Tizenharmadik rész (egy)

 Sziasztok, Drágák! 

Itt lennék a szokott helyen, szokott időben a tizenharmadik résszel. 

Egyetlen egy probléma van: Ez a rész túl hosszú lett és elég tartalmas is, és esküszöm, nem veletek akartam kiszúrni, de ketté kellett szednem. Ez azt jelenti, hogy mostanra itt a rész egyik fele, holnap ugyanekkor (komolyan, ebben az időpontban!) hozni fogom a rész második felét, amiben Marco már megjelenik. Ó, nem csak megjelenik, szerepel! És ezután végig velünk lesz már. 

Ezt a dolgot sajnálom, egyébként, de azért egy napot ki lehet bírni, nem? 

Addig is jó szórakozást ehhez a részhez, ami ugyan kevésbé izgalmas, mint a következő lesz majd, de remélem tényleg meg tudtok nekem bocsájtani emiatt. 

Kell nekem ilyen hosszú részeket írnom! :D

Puszi: Bridzsi *.*

Vicces, milyen változásokon tud keresztülmenni egy ember ilyen rövid idő alatt. Tulajdonképpen egyre jobban kezdek abban hinni, hogy az embert a különböző helyzetek és megpróbáltatások  alakítják, illetve a környezetük, a barátaik. Emberek, helyek, célok – számos tényező tud megváltoztatni. Nem csak engem, mást is. Fura, mert mikor ráeszmélsz, mi történt veled, és már nem vagy a régi önmagad, döntened kell. Hogy tetszik-e az új személy, aki vagy, vagy lennél inkább a régi. Ha az utóbbit választod, mindenképp meg kell szabadulnod a tényezőidtől.

Átsírtam magam a májuson. Érdekes volt, de mindenképp tanulságos. Nem tudtam, hogy egy embernek lehet ennyi könnye. Lehet, nekem azért volt ilyen sok, mert eddig aligha sírtam. Legutóbb talán apám temetésénél. Nyolc évem volt hát gyűjteni; azalatt az idő alatt elég sokat összeszedhettem.

Egyedül az vigasztalt, hogy majd vége lesz; hogy majd elfelejtem. Ezt mondogattam. Egyszer Patrick találni fog magának mást, akit legjobb barátjának nevezhet, akit elvihet folyton vacsorázni, vagy épp akibe szerelmes lehet. Akkor már minden oké lesz, és nekem tulajdonképpen soha sem  értek semmit a barátságok.

Ami azt illeti, sosem volt még ilyen értékes barátságom, mint ez. De azt mondják, a jóból keveset adnak – ez itt nyer értelmet.

A nehézséget talán csak az jelentette, hogy mindennap láttam őt a kórházban. Nem mintha el akartuk volna kerülni egymást, de munkatársak vagyunk, és nem tudunk nem kommunikálni egy munkahelyen. Be kell valljam, mind a kettőnknek egész jól ment. Vagy talán őt nem is viselte meg az egész annyira, mint engem. Pedig, keménynek kéne lennem, de hát otthon úgy sem lát senki, és mégiscsak emberből faragtak engem is. Nem tudom végtelenségig gyűjteni a könnyeket.

Eddig nem volt olyan nyomasztó egyedül lenni, mint most. Kínzott a csend és mindenáron azt követelte, hogy agyaljak az egészen, valamint egy csúnya, gonosz hangnak a fejemben volt ideje bőven vádolni saját magamat a történtekért. Ekkor merült fel a helyzet leglényegesebb kérdése: Mit kellett volna tennem?

Mikor Patrick ráeszmélt arra, hogy tulajdonképpen nem épp mint haver tekint rám, onnantól kezdve romlott el minden. Ez nem jelenti azt, hogy a dolog az ő hibája, hisz’ akár lehetne az enyém is, amiért én meg nem szerettem viszont. A kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy mi egyszerre nem lehetünk boldogok, hogy ebben a szituációban nem lehet kompromisszumot kötni. Nincs bűnös, vagy hibás, ilyen másokkal is előfordulhat. Mi mindketten csak menteni akartunk a menthetőt, de nem jött össze.

