Halihó!
Hát itt volnék. Nehezen, sok minden után, de mégis itt vagyok, és betartván az igéretem, a szünet megkezdtével meghoztam a hetedik részt. Remélem tetszik! Bár, tudom, ez számotokra kissé most unalmasnak tűnhet, de ha már itt tartok, akkor elárulok egy kulisszatitkot: Vanda és Marco a kilencedik - ismétlem, a kilencedik részben - részben fog találkozni.
Addig is megéri várkozni!
Komizzatok, és pipáljatok, tudjam, tetszett, és érdekel a folytatás!
Közben kellemes és tartalmas téli szünetet szeretnék nektek kívánni!
(Ui.: Borzaszttóan örülök a 14 feliratkozónak!)
Puszi, Bridzsi!
Hát itt volnék. Nehezen, sok minden után, de mégis itt vagyok, és betartván az igéretem, a szünet megkezdtével meghoztam a hetedik részt. Remélem tetszik! Bár, tudom, ez számotokra kissé most unalmasnak tűnhet, de ha már itt tartok, akkor elárulok egy kulisszatitkot: Vanda és Marco a kilencedik - ismétlem, a kilencedik részben - részben fog találkozni.
Addig is megéri várkozni!
Komizzatok, és pipáljatok, tudjam, tetszett, és érdekel a folytatás!
Közben kellemes és tartalmas téli szünetet szeretnék nektek kívánni!
(Ui.: Borzaszttóan örülök a 14 feliratkozónak!)
Puszi, Bridzsi!
– Nem volt elég, hogy a hét napjaiból hatot veled kellett
töltenem, még a hetediket is képes vagy ily módon elrontani?
Anélkül hogy megnéztem volna, ki hív, szóltam a telefonba. A
Dortmundban levő egyetlen személy, aki tudja a számomat, a
főnökömön kívül, Patrick Kellner volt.
– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy most mélyen megsértettél?
Felnevettem. Legalábbis próbáltam. Inkább afféle horkantásszerű
zörej tört fel a torkomból.
– Akkor nem hinnék neked. Hisz’ tudod jól, hogy csak viccelek.
Magam elé képzeltem az arcát. Bizonyára biccentett; elismerve,
hogy igazam van. Miért is bánnám, hogy megzavart?
– Olyan kegyetlen viccek ezek, Vanda – Úgy hangzott, mintha az
egyik szülőm lett volna. Mondhattam volna neki, hogy hagyja abba
ezt az apáskodást, de a végén már kezdett vicces lenni;
szórakoztatott, és ez azt is jelentette, hogy, tulajdonképpen,
törődik velem. Nem beszélve arról, hogy mi mindent tett értem
egész héten. Hálával és köszönettel tartoztam neki, mégis ő
ajándékozott meg egy tábla mogyorós csokival tegnap délután. „A
kitartásodért, beilleszkedésedért; a legjobb munkatársnak” –
ezt mondta, mikor átadta a kalóriabombát. Megfordult a fejemben,
talán csak fel akar hizlalni, hogy aztán le tudjon vágni, mint egy
sertést. Nagy disznótort rendezne; rengeteg alkoholt inna, és egy
magában is nagyon nehéz hentesbárddal hadonászna. Népzenét
énekelne, és fura, bő inget viselne, amit a kord, bokáig érő,
barna nadrágjába tűrne.
– Vanda!? – A hangszínéből ítélve nem először szólított.
Túlságosan is lefoglalt, hogy megrendezzem a saját disznótorom. –
Figyelsz!?
– Oh, persze!
– Akkor mit mondtam?
Most ő nevetett fel. Jóízű, boldog nevetés volt, amit
irigyeltem.
– Jó, nem figyeltem.
Felhorkantott. Afféle „na látod, igazam volt!” stílusban.
– Szóval?
– Csak annyit szerettem volna mondani, hogy nagyon ügyes voltál a
héten. És ezt bár legalább tízszer kifejtettem már,
tizenegyedjére is szeretném, ha hallanád. Csalódtam benned.
Pozitívan.
Először egy meleg, bizsergető áramlat futott végig a testemen,
majd egy hatalmas mosolyban végződött. Egyedül voltam ugyan,
mégis ösztönösen lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem a vigyorgó
képemet; hogy senki se tudja meg, mennyire jól estek a szavai.
