2016. augusztus 28., vasárnap

Harminckettedik rész



 Nos, sziasztok!
Elnézéseteket szeretném kérni, hogy ma, és sajnos ilyenkor tudtam hozni a részt. Ez lassan már ilyen formai dolog nálam :/
De térjünk inkább a részhez, ami a szülinapi rész után nekem lényegesen kevesebbnek és tartalmatlannak tűnik, de sebaj. Azért remélem, tetszik majd. :)
Több hozzáfűznivalóm nincs is. 
A következő résszel, pedig  a szokásos módon, két hét múlva szombaton, szeptember 10.-én fogok érkezni. Addig is legyetek jók, vigyázzatok magatokra! Jó sulikezdést, már ha az lehet jó :D
Remélem, szuper nyaratok volt, és hogy ehhez a Willst du... is valamelyest hozzájárult! :)
Puszi,
Bridzsi :*

Remegő gyomorral szálltam be Erik hófehér kocsijába. Nagyjából ennyi az, amit mondani tudok a járműről, ugyanis, bár teljes vaksötét még nem volt lévén körülbelül nyolc óra, a szememet valami furcsa, nyálkás köd lepte el, és én semmit, szó szerint semmit sem láttam tőle. A torkom kiszáradt;  lábam úgy remegett, mint a kocsonya. Úgy éreztem magam, mint abban a vadászos, menekülős filmekben levő rossz vad. Egy a végtelenségig űzött, kitoloncolt, vérig sebzett vad. És bár ilyenről komolyan vett valóságban, persze, egy árva szó sem volt, senki sem akart megölni, meg ilyesmi, sosem tapasztalván még hasonló érzéseket, nem is tudtam, mit csináljak. Hirtelen rögeszmémmé vált, hogy meneküljek. Meneküljek, de nagyon gyorsan.
A szívem majd’ kiugrott a helyéről, mikor hozzávetőlegesen tíz pontos perccel a hívásom után Erik Durmot megláttam. Az adrenalin felforrt a véremben, az arcom levő bőr pedig égve tapadt a csontjaimra, ziháltam, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva rettenetesen féltem. A hátam majdhogynem görcsben állt, túl nehéznek éreztem azt a pár darab göncöt, ami a táskámban volt; mindezt valószínűleg a hirtelen lesújtó gyengeségérzet miatt. Sosem, talán még sosem éreztem magam ennyire erőtlennek.
Nem közvetlenül a lakás előtt vett fel, hanem én ameddig csak bírtam, kivánszorogtam a főútra, és reszketve vártam, hogy valaki észrevegyen ott, betegyen a kurva kocsijába, és elvigyen innen nagyon-nagyon messzire. Folyamatosan attól rettegtem, hogy Marco utolér, megtalál, és nem enged el, nem hagyja, hogy elmenjek. Ezt szerettem volna, persze. Titokban. Így is kellett volna lennie. Patrick meg eltakarodna a fenébe, és csak mi ketten maradnánk. Csakis, kizárólag ő és én. Viszont, ezt nem lehetett akkor. Tudtam, hogy el kell rohannom. Valamit ki kellett találnom, hogy megszabaduljak a felelőtlen tetteimtől, valami véletlen békére szükségem volt, amíg értékelni tudom a történteket, hogy aztán tiszta fejjel léphessek elé bocsánatot kérni, meg ilyesmi. Elvégre, ő egyáltalán nem tett semmit. A focista, bár úgy viselkedett, ahogy ezelőtt még sosem tapasztaltam, egy szóval sem bántott meg. Engem aztán nem! Gyenge voltam, lehet, mégis egyre immunisabb már minden sérelemre. Lehetséges, mindez egy terápia titkon, és mindenki csakis ezért dolgozik, hogy megeddzen engem.
De ettől nekem el kellett menekülnöm. Egy időre. Egy napra. Kettőre. Csak egy kicsit. Hogy egyedül legyek. Vagy legalábbis valaki olyannal, aki mindent ért. Aki többet tud, mint bárki, mégis egy hülyegyerek. Korábban soha nem voltak barátaim, olyan emberek, akár egyvalaki, akire bármikor, feltétel nélkül számíthattam. Viszont, mikor Eriket megpillantottam, aki hatalmas, aggódó zöld szemeivel rám meredt, majd egy az autóból kirángatott takaróval belepte a hátam, és segített beszállni a járműbe, akkor tudtam, hogy találtam egyet, és akármi is történt ezelőtt, megérte várnom rá.
