Tizenharmadik rész (kettő)

Na helló-belló (vagy hogy a fenébe kell írni :D )

Itt lennék ismét, bár nem a szokott időpontban (sajnos még nincs 14:54, ahogy tegnap, de már nem bírok tovább várni, és szeretném, ha Ti is találkozhatnátok már Marcoval), de a szokott helyen. :)

Jó szórakozást ehhez a részhez is, kíváncsian várom a reakciókat Marcoval kapcsolatban, és ne feledjétek, most már itt lesz velünk, mint állandó szereplő! :)

Közben pedig szeretnék kellemes Húsvéti Ünnepeket is kívánni Nektek, sok locsolót meg minden :D

Élvezzétek még a szünet hátralevő napjait! 

Két hét múlva jelenetkezem! :)

Bridzsi

Szerencse, hogy sem a délelőtt folyamán, sem ebédidőben a büfénél nem találkoztam Patrickkal és Karollal. És bár még így is rávette magát az idióta agyam, hogy kettőjükön tépelődjön, ha méghozzá látom is őket, újra feltörnek a sérelmek, és minden, amit felépítettem azalatt, amíg nem beszéltem, vagy találkoztam velük, összedőlne. Mindig ez történik. Mikor úton vagyok elfeledni az egészet úgy, ahogy van, akkor történik valami, és tulajdonképpen visszaesek az elejére. Mintha egy csiga lennék, aki fel akar mászni a hegy csúcsára.

És különben meg nekem másra kellett koncentrálnom. Más is van itt, nem csak ők és a kínlódásaik. Elvannak, boldogok. Akkor engem igazán békén hagyhatnának, hogy tudjak arra figyelni, amire kellene. Most éppenséggel arra, hogy minden rendben történjen Marco Reus vizsgálatakor. Mert nem egy nehéz feladatról van szó, és ugyan még élesben sosem csináltam ilyet, szinte száz százalék, hogy menni fog. Illetve menne, ha a gondolataim nem űznék velem ezt a csúf játékot, amiből lassan kezd kibaszottul elegem lenni.

Pedig, tényleg nem kéne már Patrickra gondolnom. Biztos vagyok benne, hogy ő sem gondol már rám; nem szeretné már, hogy újra barátok legyünk. Nem mintha lehetnénk, de ő okos volt, felfogta, hogy ennyi, én meg még szenvedek, mert az agyam, mintha csakis erre lenne ráállva, ezen kattog. Nem kéne, hogy ez történjen. Ha tudnék bármit is ez ellen tenni, már réges-rég tettem volna, komolyan.

És akkor ott van az a másik dolog, ami miatt rágódom, úgy mondjuk azóta, hogy Kratzer közölte, mi is a feladatom, ahol ha úgy vesszük, bizonyítanom kell. Talán ő mindent tudott. Tudta, hogy nem az fog majd problémát okozni, hogy megcsináljam, hanem hogy közben tiszta fejjel gondolkozzak, ami csak úgy lehetséges, hogy addig kizárom, elfelejtem, hogy tulajdonképpen a Borussia Dortmund egyik sztárfocistájával van dolgom.

Volt pár okom, ami miatt esetleg izgulhatnék, vagy éppenséggel kínosan érezhetném majd magam a vizsgálat alatt. Félek, hogy talán emlékszik rám a meccsről; hogy tudja, hogy nekem adta oda a mérkőzés után a mezét. Én azt még mindig őrzöm, és úgy vigyázok rá, mintha milliókat érne. Bár, az történetesen nem lenne baj, ha mégis emlékeznem rám, de hogy konkretizáljak, én attól félek, ahogyan emlékezne rám. Azt hiszi, egy őrült, megszállott rajongó vagyok. Egy senki. A nevét kiabáltam csupán egy pacsiért, ő pedig minden bizonnyal szánakozva, sajnálva engem, adta ide a felsőjét. Videó is van rólam a YouTube-on. Ez nem épp az ellenkezőjeként tüntet fel, mint amilyenként én meg akarok jelenni előtte.

Elhatároztam a lehetetlent. Úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, hogy a tőlem telhető legnagyobb semlegességgel fogok hozzá viszonyulni. Nem fogok semmi olyat tenni, ami egy agyament rajongóként, egy kibaszott csitriként tüntethet fel. Végtére is, huszonhat éves vagyok, és nem egy fiúbanda után rajongok, hanem egy focistát készülök megvizsgálni. Orvos vagyok, akinek ez a feladata, és nem a hobbija.