Ennyi. Innentől kezdve szép emlék minden, ami marad, bármi történjék is. Bizonyára lesznek majd új dolgok, emberek – legalábbis őszintén remélem.

Az idő pedig telik majd, és nekem minden egyes nappal jobb lesz; az élet is megy tovább. Rengeteg dolog történik, méghozzá azt sem szabad elfelejtenem, hogy mindez itt, Dortmundban. Ez még mindig az álmom, még mindig az életem részének akarom. Bár, hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben, hogy hazamenjek. Mindezek után már értelmét sem láttam itt lennem tovább, mégsem pakoltam össze. Ezt már nem adhatom fel. Annyi mindent eldobtam már.

Talán a munkám volt ebben a legnagyobb segítség. Talán annak köszönheti Dortmund, hogy nem lett eggyel kevesebb lakosa. Plusz talán annak is, hogy ez a lakos nem akart megfutamodottnak tűnni egy bizonyos ember szemében. Nem kéne neki meghátrálnia, amikor tulajdonképpen ketten, ezzel a bizonyos emberrel vetettek véget a kapcsolatuknak. Ennyi erővel az egész várost felgyújthatnánk, mert itt történt az egész. De ez mellékes. A kórházban viszont tényleg egyre jobban szerettem dolgozni.

Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy szereti a munkáját. Mikor gőzerővel azon voltam, hogy megszerezzem az orvosi diplomámat, azt hittem, én sem fogom szeretni majd, de az akkori Vanda is más volt még. Nem voltam törődő, kötelességtudó, segítőkész és kedves a gyerekekkel vagy az idősekkel. Az önös érdekeimen túl akkoriban nem sokat láttam. Még csak belegondolni is aggasztó, hogy talán Patrick miatt változott ez meg bennem.

És bár dolgozni szerettem, attól függetlenül még a kórházban ugyanúgy látnom kellett, és szakmai ügyekben ugyanúgy beszélnem kellett vele. Mikor otthon voltam, jól voltam, mert nem láttam, de minden reggel, mikor megjelentem a munkahelyemen, az egész tönkrement.

– Jó reggelt! – A büfé kiszolgálópultját törölgető bácsi köszöntött elsőként egy június hetedikei szombat reggelen. Egy rövid, ősz hajú nénivel szokták cserélgetni egymást. Ő tegnap megjegyezte, hogy eléggé szembeszökő, mennyire padlón vagyok mostanában. Ingyen sütit adott, ami állítólag elűzi a szomorúságot. Kedves dolog volt tőle, amit díjaztam attól függetlenül, hogy utálom a marcipánt.

Visszaintettem egy mosoly kíséretében. Szinte biztos volt, hogy mivel egy ideig nem szólaltam meg, a hangom rekedt mormogássá redukálódott. Ez fogalmam sincs, miért szokott megtörténni. Mióta annyit sírok éjszakánként, azóta van ez.

Pedig mindig elhatározom, hogy nem fogok már többé gyerekesen viselkedni, de nem tehetek róla, ha csak úgy maguktól kibugyognak azok az átkozottak. De ami még ennél is borzasztóbb, hogy mindenen elérzékenyülök mostanában. Minden olyan más számomra, minden olyan kedves; és ez bár egy tök pozitív dolog, eléggé aggaszt, sőt megijeszt.

Az öltözőben természetesen abba a két személybe sikerült belefutnom, akibe pontosan nem kellett volna. Nem azért mert fáj valami – ezen már rég túlestem. Inkább kínosan, megalázva és az egésztől csak még inkább egyedül érzem magam. Karol és Patrick ketten jól elvannak és szövetségre léptek egymással, bizonyára mindig kibeszélnek, esetleg valami tervet szövögetnek.

Ebben azért vagyok ennyire biztos, mert mikor beléptem az öltöző ajtaján, mindketten egyszerre hallgattak el, azaz rólam volt szó. Ezután úgy kezdtek el rám bámulni, mintha nem ismernének, és mindeközben tuti, hogy ugyanazt gondolták.

– Sziasztok! – Még mindig rekedt a hangom.