A fogaim össze-össze koccantak még, de amint láttam, hogy egyre kijjebb tartunk Dortmund központjából, fokozatosan könnyebbültem meg. Az izgalom helyét átváltotta az aggodalom és egy furcsa bűntudta-maszlag azt illetően, mi a francot is műveltem, miért is bírom még magamat egyáltalán embernek nevezni. Szóval, ilyen lenne, mikor én sebzek meg egy embert? Végre, kinőttem az áldozat szerepéből, és kezdhetem én is a szeretteim porba tiporását. Őszintén, nem igazán értettem, Marco miért reagált olyan hevesen Patrick láttára, habár tény, utálják egymást; de az nem volt kérdés, nagyon-nagyon megbántódott, és valahol éreztem, erről nem (csak) Patrick, hanem legfőképp én tehetek.
- Elviszlek hozzám, jó? Ott aludhatsz, ameddig csak akarsz.
- Köszönöm – makogtam, de a fülsüketítőnek tűnő motorbúgásban nem igazán hallottam a saját hangom.
- Nagyon fázol?
- Ne-hem. Csak…
- Nyugi, majd elmeséled, ha akarod. – Azzal megsimítottam a hajam, továbbá az útra koncentrált. Azután már egy szót sem szólt.
Legalább húsz percig autóztunk, míg végül már a város teljes külterületén jártunk, ahol egy-egy nagyobb telken, nyaralón és villán kívül nem volt semmi más. Erik egy rövid, poros bekötőútra fordult, aminek pontosan a végén egy kevésbé giccses és jóval kisebb, de végtelenül pompás és aranyos, kétemeletes ház állt.
A kapu valami bonyolult távvezérlő segítségével kitárult előttünk, ő pedig bekanyarodott a jókora garázsba, amiben nagyjából még három hasonló autó is kényelmesen elfért volna. Igazság szerint, nem gondoltam volna, hogy ő lesz az első focista, akinek a házába, én beteszem a lábam; egyáltalán, nem is hittem volna, hogy lesz ilyesvalaki, maga az egész fura érzés volt. Hogy látja őket az ember a meccseken focizni; interjúkat adnak; keményen edzenek, és csak arról az életükről tudsz; viszont, amit én akkor láttam, egy kis bepillantásnak felelt meg abba a másik életbe, amiről senki igazából semmit nem tud.
- Na, gyere! – Segített kikászálódni a kocsiból, majd felvezetett a lépcsőn, és beengedett az otthonába. Kinyitotta előttem a hatalmas és sötét ajtót, majd miután beléptem, a hosszú folyosón a világítás azonnal, szinte megvakítva engem, felkapcsolódott.
Hogy őszinte legyek, mivel valami furcsa, ragacsos izgalom, illetve a lüktető aggodalom még mindig a testemet égette, nem sok minden ragadt meg magáról a lakásról. Tulajdonképpen, nem is volt feltett szándékom, hogy körbenézzek, meg annyira az emlékezetembe véssek hirtelen mindent, és egyáltalán nem azért, mert úgy voltam, esetleg többször is megfordulok itt, hanem mert úgy gondoltam, az Erik háza az ő személyes tere, én csak egy vendég vagyok, akit beinvitáltak a konyhába, és akit megkínáltak egy teával.
- Felviszem a cuccod a szobádba, jó?