Nem mondok semmi olyasmit. Esküszöm. Így lesz a legjobb, azt hiszem.

Az irodámban vártam rá. Ami vicces, hogy még fél egy sem volt, de én már a székemben forogtam, és egy tollal játszottam, mintha már csak másodpercek lennének hátra az érkezéséig. Mégis mit tehettem volna?

Aztán a nagy csendben az ősrégi, fehér, vezetékes telefon ijesztett csaknem halálra. Szerintem, mióta itt dolgozom, azóta még nem is kerestek ezen. Bár, lövésem sem volt, ki lehet az, titokban reméltem, hogy azt közlik, Marco kicsivel korábban fog érkezni. Ebben az esetben nem unatkoznék annyit, ez fontos.

– Vanda? – Bruno volt az. Olyan goromba, bunkó és idióta hangja van. Bárhol felismerném.

– Igen?

– Az irodádban vagy?

– Igen.

– Remek, akkor öt perc múlva lent vagy a kettes műtőben. Müllernek segítesz egy vakbélműtétben, oké? Oké. – Mindig ezt csinálja. Megkérdezi, hogy oké-e, de egyébként soha nem lehet nem oké.

– De...

– Öt perc. – Nem mérgesen mondta ezt, inkább gúnyosan és ironikusan, amit utálok.

Csaknem kocogtam a kettes műtőbe, és közben azt számolgattam, hogy mennyi ideig szokott tartani általában egy vakbélműtét. Biztos nem olyan sokáig, ha Bruno engem kért meg, hogy segítsek. Nyilván tudja, hogy hozzám Marco Reus jön majd. Legalábbis reméltem, hogy tudja.

– Szia, Vanda.

Müller magas és valamivel testesebb az átlagnál. Korábban már voltam a segítője egy műtétnél, azt hiszem, akkor epekövet szedtünk ki. Kissé morbidnak tartom, hogy az esetek többségében megjegyzem az ilyesmit, de Polyák Vanda vagyok, meg kéne, hogy lepődjek?

– Csak ketten? – kérdeztem.

– Nem. Őszintén, fogalmam sincs, hol vannak a többiek.

– Majd jönnek, gondolom. – Kötve ajánlottam nekik, akárkik is azok, hogy siessenek.

Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kaptam a műtős ruhát. Mikor visszatértem a folyosóra, Müller még mindig egyedül volt. A kesztyűjét igazítgatta azokon a vastag ujjain.

– Elaltatod?

– Már bent van?

– Persze. Fraulein Schröder, tizenkilenc éves. Egy tünemény lány. Tegnap érkezett hozzánk.

– Oké, rendben.

Tulajdonképpen szerettem segédkezni a műtéteknél, legyen szó akármilyen beavatkozásról. A legtöbb doki egyébként is nagyon rendes és toleráns velem, szóval szívesen ugrottam be akár más helyett is. Vettem egy mély levegőt, mielőtt beléptem a műtőbe. Nem lesz gond, nyugtattam magam, biztos végzünk majd kettőig. Ha meg nem, az történetesen a betegem hibája, én mosni fogom kezeimet.

– Szia.

– Doktor úr? – A vékony, törékeny lány csillogó szemekkel nézett rám. Megszeppent és látszott rajta, hogy fél. Mondtam volna neki, hogy ne tegye, mert felesleges, de egy kórházban voltunk, ahol ez valamilyen szinten megérthető dolog.

– Nyugi, a doktor úr mindjárt érkezik!

Kiskoromban én is mindig féltem a műtétektől. Gonosz, csúnya embereknek tartottam az orvosokat, már a kórház szagától undorodtam. Kibaszottul büdös. És az a sok zöld fal meglehetősen rideg hatást kelt, és engem személy szerint megijeszt, és nem megnyugtat. Meg ott van nyilván az a sok fájdalom és szenvedés, ami miatt nem kedveljük mindannyian a kórházakat. Ez tök természetes, gondolom.

– Addig is mesélj magadról egy kicsit! Hogy hívnak?

– Elisabeth Schröder.

– Szép név. És...

