Tizennegyedik rész

Sziasztok, kedveskék!

Itt lennék egy újabb résszel, ami sejtéseim szerint elég megosztó lesz majd, és ismét rengeteg megválaszolatlan kérdést hagy maga után. Viszont, nyugi, mindenre fény fog derülni időben!

Valamint még előre szeretnélek figyelmeztetni titeket, hogy ez a rész különösen sok obszcén és durva szót tartalmaz. Vigyázzatok, nehogy a végén itt megrontsalak titeket! :D

Jó szórakozást a részhez!

Ui.: Ha gondoljátok, hagyhattok komit, hogy mi a véleményetek Klopp távozásáról. Én őszintén szólva, mikor megtudtam, nagyon kiborultam, és még most sem takarítottam fel a szobám padlójáról a rengeteg zsepit, amit szétdobáltam. Illetve azt sem hiszem már el, komolyan, hogy szegény Marcot mindenki egyedül hagyja! Ez olyan szomorú, és annyira féltem a Borussiát! :(

:'( :'( :'(

Volt egy személyes autogramom Marco Reustól.

Mikor hazafelé sétáltam az otthonomhoz legközelebbi buszmegállótól, mikor csak erre, a számomra még mindig felfoghatatlan tényre, gondoltam, vigyorogni kezdtem. Csak úgy, a semmibe. Bizonyára úgy festhettem, mint egy bolond. Pedig nem voltam az, hanem minden más lett körülöttem olyan fura. Szokatlan, mindenképp.

Leginkább egy szerelmes tinédzserre hasonlíthattam. Az, hogy én tudtam, az egész egyáltalán nem az, aminek látszik, elég volt. Hiszen tök érthető a helyzetem, nem? A dortmundiak nyilván hozzá vannak szokva az ilyesmihez, de én, egy idióta kis senki, nem igazán tud még egyelőre mit kezdeni a helyzettel. Egy délután nem volt elég arra, hogy megemésszem, mi is történt tulajdonképpen.

De egyébként boldog voltam. A hosszú, fáradalmas és rengeteg szenvedéssel teli időszak után ez körülbelül olyan volt nekem, mint egy saját kis megváltás. Mintha én már üdvözültem volna, vagy mi. Még ha csak pár napig tart ez az egész, akkor is. A cetlit a pénztárcámban őrzöm majd, és már előre megígértem magamnak, hogy úgy fogok rá vigyázni, mint a szemem fényére. Néha előveszem, és akkor eszembe jutnak ezek a szép emlékek. Mert ha jobban belegondolok, azért csak nem minden dortmundi mondhatja el magáról, hogy begipszelte a kedvenc focistája bokáját. Addig a pár percig, amíg így emlékezek, ismét elfelejtem minden gondom.

Különben meg vissza kell térnem a való világba.

És persze azt ne higgyétek, hogy a válogatott huszonegyesének annyira felemelő volt ez a gipszelés, mint nekem, Polyak doktornőnek! Hiszen, én azon felül, hogy bizonyíthattam a munkahelyemen, találkoztam a kiskorom óta kedvenc focicsapatom egyik legjobb játékosával. Beszélgettünk, és kaptam egy névre szóló kis „üzenetet” is tőle. Viszont, őneki most a világ egyik legnehezebb dolgával kellett megküzdenie. A lemondással. Ha egy kiváló focistának ki kell hagynia a vb-t az körülbelül olyan lehet, mintha én úgy dolgoznék a kórházban, hogy csak nézném Kratzert és a többieket, ahogy műtenek és ellássák a betegeket, én meg nem csinálnék semmit. Olyan, mintha meg lenne kötve a keze. Négy éve már erre várt, ez egy hatalmas nagy lehetőség lett volna neki a bizonyításra. És bár én egy senki voltam, és nem érezhettem át a helyzet súlyosságát, végtelenül sajnáltam.