Tiltakoztam volna, hogy nem kell a külön szoba, a kanapén is nyugodtan tudok aludni, ha az nem annyira kényelmetlen, mint az enyém, mert azért az a babának mégsem lenne valami kellemes, de alig tudtam megszólalni. Mikorra meg már megtaláltam a hangom, ő eltűnt a hosszú lépcsőn. Mire pedig visszaért, a teavíz lefőtt, így ő csak beledobott egy filtert, és együtt vártunk. Ő a nagy, fekete és fehér színű konyhabútornak dőlt, én meg a hatalmas üvegasztalnál ülve vártam, és gondolatban valahol még mindig otthon, a lakásomon jártam. Ott, ahol Marco azzal a szenvedő arckifejezéssel nézett rám, ahol azt a puha ajkát a homlokomhoz érintette; ahogy meg akart menteni. Miért akar ő megmenteni egyáltalán? Ennyire látszik rajtam, mennyire elveszett vagyok? Ennyire üvölt belőlem, mennyire segítségre szorulok?
Erik az isteni illatú zöld teát egy piros bögrébe öntötte, amin az a felirat állt: „A legjobb lakótárs”. Sokáig bámultam, amíg újra a hangomhoz jutottam.
- Ez most valami vicc akar lenni? – nevettem halkan, aligha két másodpercig.
- Ja. Nem. Egyáltalán nem. Ez egy régi bögre. De adok másikat, ha kell.
- Nem kell, jó ez. Ameddig itt leszek… illetve, ameddig itt lehetek, ebből iszok, ha nem gond.
Megrázta a fejét.
- Addig lehetsz itt, ameddig csak akarsz, és amíg meg nem oldjátok a helyzetet azzal a béna Marcoval.
Először arra gondoltam, hogy ez mennyire kedves tőle, és hogy, ő tényleg egy igaz barát, de aztán furcsállani kezdtem, hogy még egy árva szót sem ejtettem neki arról, mi is a problémám valójában. Csak egy pillanatra néztem rá, de már attól kirázott a hideg.
- Honnan tudod…?
Afféle „minek nézel engem?” pillantással jutalmazott, amire gyéren elmosolyodtam.
- Lehet, hogy te értesz ezekhez a dokis dolgokhoz, de ehhez… nos, elég hülyék vagytok mind a ketten, már bocsi.
- Ezt meg, hogy érted?
- Mindegy – legyintett. - Remélhetőleg ti is minél előbb rájöttök.
- De mire? – Lehet, közre játszott az értetlenségemben, hogy este volt, és a történtek után, igencsak fáradtnak éreztem nem csak a testem, de az elmém is, viszont, ezeket a félmondatokat még a világ legintelligensebb embere sem értette volna meg igazán.
- Nézd, - ült le mellém az asztalhoz. – én ezt nem mondhatom el. Okos lány vagy. Előbb fogsz rájönni, mint Marcinho, de én nem mondhatom el. Úgy eltűnik a varázs, meg ilyenek.
- Miről beszélsz itt össze-vissza? – Ha akartam, ha nem, muszáj voltam elmosolyodnom.
- Hogy ez a kettőtök dolga. Én támogatlak Titeket, de…
- Miben?
A plafonra emelte a tekintetét. Kissé szórakoztató volt, hogy kezdi felidegesíteni saját magát, viszont, én akkor már tényleg nem értettem semmit sem. Ő hordott össze mindenféle zagyvaságot, szép, hogy nem tudom felfogni, mit is akart velem közölni!
- Semmiben. Tudod, mit? Hagyjuk!
- De nem! – ragadtam meg gyorsan a karját. – Miről van szó? – Ha egyszer a sok hülyeséggel azért valaki felkelti az érdeklődésem, akkor már illik teljesen el is mondani, miről van szó. Jellemzően elég kíváncsi alkat vagyok, és egyébként is erősen úgy véltem, az egésznek, amit összehadovál, köze van hozzám.
- Nem lophatom el Marcotól. Majd ő el fogja mondani idővel, ha nem lesz olyan béna.
- De mit? Valami rossz dolog?
- A lófaszt rossz! Vanda, inkább… - túrt a hajába egyre idegesebben.
- Inkább?
- Inkább mondd el, mi történt! Illetve, csak ha szeretnéd. Hátha tudok segíteni.
- Nem is segítesz sosem – ráztam a fejem némi hallgatás után. Legalábbis abban az egy pillanatban ebben szinte teljesen biztos voltam. Elengedtem a karját, inkább a kezemet kezdtem tördelni, ami szintén mostanság jött divatba nálam.
- Mi az hogy sosem?
- Mindig csak körülírod a dolgokat. Mondasz valamit, ami nem elég. Csak összezavarod az embert.