– Magát hogy hívják? – Nem engedte, hogy feltegyem a következő kérdést. Nézett rám, mintha egy isten lennék, vagy valami – az egész egy tök furcsa szituáció volt. – Maga itt új doki, ugye?

– Igen, ami azt illeti, egy hónapja kezdtem.

– És szereti ezt csinálni?

– Igen, azt hiszem. – Gondolkozni kezdett, hogy mit mondjon, és már szóra nyitotta a száját, de nem volt jó így, hogy rólam beszéltünk, nekem kellett volna faggatnom őt.

– Te mi leszel, ha végzel, Lisa?

– Műfordító.

– Az nagyon klassz! Szurkolok neked.

– Ők sokat keresnek?

– Hát, én amondó vagyok, ha szeretsz valamit csinálni, akkor tök mindegy, mennyiért csinálod, a lényeg, hogy élvezd; de bizonyára sokat keresnek.

– Még mindig nem árulta el a nevét.

– Vanda Polyak.

– Maga török? Elég világos a bőre ahhoz, hogy az legyen.

– Jaj, dehogyis.

– Akkor? Ez biztos nem német név.

– Magyar.

– Ó, az király! Tavaly voltam nyaralni a Balatonnál. Tök jó hely.

Elismerőn lebiggyesztettem az ajkam, miközben a vénáját tapogattam megfelelő helyet keresve.

– Erről még mindenképp meg foglak kérdezni, de mindjárt jön a doktor úr, szóval ha nem akarod, hogy fájjon...

Mire Müller és két másik orvos, akiket még csak messziről ismertem, bejöttek, már minden elő volt készítve. Egy vakbélműtét tényleg nem nagy cucc, én azt már az elején tudtam, de szinte biztos, hogy ha legalább egy órát nem voltunk bent, akkor egy percet sem. Néhány doki annyit tud tökölni még egy ilyen kis apróságnál is, mint mondjuk egy ilyen. Ezt soha nem értettem, és soha nem is fogom, szerintem, megérteni.

Mikor végeztünk, bár nem akartam bunkó, vagy faragatlan lenni, de eléggé rendesen kisiettem a műtőből. Gyorsan visszaöltöztem, kezet mostam, sőt még az arcomra is csaptam egy kis vizet remélve, hogy az emlékezetem nem csal, és vízálló szempillaspirállal dolgoztam ma reggel. A liftig ismét lassú kocogásba kezdtem, de mikor felértem a negyedikre, hirtelen, mintha csak lefagytam volna, csigalassúsággal kezdtem el vándorolni az irodám felé. Össze-visszavert a szívem, hogy végre élőben, teljes embernagyságban láthatom a kedvenc focistámat. Ettől a tudattól nagyon boldog voltam, viszont a másik oldalon még ugyanúgy rettegtem. Annyira jellemző rám, hogy szép pillanatokat rontok el, hogy leégetem magam mások előtt, hogy olyan dolgot csinálok, amit a normálisok nem szoktak. Megköszönném a sorsnak vagy saját magamnak, vagy bárkinek, aki erről gondoskodik, ha most az egyszer kivételesen nem történne ilyesmi. Úgy sem fogom már többé látni őt, legalábbis így, ilyen közelről biztosan nem.

Mikor befordultam a sarkon, már arra is ráeszméltem, hogy nekünk tulajdonképpen kommunikálnunk kell. Beszélgetni fogok vele, és bár megígértem, hogy semleges maradok, nem vagyok abban annyira biztos, hogy ez olyan tökéletesen megy majd. Azért ennyire nem vagyok jó.

De menni fog! Mennie kell. Különben kirúgnak, és saját magam szemében is szégyent vallok, ha így lesz. Egy húsz percről van szó.

Csupán húsz perc.

Húsz perc alatt nem sok minden történhet. Az pontosan annyi idő, amennyi ahhoz kell, hogy Polyak doktornő megvizsgálja a focistát. Bénázásra nem marad idő, de lehetőség sem.

Nem lesz itt semmi. Csak én, amint végzem a munkám.

Az irodám ajtaja nyitva volt, mire odaértem, és ekkor már tudtam, bent van, akinek bent kell lennie. Hirtelen azon kezdtem el gondolkozni, hogy bocsánatot kérjek-e a késésemért, vagy ne tegyem, hisz’ én orvos vagyok, és nyilván egyértelmű, hogy több a dolgom néha. Nem tudtam, mi lenne a helyes.