Elhatároztam, hogy amint hazaérek, és levetem magam a kanapémra, Gáborral diskurálok erről a helyzetről. Történetesen ő az egyetlen, aki ilyen tekintetben meghallgat, aki elviseli ezt a rinyálásom. Kettőnk között mindig is a foci volt az egyetlen közös pont, mindig is csak így tudtuk megérteni egymást.

Képmutató dolog, de azt is nagyon reméltem, hogy kicsit hencegni is tudok az új szerzeményemmel anyám pasijának. Igaz, én is utálom ezt a vagánykodó és egózó stílust, de az, amit ma kaptam egy szuper élménnyel egyetemben, szinte mégiscsak egy megfizethetetlen dolog. Legalábbis számomra. Ez az én világomban, az én fontossági sorrendemben, nem beszélve a nem létező bakancslistámon az elsők között szerepel, mindenképp.

Egy gúnyos és hideg hang azt suttogta a fejemben, hogy ehhez lassan ideje lenne hozzászoknom, hiszen Dortmundban lakom. Mi lenne akkor, ha Los Angelesben élnék? Azt is megmondta, hogy Marco Reus nyilván minden embernek adna autogramot a Föld hét milliárdja közül, aki megkérné. Talán igaza van, csakhogy én ilyen szempontból mégis másnak érzem magam. Megtisztelve, különlegesnek. És bár ez így hülyeség, mégis jókor voltam jó helyen. Nem is tudok elég hálás lenni a sorsnak, vagy akárminek, ami ezért felelős, hogy összehozta ezt nekem.

Ez az egész egy plusz a történetben, hiszen Kratzer mielőtt eljöttem volna közölte, hogy a legközelebbi munkanapomon immár rendes dolgozóként fog rám tekinteni, és nem, mint egy tanoncra, aki el van veszve a többi bölcs, öreg diák között. Igazán szellemesen fogalmazott, majd a kezembe nyomott egy borítékot, amiben a fizetési papírom állt a május hónapra nézve.

Azt kezdtem gondolni, talán most lett rendes, átlagos életem, olyan, amilyenre ilyen korban vágynom kéne. Talán minden feltételem adott egy jó és sikeres, boldog világra, amiben ellehetek. Talán az ilyesmihez nincs is szükségem Patrickra, vagy épp bárki másra, akit maximum egy hónapig a barátomnak nevezhetek.

Mikor, viszont befordultam az utcába, ahol lakom, szinte azonnal kiszúrtam azt, amit nagyon nem kellett volna. Persze, bárki másnak lehetett még Dortmundban fekete Jettája, de nem csak a rendszám miatt tudtam, hogy kié is pontosan ez az autó, hanem leginkább azért is, mert a gazdája, lazán nekidőlve várt. Megfordult a fejemben, hogy talán nem rám, de ez akkora baromságnak hangzott még fejben is, hogy majdnem felnevettem hangosan, és csak küzdeni tudtam az arcomon erőszakoskodó mosoly ellen. Fülig ért a szám, mikor odaléptem hozzá, de egyáltalán nem voltam boldog; egyáltalán nem örültem annak, hogy itt van.

- Szia, Vanda – mondta. Ellökte magát, ugyan a kocsitól, de nem közeledett felém. Tulajdonképpen ő is ugyanúgy tartózkodó volt. Legalábbis annak tűnt minden szempontból. A farzsebébe fúrt kezekkel, összeszűkülő kék szemeivel nézett rám, és szinte biztos voltam benne, hogy már bánja, hogy idejött. Tudomásom szerint ő is tisztában van azzal, hogy nekünk már nincs több közös dolgunk.

- Mit keresel itt? – Bevallom, kissé tartottam attól, hogy nem tudok hideg maradni vele. Hiszen egy meghatározó személy volt az életemben, még ha csak egy rövid ideig is. Normális körülmények között örülnék, hogy látom. Megrohamoznám kérdésekkel, felhívnám magamhoz, hogy beszélgessünk. Őszintén szeretnék még hinni abban, hogy ezt megtehetjük, de sajnos már elveszítettem a hitem, és mindketten jól tudjuk, hogy mi már nem vagyunk barátok egy ideje.

