hogy Ti szeretnétek-e, ha a történet folytatódna? Ha az egészet, csak egy „apró” kis szünetnek tekintenénk (ami persze aligha lehetséges), és visszacsöppennénk Dortmundba, hogy nyomonkövessek Vanda és Marco Reus életét. Akartok-e még ebből?

Elfogadom, ha nem, természetesen, rengeteg sokkal klasszabb és jobb blogok vannak manapság, a WILLST DU kissé már elavultnak, unalmasnak tűnhet. Ezzel semmi baj, akkor marad a magamnak írogatás, ami engem szintén nagyon boldoggá tesz.

De hát az író az olvasói nélkül…? Ismeritek a mondást. :)

Hogy ne húzzam sokáig drága időtöket hát, útjára indítok itt a blogon egy szavazást, melyben a bejegyzést közzétételétől kezdődően egészen április 2.-ig (péntek) lehet szavazni attól függően, szeretnétek-e, ha minden visszaállna a régibe.

A két opció egyértelmű; gondolom, a következmény is. Amint úgy érzitek, ennyi elég volt, én törlöm a blogot, és írogatok saját magamnak; viszont ha szeretnétek, hogy a sztori tovább folytatódjon (aminek őszintén, én örülnék a legjobban), egy rövid „felkészülési idő” után, míg összeszedem mégis kicsit magam, meg előbb április 9.-én megcsinálom az angol nyelvvizsgát, ÁPRILIS 23.-RA (SZOMBAT) HOZNÁM NEKTEK A KÖVETKEZŐ, HUSZONKETTEDIK RÉSZT.

Azt hiszem, én ennyit szerettem volna, most így hirtelen, ha esetleg van még valami más egyéb, akkor szintén írok, vagy közlöm valahogyan, addig is Kellemes Húsvétot! Illetve, jó tavaszi szünetet, és további fantasztikus kitartást arra a szörnyű iskolára, aminek majd’ két hónap híján mindjárt vége. Vagyis, nem az iskolának van vége, hanem a tanításnak és a tanévnek, de gondolom, értettétek.

Puszillak Titeket! Úgy hiányoztok! Örök rajongótok maradok!

Bridzsi :)

<3 <3 <3 <3 <3