A Dortmund tizenegyese háttal állt az ajtónak, és a kilátást nézegette, ami nekem még ma is gyönyörűnek számított, ő viszont ide született, biztos hozzászokott már, és nem jelent neki nagy újdonságot.

Egy ember volt. Nem robot, nem ló, nem szúnyog, hanem egy ember. Úgy, mint én, vagy bárki más itt a kórházban. Azaz úgy kell vele beszélnem, mint azt bármelyik pácienssel tenném. Úgy kell tennem, mintha nem tudtam, hogy ő kicsoda. Így kell lennie; így lesz a legjobb.

– Herr Reus?

Szinte azonnal megfordult. Rögtön picinek kezdtem érezni magam, hisz’ sokkal magasabb volt, mint gondoltam. Ellökte magát az ablaktól, és közeledni kezdett felém, egészen a szoba közepéig. Bicegett, és minden egyes lépésnél, amit megtett, szenvedett a fájdalomtól. Ez az arcán mind jól látszott.

 Behúztam magam után az ajtót, és szigorúan a padlóra szegezve a tekintetem azt mondtam:

– Elnézést a késésért, Herr Reus, de egy műtétem volt, és...

Illetve nem nekem volt műtétem... Nem én műtöttem... Mindegy! Ez bénázásnak számít? Ó, Istenem!

– Persze, semmi gond.

Olyan a hangja, mint a némettanáromé az általánosból. Lassan beszélt hozzám, mintha fogyatékos lennék, és a reakcióidőm eléggé nagy lenne. Mintha nehezen fognék fel dolgokat. Ő meg így teljesen olyan volt, mintha be lenne tépve.

– Várjunk. Hogy jött fel?

Tulajdonképpen azért mosolyodtam el, mert ő is elmosolyodott, hogy ezt megkérdeztem. De valóban érdekelt. Már az állás is bizonyára fájt neki, és nyilván le szeretett volna ülni. Én meg csak álltam ott, és néztem, amint lélegzik. Nem szabadna hagynom egy betegnek sem, hogy fájdalmai legyenek.

– Közben, üljön le ide, rendben?

Az ágyra mutattam, és ösztönösen elindultam felé, hogy esetleg segítsek rajta, ha szükség van rá. Na, nem mintha elbírnám, vagy valami, de attól, hogy arra gondoltam, hozzáérhetek, azonnal lúdbőrözni kezdtem.

– A barátaim hoztak fel ide – mondta, mikor leült a vaságyra, ami nyikkant egyet alatta. Ősrégi, poros cucc ez, neki nem ilyen helyeken kéne ülnie; és bizonyára nincs is hozzászokva ehhez.

Közben felsóhajtott; azt hiszem, én hasonló fájdalmak közepette sikítottam volna.

– És, hogy fog hazamenni?

Kíváncsi lettem, hol lakik. Egy hatalmas, gyönyörű házban, ahol mások takarítanak rá, mások főznek neki. Biztos ki van szolgálva, és biztos élvezi is ezt a kényelmet. Ki ne tenné?

– Remélhetőleg a gipszemben. – Furcsa, ahogy mosolyog. Féloldalasan felhúzza a száját, és összehúzza a szemeit. Nem láttam még senkit ilyesmit csinálni, de tetszett. Nem direkt csinálta, hanem neki így volt a természetes. Lányok ezrei imádták és mai napig is álmodoznak erről a mosolyról. Furcsa. Ő, tudja egyáltalán, hogy mennyien oda vannak érte? Érdekelt, hogy ő ezt hogy is éli meg. – Meg lent várnak, szóval, szólok nekik, ha fel kell jönniük.

Persze, hisz’ egyértelmű, hogy mindent megcsinálnak neki, amikor csettint egyet.

– Megnézem a lábát. – Fogalmam sincs, ezt miért mondtam ki hangosan.

Végül, nem éreztem cikinek, hogy megtetettem, mert azonnal, hogy ez történt, Reus készségesen előre nyújtotta a bal lábát.

Letérdeltem, és a combomra helyeztem azt. Nehéz, mint a kő, és baszottul nyomta a lábam. Legalább ötször volt körbetekerve egy fáslival, és mire azt leszedtem, azt hiszem, az én lábamból el is ment a vérkeringés.

