Huszonhetedik rész

Sziasztok! 

A nagy izgalmak után vissza is tértem, és őszintén, már alig vártam, hogy kitegyem ezt a részt. Nem tudom, miért, csak úgy. Na meg Titeket sem akartalak úgy megváratni, és annyi kétség között hagyni hogy szenvedjetek :D

Konkrét hozzáfűznivalóm nincs a részhez, csak hogy jó szórakozást hozzá, illetve két hét, és hozom a kövit. 

Addig is pihenjetek, élvezzétek a szünetet! Majd jelentkezem!

Puszil Titeket, 

Bridzsi :*

El kellett volna rohannom onnét. Még időben ki tudtam volna szállni, de én még is ott maradtam; mint egy béna facövek álltam, és megvártam, amíg Marco Reus egy finom csókot lehel az ajkaimra, miközben majdnem kiszakadt a mellkasom, majdnem elájultam, illetve úgy éreztem, a világot körbe tudtam volna ölelni. Több okból is.

Először is, leküzdöttem magamban minden negatív érzelmet, amit akkor éreztem, mert azon felül, hogy mérhetetlen mennyiségű düh tombolt bennem, és azt leszámítva, hogy ugyanannyira boldog is voltam, mert végtere is a kedvenc focicsapatom kedvenc focistája megcsókolt, maradt még pár csepp a józan eszemből, és úgy döntöttem, nem fogok jelenetet rendezni mindenki előtt. Se magam, se Marco miatt. Éljen a diszkréció!

Másrészt, ha akkor elszaladtam volna, egyszerre tűnnék megfutamodottnak, és gyerekesnek. Marco is talán azt hinné, hogy egy hülye csitri vagyok, így békén hagyna; soha többé nem szólna hozzám. Az igazat megvallva, abban a pillanatban még talán jól is jött volna. Mégis, akármennyire is mérges voltam rá, a barátságát nem akartam elveszíteni. Ki tudja, ő mit gondolt rólam, vagy miért akart velem lenni mostanában ennyire sokat, én valóban kedveltem, és tényleg, mint ember igen nagyra becsültem. Nem akartam, hogy vége legyen.

Többek között ezért is gerjesztett oltári nagy haragra ez a csók. Pontosan azért, merthogy ennek nem kellett volna megtörténnie. Ha mi barátok vagyunk, márpedig azok vagyunk, és szeretném, ha azok is maradnánk, nem szabad ilyesminek történnie, lám mégis így lett. És ha már így együtt kell tengetnünk a napjainkat, ilyen francos bulikra kell járnunk, akkor muszáj, hogy még csak a gyanúja se merüljön fel semmi többnek, mint barátság kettőnk között, mert bár ő nem tudta, de napról napra egyre jobban imádom, és ez az a dolog, amiről neki soha nem szabad tudomást szereznie.

Harmadrészt még azt azért hozzáfűzném, hogy ha akkor tényleg megfutamodok, hazáig meg sem állok, és elbújok a világ elől, nem lett volna esélyem, tisztázni ezt a dolgot a dortmundi tizenegyessel. Mert igen, itt most egy hatalmas lecseszés várt Marcora.

Mikor elhúzódott tőlem, és én is kinyitottam a szemem, minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne találkozzon a tekintetünk. Csak ne nézzek a szemébe! Helyette Mariora pillantottam, aki valami szörnyen idegesítő eszelős vigyorral az arcán bámult minket, majd látván, hogy vége a műsornak, visszaengedte a DJ-t a helyére. Na ja, kár, hogy nem nyírtam már ki korábban  a kis seggfejt.

Végül, újraindult a zene, de akkora már mindenki hullafáradt volt, többen haza felé készültek, és egyébként nagyon úgy tűnt, senkit sem érdekelt a mi produkciónk, mígnem Hummy és Cathy lépett oda hozzánk. Az utóbbi átölelt és a vállamra hajtotta a fejét.

- Léptünk, tesó! Majd csörögj, ha bármire szükséged van! Aztán mikor veszik le a lábadról ezt a förtelmet? - bökött Mats a gipsz felé, Marco pedig mintha valamiféle extázisba esett volna, csak nagyon későre válaszolt.