Hagynia kellett volna megpihenni bennem az egészet. Hagynia kellett volna felejteni, és legszívesebben pofán húztam volna, amiért ezt nem tette meg. Oké, hogy neki ilyen könnyen megy ez, de én egyébként is lányból vagyok, és nem tudok egyik napról a másikra mindenen túltenni. És akkor az a sok szenvedés és kínlódás is felesleges lett volna.

- Hozzád jöttem.

- De mit akarsz tőlem már? Azt hittem, befejeztük, amit be kellett.

Reméltem, hogy az undor kiült az arcomra, és a szánalom, meg minden érzés és gondolat, ami hirtelen csatázni kezdett bennem, tükröződik kívül is, és ezáltal majd felfogja végre, mennyire nem kívánatos személy többé a számomra.

És mindeközben egy bölcs és valószínűleg nagyon okos hang arra biztatott, hogy maradjak nyugodt. Beszéljek csendben és ne háborodjak fel. Igaza volt, mert Patricknak immár nem szabadott megtudnia, mennyire felzaklat az, hogy újra itt látom. A kórház falain kívül. A való életben.

Egy rövid hallgatás után azt mondta:

- Beszélni szeretnék veled.

- Nem hiszem, hogy kettőnknek van miről beszélnie.

Bizonyára valami fontos dolgot akart mondani, mert nem hinném, hogy miattam van itt, hanem inkább emiatt a dolog miatt. Türelmetlennek és idegesnek tűnt.

- Márpedig alighogy lezártunk valamit.

Két sétáló öregasszony felnézett Patrick mély és felettébb ijesztő és elfojtott dühtől remegő hangjára. Büszke voltam magamra, amiért ehhez az ideges állapotához hozzá tudtam járulni.

- Mégis elvoltál egy hónapon keresztül, és akkor nem zavart, amit nem beszéltünk meg.

Egy ideig újra csendben volt. Olyan érdekesnek hatott az egész helyzet. Már nem ugyanazt a Patrickot láttam magam előtt, akivel randizni jártam, akivel olyan jókat nevettem. Mintha megváltozott volna. Mintha már egy másik ember lenne.

- És egyébként sem értem, mire fel ez a hangnem, Patrick. Nincs jogod felháborodottnak lenni, hisz’ te hagytál egyedül engem. Aztán egy hónap múlva megjelensz itt előttem, és beszélgetni akarsz. Miről is? Hogy mekkora barom voltál? Ezt tudom, nem kell elmondanod. Hogy én mekkora barom voltam? Azzal is tisztában vagyok. Vagyunk. – tettem hozzá gyorsan, még mielőtt megszólalhatna, vagy mielőtt megcáfolna azt a színtiszta igazságot, amit mondok.

- Mi lenne, ha ezt fent beszélnénk meg? – Most halk, sokkal közvetlenebb hangon szólalt meg, úgy, mint aki elismeri az előbb elhangzottakat. A panel felé biccentett, viszont nekem eszem ágában sem volt felmenni oda.

- Nem értem, miért nem érted, hogy nekünk nincs már mit megbeszélnünk. – Hitetlenkedve széttártam a karom, és közben fújtam egyet. Patrick úgy nézett rám, hogy a tekintetéből, azt hiszem, soha nem bírtam volna kitalálni, mit is gondol épp.

- Csak hadd mondjak valamit!

Olyan volt, mintha könyörögne. Nem mondom, hogy nem hallgattam volna meg szívesen, de őszintén szólva nagyon féltem. Attól leginkább, hogy valami olyasmit mond, ami ismét a padlóra küldene, ami ismét annyi fájdalmat okozna. Ami újra megváltoztatna mindent. Ezek közül én egyiket sem akartam, mert gyűlölöm, ha fáj, és nem akarok még egyszer keresztülmenni az egészen. Csak el akartam felejteni őt, az egész francos barátságunkkal együtt. Nem tagadom, hogy hiányzott, de jobb nekem is és neki is az a helyzet, ami az elmúlt egy hónapban fenn állt.