Jobban, mint vártam.
– Itt vagy még? – kérdezte aztán félve pár másodperc
elteltével.
– Igen – Elakadt a hangom. Meg kellett köszörülnöm a
torkomat.
– És remélem, ízlett a csoki.
– Nagyon finom volt, köszönöm.
Olyan érzésem támadt – a héten már nem először –, mintha
ebben a pillanatban tudatosult volna bennem, hogy felnőttem. Egy
feladathoz legalábbis. Vagy talán az egész élethez?
– Mit csinálsz? – A kérdést, nyilván, nem azért tette fel,
mert érdekelte a válasz, hanem bizonyára neki rengeteg ideje volt,
és túlságosan is élvezte a beszélgetést. Annyira, hogy az én
drága perceimet lopja el aljas, sunyi módon.
Ámbár, a nagy semmin kívül nekem sem volt egyéb dolgom.
– A tumblis életem a virágkorát éli épp, ez természetesen a
saját érdemem. A tökéletes tumbliért meg kell dolgozni.
Nem igazán ezt akartam mondani; nem így. Mindegy. Bár, ez számomra
elég személyes dolog, nem bánom, ha tud róla. Így is jobban
ismer már, mint a pesti ismerőseim bármelyike is valaha. Ez egy
jó, ugyanakkor elég kiábrándító dolog is volt egyszerre. Az,
hogy röpke két hét alatt sikerült ilyen szinten megbíznom egy
idegenben, teljesen megijesztett.
– Öhm... oké, lehet, hogy vissza kéne vonnom az előbb tett
megjegyzésem, miszerint nagy fejlődésen mentél keresztül az első
munkanapjaid alatt. Nem akarlak megbántani, de csak tanácsolni
tudom, hogy nőj fel.
– Bunkó vagy – Csönd. Bizonyára sejtette, hogy még nem
fejeztem be. – Te azt hiszed ez egy komolytalan dolog, de igen is
komoly. Kár, hogy nem érted.
Szándékosan, vagy sem, jól esett húzni az agyát. Ha lenne
bajszom, biztos az alatt nevetnék.
– Persze! Minden az én hibám! – Vicc volt; egy színjáték.
Egy enyhén eltorzított hang, és tökéletes volt az alakítás.
Képtelen voltam nem nevetni.
– Érdekel, hogy én mit csinálok?
– Hát persze,...nem!
– Most te vagy a bunkó – Felnevettem. Szép bókok, Patrick.
Szép bókok.
– Hallgatlak – Úgy nézhettem ki, mint egy őrült, amint
magamban vigyorogtam.
Ekkor azonban olyan dolog történt, ami miatt szinte egy pillanat
alatt lepergett rólam a mosoly, és furcsa kettős érzések
szorongattak meg.
Anyám hívott Skype-on.
Definiálatlan, zavarodott gondolatok kavarogtak bennem; hisz’ egy
részről hiányzott, más részről viszont, nem kívántam még egy
olyan hisztit, amit nagyjából egy hete kaptam. Ennek értelmében
még az is megkérdőjeleződött bennem, hogy elfogadjam-e a hívást,
vagy sem.
–...szóval, ennyi. Nem valami sok – duruzsolta közben a fülembe
Patrick. Fogalmam sincs, mit mondott az eltelt tíz másodpercben.
– Nagyon érdekes... Mi lenne, ha később beszélnénk még? Most
mennem kell.
– Mi? Nem is tudod, mit mondtam!
– Vissza foglak hívni; és akkor majd elmondod.
Végül, épphogy kinyomtam a telefont, már kattintottam a hívás
fogadása gombra. Túlságosan
is kíváncsi voltam. Még egy rossz tulajdonság.
De közben
azt is elhatároztam, hogy
szótlanul fogom végighallgatni a mondandóját. Igen, ő tartozik
nekem számadással. Magyarázatot várok. Bocsánatkérést.
Megértést is, kicsit.
Reméltem, nyomós oka volt arra, hogy egy hétig ne keressen.
– Kicsim!? – szólt bizonytalanul. Remegő, rekedt hangon. Nem
tudom, hogy mennyire volt vele tisztában, de utáltam, amikor így
hívott.
Arcát szokásosan a kamerába
nyomta, és az beesettebb és sápadtabb volt, mint emlékeztem.