- Szerdán.

- Majd gyere megbeszélésre pénteken, oké?

- Ja, persze.

- Hölgyem – fordult aztán felém, majd látva az elkínzott arckifejezésemet ezen furcsa megszólítást hallva, felnevetett, majd esetlenül átkarolt. – Örülök, hogy megismertelek. Remélem, látlak még.

- Én is.

Ezután hirtelen rengetegen akartak könnyes búcsút venni tőlünk, mindenki úgy döntött, haza megy. Mindeközben mindnyájan biztosítottak róla, milyen aranyosak vagyunk, sok boldogságot kívántak, meg hasonlók, én meg már csaknem elsírtam magam idegességemben. Akkor telt be a pohár, mikor Mario és Ann-Kathrin lépett hozzánk. Még nem mondtak egy árva szót sem, de tudtam, mi lesz itt, és ahhoz nekem nagyon-nagyon nem volt kedvem.

- A kocsinál leszek – szóltam szinte szikrázva az dühtől, majd amilyen gyorsan csak tudtam, eltipegtem. Le a lépcsőn; ki a hűvös éjszakába; az Aston Martinoz. Egy kavicsot rugdostam épp, mikor valaki megérintette a vállam. Erik Durm volt az.

- Minden oké? – kérdezte. Nem is tudom, miből gondolta azt, hogy valami nem oké. Talán, mert olyan mérgesen gyepáltam azt az ártatlan kavicsot, mintha az bármit is ártott volna nekem? Hm?

- Ja, persze. Oké minden.

Csak egy pillanatra néztem fel rá, és imádkoztam, hogy higgye el ezt a béna hazugságot, és menjen haza, de ezek szerint vagy nagyon jó emberismerő, vagy ilyen nagyon bénán hazudok.

- Hát nem voltál valami meggyőző – nevetett még mindig nem tágítva mellőlem. – A lovagod hol van? – kérdezte aztán, mire csak egy gyilkos pillantással válaszoltam. – Jól van, bocsi. Én elhiszem, hogy csak barátok vagytok.

- Ezen nincs mit elhinni. Ez így is van! – hitetlenkedtem. – És ezt ők is tudják! De akkor mégis mire jó ez az egész? Pff!

- Nem tudom. Talán azt hiszik, ezzel segítenek neki.

- Kinek?

- Marcinhonak.

- Mégis miben?

- Hát tudod… az udvarlásban…

- Mi? – nevettem fel, mert ez így magában is elég hülyeségnek tűnt, az ő szájából meg még inkább. – Már miért akarna nekem Marco udvarolni?

- Hát nem tudom… csak úgy mondtam. Hülyeség. Felejtsd el!

Aztán egy időre mindkettőnk elhallgatott. Én tovább szadiztam egy kavicsot, ő meg nézte. Igazából fogalmam sem volt, mit keres még mindig itt.

- Te itt éjszakázol, vagy mi?

- Mi? Ja, én nem. Csak… megvárom, míg elmész.

- Mi? Minek?

- Hát, hogy addig se legyél egyedül.

- Ja, hát köszi, de Marco biztos jön mindjárt. Ha jön egyáltalán. Esküszöm, jobb lenne, ha egyedül haza gyalogolnék, csak sajnos, nem tudom, merre vagyunk épp, és hogy juthatnék haza.

- Hát az ciki – nevetett.

- Ja.

- Ne vigyelek esetleg én haza kocsival? – kérdezte némi gondolkodás után.

- Te tudod merre lakok?

- Hát nem, de tudod, a GPS…

- Ja, persze. De nem, megvárom Marcot, mert még szörnyen ki kell osztanom.

- Miért?

- Ami kb. húsz perce történt odabent.

- Jaaaa, a csók! Most mit vagy úgy oda? Barátságba belefér.

- Ja, persze – hüledeztem. – Majd még le is fekszünk egymással, nem?

- Most miért ne? – kacagott. Lehet velem van a baj, de én ezt egyáltalán nem tartottam olyan szórakoztatónak.