Mindenesetre próbáltam gyengéden fogni, és figyeltem arra, hogy mozdítom a testrészt. Őszintén bevallom, nem csak ezért tettem így, mert ez a kötelességem, hanem azért is, mert azt akartam, hogy úgy emlékezzen rám, mint egy remek dokira. Hogy mikor eszébe jut, hogy egyszer még réges-rég be volt gipszelve a bokája egy csúnya sérülés miatt, emlékezzen az orvosra is, aki olyan gyengéden bánt vele.

Viszont, ez egy hülye dolog, és felér azzal az esettel, mikor négy éves koromban azt kértem a szüleimtől, hogy hadd aludhasson nálunk a Mikulás egy estére.

Nem szabadna ilyesmin gondolkodnom. Én még mindig orvos vagyok.

– Nagyon csúnyán be van dagadva.

Nyilván azt gondolja, mekkora barom vagyok, hogy hangosan mondok ki olyan egyértelmű dolgokat, mint mondjuk, hogy kék az ég. Nyilván gondolkozik rajta, hogy milyen orvos is lehetek igazából, ha ekkora csődtömeg vagyok.

– Rá sem tud állni.

Inkább kérdésnek szántam, de úgy hangzott, mintha kijelentettem volna, mert nem akartam még idiótábban viselkedni. Valószínű, hogy nem tud ráállni, ha ennyire szenved, minden egyes mozdulásra.

Leveszem a lábamról a lábát, és miközben lehelyezem a padlóra, figyelem az arcát, hogyan reagál.

Bár, nem sokáig bírom nézni. Nem kínos, nem zavaró vagy nyomasztó, és nem is kellemetlen érzés, de egy belső hang a fejemben azt ordibálja, hogy nem szabadna bámulnom; nem kéne megszegnem az ígéretem. Persze, tudom jól, hogy igaza van.

De ő is néz engem. Mikor felállok, leporolom a nadrágom, és akkor ugyan nem figyelek, de tisztában vagyok benne, hogy akkor is bámul. Érzem, hogy ezt teszi. Mígnem olyat mond, amit egyáltalán nem kéne, hogy mondjon:

– Jó a tetkód, illetve a... tetkója.

Épp feltekertem a fáslit, amit pár perce leszedtem a lábáról. Aztán elejtettem. Beszívtam az ajkam, és úgy hajoltam le ismét érte. Ő, pedig még mindig ugyanúgy nézett.

– Köszönöm.

 A fülem mögé tűrtem a hajam, és újból neki láttam a tekerésnek. Csak arra összpontosítottam. Ami azt illeti, inkább a padlót láttam, mint a fáslit, de a lényege az egésznek az volt, hogy ne nézzek rá, hogy ne foglalkozzak vele.

– Át kéne mennünk a röntgen-szobába. – Ezt akkor mondtam, mikor sikeresen feltekertem a fehér anyagot, és a lehető leggyorsabban a kezébe nyomtam azt. Csak, hogy kerüljem a szemkontaktust.

– Nem jelent problémát. Merre van?

– A folyosó végén. Nem sok, de biztos, hogy menni fog?

– Persze.

Nem néztem oda, amikor felvette a cipőjét, csupán a periférikus látásomból észleltem, hogy eltorzult arccal szenved. Na, meg abból, hogy felszisszent. Sajnálni kezdtem őt, ami magában egy tök pozitív dolog volt, de nem tudom, melyik másik betegemet sajnáltam volna még így.

Kinyitottam az ajtót, őt pedig előre engedtem. Figyeltem, amint megkapaszkodik az ajtófélfában, amint kilép, és ehhez bizonyára nagy erőre volt szüksége, ugyanis a kezén kidagadtak az izmok, és látszott, amint azt egy csomó, kusza, kék ér szövi át. Már akkor tudtam, hogy a röntgen-szobába érni hosszabb lesz, mint általában.

– Segítsek? – Ezt bármelyik betegemtől megkérdeztem volna, ugyanakkor elég érdekesnek tartottam a képet, amint ő a vállamba kapaszkodva rajtam támaszkodik, én pedig vonszolom magunkat végig a folyosón.