Ismét a fejét rázta, barna haja pedig követte őt ebben. Annyira fénylő, selymes hajat a legtöbb lány igencsak megirigyelne. Többek között én is.
- Meg kell értened, hogy nem mondhatom el. Nem az én dolgom. Én csak próbállak rávezetni titeket. Elérni, hogy boldogok legyetek…
Valamiből éreztem, hogy még nincs befejezve a mondat, viszont elhallgatott és nagy csend lett. Másodpercek elteltével már én is jól tudtam, mi a vége. A hűvös felismerés úgy csapott arcon, hogy azt hittem, leborulok a székről. Életemben nem éreztem még olyat, amit akkor abban a röpke egy percben. A gyomrom megremegett, és azt hittem, megint hányni fogok. Nagy levegőt vettem, és tisztában voltam vele, hangosan is ki kell mondanom.
- Együtt? – Az egész túl abszurdnak tűnt a számból. Úgy értem, én mindig is álmodoztam Marcóról, de az, hogy mi ketten, hús-vér valónkban együtt legyünk… Ezt soha, de soha nem tudtam úgy igazán elképzelni. Már kimondani is olyan bizarr volt, mint rá gondolni.
- Igen – suttogta halkan, majd kezemért nyúlt, és megszorította azt. Végtelenül forró kezei hűtötték az égő testem. – Tudod, mikor a felnőtt néni meg bácsi szeretik egymást…
- Nem, ő nem… - rebegtem túlságosan is megijedve, nem is figyelve a hülye ábrázatára, amit az előbbi kijelentése után vágott. Túlságosan is megrázva éreztem magam a hirtelen szerezett információtól. Erik zöld szemeibe meredtem, aki azokkal aztán csak azt suttogta: „de, igen”.
- A kurva életbe! – mondtam aztán jóval erélyesebben az eddigi megszólalásaimhoz képest, ráadásul magyarul.
- Mi?
- A fészkes fenébe! Az. – szóltam immár úgy, hogy Erik is megértse. Viszont, mintha ennyi lett volna az össze levegőm a tüdőmben, nem bírtam tovább megszólalni. Csak ültem, összegörnyedt háttal, az idióta hányingerérzetemmel. Semmit sem tudtam megérteni. Néztem. Erikre. Mindenhova. Mégsem láttam semmit.
Egészen sokáig így voltam. Ha akartam volna, sem tudtam volna mit mondani. Nemhogy helyesen, de még reagálni sem semmiféleképpen.
- Vanda? Minden oké?
Nem. Nem oké. De hogy mondtam volna el?
- Vanda? – Erik megragadta a vállam, és kicsit megrázott. Láttam. Pontosan érzékeltem, mit tett, de egyszerűen egy rezdülésnyit nem tudtam megmozdulni. Az meg, hogy beszéljek, túl távolinak tűnt számomra.
- Jól vagy? – kérdezte aztán egyre aggódóbban a focista. Jóllehet, megrémítettem. De jómagam is megrémültem.
De végül lépnem kellett. Felemeltem az ólomtestem. Nem tudtam, hova megyek, csak mentem. Kirohantam a konyhából otthagyva Eriket a kérdő tekintetével, majd ahogy csak tudtam, felrohantam a lépcsőn az emeltre. Csak mentem előre, mígnem a sok fehér ajtó közül kiválasztottam egyet. Viszont, nem az volt, amit kerestem, így továbbmentem. Negyedik alkalomra találtam meg a fürdőt, ahova már épp annyi időm volt, hogy beessek, mire kidobta a taccsot. Letérdeltem a WC elé, és csöppet sem törődve azzal, hogy a legtöbb inkább a hajamra ment, mintsem a csészébe, remegő testtel vártam, hogy végre végelegyen.
Mielőtt Erik felért volna utánam, bezártam az ajtót. Nem akartam. Nem akartam, hogy bejöjjön. Meglásson, és megsajnáljon. Engem nem kell. Többé már nem. Sosem kellett igazán.
- Vanda! Minden rendben? Engedj be, légy szíves! – dörömbölt az ajtón. – Nyisd ki, kérlek!