- De most komolyan. Nekem ez nem fér bele, mert… - És ekkor megakadtam. Na ja. Most mit mondtam volna? Hazudjak? Elmondjam az igazat? Vagy mégis mi a francot csináljak? – Mert…

- Mert?

- Mert nem, és kész. Nincs magyarázat.

Ezen ismét felnevetett, majd újabb pár másodperces csend telepedett ránk. Az épület már csendesen magasodott előttünk, nagyjából már mindenki eltűzött innen, amilyen gyorsan csak tudott.

Fáztam, mert egyre hűvösebb lett a levegő, és bár induláskor hoztam magammal a bőrdzsekit, amit kaptam, természetesen a kocsiban hagytam, mikor kiszálltunk, így maradt a „B” terv, miszerint a karjaimmal fűtöm magam. Közben a kavicsom meg belegurult az árokba, így inkább hagytam az egészet a fenébe, és nagy tétlenségemben az eget kémleltem, de miután szédülni kezdtem Erik példáját követve fogtam magam, és próbálván a lehető legnőiesebben leguggoltam melléje. Szörnyen kényelmes volt így; szinte hallottam, ahogy a lábaim megkönnyebbülten felsóhajtanak.

- Azért, mert szörnyen belé vagy esve, csak nem akarod, hogy tudomást szerezzen róla, mert úgy érzed, ti soha nem alkothattok egy párt, hisz’ ő egy híres, milliárdos focista, te meg egy senki vagy? Se modell, se riporter, se… nem tudom, mik vannak még. De a lényeg, te nem vagy olyan, mint a többi focistabarátnő, ergo azt hiszed, Marconak nem melletted a helye. Na, most ő valamilyen ismeretlen okból kifolyólag mégis felajánlotta neked a barátságát, te pedig elfogadtad ezt, mivelhogy így együtt vagytok, de azért mégse. Viszont ha most így látnak titeket, és azt hiszik, jártok, számodra minden összedől, merthogy így a gondosan megjátszott érzéketlenséged feléje kudarcot vall, és akkor kiderül, mit is érzel iránta igazából. Ekkor ő pedig végleg meg fogja veled szakítani a kapcsolatot, mert egy hülye picsának fog titulálni, aki amúgy meg nem is vagy, csak hát, mivel nem vallottad be az iránta érzett érzéseid, azt hiszi csak a pénz és a hírnév miatt voltál vele.

Na, jó. Először is piros pont neki, amiért türelmesen megvárta, amíg felfogom, amiket mondott. Csalódtam, de nagyon nagyot. Ebből a szempontból is, de leginkább azokból az okokból kifolyólag, amiket hallottam. Igazából sosem ismertem őt úgy igazából, mint ahogy Marcon kívül senkit sem ebből a körből, mégis, egyáltalán nem hittem volna, hogy ő ilyen… értelmes. Tulajdonképpen, nem is tudtam, hogy kellene értelmeznem ezt az egészet. Egyszerűen csak kimondta, amiket én is nagyon jól tudtam, és gondoltam; amit éreztem. Mintha ő nagyjából már ezer éve ismerne, és tudná, hogy mit mikor hogyan és miért teszek. Minthogyha minden, amit Marco iránt érzek, a homlokomra lenne írva.

Hiába volt bennem, mégis egy kis félsz, hogy ha ő, aki még a nevemet is nagyjából csak három órája tudja, így levágta a dolgot, illetve hogy ha ez így meg is történt, ez mit is vonz maga után, eltörpült amellett a csodálat, és – akármilyen érdekes – hála mellett, amit éreztem, mert láss csodát, sokkal jobb volt így. Minden. A dühöm nagyjából csillapodott is; igaz, még el kell beszélgetnem Marcoval, de így, hogy most már valaki tud róla; hogy így hangosan ki lett mondva; hogy számomra is tisztázva lett; hogy így most minden kicsikét világosabb, sokkal jobb volt.