Karon fogott, bár már ez is nehéz volt, bírtam, és közben haragudtam magamra, amiért nem húztam fel a köpenyem ujját, hogy érezhessem a bőrét.

Azt mondta:

– Nem bírnál el. – Rám nézett közben, és mikor beszélt, éreztem a levegőt, amit kifújt, az arcomon. Hideg volt és friss. – Jaj, bocsánat, hogy tegeztem. – Valójában fel sem tűnt.

– Nem gond.

– Szóval szereti a BVB-t?

– Fogalmam sincs, ezt miből gondolja.

Hirtelen ez jutott az eszembe. A vicc az megoldás a kínos helyzetekre, nem? Ezzel talán sikerülhetne végre oldanom a feszültséget. Ugyan, a focista részéről nem éreztem, hogy zavarónak tartaná a helyzetet, vagy bármi. Csak én vagyok, ekkora szarláda.

– De igen, egyébként kiskorom óta a kedvenc csapatom.

Elismerően nézett rám, és annyira közvetlen volt a tekintete, hogy egy pillanatra elhittem, mi korábban is találkoztunk már. Tulajdonképpen így is van, de én azt nem nevezném találkozásnak. Ami viszont remek, hogy ő ezek szerint arra nem emlékszik. Nem tudom, ki tehet róla, vagy ki felelős ezért, de áldom azt, aki csak úgy kitörölte a memóriájából azt a meccset.

– Mindig jó ilyesmit hallani.

Erre nem tudtam mit mondani, csupán elmosolyodtam.

– És komolyan, nem láttam még ilyen tetkót, de nagyon tetszik. Csak az igazi szurkolóknak van hasonló – tette még hozzá. Nyilván szeretne velem beszélgetni, de ezekre a kijelentésekre sajnos egy mosolynál többet nem tudok reagálni. Én szívesebben beszélnék inkább róla, ami azt illeti. Ő sokkal érdekesebb személy, mint én.

– Régóta dolgozik itt?

Utálom, ha kéredzgetnek, utálom, ha magamról kell mesélnem, de neki talán mégiscsak tudok válaszolni.

– Egy hónapja. – Olyan, mintha kérdezném, de mindez azért van így, hogy kissé ironikus és vicces legyen az egész. Ugyanis van egy titkom: imádom, ahogy mosolyog.

– És akkor miért maga vállalta el?

– Nem bánom.

– Ja, értem. – Talán csak beleképzeltem a csalódottságot a hangjába. Nyilván tök mindegy neki, ki gipszeli be a lábát.

– Úgy értem... szívesen csinálom.

Nem válaszolt. Megérkeztünk a röntgen-szobába, aminek szerencsére fotocellás ajtaja volt, így a tizenegyes csak azután engedte el a karom, hogy bementünk, és ő letelepedett az egyik székbe. Mintha megkönnyebbült volna, olyan arckifejezése volt. Viszont, aztán mint akibe valamilyen felismerés csap, megszólalt. Nem mérgesen, sem viccesen, sem meglepődve. Csak úgy, mintha azt közélné, süt a nap.

– A rendelőjében hagytam a mankóimat.

– Mi? – nevettem fel. Nem úgy, mint aki szórakozik; inkább hitetlenkedve. Egyáltalán, hogy lehet ilyet elfelejteni?

Visszamentem érte. Azt mondta, meg köszönné, ha megtenném. Egyébként is szükségem volt tollra, ami mondjuk, nem tudom, hogy a fenébe nem volt nálam, majd minden nehézséget elkerülve elvégeztük a röntgent. Azt mondta, hogy ő ehhez nem igazán ért, de azért látja, mennyire nem szép a helyzet.

Furcsa volt közölni vele, hogy nem mehet a világbajnokságra. Olyan, mintha egy gyereknek kellett volna megtiltanom valamit, amit nagyon szeretne. Vagy mintha csak egyszerűen közölném egy lurkóval, hogy a Húsvéti Nyuszi, a Fogtündér vagy éppenséggel a Mikulás nem is létezik. Mert olyan ez, hogy körülötte mindenki tudja, mi a helyzet, de ő magában nem ismeri fel azt. És én őszintén sajnáltam őt.