- Nem – nyögtem, majd miután úgy ítéltem meg, minden kiürült belőlem, és lehúztam a WC-t, kiszáradva fordultam a csaphoz, ami felett egy tükör volt. A karommal szinte pirosodásig töröltem ki a szememből minden könnyem. Nem szabad sírnom. Ez egy boldog pillanat. Annak kell lennie.
Elvégre, mindig is ezt vártam, nem? Erről álmodoztam. Én végtelenül kedveltem őt mindig is. Ezt nem lehetne tagadni. Nem is lehetne másképp. Ő és én is. Így van. Mi ketten. Amit akartam.
A francba!
Mikor Erik meghallotta, ahogy felordítok, még erősebben verni kezdte az ajtót. Viszont, én már ott nem tudtam megállni, és én ezt nagyon sajnáltam. Szenvedtem. Direkt és szándékosan szenvedtem, mert én úgy éreztem, megszakad a szívem. És nem tudtam abbahagyni. Térdre ereszkedtem, és arcomat a kezembe temettem. El kellett bújnom.
- Bemegyek – mondta. Érdekelt az engem? Már nem.
Felfeszítette az ajtót valami vasdarabbal, és odarohant hozzám. De engem nem kell megsajnálni! Én szándékosan kreáltam magamnak az emberméretű problémákat, ő mégis fogta, felnyalábolt a földről, és szorosan átölelt.
- Shh! Tudtam, hogy nem kellett volna elmondanom.
- De miért nem…? De miért nem…? – Belemarkoltam az erős vállába, és úgy kapaszkodtam ott, mintha attól félnék, lezuhanok. Pedig én már éppen hogy a legalján voltam.
- Mert én nem mondhattam. Marco meg béna. Egyértelműen béna. Legalábbis ilyen téren.
- De ő azt mondta, csak...
- Mind a ketten ezt mondtátok egymásnak.
- De ő előbb…
- Jól van, Vanda. Akkor miután felnőttél, most már elmondhatod, mi történt.
- Megbántottam. Soha nem fog már keresni. Mindent elszúrtam.
- Hogyan? Várj! Mit csináltál?
- Patrick… - ahogy kimondtam ezt a nevet, még hangosabban zokogni kezdtem. Mint egy öt éves. Mint egy olyasvalaki, aki teljesen összezavarodott.
- Az a idegesítő barom?
- Igeh-hen – Fel sem tűnt, hogy ő ezek szerint már hallott róla.
- Mi van vele?
- Csak pár napra… pontosan háromra…
- De mi?
- Azt mondta, nincs hol laknia, és én gondoltam… illetve ő megkért…
- Mi?
- Nem gondoltam volna, hogy baj lesz…
- Miből? – értetlenkedett. Valahol sejtettem, hogy ugyanazt érzi, mint én ez előbb.
- Ha ott lakik azon a pár napon… De Marco, ő…
- Féltékeny volt?
- Igen. Azt hiszem, igen.
Kicsit eltolt magához, hogy megnézzen magának. Mélyen a szembe nézett, majd adott egy puszit a homlokomra.
- De őt jobban…?
Talán mégis képes vagyok megérteni félmondatokból?
- Igen. Sokkal jobban. De…
- De?
Kikászálódtam a karjaiból, majd a keskeny ablakhoz léptem. Így háttal álltam neki, ami azért is volt nagyon jó, mert egyszerűen nem bírtam a szemébe nézni. A saját szemembe nem tudnék, ha képes lennék ilyesmire.
- Én kurvára szeretem őt, érted!? Soha nem éreztem még más iránt olyasmit, mint őiránta. De ő nem szerethet engem. Túlságosan is mások vagyunk. Én álmodozok róla, de nem gondolom komolyan. Én túl rossz vagyok hozzá, és nekem Patrick… a gyerekünk. Marconak nem kell azért velem lennie, mert megsajnál. Mert nem kap meg olyan könnyen. Nem azért nem adom magam, mert én ilyen vagyok. Erik, én sosem akartam…
Hallottam, amint kifúj egy nagy levegőt, majd mögém lép, és megfogja a karom. Most jéghideg a keze. Kényszerít, hogy a szemébe nézzek, és nem tehetek mást. Bele kell bújnom a zöld szemekbe, de attól csak jobban sírok. És zokogok tovább. Nem bírom abbahagyni, és talán nem is akarom. Csakis ehhez értek, és ez megy. Erről ismer mindenki, és másképp el sem tudna képzelni senki. Pedig, régen én hogy elhittem! Mindent hittem akkor. Úgy gondoltam, megerősödtem az idők során; ide tudok jönni úgy, hogy kemény vagyok. De csak tovább buktam. Mindezt, pedig borzasztóan fájt tudatosítani magamban.