- Elmész te a picsába! – mondtam aztán, ami hirtelen eszembe jutott, majd látva a vigyorgó képét, megpróbáltam ellökni, remélvén, majd jól seggre huppan, hisz’ ebből a guggoló pózból még egy focistát is könnyen el lehet lökni. Na ja, ezt hittem. Viszont helyette én borultam fel, szóval a fagyi igencsak visszanyalt. Némán ültem az aszfalt szélén, a lábam belelógott az árokba, ahova ezelőtt a kavicsom is esett, közben pedig kérdőn, tele megválaszolatlan kérdésekkel, ámulattal és csodálattal néztem a Dortmund harminchetes számú játékosát, aki a karját nyújtotta, hogy felsegítsen, közben pedig szenvtelenül mosolygott.

- Mégis hogy…? – hitetlenkedtem, és alig tudtam, még mindig feldolgozni. Úgy látszik, ez a hétvége számomra csak a csodákról és a meglepetésekről szólt; szegény kisbabámat már most sajnáltam, amiért ennyi izgalomban van része nap mint nap.

- Tudok ezt-azt. Meg szemem is van, és még viszonylag látok is vele. Nem mellesleg, láttalak a meccsen, mikor Marcinho odaadta egy őrült rajongójának a mezét. Lehet csak képzelegtem, de szörnyen hasonlított rád az a lány. Nem is tudom, miért – vakargatta az állát, mintha csak gondolkozna.

Oké, kezdtem kicsit azt hinni, hogy eléggé kedvelem és mérhetetlenül jófejnek tartom ezt a srácot.

- Na jól van most már! – Fogtam, belemarkoltam pár szál  fűbe, minden erőmet összeszedve kitéptem egy csomót, majd felé dobtam. Ezt érdemli, de komolyan. Hogy lehet ilyen kis izé?

 - Na gyere, állj fel, mert felfázol – lóbálta meg előttem a kinyújtott kezét.

Nagyjából akkor lépett ki az épületből Marco is, illetve Götze és Ann-Kathrin is, mikor sikerült felállnom. A lány elindult a vörös Audihoz, Mario pedig még mondott valamit Marconak, aki viszont minket nézett. Pontosabban engem, amint a méregdrága ruháról próbálom leseperni a port. Mintha ez a folyamat annyira érdekes lett volna.

- Szia, Vanda! – intett aztán Mario. Vagyis ha a szemem sarkából jól láttam, akkor búcsúzásképp integetni kezdett nekem, viszont én úgy éreztem, ha meg akarom kímélni magam egy újabb dührohamtól, akkor nem figyelek oda rá. Márpedig én igenis békét akartam magamnak, így úgy tettem, mintha meg se hallottam volna. Csakis Eriket bámultam, aki valószínűleg tudta, vagy legalábbis sejtette, mit gondolok épp, így biztatóan rám mosolygott. Valahol éreztem, hogy Marco pedig még mindig minket néz, és valószínűleg olyasmi jár a fejében, amiről meg még csak hallani sem akarok.

- Vanda… - próbálkozott már vagy hatodik alkalommal Götze. Közben barátnője türelmetlenül támasztotta az autóját, és tudtam, még ha nem is láttam, hogy olyan lekezelően néz rám, mintha ő lenne itt az atyaúristen.

- Remélem, most örülsz – szúrtam végül a müncheninek oda remélve, hogy most már békén hagy. Tulajdonképpen ez meg is történt volna, ha Marco nem szólal meg:

- Neked most mi bajod van?

Hóhóó! Szóval most nekem bajom van? Igazán örülök, hogy tudok róla. Végtére is, hogy is gondoltam? Hogy merészeltem kiborulni azon, hogy megcsókolt, mikor megegyeztünk, hogy barátok vagyunk. Fel sem merült, hogy esetleg több legyen. Nem is merülhet. És nem is fog merülni, ha rajta múlik, ez tény. Mégis, így hogy valamennyire ezt felfogom, elfogadom, fogja magát, ilyet csinál, és elront mindent. Na, és akkor most ő von kérdőre, amiért bajom van. Gratulálok neki, komolyan.

- Miről beszélsz? Kinek van baja? – Jó, az igaz, hogy tényleg volt bajom, de úgy hiszem, minden, amit éreztem, az, hogy nekem problémám van, teljesen jogos. Nem kéne rögtön nekem esni, hanem el kellene gondolkozni, hogy mit is tett úgy nem is olyan régen.