- Azt itt is megteheted.

Nem vette le rólam a szemét, pedig azt kértem valami felsőbb hatalomtól, hogy tegye meg, de minél előbb. Ennek az egésznek nem kéne megtörténnie. Sem most, sem máskor. Azt hiszem, erre céloztam, mikor azt mondtam, hogy valami tényező mindig megakadályoz abban, hogy mindent véglegesen elfelejtsek. Sosem tudok egészen boldog lenni, mert mindig van valami, ami megzavar, és nem enged a múltból. A múlt meg, mint tudjuk, sosem valami jó.

- Kérlek! Miért vagy velem ilyen?  Azt hittem neked is ugyanúgy hiányzik a barátságunk, mint nekem.

Egy olyan érzésem volt, hogy csak azért mondja ezt, mert rá akar szedni arra, hogy mégis szóba álljak vele fent, a lakásomban. Ha nekem valamelyest sikerült megbirkóznom a ténnyel, hogy nekünk többé nincs barátságunk, akkor nem értem, neki miért olyan nehéz.

Legkevésbé sem vágytam most erre. Nem akartam veszekedni, nem akartam, hogy újra feltörjenek bennem a sérelmek. Nem akartam most látni Patrickot. Ezután a csodálatos nap után olyan szuperül elbaszta már így is a kedvem, nem akarom, hogy csak még rosszabb legyen.

Mégis, fogalmam sem volt, ezt hogyan közöljem vele.

- Nekünk sosem volt barátságunk.

Azt hittem, megsértődik majd, vagy túlságosan is szívére veszi az előbbit. Esetleg egyszerűen csak megunja végre és elmegy a fenébe. Csakhogy túlságosan kitartó volt. Összefonta a karjai a mellkasán és szúrós, nyomasztó tekintettel vizsgált, amit ezelőtt még aligha tapasztaltam nála, de ugyanakkor tudtam, hogy valahol mélyen ott van az igazai Patrick is.

- Ki tudja, mi a francot akartál te tőlem! És nekem meg többnyire csak arra kellettél, hogy ne legyek olyan baszottul egyedül.

Nyugodj meg! Ne légy ideges! Nem adhatod meg neki azt a boldogságot, hogy sikerült felbosszantania. - szól a fejemben.

Hazudtam. Legalábbis az utóbbit illetően mindenképp, hiszen valóban nem voltam egyedül, de nem ez számított még akkor. Sosem az volt a lényeg számomra, hogy legyen mellettem valaki, hanem hogy egyetlen egy bizonyos személy legyen az. A milyenség a fontos. Hogy ki is az a valaki.

- Miért mondasz ilyeneket? - Kétségbeesett arccal bámult rám, és ettől legszívesebben elájultam volna. Bármit megtennék, hogy vége legyen ennek. És nem azért, mert valójában nem hallgatnám meg, hanem mert nekem ez már így túl sok egy napra. Mintha egy csecsemő lennék, úgy éreztem magam. Mintha képtelen lennék felfogni és elhinni mindent, ami körülöttem zajlik.

- Könnyebb lett volna, ha pár héttel ezelőtt jössz így ide elém. Mégis miért most vetted rá magad? Miért most akarod tönkretenni azt, amit már felépítettem?

- Miről beszélsz? - Egyre jobban emlékeztetni kezdett a régi Patrickra. Úgy nézett már rám, mint akkor. Valami megmozdult emiatt a gyomromban, és azt hittem hányni fogok. Mindeközben pedig, egy nehéz és hatalmas gombóc keletkezett a torkomban.

- Nem kéne, hogy itt legyél, értsd már meg, bazd meg!

Szerintem tudta, hogy ezt mihamarabb ki fogom mondani. Vagyis inkább üvölteni. Hangom még pár pillanatig csengett a levegőben, és egy kutya ugatni kezdett valahol a közelben. Nem hittem volna ezelőtt, hogy létezik, olyan nyomasztó csend, mint ami akkor ránk telepedett.