- És mi lesz ezután? – kérdezte berekedt hangon a focista, mire én csak megráztam a fejem. – Ő most ott van nálad?
- Igen.
- Marco?
- Soha többé nem áll velem szóba.
- De az előbb…
- Kell a közelsége! Mert megment. Megváltoztat. Olyan dolgokat kihoz belőlem, amiket még csak gondolni sem mertem volna magamról. Vele minden más. Vele mindennek értelme van. De ez számomra nem egyenlő azzal, hogy mi ketten… ő nem akarhatja vállalni ezt a világot, ami velem jár.
- És te az övét? – kérdezte halkan.
- Minden feltétel nélkül.
- Akkor, – simított ki egy hajszálat a könnytől ragacsos arcomból. – szerinted ő? Nézd, én tudom, milyen volt régen. Én tudom, miken ment korábban keresztül, és mióta ismer téged, figyelj, tudom, nem hiszed el, de nagyon sokat változott. Nem féltétlenül csak jó értelemben, de ez számomra azt jelenti, hogy miattad képes volt erre… Én azt javaslom, hogy várjunk egy kicsikét, és akkor meglátod, hogy mik is az ő szándékai valójában. Úgyis meg fog keresni, és Erik Durm ebben nagyon-nagyon biztos. Addig is csinálunk pár szuper programot, és elleszel itt nálam, rendben? Hidd el, hogy keresni fog! Biztos, hogy tudja, hogy itt vagy, különben, már a rendőrség keresne téged.
- Te szóltál neki?
- Nem. Egyszerűen csak ismer. És bár magában nagyon haragszik rám, mert azt hiszi, elhappollak előle, de ugyanakkor tudja, hogy nálam biztonságban vagy. Na, magadra hagylak. Fürödj le nyugodtan! Remélem, egyébként, tetszeni fog majd a szobád. A barátnőimnek szoktam fenntartani…
- Komolyan? – csodálkoztam, de mivel aztán rájöttem, hogy csak viccel, gyéren elmosolyodtam.
- Na megyek. Kiálts majd, ha valami kell!
És magamra hagyott. Az idióta kettős érzelmeimmel, a félelmeimmel, az aggodalmammal, a kezdeti skizofréniámmal és egy fura, hűvös megkönnyebbüléssel együtt Erik Durm magamra hagyott a fürdőszobában. Miközben a kellemesen meleg, lágy vizet folyattam magamra, el-elpityeredtem, ugyan, de teljesen másként, mint ezelőtt pár percre. Összegeztem volna magamban a történteket, de egyrészt túl fáradt voltam, másrészt meg már nem akartam erőltetni magam. Felesleges fejfájás lett volna az egész, és egyébként is volt egy olyan érzésem, hogy lesz rá időm bőven. A számtalan, polcon sorakozó tusfürdőből kiválasztottam egy szimpatikusat, és jó ideig élveztem, a puha, tejes masszát, amint kényezteti a bőröm. A hajamat kétszer is átmostam, hogy ne érződjön rajta a hányásszag, majd miután végeztem, kikerestem a táskámból egy alvásra alkalmas felsőt és egy nadrágot.
- Kész vagy? – kérdezte valahonnan lentről Durm, majd míg az egyébként hatalmas szobában rendezkedtem, ő felkocogott és bekukkantott. – Minden oké?
- Persze – bólintottam a lehető legmeggyőzőbben. – Figyelj…
- Meg ne köszönd! – emelte fel a magasba a kezeit. – Tudom, hogy hasonló helyzetben te is így cselekednél, szóval jó éjt.
- Jó éjt – mosolyodtam el, és bár még remegett a testem a mai napon történek miatt, nem is tudtam egészen valamelyik hajnali óráig elaludni, de valamilyen szinten sokkal jobb volt így. Hogy itt volt. Illetve, hogy én voltam itt. Hogy elvégre ő a barátom. És, ahogy egy nehéz időszak közeledik, rá lehet számítani.