És ezt hú, de meg kellett volna mondanom neki.

- Hát neked. Hisztizel itt.

Na ja, ekkor volt az, hogy rá sem ismertem Marcora. Ha nem látom, miközben ezt mondja, akkor nem hiszel el, hogy ő mondta. De ő volt. És szerinte hisztizek. Ám, legyen.

- Hisztizek, Marco? Ha hisztizek is, mi van akkor? Nem gondolod, hogy talán van okom rá?

Ann, Mario és Erik, akik mind úgy döntöttek, nyomon követik az eseményeket, némán hallgattak minket, és a fejüket kapkodták köztem és Marco között. Mígnem a dortmundi széttárván a karját így szólt:

- Most a csók miatt vagy így kiborulva? Csak egy hülyeség volt, minek kell ennyire túlreagálni?

Fájt. Igazából nagyon-nagyon fájt, amiért így beszélt, amiért azokat mondta, amiket. És természetesen az is emésztett, és úgy éreztem, megszakadok tőle, hogy nem mondhattam el. Hogy nem tudhatta, mégis miért esett nekem ez olyan rosszul. Hogy miért nem szabadott volna megcsókolnia. Még akkor sem, ha csak egy „hülyeség” volt.

- Nem, Marco, te ezt nem érted, én egyszerűen…

És nem. Nem tudtam, mit mondjak. Nem mondhattam el. Ő nem tudhatta.

Erikre néztem, aki bár tátogott, a tekintetéből is jól láttam, amint az üzeni: „Mondd el neki!”. Hát, nem érti, hogy nem tehetem? Megráztam a fejem, mire Marco még kérdőbben nézett rám:

- Hm? Te csak egyszerűen? Te mindig csak egyszerűen!

Mario  és a még mindig flegmán engem vizslató barátnője némán figyeltek. Most már csak engem. És vártak. Várták, mit mondok, hogyan hozom ki magam ebből, és tulajdonképpen mi is az igazság. Erik is ezt tette, plusz, még mindig szuggerált. Azt akarja, hogy valljak be mindent. De én nem akartam bevallani mindent.

Mit akartam hát?

Hazamenni, és pihenni, csak a babámra gondolni, néha napján összefutni Marcoval, nevetni, beszélgetni. Barátoknak lenni. Szépen csendben kihunyna az iránta érzett plátói szerelmem, aztán majdcsak találnék magam mellé valakit. Valaki nagyon átlagosat. És még annál is átlagosabbat. Aki előtt soha nem kell majd titkolóznom. Aki nem jobb nálam ezerszer, szimplán csak olyan, mint én. Ezt akartam, de ezt nagyon.

Miért is történt volna mégis így?

Három kérdő és egy könyörgő szempár nézett rám, miközben valami megmozdult bennem. Úgy értem, szó szerint. Körülbelül három másodpercem volt, hogy felfogjam, ami történt, és újabb három, hogy kicsikét arrébb álljak, mert bár tényleg nagyon haragudtam most Marcora, a kocsiját azért mégsem akartam lehányni.

Mert igen, abban a pillanatban őrült módon hányni kezdtem. Szinte bele az árokba, egy fának támaszkodva, és hálálkodva magamnak, amiért kontyba tűztem a hajam. És bár pár méterrel arrébb mentem, mind a négyen jól látták, ami történik, és bár nem vártam volna, de Mario volt az első, aki odaugrott hozzám, hogy egy-egy kósza hajtincsemet elsimítsa.

- Mi történt? Pedig nem is ittál semmit – simogatta a hátam.

- Babát vár, te nagyon barom – oltotta le Marco azonnal. Meg kell mondjam, nem igazán örültem neki, hogy ő ilyen nagyon könnyen „elfecsegte” ezt a dolgot. Azt akarja, hogy jöjjenek a kombinációk, miszerint tőle várok gyereket?

- Terhes vagy? – ütközött meg aztán Erik, nagyjából akkor, mikor pontosan fel is fogta, mi történik. Mondtam volna neki, hogy ne mondja ezt, mert utálom ezen kifejezést, hiszen egy baba sosem teher, hanem áldás, de nem tudtam megszólalni. Még mindig öklendeztem.