Egy lépéssel odalépett hozzám, mosolygott, de tudtam, hogy nem boldog. Meg akarta fogni az arcom, de én felemeltem a kezem, hogy ezt megakadályozzam. Ő elkapta a csuklóm,és egy eddig soha nem tapasztalt, hideg és édes, kárörvendő mosollyal ajándékozott meg. Szinte megremegett a szívem, ahogy ezt figyeltem.

- Jobb neked ez így, hogy ennyire egyedül vagy? Mi lenne, ha leülnénk, és beszélgetnénk egyet?

- Minek? - kérdeztem, és kirántottam a kezem a szorításából. Nem szorított ugyan, de teljesen olyan volt. Mintha bebörtönözött volna. - Hogy felszakadjanak a régi sebek?

- Ugyan már. Csak egy hónap telt el azóta, mióta megelégeltem, ahogy viselkedsz velem.

Ez érdekesen hangzott, és így belegondolva, ha egy újabb kör szenvedés az ára, hogy megtudjam, pontosan mit is ért ezalatt, kész lettem volna vállalni ezt az apró kockázatot.

- Ha nem tetszett, ahogy viselkedem veled, akkor miért vagy még mindig itt?

Felszegte a fejét, és bár a kérdésem költői volt, úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.

- Bocsánatért kéne esedezned, Vanda! Térden kellene elém csúsznod. Mocskosul viselkedtél velem, de nekem a barátságod többet ért annál, hogy ezt a szemedre hányjam bármikor is. Meg kellett volna becsülnöd engem.

Kezdtem úgy érezni magam, mintha egy buta, szerelmes filmben lennénk. Mintha egy hazugságban élnénk, és előre betanult szövegeket mondanánk egymásnak.

- Abba esetlegesen nem gondoltál bele, hogy joggal viselkedtem veled úgy ahogy?

- Mert mégis mi a szart tettem volna, ami nem tetszett neked? Túlságosan nagy és rózsaszín álomvilágban élsz, hogy felismerd, mi a fontos. Olyan dolgokra fogsz várni egész életedben, amiről már csupán álmodozni is merész. Sokkal idiótább vagy, mint hittem.

Egy önbizalomhiányban szenvedő énem megette minden egyes szavát. Csak bólogatott, és azt mondat: Igaz, tulajdonképpen teljesen igaz.

- És most azért jöttél ide, hogy ezt közöld velem? - suttogtam. Nem volt többé energiám kiabálni vele, és így is elég rosszul éreztem már magam, hogy a nyílt utcán veszekszem valakivel. Ez annyira nem jellemző rám. 

- Azért jöttem, hogy észhez térítselek.

- És mi van akkor, ha én így vagyok észnél? Mi van, ha ez így nekem tökéletes? Egyszer sem gondoltál bele, hogy nekem valójában sosem volt rád szükségem?

Ismét úgy nézett rám, mint a régi Patrick. Őszintén, nem tudtam hova tenni ezeket a gyors kedélyváltozásokat. Megfájdult a fejem, és azt kívántam, bárcsak még dél lenne. Bárcsak, még ezután esnénk túl a gipszelésen, bárcsak újra feledhetném ezt a sok szart, ami közte és köztem van. Bárcsak nem is létezett volna soha az egész.

- Hazudsz.

És tudta. Félelmetes, hogy mennyire ismert még mindig.

- Fogalmad sincs, hogy mikor hazudok, és mikor nem. Minden, amit elmondtam, igaz; nincs jogod késégbe vonni.

De nem voltam elég meggyőző, és ezt ő is tudta. Tulajdonképpen, már ezelőtt tisztában volt vele, hogy soha nem fogom tudni elfeledni a barátságunkat egészen, mindig lesz bennem egy hiányérzet majd. És közben, én is jól tudtam, hogy ő is ugyanígy van ezzel.

Csendben maradt, és gondolom, várta, hogy majd visszavonom az előbbi orbitális hazugságokat.