Ettől kissé megijedtem. Anyám, persze sosem az az életvidám,
mosolygós típus, de talán valami még sem volt rendjén. Kín
– az első szó, ami eszembe jutott. Talán szenved.
Mégis csendben kell maradnom.
Csönd! Bizonyára
csak a kialvatlanság miatt kerültek a szeme alá azok a lila
foltok; az emberek gyakran fáradtak.
– Hogy vagy? Olyan rég hallottam a hangod.
Beharaptam a szám, hogy ne szólaljak meg, de nem bírtam tovább
nézni, szenvedő arcát. Fenébe is a vaj szívemmel!
– A lehető legjobban. Jobban, mint ideköltözésem előtt hittem
volna.
Pontosan ezért túloztam kicsit. Pontosan ezért néztem rá oly
keményen. Belül utáltam magam, amiért ilyen kíméletlen vagyok
vele szemben, de csakis így tudom rávenni, hogy bökje ki a valódi
problémáját, és hagyja ezt a gyerekes viselkedést. Pontosan azt,
amit múlthéten is produkált.
Arra azonban nem számítottam, hogy olyan módon fog reagálni erre
a mondatra, ahogy valóban reagált: arca ijesztő módon torzzá
alakult, majd zöld szeméből dagadt, sűrű könnycseppek potyogtak
le.
Értetlenül ültem a kamera előtt, fészkelődni kezdtem. Nem
kellene egy ilyen kis apróságon sírnia. Nem kellene így
viselkednie. Nekem pedig ott kellene lennem mellette. Képtelen
vagyok így segíteni. Tekintve, hogy még azt sem tudom, mi a
probléma.
– Anya? – Hangtalanul sírt, ami rosszabb volt, mivel jól
ismertem, és tudtam, küzd azzal, hogy el tudja nyomja magában a
sírást, és sóhajtva le tudja törölni a könnyeit. Mégis mi
ez!?
– Anya, légy szíves! Mi a baj?
Csak remélni tudtam, nem egy újabb hiszti az egész amiatt, hogy
mennyire bántja, hogy ezer kilométerrel távolabb vagyok tőle
pontosan két hete. Ha én is képes vagyok túlélni, tegye túl ő
is magát rajta. Egyről a kettőre. És nem is olyan nehéz.
Azonban, míg semmit nem tudtam, képtelen voltam bármire is
gondolni vagy érezni. Kezdtem türelmetlen lenni, így ki akartam
lépni a beszélgetésből. Csakis azért, hogy rábírjam a
beszédre. Ha kisírta magát, majd visszahív.
Túl kemény voltam, ámbár, teljesen igazat adtam magamnak.
– Ne! – rikkantotta épp az utolsó pillanatban. Jól tudta, hogy
kiléptem volna, ismét egyedül hagyva. Talán mai napig kételkedik
még abban, hogy szeretem-e, de én csak védeni próbálom. Csakis
azokat az emberek védem, és fogom védeni mindig, akiket szeretek.
– Akkor elmondod, mi van?
Szipogva bólintott, és ökölbe szorított kezével letörölte a
könnyeit. Csillogó, zöld szeme azt mondta: „Rendben.”
– Hallgatom...
Én voltam a szülő, ő pedig a gyermek – ez biztos volt. Nem
tudtam pontosan ezelőtt soha, mikor jön el a pillanat, mikor már
nem ő vigyáz rám, hanem én rá. Észre sem vettem, mikor történt
meg ez a csere. Újabb feladat. Mégis szívesen csinálom.
– Nagyon hiányzol, Vanda – Félt ezt kimondani. És én jól
tudtam, miért. Mégsem tudtam haragudni rá, mégsem lettem dühös.
Elmosolyodtam. A lelkem pedig, remegni látszott. – Nem kérem,
hogy gyere haza. Ne is tedd ezt, hanem érezd jól magad! Felnőtt
vagy! Sajnálom, ahogy a múltkor viselkedtem, de annyira más, hogy
nem látlak minden nap...
A hangja nem az övé volt, teljesen más színben hatott; összetört
és mindenképp fáradt.
– Ne okold magad miattam, rendbe fogok jönni...
Mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Mintha tudná, mitől
tartok. Nem én vagyok a hibás ezért. Nem Vanda, nem te vagy!
Ha ott lettem volna mellette, akkor is megtörtént volna.