- Jézusom! – tette hozzá aztán Brömmel, afféle „na jó, én feladom” stílusban, mintha bárki is kérte volna, hogy maradjon itt és nézze végig, ahogy szétrókázom a fejem.

Aztán mindhárom fiú körém gyűlt (nem lepett meg, hogy Kathrin undorodva takargatta a szemét), és nagyjából azzal segítettek, hogy simogatták a hátam, meg amint kiesett a frizurámból egy-egy tincs, azt hátrasimították. Szerencsénkre a takarítók még bent voltak az épületben, így Götzének sikerült egy pohár vizet hoznia, ami valamelyest segített. Erik tanácsára nagy levegőket vettem, majd szép lassan kifújtam, mikor pedig már úgy éreztem vége, és felnéztem, Marco borult a nyakamba. Csak úgy, simán. Nem mondott semmit, csupán a szuszogását hallottam. Úgy tett, mintha mindig is hozzám tartozott volna, és mintha épp egy szörnyű hibát követett volna el az imént. Ja, hogy az így is volt! Mármint az utóbbira gondoltam, természetesen.

- Szörnyen büdös vagy – szólalt meg végül, én meg így kaptam még egy plusz okot, amiért haragudhatok rá. Meg amúgy is! Találkozott ő már valaha jó illatú hányással?

- Hát kösz – nevettem, majd belebokszoltam a vállába. – Tényleg, mindent. Hogy közölted a nagyvilággal, hogy babát várok. Ez annyira rendes volt tőled. – Naná, hogy irónia volt.

- Hé! Ők nem az egész világ – bökött a három minket árgus szemmel figyelőre. Csak tudnám, miért nem mentek még el.

- Nyugi, Vanda, mi nem mondjuk el senkinek – biztosított Mario, majd hozzá tette: - Mindig is kíváncsi voltam, Marcinho milyen apuka lesz.

Összeráncolt homlokkal meredtem rá:

- Nem tőle van a gyerek.

- Ja! Vagy úgy. Mindegy – legyintette aztán. – Akkor is.

- Mi? – nevettem zavartan.

- Á, semmi.

Oké, Götze fura, ezt eddig is vágtam valamennyire.

- Na de mi zúzunk – szólt aztán, kezet fogott Erikkel, majd Marcohoz lépett: - Majd írj, mikor lesz az esküvő!

- Mario, én egyszer seggbe foglak rúgni! – mondtam, és bár viccesen hangzott, komolyan gondoltam, mert szörnyen idegesítettek ezek a megjegyzései. Mentálisan károsodott, vagy mi? Mit lehet azon megérteni, hogy két ember barát, és kész?

- Jól van bocsi – emelte fel védekezőn a kezeit. – Csak azt akartam mondani, hogy sok boldog… barátságot.

- Jól van, köszönjük, most már elmehetsz. – Én ismét komolyan gondoltam, de mind Marco mind Erik felnevetett.

- Oké-oké. Pápá! – integetett, majd még mielőtt beült volna a méregdrága autójába, utána szóltam. Mintha csak úgy elfelejtettem volna, és most jutott volna eszembe. – Hm?

- Szép volt.

- Mi? – értetlenkedett.

- A vb-n. Ügyes voltál. – Na igen. Bár a döntő meccset nem láttam teljes egészében, Marco említette, hogy milyen szoros és izgalmas egy meccs volt az argentinok ellen. Ráadásul Mario szerezte a döntő gólt a száztizenharmadik percben. Azóta legalább tízszer néztem vissza a neten azt a gólt.

- Ó! Köszönöm – mondta aztán meghatódottan, majd dobott felénk egy puszit, beült az Audijába, és a barátnőjével az anyósülésen elhajtott.

- Ki kell nyírnom ezt a seggfejt – suttogtam, miközben néztem utánuk, és bár elég halk voltam, tudtam, hogy mindketten hallani fogják, és hallották is, majd nevetni kezdtek.