- Nézd, én fáradt vagyok ehhez. És lehet, téged nem visel meg annyira ez az egész, mint engem, de ha egy kicsit is számítanék még neked valamit, akkor nem akarnád, hogy még rosszabbul érezzem magam, hanem elmennél innen a fészkes fenébe. Karolhoz, Hannához, bárkihez. Csak engem végre békén hagynál már.

Innentől kezdve én nem szándékoztam többet mondani. Nem volt szükség semmilyen magyarázatra, és még ha akartam volna, se tudtam volna tovább szépíteni a dolgokat. Azt hittem, Patrick hamar túl teszi magát ezen a az egészen, és elfelejt a francba, de úgy látszik, tévedtem.

Sokkal könnyebb lenne mindkettőnknek, ha elmondaná végre, mit is gondol és érez valójában velem kapcsolatban. Arra, viszont, hogy ez most megtörténik, elég kevés esély volt. 

Úgy terveztem, ott hagyom. Felmegyek, és bezárkózok majd. Újra sírok és szenvedek egy kicsikét. Mintha ez tök normális lenne. Mindeközben, persze tudom, hogy ez helytelen, de nem tudom megakadályozni. És arról sem én tehetek, hogy az utóbbi időben egy rinyáló, hisztis, picsogó senkiházi vagyok. Annyira más, mint korábban.

Majd megunja az egyedül várakozást, és elmegy. Békén hagy. Most már tényleg meg kéne történnie, most már tényleg fel kellene érnie ésszel.

Viszont, nem hiszem, hogy ezt most fogja megtenni, hiszen alighogy elléptem előle, és a ház ajtaja felé közeledtem, utánam rohant. Az én szerencsétlenségem, hogy azt hittem, ott fog majd maradni, ahol hagytam. Igen szép álom volt.

Ahogy korábban, szinte csak hozzáért a karomhoz, és azt mondta:

- Mikor megkérdezted, hogy mit is akarok tőled... Nem tudtam válaszolni, mert még nem volta biztos szinte semmiben sem, de azt hiszem, most már megvan.

- Hisz' már elmondtam, Patrick, hogy köztünk nem lehet...

A számra helyezte az egyik ujját, épphogy hozzáérintette. Egy nagyot nyeltem ettől, és utána önkéntelenül elnyíltak az ajkaim. Közel hajolt hozzám, és hatalmas kék szemeivel úgy bámult rám, mintha ezelőtt még soha nem látott volna. Mintha egy űrlány lennék.

Suttogott.

- Rájöttem, hogy az egyetlen dolog, amit akarok, az az, hogy jól megkefélhesselek egészen addig, amíg össze nem tudod zárni a lábaidat.

Egy kicsivel tovább tartott míg pislogtam; erősen behunytam a szemem. Bár semmilyen biztosítás nem volt arra, hogy igaz, amit mondott, de mégis olyan érzésem támadt, mintha egy hatalmas követ löktek volna le a szívemről, és az a gyomromban landolt volna.

Mintha hosszú időn át víz alatt lettem volna, és most tudtam feljutni a felszínre levegőért.

Azt hiszem, én voltam az, aki megcsókolta, és ő azonnal reagált. Vad, durva, de annál inkább szenvedélyes csókokat váltottunk. Erővel tolt neki a vas ajtónak, kicsit be is vertem a fejem, de ez egyáltalán nem állított meg minket. Patrick úgy tartotta a derekamat, mintha egy bábu lennék, ami széteshet. Mindenáron fel akart nyomni az ajtóra, közben pedig nem engedett a szájával. Az egésztől olyan biztonságban és olyan könnyűnek éreztem magam.

- Komolyan ezt akarod? Csak erre vágysz? - kérdeztem. Közben, mintha elvették volna tőlem, kapkodtam a levegőt; szinte éreztem a saját szívverésemet. És bár már legalább nyolc óra volt, illetve rendkívül hűvös szelek fújtak ahhoz képest, hogy június hónapban jártunk, mégis melegem volt. Ha jó a ítélőképességem, akkor neki is.