– Csak történt mostanában pár dolog, ami a padlóra küldött.
Rád fogtam az egészet, de nem a te hibád. Hülyeség volt
belekevernem téged ebbe...
Gyorsan beszélt, és gyakran nyelnie kellett. Talán a gombócoktól,
amik bizonyára a torkában lakoztak.
– Annyit kérek, vigyázz magadra, és legyen boldog életed.
Sokkal boldogabb, mint itt volt valaha is – Ezzel fejezte be.
Pislogtam. Egyet. Kettőt.
– Mondd el! Szeretnék tudni róla. Nem segíthetek, ugyan, de
szeretném ha tudnád, attól rám mindenképp számíthatsz.
Egy mély levegőt vettem, és egy mosolyt villantottam, bizonyítva,
hogy minden rendben. Nem csak neki; magamnak is. Viszont vissza már
nem kaptam a gesztust, ami demotiválóan hatott rám; ennek
értelmében pedig, még mindig zakatoló gondolatokkal a fejemben,
azt illetően, hogyan folytassam tovább, ültem a combjaim közé
zárt kezeimmel.
– Nos azt már tudod, hogy kirúgtak, de akkor már nem beszéltünk,
mikor Gábor karambolozott...
– Mi? – A hír nem lepett meg, és még csak el sem szomorított.
Ösztönösen tettem fel a kérdést; és nem mintha nem sajnáltam
volna anyám pasiját, mégsem tudtam meghatódni.
–...amputálták a bal lábát, minek értelmében őt is kirúgták
a munkahelyéről.
Ez már annál inkább letaglózott.
– Hogyan!? – Összeráncoltam a homlokom, és mintha csak nem
hallottam volna jól, közelebb hajoltam a kamerához.
Anyám remegő ajkakkal és világfájdalmas tekintettel bólintott.
Azt gondoltam Gábor egy olyan ember, aki egy karambolt megúszik egy
sima kéztöréssel és egy bevarrt homlokkal. Tolószékben látni
őt, súlyosabb lehetett, mint hétévesen minden este hallgatni a
haldokló kutyád nyüszítését. Jessie halála anno életem
legrosszabb eseménye volt. Persze, aztán történtek más dolgok
is.
A csend végül szűkké, és kényelmetlenné vált. Szinte akkor
fejbe csapott a felismerés, miszerint anyámnak épphogy most lenne
rám a legnagyobb szüksége. Tiszteltem, amiért mégis szó nélkül
várta, hogy mondok valamit. Hittem neki, azt illetően, hogy ezentúl
soha többet nem fogja kérni, hogy menjek haza.
Aztán pedig arra is ráeszméltem, hogy bár sem ő sem Gábor nem
volt nagyigényű, munkanélküliek lévén képtelenek megélni a
semmiből. Ezt bizonyára anyám is jól tudta. Újabb plusz pont
azért, amiért ezt sem említette meg.
– Nézd, anya – kezdtem hozzá végül. – Remélem ezt a
hónapot ki tudjátok húzni. Aztán pedig megoldom, hogy tudjak
nektek küldeni valamennyit...
Bár tudta, hogy mondani fogom, mégis meglepett arcot vágott.
Mintha nem is számított volna erre.
– Bár borzasztóan kevés lesz, bízom benne, segít majd.
Legalább ennyivel ha hozzá tudok járulni...
Engem azonban megnyugtatott; és újra tiszta lett a lelkivilágom.
Ha én is össze tudom húzni magam, mindenképp maradhatok, és nem
kell vacillálnom azon, hogy mikor induljak segítségére anyámnak.
A pénz, úgy gondolom, elég segítség.
– Köszönöm, kicsim! – Túl vékony volt a hangja ahhoz, hogy
valóságosnak tűnjön.
– Ne köszönd meg. Ez egy szívesség. Kárpótlás...
Felsóhajtott, mintha nem hinne abban, amit hall.
– Nem kell kárpótolnod semmit, hisz’ nem tettél olyasmit, ami
miatt így kellene cselekedned. Az életed éled; és ezt nem
tilthatom meg neked. Amit csinálsz, az helyes.
Elrejtve egy boldog, megkönnyebbült mosolyt, lehajtottam a fejem.
Beszívtam az ajkaim, és bár anyám arca még mindig nem azt
tanúsította, hogy a helyzet a magaslatán van, elhittem neki, hogy
ő ezért egy cseppet sem von felelőssé.