Aztán Erik is búcsúzkodni kezdett. Az az Erik Durm, aki ma akkora csalódást okozott számomra; akiről azt, hogy ennyire jó emberismerő, sosem gondoltam volna; aki immár tudja a legféltettebb titkom; és aki mikor búcsúzásképp megölelt, megígérte, hogy soha nem mondja el neki, csak várja a pillanatot, hogy majd én valljam be Marco Reus iránt az érzéseim. Kár, hogy még mindig nem érti, ez soha nem fog megtörténni, de mindegy.

Miután ő is elment, ketten maradtunk. Csak álltunk egymás előtt, és néztük a másikat. Én vártam, hogy végre beengedjen a kocsiba, mert rég megfagytam, ő meg hát… ki tudja, mit gondolt. Ki tudja, miért csókolt meg; és mégis ki tudja, mi az az ismeretlen ok, amiért pont nekem, egy valódi senkinek, ajánlotta a barátságát.  De mindegy is. Ezek csak olyan dolgok, amiket ő tudhat, vagy talán még ő se.

Mikor végül útnak indultunk, és zavart az egyre kínosabb csend, merthogy épp amúgy rengeteg dolgot kellett volna megbeszélnünk, így szóltam:

- Nem kellett volna idejönnöm. – Azt akartam, hogy tudja, bár már megbocsájtottam a csókért, soha nem felejtem el, és immár soha nem tudok úgy viselkedni vele, mint korábban. Legalábbis nagyon sok idő kell hozzá. Azt akartam, hogy tudja, velem nem éri meg ilyet játszani, és én még mindig nem vagyok „olyan” lány.

- Nem kellett volna megcsókolnom téged – mondta aztán némi gondolkodás után.

- Hát nem.

- Emlékeztetnem kellett volna magam, hogy te nem akarod ezt.

- Hát nem.

- Hát persze. Bocs, hogy ekkora tapló voltam. Nem értettem meg, hogyha már egyszer barátok vagyunk, akkor abba nem fér bele egy csók. Még ha az nem is komoly, csak a hülye haverjaink kikényszerítik belőlünk.

Mikor leparkoltunk a panel előtt, akkor szólaltam csak meg. Sötét volt, és az arcát nem láttam. A műszerfal fél kettőt mutatott.

- Miért érzem úgy, hogy minden szavad iróniának szánod?

Pontosan három másodpercig maradt csendben, és gondolkozott, majd azonnal mentegetőzni kezdett:

- Nem, Vanda, én nem… - Majd a kezem után nyúlt, de mintha csak megéreztem volna, hogy erre készül, előbb elhúztam onnét, ahol volt. Bár nem láthatta, de a világ legfájdalmasabb arckifejezésével meredtem rá, miközben eszembe jutott valami.

Már akkor tudtam, hogy szemétség még csak gondolni is ilyenre, kimondani meg még ocsmányabb lesz majd, de nem tehettem mást. Muszáj volt. Na, meg hát valamire használni is kell a múltat, ha már ott van, és kísért:

- Csak tudod, Marco, nekem rengeteg „haverom” volt. Fiúk. Akikkel tudod, ökörködni, hülyéskedni tud az ember; akik  nem csak állandóan a sminkekről, a szép frizurákról és a kigyúrt pasikról beszélgetnek. Kellett kivel focit is nézni, sörivó versenyt tartani. Erre pedig a fiú haverjaim nagyon-nagyon jók voltak. El bírod képzelni, aztán mégis milyen érzés, amikor azt hiszed, és mégse? Mikor kiderül, hogy ők többet akarnak? Mikor kihasználnak? Mikor csak elhitetik, közben meg mégse? Te nem tudhatod, nem érezheted át, Marco, de kurva szar, én mondom.

Miközben ezt elmondtam neki tudtam, hogy undorító dolgot művelek épp. Mert bár hazudni nem hazudtam, ezek a dolgok valóban megtörténtek anno, de az hogy ilyen ocsmány módon kihasználom, és azt kamuzom neki, hogy tulajdonképpen emiatt esett olyan rosszul az a csók, holott ezek a tények maximum csak öt százalékban járultak hozzá, igazán helytelen dolog. És igen, igaza volt Eriknek, már rég el kellett volna mondanom neki, mit is érzek.