Aztán jött a járógipsz. Közölte, hogy örül neki, hogy nem fekvőgipszet kap, hisz’ szerinte az a világ leghülyébb találmánya. Ezen nevettem egy kicsit, majd figyelmeztettem, hogy ettől függetlenül ne erőltesse meg magát, mert könnyen lehet, hogy felrakom azt a fekvőgipszet. Mondtam neki, hogy ha minél előbb szeretné, hogy meggyógyuljon, pihenjen sokat, hiszen ráfér. Egyébként is annyi mindent tett már mind a Dortmundért, mind a válogatottért.

– Köszönöm még egyszer, doktor nő. Akkor mikor jövök vissza?

Már egyszer elmondtam neki. Igaz, eddig erre még én sem gondoltam, de ezek szerint nem ez az egyetlen alkalom volt, hogy így találkoztunk. Ennek örülök.

Tulajdonképpen az egésznek nagyon örülök, és valamilyen szinten büszke is vagyok magamra. Mégsem voltam annyira égő, nem hoztam szégyenbe magam, és nem játszottam meg a buta rajongót. Egyrészt, mert történetesen nem is vagyok az, másrészről meg mert Marco Reus egy közvetlen ember, és ugyan tisztában van vele, hogy kicsoda, ha nem a pályán van, ugyanolyan ember, mint akár én vagy bárki más Dortmundban.

– Három hét, Herr Reus. Annyira elfelejthető ez?

– Nem, dehogyis. Megjegyzem, esküszöm.

Elnevettem magam. Tudom, hogy emlékezni fog rá, és jönni is fog majd, de őszintén fogalmam sincs, miért játssza ezt a butát; ezt a kisfiút. Bár nem mondom, hogy nem tetszik; igazán aranyos.

– Ideje lenne összeszednie magát, nem gondolja? Kicsit feledékeny mostanában.

Az egész baszottul több volt, mint húsz perc. Az elején végig akartam rohanni rajta gyorsan, hogy minél előbb végezzünk, de most nem bánom, hogy még mindig itt van, holott már készen lennénk.

– Fogalmam sincs, miről beszél.

Vicces, hogy ha mosolyog, akkor én is kénytelen vagyok elmosolyodni. Annyira boldog a mosolya, és rohadtul őszinte. Legalábbis nagyon annak tűnik. Maximum csak jó színész, de akkor is elfeledteti velem a körülöttem levő problémákat, ami most kivételesen nagyon jól jön.

– Esetleg szeretne egy autogramot?

Abbahagytam az önfeledt nevetést. Soha egy sztárt sem hallottam még, hogy megkérdezi, adhat-e autogramot. Azt mindig kérni szokták, nem? Na, nem mintha én annyi hírességgel találkoznék. Talán ő az első, aki eddig olyan elérhetetlennek tűnt számomra, és csak a szobámban levő posztereken, illetve a tévében leadott meccseken létezett, most pedig itt van. Boldog vagyok, mert hasonlóban még soha nem volt részem.

– Elfogadom, köszönöm.

Egy kis papírt téptem le a jegyzettömböm tetejéről, illetve odanyújtottam neki egy tollat. A tenyerébe fektette a lapot, és azon kezdett el írni. Illetve csak kezdett volna, ha nem néz fel rám, hatalmas zöldeskék szemeivel, mintha megijedt volna valamitől.

– Kinek írjam? – kérdezte.

– Vanda Polyaknak.

Elmosolyodtam, mikor láttam, hogy kicsikét felhúzza a szemöldökét, mikor leírja ezt a nevet.

– És tudja mit? A vezetéknévben az „a” betűre írjon egy ékezetet.

– Mi? – nézett rám hitetlenkedve.

– Egy kis vonal az „a” tetejére.

Odaléptem mellé, hogy megmutassam, de nem akartam én odaírni, hiszen ez az ő autogramja lesz, és csak ő írhat a lapra. A levegőben kezdtem rajzolni, hogy igazából hogy is néz ki az „á” betű.

– Így? – Felém fordította a lapot, amin az „á” betű egy teljesen másik betűnek nézett ki, de nem bántam, így mindenképpen emlékezni fogok erre. Hogy hozzáértem, hogy beszélgettem vele, hogy nevettünk együtt, és hogy van tőle egy autogramom, amin a következő áll:

„Vanda Polyáknak sok szeretettel a gipszemért, amit lelkesen fogok hordani, mert a világ legjobb doktornője rakta rám!

Marco Reustól”