Nevetnem kellett, nehogy elsírjam magam.
– Most már te jössz! – szólt pár másodperc után. Láttam
rajta, hogy minden erejét beleadja abba, hogy egy mosolyt
kipréseljen magából. – Mindent hallani akarok az első
munkanapjaidról. Az én dolgozó kislányomról!
Remegett a szívem, ahogy mindezt hallottam. Bár alapjáraton ez túl
nyálas volt, mégis ebben a helyzetben nem létezett ilyen
kifejezés, és minden szuper volt, tekintve, hogy a dolgok immár
meg lettek beszélve.
– Nem is tudom, hol kezdjem – sóhajtottam levakarhatatlan
mosollyal. Egyfajta segítséget vártam, vagy egy kérdést, amire
azonnal válaszolhatok.
– Messze van a lakástól a kórház? – Valóban úgy nézett ki,
mint akit érdekeli a válasz.
– Nem. Nem túlságosan.
– És milyen? A kórház.
– Nagy, hatalmas. És gyönyörű. Nagyon korszerű, és végtelenül
tiszta. Nem olyan, mint az otthoniak legtöbbje.
Az otthon szó kissé érdekesen hangzott. Nem tudtam pontosan
mikortól nevezhetem már Dortmundot így.
– A főnököd?
– Herr Kratzer egy rendkívül kedves és empatikus ember. Bizalmat
szavazott nekem, és én erre, figyeld meg, anya, rá is fogok
szolgálni hamarosan!
Halk, csilingelő hangon felnevetett.
– Így legyen!
Innentől kezdve a hétfő reggeltől a szombat délutánig mindent
elmeséltem neki. Bár, Patrickról nem tettem említést, még azt
is elmondtam neki, hogy hányszor mentem el mosdóba az egyes
napokon. Végig bujkált az arcán egy halvány mosoly, ami bizonyára
a hirtelen lett túlbuzgóságom következménye. Talán büszke is
volt rám egy kicsit. Legalábbis, remélem.
– Jól van, drágám, keresni foglak még, és remélem, te is így
teszel majd; most magadra hagylak. Pihenj a fárasztó heted után!
Tudtam jól, hogy megszakad a szíve. Őszintén, nem értettem,
miért hitte azt, nem fogom keresni majd. Egy szóval sem mondtam,
hogy szándékomban áll elhanyagolni. Az édesanyám volt, és bár
a szó szoros értelmében nem is, de elméletileg magára hagytam az
immár béna barátjával, tudnia kellett, hogy a legtöbbet jelenti
nekem.
– Vigyázz magadra, és Gáborra! Annyira sajnálom, ami történt.
– Mégsem éreztem magam eget rengetően rosszul; mert ugyan ez egy
olyan dolog volt, amire igazán nem számítottam, mégis
százszázalékig biztos voltam benne, hogy Gábor ettől függetlenül
él és virul, ahogy azt eddig tette.
A délután folyamán elmentem bevásárolni – pontosabban,
feltölteni az ürességtől kongó hűtőt. Elképzeltem, amint a
fehér, kis hűtőben egy gong lakozik, ami magától megszólal,
amint az utolsó doboz tej is elfogy. Amíg az interneten egy elég
íncsiklandó krumplisaláta receptet olvastam, egy másodosztályú
torna ment a tévében. A reklámok többsége, pedig a közelgő
világbajnokságról szólt.
Végül, meglepően sikeresen elkészítettem a krumplisalátát,
valamint a házi fasírt, amit csináltam hozzá, csak erősítette a
tudatot – valójában, nem is vagyok rossz szakács. A büszkeségem
ettől hatalmasra dagadt.
Emlékszem, kiskoromban az volt a vágyam, hogy végre felnőtt
legyek. Nem szerettem gyerek lenni, tanulni, és megfelelni a bugyuta
és fizikailag néha teljesíthetetlen elvárásoknak. Szabadnak
lenni, és önálló döntéseket hozni, viszont, annál jobban
kedvelek. Gondolkozni, előre tervezni, élni, számítani... olyan
felnőttes dolog. Óvodában mindig azt játszottuk, hogy felnőttek
vagyunk. Van egy munkahelyünk. Családunk, egy veszettül jóképű
férjünk. Dolgozunk. Büszke, törtető nők vagyok. Boldogok is.