Karol őszintén mosolyodik el, legalábbis azt hiszem. Nem beszélünk annyit mostanában, és nem feltétlenül azért, mert Patrick nagy cinkosa lett újabban, hanem mert nem igazán keresi a társaságom, nyilván biztos nincs rá szüksége. Nehogy azt hidd, hogy még nem gondolkoztam rajta, hogy esetleg én kezdeményezek, de mint említettem, tudom jól, mit gondolnak, és ha odamennék hozzá, csak még több habot tennék a tortára. Ennyit meg nem ér az egész.

– Én azt hiszem, megyek, mert egy halom papírmunkát kell elvégeznem. Ebéd? Együtt?

Patrick az ápolónőnek intézi a szavait. Egy hónappal ezelőtt nekem mondott ilyesmiket, és ez azért olyan fontos számomra, mert ekkor fordul meg először a fejemben, hogy talán ő és Karol mást is csinálnak, mint mondjuk papírmunkát. Bár, nehéz lenne elhinnem, hiszen Karolról mindig is azt gondoltam, egy becsületes nő, de nem zárható ki a dolog. Na, nem mintha foglalkoznom kéne vele. Már akkor, az elején le kellett volna szarnom magasról az egészet, de annyira nehéz és megerőltető, hogy én inkább a könnyebb utat választva összeesküvés-elméleteket gyártok – szép, mondhatom.

Miután Patrick elhagyta az öltözőt, csendben kezdtem tevékenykedni, de mindeközben tudtam, hogy egyszer valamikor a nővér meg fog szólalni. Kíváncsi voltam, hogy mit, és már előre gondolkozásba estem az illetően, mit válaszoljak. Mindig ezt csinálom. A buszon is mindig azon agyalok, hogyan fogok végre Patrick elé állni, és elmondani neki, amit még nem tudtam, de végül sosem jön össze. Azóta, persze, már rájöttem, hogy ezek után nem én tartozom számadással, és nincs többé már miről beszélnünk, de történetesen Karol egy teljesen más tészta.

– Hogy vagy?

Alig bírtam elfojtani a mosolyomat. Tulajdonképpen nem tudtam mitől lettem hirtelen olyan kárörvendő, de őszintén, már nem tudott meglepni. Mostanában annyi hülyeségen agyalok, és annyi baromság fogalmazódik meg bennem, hogy az még nekem is hajmeresztő. Odabent furcsa dolgok történnek, én pedig nem tehetek ellene semmit; csak sodródom az árral.

– Jól, köszönöm.

Elmosolyodott, de nem azért, mert örült annak, amit mondtam, hanem mert bár rengeteg dolgot szeretett volna még mondani, nem tudta, hogy fogalmazza meg, hogy kezdjen hozzá. Tudom, hogy azt várta, majd én beszélek, de mégis mit kellett volna neki mondanom? Talán meg kéne köszönnöm. Igen, hogy ennyire megértett. Nem voltunk kebelbarátok, de mindenképp megérdemeltem volna annyit, hogy legalább meghallgatja az én részemet is a helyzettel kapcsolatban, hogy legalább esélye legyen mérlegelni. Miért Patricknak hisz automatikusan? Miért hagy el ő is, mikor már tényleg senkim sincsen?

– Te jól vagy? – kérdeztem. Talán ez a problémám. Ez a legnagyobb baj. Egyedül vagyok, nem ismer senki, nem szeret senki, és nem tudnak rólam semmit. Soha nem tapasztaltam hasonlót, tök új ez az egész, és szar, egy nagy szar, hogy nem számíthatok senkire. Talán pontosan, hogy emiatt vagyok úgy elszomorodva, talán pontosan ez hiányzik. Talán pontosan ezért vagyok mérges mindkettőjükre. Mert tudom, hogy egy seggfej vagyok, de nem érdemlem meg ezt. És irigy vagyok a legtöbb emberre, mert ők boldogok, és van valakijük. Egy ember mindig van egy másik ember mellett; úgy látszik én egy állat vagy egy robot vagyok, mert senki nincs itt, és senki nem mondja, hogy semmi baj, lesz még ez így se.

– Igen, azt hiszem. Bár sok dolog nyomaszt manapság, és a gyerekekkel is alig lehet bírni. A legelevenebb korszakban vannak. Fáradt vagyok, te nem?