De hát hol lennék önző, ha nem itt? Márpedig én tudtam magamról, hogy ha máskor nem is, akkor épp nagyon önző vagyok, hisz’ egy dolog nagyon-nagyon biztos volt. Mégpedig, hogy történjék akármi is, én nem akarom őt elveszíteni. Ő barátom kell hogy maradjon, és kész. Elfogadom, hogy nincs köztünk semmi, csak kérem, maradjon itt nekem.

- Ó, Vanda – mondta, és mindenféle bejelentés nélkül megölelt. Ez egyébként nekem nagyon jó, de azért annyira mégse, hisz’ azért nekem is van egyfajta tűrőképességem, amibe a csók már nem fért bele, de a sok random ölelés se fog, az biztos. – Én sajnálom.

- Nem kell – toltam aztán kicsit távolabb magamtól. – De azért köszönöm.

- Én nem akartam… - magyarázkodott tovább.

- De nem baj, ez csak egy hülyeség volt – idéztem a szavait, majd megsimítottam a karját, és felnyaláboltam hátulról a dzsekim. – Ja, és amúgy nagyon szépen köszönök mindent. A ruhákat, az estét, aminek bár nem így kellett volna végződnie, de mindegy – Itt a csókra és a hányásra is gondoltam egyszerre.  – Tényleg, köszönöm.

- Jaj, hát én tartozom hálával, amiért eljöttél, még ha kár is volt – idézett most ő tőlem.

- A barátok tesznek ilyesmit egymásért, nem?

Valahol éreztem, hogy elmosolyodik, majd ismét magához szorított. Szó szerint szorított. Mintha olyan hosszú időre búcsúzna. Mintha csak… á, nem tudom! A lényeg, hogy szorosan magához ölelt, a fejét a vállamra hajtotta, és a nyakamon éreztem a leheletét.

Csakis Erik szavaira gondoltam. Ahogy elregélte, amiket érzek; ahogy valójában az egész van. Hogy mindenképp el kellene neki mondanom. Hogy muszáj tudnia róla, hogy úgy talán jobb lenne… Na, persze! El fog hagyni! Egy ribancnak fog titulálni! Azt hiszi, én olyan vagyok, de nem! Én csak odavagyok érte! Én csak… Én csak.

Előkapta a zsebéből a telefonját, tulajdonképpen nem is tudom miért. A kijelző fénye megvilágította az arcát. Azt a mérhetetlenül angyali arcot. Azokat a szemeket. Azt a mosolyt. Én meg csak ültem ott mellett, és bámultam. Csókja még mindig az ajkamon égett.

- Marco… - szóltam végül; hangom erőtlen és gyenge volt. Alig ismertem rá. Igazság szerint magamra alig ismertem már.

- Hm?

- Csak azt akartam mondani, hogy… legyen minden úgy, ahogy eddig volt, oké?

- Persze – mosolygott gyanútlanul, én pedig ott abban a pillanatban szinte megszakadtam.

- Akkor én megyek is.

- Oké. Szia – Tudtam, hogy át fog ölelni; jól tudtam, mire készül, így gyorsan ki kellett találnom valamit. Nem, egyáltalán nem vagyok jó gyors kényszerhelyzetek megoldásában.

- Hányásos a ruhám.

- Mi? – hőkölt meg. – Nem is. – Majd fogta a telefonját, és a kijelzővel végigvilágított, hogy ellenőrizze, tényleg le van-e rókázva a drága ruha, amit kaptam tőle.

- De, tuti. Érzem.

- Hát te tudod – vonta meg végül a vállát, majd ahelyett, hogy megölelt volna egy puszit nyomott az arcomra. Na ja, erre nem gondoltam.

Mikor aztán elhajtott a ház előtt, úgy éreztem azonnal felkiáltok, csak úgy simán, hogy kiengedjem a gőzt; hogy kitomboljam magam; hogy közöljem a nagyvilággal, imádom Marco Reust, de nem mondatom el neki. Viszont úgy éreztem, a lakók ezt nem igazán díjazták volna. Tekintve hogy hajnali kettő volt, és nagyon-nagyon éjszaka.