Jó, hogy ezt már nem kell játszanom. Tudtam, hogy egy úton járok.
Azon az úton, amiről anno – húsz éve csak álmodozni bírtam.
A napi három rész után a kedvenc sorozatomból, a parkba tartottam
egyik könyvemmel. Fülemben a The 1975 szólt, és a nap
kifogástalanul sütött. Fogalmam sem volt, mennyi az idő, és ez
egyfajta különállóságot, elvontságot jelentett számomra. Bár,
vártam, hogy holnap ismét visszatérhessek a kórházba, mégis
áldottam azt, aki kitalálta a pihenés fogalmát.
Persze, nem lepődtem meg azon, hogy nem csak egyedül leszek. A park
egy igazán nyugodt, csendes, friss hely – és történetesen
az sem volt váratlan, hogy Kurttel is találkozom.
Illetve ő találkozott velem. Odasétált a padhoz, amin ültem, és
bár elsőre fel sem ismertem a kutyái nélkül, közelebbről
vizsgálva, teljesen ugyanolyan volt, mint ahogy emlékeztem rá.
Bár, történetesen egyedül lettem volna, nem bántam, hogy helyet
foglal mellettem. Ő egy idegen volt, mégis olyan idegen, akinek
sosem kételkedtem volna a bizalmában.
– Hát ismét találkozom az új, kedvenc doktornénimmel! –
Kicsit hangosabban mondta ezt a kelleténél, aminek következtében
pár galamb felrepült, egy idős, magába fordult bácsi, pedig
mogorván felkapta a fejét.
– Ez egy nyugalmas, csendes közterület..., Kurt.
– Volt, amíg meg nem érkeztem – nevetett a saját poénján.
Szinte kínomban mosolyodtam el a földet kémlelve, majd végül
belátva, hogy mégis szándékozik a társaságomhoz csatlakozni,
sóhajtottam egyet halkan, és felnézve, egészen hihető vigyort
villantottam felé.
– Na, mesélj csak!
– Mi? – néztem rá zavartan.
– Hétfőtől a Sankt Johannesban dolgozol, nem? Mesélj róla!
Azon gondolkoztam, hogy Patrick, ha engem gyerekesnek tart, akkor őt,
milyen jelzővel illetné. Nem tudta, mi az a magánszféra, a
magánélet. Vagy az is előfordulhatott, hogy túlságosan is
tetszettem neki, és ezt minden mindegy alapon képtelen volt véka
alá rejteni. Reménykedtem abban, hogy itt az első opció áll
fenn.
– Mit is mesélhetnék... – Próbáltam úgy tenni, mintha annyi
minden járna a fejemben. Mintha igazából sok dolog történt volna
az elmúlt héten, de egyik sem volt olyan izgalmas, hogy ömlengjek
róla. Remek, hazugság lett volna, ha ő nem erőlteti így a
dolgot.
– Mégis! Biztos történt valami. Ez egy új dolog számodra...
Csendben maradtam. Legszívesebben haza mentem volna, és felhívtam
volna Patrickot. Szívesebben beszéltem volna vele, sőt még azt is
hagytam volna, hogy kioktasson.
– Bocsánat! – mondta aztán szinte teljesen más hangnemben az
előbbitől. Kissé megijesztett. – Nem tudtam, hogy nálad nem
mennek ilyen gyorsan a dolgok. Legutóbb is figyeltem már, de
betudtam annak, hogy csak fáradt vagy a költözést illetően.
Alapjában nem vagyok ekkora seggfej; és tudok uralkodni magamon.
Kedves lánynak tűnsz, ezért is szeretnék ilyen görcsösen
megismerkedni veled.
Mindenre, csak erre nem számítottam. Gondolhattam volna, hogy én
sejtettem előre, hogy ő valójában egy intelligens és udvarias
fiú, de ez a gyors váltás meglepett, és reméltem, valós is
volt.
– Tényleg sajnálom, hogy így viselkedtem. Azt hittem, lehet
ilyen könnyedén beszélgetni veled, és elég nyitott vagy, de
beláttam, hogy tévedtem, és ennek értelmében nem is igazán
kötelezlek arra, hogy elmond, hogy telt a heted. Egyébként is csak
egy idegen vagyok számodra. El is küldhetnél a francba, ha nagyon
szeretnél!