– Ja, biztos.

Felkaptam a cuccaimat, és amilyen lassan csak tudtam, átöltöztem. Azt akartam, hogy Karol menjen végre a dolgára, azonban tisztában voltam vele, hogy őt sem ilyen fából faragták. Talán mire kimegyek, összeszedi a bátorságát, elmond egy hosszú monológot arról, hogy mennyire sajnálja az egészet, de én tulajdonképpen így is úgy is egyedül maradok, és ezek után is utalni fognak mind a ketten.

Meghallgatom, rábólintok, elmegyek. Ezt fogom tenni, azt hiszem. Nem kéne már többé annak lennem, akinek magyaráznak, én is magyarázhatok, de az viszont tök felesleges, hisz’ úgy sem figyel rám senki. Logikus, hogy innentől kezdve én sem figyelek senkire.

Ezt követően a Mannschaft Örményország elleni meccsén agyaltam, ami tegnap zajlott. Mikor, reggel jöttem be a busszal, akkor is ezen gondolkoztam. Furcsa, mert ennyire nem igazán hatott még meg egy sérülés sem, de mivelhogy mindjárt itt a világbajnokság, kétes, hogy Marco Reus pályára tudna lépni Brazíliában. Ez ismét egy olyan dolog volt, aminek nem épp örülnöm kellett volna. Komolyan, az elmúlt hetekben semmi pozitív nem történt velem.

És nem mondom, hogy emiatt sírtam, de biztos, hogy a szívemre vettem, és azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen. Pár napja beszéltem Gáborral Skype-on a vb-ről, de ő azt mondta, hogy nem érdeklik a németek, a spanyoloknak szurkol. Majd meglátjuk, mondtam neki kicsit túlságosan is elbízva magam. Viszont, most Reus eléggé megcsinálta magának. Kulcsfontosságú a válogatottban, és csak remélni tudom, hogy a sérülése nem olyan súlyos, mint amilyennek tegnap látszott.

– Vanda, mit csinálsz?

Az álmodozásból, miszerint a Mannschaft huszonegyese játszhat majd, és a srácok egy tök jó helyezést érhetnek el, esetleg meg is nyerhetik a világbajnokságot, Karol ébresztett fel.

Nem kéne már itt lennie. Nem kéne már nekem bármit is mondania, magyarázkodnia. Mit akar még?

– Már fel sem öltözhetek normálisan?

Keményebben és haragosabban szerettem volna ezt mondani, de vele nehezebb volt így beszélnem, mint Patrickkal. Nem azért, mert ő fiú volt, és őt nehezebb megbántani, hanem azért, mert Karolt kevésbé ismertem annyira, mint Patrickot.

– Beszélni szeretnék veled.

Bevágtam a cuccaimat a szekrénybe, majd bezártam azt. Megfordultam, és ő ott állt velem szemben, alig három méter távolságra. Mint egy harcos, olyan volt. Mint aki csatába megy. Álltam a tekintetét, és vártam hát, mit akar mondani. De azért reméltem, sietni fog velem, mert dolgoznom kell.

– Nézd, hibáztam, mikor minden szavát első kézből elhittem Patricknak, de ez nem jelenti azt, hogy neked nem hinnék, vagy hogy épp haragszom rád, vagy utállak. Attól, hogy Patrickkal nem beszélsz, velem nyugodtan beszélhetsz, ha egyedül érzed magad, mert tudom, hogy egyedül vagy. Bármikor számíthatsz rám, és én ugyan amondó vagyok, meg kéne kettőtöknek beszélnie ezt az egészet, ha nem szeretnéd, nem vagyok dühös rád. És, hogy csak tudd, Patrick sem az, ezt hidd el. Mi ketten azt hiszük, te vagy dühös, de ez olyan gyerekes, nem? Mi értelme ezt csinálni, amikor látom rajtad, hogy neked is rossz, hogy nem szólsz hozzánk. Titkold csak, de én tudom, hiányzik ugyanúgy, mint neki és nekem is ez az egész!