- Pontosan - bólintott, majd mohón a nyakamat kezdte csókolgatni. Lejjebb haladt, és végighúzta a nyelvét, a kulcscsontomon. Beleborzongtam ebbe, és egy halk nyögésszerű hangot hallattam.

Nem tudom, mikor szexeltem utoljára, de az biztos, hogy nem a közelmúltban. Olyan szinten vágytam már azokra az érintésekre amit most Patricktól megkaptam, hogy legszívesebben sírtam volna az örömtől. Annyira hiányzott az egész, hogy úgy döntöttem, a nyakába kapaszkodom, és olyan erősen fogom, hogy ne tudjon ki szabadulni. Immár nagyon nem akartam, hogy elmenjen. Nem akartam, hogy megálljon.

Sikerült a dereka köré fonnom a lábaimat; konkrétan ő és az ajtó volt az egyetlen, ami tartott. Melegséget éreztem. Mindenhol. A szám már égett, és tudtam, anélkül is, hogy láttam volna magam, hogy tűzvörös. A hajgumi már majdhogynem kicsúszott a hajamból, és tudtam, hogy az már így is össze-vissza áll. Egyáltalán nem zavart; biztos volt benne, hogy Patrickot sem érdekli igazán. Sőt, így volt a jó, hiszen teljes egészemben akartam részt venni ebben. Mindent elkövettem volna, hogy hosszú idő után ez a szex bekerüljön az eddigi legjobbak közé.

Javasolni is akartam, hogy menjünk fel, de Patrick hajthatatlan volt. Viszont, csókjaitól én is egyre nedvesebb lettem, de azért mégsem csinálhattuk volna a szabad ég alatt. Egyszer mindenképp kipróbáltam volna az ilyesmit, azonban nem voltam benne olyan biztos, hogy ennek most van itt az ideje. 

A következő pillanatban már a földön voltunk. Illetve, Patrick ült a sarokban, én pedig az ölében kucorogtam. Hirtelen fázni kezdtem. És bár kissé kényelmetlen volt számomra ez a póz, tökéletes hely volt, hogy érezzem a nadrágjában duzzadó erekcióját. 

- Ugye tudod, hogy már a repülőn azt gondoltam: fú, ez a csaj nagyon ott van! Meg kéne húzni, de keményen.

- Ja, akkor ez a tipikus minden-lányt-megkefélek-egyszer-aztán-lelépek típusú srác vagy. Ezt jó tudni.

- Nem igazán vagyok már srác, és téged akár százszor megbasználak. 

- Akkor viszont gyerünk! Mutasd meg, mégis mire vagy képes!

A hasára tapasztottam a kezem, és sokkal lassabban és okosabban csókoltam meg, mint korábban. Nem vettetem be a nyelvem, szimplán csak megnyaltam vele az alsó ajkát. Kínozni akartam, mindenképp.

A karjában tartott egészen addig, míg fel nem értünk az ötödikre. Aztán beengedtem magunkat a lakásba, majd a lehető leggyorsabban levetkőztettük egymást. Ekkor már annyira éheztem rá, hogy szinte remegett az egész testem.

De aztán mindent kaptam bőven. Így, belegondolva még soha senki nem csinálta velem ilyen jól a dolgokat, mint ő. Lehet, csak azért gondolom ezt, mert már régen volt az utolsó alkalom, mégis kötve hinném, hogy van rajta kívül valaki más még a Földön, aki ilyen jól tudná a dolgát.

Soha ezelőtt nem csináltam még gumi nélkül. Nem mondom, hogy nem aggódtam, de Patrick megígérte, hogy időben fog cselekedni, és így is lett. Nincs annál jobb, mikor bőr a bőrhöz ér, mikor nincs köztetek valami, ami mintha megakadályozná, hogy érezd a társadat.

- Ez már sokkal korábban is megtörténhetett volna - mondta még mindig szabálytalan légzéssel küszködve az épp párnaként funkcionáló Patrick.