12 megjegyzés:

  1. Szijjja! Húúúh hát nem is tudom, hogy a szülinapi rész vagy ez tetszett -e jobban... A szülinapiban megtudhattuk, hogy Marco mit érez, ebben viszont felcsillant a fény az alagút végén. Szóval, nekem ez még jobban bejött! :) Bíztam Durmiban és nem is csalódtam benne. Úgy érzem hálásak leszünk még neki! Már most várom a kövi részt. És érzem igaza lesz Durminak és Marco tudni fogja hol keresse Vandát, viszont lehet féltékeny lesz. Majd meglátjuk.
    Még csak annyit: Nekem nagyon húzós volt a nyár és mindig jó volt olvasni soraid, mert teljesen ki tudott kapcsolni, Nálam most lesz majd pihenő. Ha minden igaz szeptember 5 -től leszek 2 hét szabin! :)

    VálaszTörlés
  2. huhh nagyon jo lett :D most csak duzzogni tudok hogy 2 hetet kell varni :(( bevagtam a durcit :P :)) nagyon szupi vagy :D

    VálaszTörlés
  3. Ú, hát mint mindig most is nagyon örülök, hogy tetszett Nektek ez a rész! :) Ez, ugye, nem maradhat el. :)
    Elhihetitek, én is nagyon sajnálom, hogy két múlva tudom csak hozni a részt, de most az a legfontosabb feladatom, hogy legyőzzem, a gyomorgörcsöm, amit az "iskola" szó sűrű említése okozott :D Kata, mit megadnék még én még két hét nyárért :D
    Azért mindenképp igyekszem vissza. Hú, el sem tudjátok képzelni, mi mindennel :3
    Addig is, puszika :*
    Köszi, hogy írtatok még egyszer :) <3

    VálaszTörlés
  4. sirrooookk... hol marad a resz? :(((

    VálaszTörlés
  5. Válaszok
    1. De tuti lesz csak turelmesnek kell lennunk:(

      Törlés
  6. Bridzsi hol vagy maar?:(

    VálaszTörlés
  7. Szia!
    Mikorra várható a folytatás?
    Mert már nagyon várom a folytatást ;)
    Remélem hamar jön majd az új.

    Üd: Rosetta

    VálaszTörlés
  8. Mikor lesz a kövi rész?
    Már nagyon várom!

    VálaszTörlés