Megnyaltam a számat, mert míg hallgattam azt a sok baromságot, amit mondott, kicserepesedettek az ajkaim. Mérgesnek kellett volna lennem, dühösnek, hiszen minden egyes mondat egy kibaszott nagy hazugság volt, legalábbis szerintem, de mégiscsak mosolyogni volt erőm. Ami azt illeti, ez sokkal nehezebb volt, mint kirohanni és észt osztani, hisztizni és ellenkezni a szavaival. Ha ő ezt így gondolja, hát tegye, de remélem, leesik neki, hogy a mosoly azért van, mert én ezzel egyáltalán nem értek egyet.

– Jó, most te nézd! Ha Patrick üzeni ezeket a dolgokat, akkor elmondhatod neki nyugodtan, bár ha megtiltanám, is elmondanád, hogy többé már nem én vagyok az, akinek beszélnie kell. Én nem fogom elküldeni, ha elém áll, és elmondja végre mi a fasz baja van, de úgyis tudom, mindent tudok, szóval felesleges jártatnia a száját. Ezt sem én, és sem ő nem tudja már tovább magyarázni.

– Vanda...

– Nem vagyok mérges, sem dühös, csak egyszerűen nem értek egy csomó mindent, de hát az már csak az én bajom, hogy ilyen buta vagyok. Ti ketten jól elvagytok, és én sem vagyok egyedül, hidd el. Nekem általában alig érnek valamit a barátságok, egy semmi számomra, és hogy te azt hiszed, mi ketten olyan jóban voltunk, engem csak szórakoztat.

– Miért mondasz ilyeneket?

– Nem megbántásként mondom, szarabb alak már nem is lehetek, csupán nekem ez a véleményem, úgy ahogy neked, amit az előbb elmondtál. Ez nem baj, csak már ezért sem lenne értelme tovább beszélgetni. Patrick, pedig végre legyen normális férfi, és ne mindig téged küldözgessen hozzám. Egyáltalán te miért teljesíted, amire kér? Mi van veletek?

– Ó, mi nem...

– Nem bánom, tegyétek csak! Tiétek a világ! De akkor ideje lenne végre leszállnotok rólam. Én itt egy munkahelyen vagyok, ahova dolgozni jövök, és nem egy buzi szappanoperában részt venni. Én kiszállok, bármiben voltam is eddig.

Karol arcán ekkor látszott, hogy feladta a csatát. Beletörődés lett úrrá rajta, és ezt egy bólintással pecsételte meg. Igaz, belül még ellenkezik, tudom, viszont tisztában van azzal jól, hogy nem érdemes velem tovább harcolnia.

– Ha te így gondolod...

– Igen, pontosan így gondolom, Karol. Jobb lesz ez így neked. Patrick egy jó ember, és remek barát. – Nem tudom, hogy az utóbbi kijelentést eredetileg cinikusnak szántam, vagy csak véletlenül hangzott úgy.

Elállt az utamból, lassan, mintha még megfontolná, hogy esetleg visszaálljon-e, de végül hagyott kimenni az ajtón. Mikor kiléptem a folyosóra, szinte rögtön egy bizarr, kettős érzés kezdett csiklandozó belülről. Ami most kivételesen jó volt, hiszen ettől most az egyszer tisztának, és igaznak éreztem magam. Összeszedettnek.

Egyik oldalról támadott a bűntudat, amiért már megint bunkó voltam egy emberrel, egy hozzám nem a legközelebb, de egész közel álló emberhez. Köcsög, alpári, képmutató ember vagyok, de ezek a helyzet alakította tulajdonságaim, és én, jó magam, nem igazán tehetek ellene.

A másik oldal kellemes érzéssel töltött el. Azt mondta, helyesen tettem, amit tettem. Így kellett lezárnom, ezt szebben meg sem fogalmazhattam volna. Így jó lesz, és mindenki rájön, mi a vége most már.

Ilyenkor néha féltem dolgozni. Történetesen azért, mert a gondolataim kilencvenkilenc százalékát, ezek a vívódások és érzések lefoglalták. Nem szeretek nem tiszta fejjel gondolkozni. Olyan munkát végezni, amihez ez kell. Úgy érzem magam ezekben az esetekben, mintha csalnék, mintha egy hazug ember lennék, és ráadásul még élvezném is.