- Azt mondod? - Felemeltem a fejem a mellkasáról, és szúrós tekintettel ránéztem. Vicces volt, ahogy próbálta visszatartani a nevetését, de nem sikerült neki.

- Kissé ijesztő ez a sok poszter, nem? - váltott aztán témát.

Megvontam a vállam, és bánni kezdtem, hogy bejöttünk ide. Itt is csináltuk. A nappaliban is. A kanapén, a földön. A konyhapulton is. Soha nem éreztem még magam ennyire kimerülve.

- Engem nem zavar.

- Nem nyomasztó, hogy legalább öt Marco Reus néz le rád, miközben alszol? Én tisztára kiborulnék a helyedben.

Hozzá akartam vágni egy párnát, de aztán rájöttem, hogy azok mind a plüsseimmel együtt épp a földön vannak, hisz' lelöktük őket. Így B-tervként ráugrottam a csípőjére, ami meg, ha belegondolok, inkább ínyére volt, mintsem ellenére. Mindegy.

- És most mit akarsz? Megölsz? Nem vagy olyan nehéz, hogy agyonnyomj. - Megfogta a csípőm, és mintha gyurmázna, masszírozni kezdte a csípőm, én pedig ettől enyhe bizsergést éreztem a lábamban. A lábam között.

- Meg akarom köszönni.

- Mégis mit?

- Hogy kitartottál mellettem. Ha hallgattál volna rám, és elmentél volna, ahogy kértem, most nem lennénk itt.

Úgy nézett rám, mintha nem is németül beszéltem volna hozzá. Meglepődöttnek tűnt, amit furcsálltam, merthogy azt hittem, ő is ugyanolyan jól érezte magát az elmúlt legalább két órában, mint én.

- És most az jó neked, hogy én itt vagyok?

- Miért nem egyből azt kérdezed meg, hogy lány vagyok-e? - nevettem.

- Akkor nem haragszol rám, vagy valami? Egyáltalán mi van most velünk?

- Hát figyelj, ...

- Mert nem akarom, hogy azt hidd, azért jöttem ide egy jót szexelni veled, hogy minden hibámat, amit elkövettem semmissé tegyem. Nem vagyok az a fajta.

- Nézd, - Lekászálódtam róla, majd ráhajtottam a fejemet a kinyújtott karjára. Mindketten a plafont kezdtük bámulni, mintha maga a csillagos ég lenne felettünk. - én annyira buta voltam, hogy azt hittem, te mást is akarsz tőlem a dugáson kívül. Hadd ne mondjam ki hangosan, szerintem tudod, miről beszélek. Tulajdonképpen ez egy hosszú sztori, és nem is akarom tovább firtatni, de nem tudom pontosan, mikor leszek képes viszonozni ilyesfajta érzést valaki után. Te azt hittem, szeretsz engem. Tudod... úgy.

- Egy kérdés. Honnan szedted ezt? 

- De akkor, ugye, hülyeség?

- Egyáltalán, miért ilyen nagy dolog ez neked? Miért irtózol ennyire a szerelemtől?

- Nem irtózok, de mint mondtam, ez egy hosszú sztori, nem szeretnék most erről beszélni. 

Védekezőn maga elé emelte az egyik kezét, merthogy a másikon feküdtem, persze.

- Csak kérdeztem.

- És, hogy honnan szedtem? Lehet csak paranoiás vagyok, de nekem teljesen úgy tűnt, mintha az lennél.

- Mármint mi? Szerelmes? - nevetett.

- Igen. 

- Előre is bocsánatot kérek, de hidd el, soha tudnék szerelmes lenni beléd. 

Felültem, gyorsan megcsókoltam, majd visszahuppantam a helyemre.

- Ezt örömmel hallom. 

- Viszont, neked van a legjobb segged széles e világon. - Úgy mondta ezt, mintha egy a Bibliában levő mondatot idézne.

- Ezt is örömmel hallom - nevettem.