Felnevettem. Nem teljesen azért, mert vicces volt, amit hallottam,
hanem mert aranyosnak és igazán kedvesnek véltem, amit mondott. Az
azonban igen bántóan hatott, hogy konkrétan barátságtalannak
nevezett, és bár valamilyen szinten ez lehet, igaz volt,
narcisztikus énem, akkor sem tűrhette meg ezt a becsmérlést.
– Nos? – kérdezte végül pár perc múlva csillogó, reménykedő
tekintettel.
Beszívtam az ajkam, és képtelen voltam nemet mondani.
– Hosszú hét volt, de mindenképp megérte a fáradozást. Úgy
érzem, felnőttem. – Csendben maradt, de tudtam, hogy legbelül
tombol az örömtől, amiért nem küldtem el melegebb éghajlatra. –
Te még, ugye, tanulsz?
– Igen – bólintott.
– Nézd, én nagyon zűrös kamasz voltam, és magam is
csodálkozom, hogy tudtam ennyit változni. Hogy sikerült
megtanulnom komolyan, éretten gondolkozni, önállósodni. Szinte
rémisztő az egész. – Helyeslően biccentett. – De ugyanakkor
jó érzés és büszkeség tölti meg a szívem. Tudom, hogy anyukám
is büszke rám, mindamellett, hogy szörnyen haragszik azért,
amiért elhagytam.
– A szülőknek ez a dolga. Hogy támogassanak.
Oldalra billentettem a fejem.
– A felnőtteknek is gyakran van szükségük támogatásra.
Valakire, aki mellettük áll.
Apámra gondoltam. A halálára. Sosem gondoltam bele abba, anyámnak
milyen nehéz lehetett feldolgozni az elvesztését. Mindennap
sírtam, és a magam problémáival foglalkoztam – nekem nagyon
fájt. De az ereim vagdosásán kívül képtelen voltam odamenni
anyámhoz. Meg sem fordult a fejemben, hogy támaszt nyújtsak neki;
hogy összeszedjem – bizonyára, én is hamarabb épültem volna
fel, ha így teszek.
És Gábor sem többé már menedék, segítség. Egy teher, egy
béna. Anyám, erősnek, képesnek hitte magát a feladatra – abban
a reményben él, hogy tudja majd gondozni, de talán legbelül már
ő is érzi, ez egy veszett ügy számára. Itt lett volna szükség
rám.
De képtelen voltam összepakolni, és felszállni egy Magyarországra
menő gépre.
Nem csak hogy nem tudtam, nem is akartam.
– Néha kezdem úgy érezni, hogy a karrierem fontosabb, mint a
családom – vallottam be Kurtnek.
Talán jól teszem, hogy ezeket elmondom neki, talán nem.
Mindenesetre Patrickkel ilyesmiről eszem ágában sincs beszélni.
– Ez nem feltétlenül igaz. És ha így van, sem baj. Anyukád is
azt akarná, hogy sikeres legyél. Nem szeretne feltartani az álmaid
valóra váltásában.
Megnyugtatott, amit mondott, de semmi bizonyíték nem létezett
arra, hogy mindez igaz.
– Én itt szeretnék maradni. Ez volt mindig is az álmom, és egy
szaros autóbaleset nem teheti tönkre.
– Autóbaleset? – Aggódóan nézett, de ez korántsem jelentette
azt, hogy valóban aggódik.
– Anyám pasija... azt hitte, annyira ért az autókhoz, aztán
kiderült, hogy egy vadbarom állat!
Elfojtott düh markolt meg, és levegő kissé feszültté vált,
miután ezt kimondtam. Gábor egy idióta volt. És soha nem
szabadott volna anyám közelébe kerülnie.
– Lehet, nem az ő hibája... sok eszeveszett ül manapság
kocsiba.
– Anyám azt hiszi, minden jött-menttel pótolni tudja apát. Nem
tudom, mikor fogja már fel, hogy ő... belőle csak egy van.
Kurt kinyitotta a száját, hogy bizonyára valamivel meg tudja
cáfolni az előbbi mondatom, de én nem hagytam neki.
– Nem mondom, hogy lehetetlenség újra szerelmesnek lenni, de
nekem kissé bűzlik, hogy ez már az ötödik nagy szerelem.