– Vanda! Végre már! Mindenhol kerestelek.

Épp leérkezett a lift, mikor Kratzer megszólított. Léptem volna be, de nagyon sietett felém, szóval biztos valami fontos dologról volt szó. Ő még talán sosem mondott nekem fontos dolgokat. Mindig Brunot küldi, hogy ossza ki a feladatomat. Kíváncsi lettem, de nem tagadom, féltem is, hiszen ilyenkor nem szeretek fontos feladatot elvégezni. Félek, hogy nem menne, és mindannyian tudjuk, miért.

– Igen, Herr Kratzer?

Ekkor ért ide hozzám. Mintha rohant volna. Mintha összezavarodott lenne, mintha valami nagy dolog lenne készülőben. Ez csak még jobban megijesztett.

– Hol voltál, Vanda? Itt rohangálok miattad.

– Sajnálom, Herr Kratzer, az öltözőben voltam. Késett egy kicsit a busz, aztán nem rég értem be. Sajnálom. Miben segítsek?

Ez egy kegyes hazugság, nem? Ezt nem büntetik, igaz?

– Jól van, de ha ezt tudod, gyere a korábbival. Főleg ilyenkor, amikor ilyen fontos dolog van. Körülbelül öt percről van szó, nemde?

– De, azt hiszem. Milyen fontos dolog?

Lassan, megfontolva ejtettem ki a szavakat. Biztos nagyon fontos az a dolog. Akkor miért nekem kell csinálnom? Frau Grieger műtétje volt eddig az egyetlen műtétem. A sürgősségin sebeket varrok össze és gyenge égési sérüléseket kezelek, ez nem valami nagy dolog.

– Gyerünk az irodámba, és ott megbeszéljük.

Szótlanul lépdeltünk egymás mellett; mikor bementünk Kratzer irodájába, az az asztalával szemben levő székre mutatott, hogy üljek le. Megfordult a fejemben, hogy talán nem is munka van, hanem valamiféle elbeszélgetés. Talán Kratzer mindent tud a Patrickkal és Karollal való cécónkról. Szinte biztos vagyok benne, hogy hármónk közül én húznám a rövidebbet. Ezért is féltem annyira; egyre jobban elképzelhetőnek tartottam, hogy erről van szó. Kikészültem addig a két percig, amíg Kratzer pakolászott az asztalán. Valamit keresett. Majdhogynem izzadni kezdtem.

– Vanda!

Egyszer csak felcsapta a fejét a sok papír közül, felemelt egy köteggel, megigazította őket, és arrébb rakta. Ezután összekulcsolta a kezeit az asztalon, majd közelebb hajolt felém, mintha valami bizalmasat akarna mondani.

– Igen, Herr Kratzer?

– Régóta figyellek. – Pontosan, nem is tudom már, mióta tegez. – Mindig csinálod, amire kérünk Brunoval, és díjazzuk ezt, mert tulajdonképpen mindenki helyett be tudsz ugrani. A baleseti nélküled meg lenne halva.

Csendben maradt. Okos ember volt, és szerintem jól tudta, én már tudom előre, hogy mit akar mondani. Repülnöm kell.

– Maga ki akar rúgni engem, Herr Kratzer?

Elmosolyodott, és még közelebb hajolt. Nem tudtam eldönteni, ennek örülnöm kell-e. Őszintén, megfordult a fejemben, hogy talán betépett az öreg.

– Hát, tudok a Kellnerrel történő kapcsolatáról, azért azt kéne tennem.

– Herr Kratzer, azt meg tudom magyarázni. Igazából, semmi nincs velünk, már megbeszéltük, hogy vége mindennek.

– Úgy érti, szakítottak?

– Mi!? Együtt se voltunk.

– Ja, bocsánat. Pedig nagyon úgy tűnt, de akkor biztos csak félreláttam valamit.

Harapdálni kezedtem az ajkam. Ezek szerint mégsem akar kirúgni, hiszen az egészből még hiányzik egy nagy „de”. És akkor az mi? Nyilván jó dolog. Meg fontos. Ez a kettő biztos.

– Szóval, az állása megmenekült, sőt, igazából magasabb fokra is léphet.

– Hogy mondja?

Bizseregni kezdett a bensőm, mintha a belső énem örömtáncot lejtett volna, hogy márpedig ő megmondta, hogy valami feladat lesz. Polyák Vanda vállalkozószellemű énje pedig máris elfogadta a feladatot, mint újabb kihívás és lehetőség. Na, nem mintha Kratzer esetében annyi választási lehetőség lenne. Vagy végrehajtóm a kiszabott feladatot, vagy tényleg mennem kell.

– Mikor felvettünk, megbeszéltük, hogy kis feladatokat végzel majd, csupán szokod a környezetet, és egy hónap elteltével, keresni fogunk neked egy nagyobb feladatot. Igaz, azóta már rengeteg dolgot tettél, van számodra most valami.

Leplezni próbáltam a mosolyomat, de felesleges volt, hisz’ Kratzer nyilván előre sejtette, mennyire örülni fogok majd.

– Én állok elébe, azt hiszem.

– Dehogy hiszi, tudja! – Legyintett egyet a hatalmas kezével, azt hittem lecsap vele, mint egy legyet.

– És mi lenne a feladat?

– Láttad tegnap az Örményország elleni mérkőzést?

– Igen, láttam.

Vannak pillanatok, mikor zombilassúságúan reagálok egyes dolgokra, de akkor, mikor ránéztem Kratzerre és felfedeztem azt a vidámságot abban a félhold alakúan összehúzódott szemében, azonnal levágtam mindent. A feladatot, a dolgot, még magát a tétet is. Minden világos lett, és mindez egy szép pillanatban, amikor is elfelejtettem minden gondot, zavaró tényezőt; boldog lettem, és fészkelődni kezdtem a székben.

– Szóval Marco Reus. – Összecsapta a tenyereit, kissé visszazökkentve a felhőtlen boldogságból a való világba.

– Mit kell tennem? – Megköszörültem a torkom, bár most nem volt rekedt a hangom, csak azt akartam tudatni, hogy összeszedtem magam, és készen állok, bármit kelljen is tennem.

– Először is, vállalod?

– Persze.

– Én is így gondoltam. Herr Reus délután kettőkor érkezik hozzánk. Fraulein Polyak megvizsgálja őt, bizonyára gipszelni kell, de ezt az okos és fiatal doktornő meglátja majd. Illetve röntgen is készül, és persze mindez írásban is meg lesz örökítve.

Ez teljesen egyszerűen hangzott, inkább a kivitelezés lesz majd nehézkesebb, de mindenképp készen állok rá. Nehogy azt hidd, hogy kizárólag a kedvenc focistám miatt vállalom el ezt a feladatot; ha egy átlagos emberről lenne is szó, azonnal igent mondanék, de azért mégiscsak eléggé megtisztelő, hogy én lettem kiválasztva erre a feladatra. Lehet a többi dortmundinak tök normális, ha látja néha a csapat játékosait épp vásárolgatni vagy kocsikázni a városban, de ez számomra új. Én ettől eddig nagyon távol voltam, és most egész közel kerülhetek hozzá. Nem beszélve arról, hogy végre a munkahelyemen is mint rendes dolgozó helytállhatok, ami csodás, hiszen ez a valahova való tartozásomat erősíti. A tudatot, hogy valahol még szükség van rám.

– Most pedig, délelőtt szívesen látjuk a balesetin, rendben? Ebédeljen meg, és Herr Reus pontban kettőkor a rendelője ajtaján fog kopogtatni.

Mielőtt kimentem volna az ajtón, visszafordultam Kratzerhez. Ő az asztalánál maradt, és bizonyára tudta, hogy még maradt egy kérdésem.

– És Herr Kratzer, miért pont én? Mi van, ha elrontom?

– Nem fogja elrontani, Vanda, ebben biztos lehet. Neked kellett a feladat, ez pont kapóra jött. Vagy baj? Mert találok mást is, ha akarod?

Tudta, hogy ellenkezni fogok, így mikor valóban ezt tettem, hangosan, zsémbes öregember módjára felkacagott.