Gábor talán hónapokon belül elkerült volna a háztól, ha nem
veszti el a fél lábát.
– Mi? – Izgatottan bámult rám, és ezen egy fél másodpercre
elmosolyodtam.
– Anyámnak Gábor előtt is voltak barátjai, igaznak hitt
szerelmei. Végül aztán mégsem voltak olyan tökéletesek, hogy
helyettesíteni tudják apát. Erre anya előbb-utóbb rájött. A
mostani eset sem más, de ki akarna kirakni az utcára egy tolószékes
bénát, aki egy figyelmetlenség miatt elvesztette az egyik lábát?
Csendben mérlegelt, és tudtam, be fogja látni, hogy igazam van. De
ez nem az ő sztorija; és még csak nem is erre kérdezett rá.
– Ami pedig engem és a kórházat illeti... – kezdtem. Vívódó
arckifejezése, ismét érdeklődőre és figyelmesre váltott.
Olyanná, amilyennek bármikor elmondhatnék bármit. – Jól érzem
magam. Bár legfeljebb öt emberrel beszéltem a hét folyamán,
mindenki igazán segítőkész és kedves. A főnököm pedig igen
megértő, és valami oknál fogva túlságosan is kedvel engem. Már
az meglepett, hogy felvett. Engem. Egy senkit, aki két hete él itt.
Ez egy olyan csoda, amit még mindig fel kell dolgoznom.
Elmosolyodott. Úgy nézett ki, mint aki örül annak, hogy én ettől
boldog vagyok, és teljesen új embernek érzem magam. De miért is
örülne egy idegen annak, hogy én valósággal úszok a
boldogságban?
– És volt már valami feladatod? Sőt, még azt sem mondtad el,
hogy milyen osztályon vagy! – Úgy mondta ezt, mintha
tulajdonképpen leszidott volna, amiért ezt a fontos információt
elfelejtettem.
– Azt hittem, már említettem – hazudtam. – A balesetin
vagyok, és eddig négy nyílt sebet kellett összevarrnom, illetve
három ujjat kellett sínbe tennem; szóval semmi komoly. Viszont
képzeld, van saját irodám! Ami szintén kicsit sántít. Hisz’
állítólag ez a hónap egy próbahónap arra, hogy bizonyítsak.
Mégis, miért rendeztek volna be számomra egy külön helyiséget,
ha valóban csak egy hónapról van szó? Mi van, ha elbukom, és nem
felelek meg az elvárásoknak? Mi van, ha egy hónap után ismét
munkahely után keresek majd? Szerinted?
– Nem tudom... – Lassan, gondolkozón mondta. – Valóban nagy
bizalmat szavaztak neked, és az is meglehet, hogy csak ijesztgetni
akarnak ezzel az egy hónappal.
– Igen. Én is erre tippelek.
– Nézd, én sok sikert kívánok neked ehhez. Ha szereted, és
mindig is ez volt a vágyad, akkor csináld csak, és ne érdekeljen
más véleménye, problémája! Anyukáddal ettől függetlenül
ugyanúgy tartod a kapcsolatot; az apukád miatt pedig őszinte
részvétem. Érd el amit szeretnél, és hozd ki magadból a
legjobbat!
Elhittem neki, hogy komolyan gondolja. Talán így is van. A földet
kémlelve hallgattam minden egyes szót. Ha anyámtól hallanék
ilyesmit, megkérném rá, fogja be, de tőle, egy idegentől,
nagyjából velem egyedidőstől ilyesmit ritkán hall az ember. Ami
azt jelenti, mindenképp meg kell fogadni.
– És ha már itt tartunk, nem lenne kedved velem, mondjuk egy hét
múlva ilyenkor eljönni velem egy kis városnézésre. Pontosan úgy
nézel ki, mint aki a kórházon és a parkon kívül egy helyet sem
ismer még itt – nevetett.
Szinte gondolkodás nélkül rábólintottam.
– Persze – mondtam.
Azért tettem így, mert belegondolva, valóban jól jött volna egy
kis körbenézés Dortmundban. Úgy akartam ismerni ezt a helyet,
mint a tenyeremet. Az otthonom volt, és szégyelltem magam, amiért
eddig még nem törtem magam ilyesmin.
– Akkor ezt megbeszéltük – Láthatóan örült, annak, amiért
elfogadtam ezt, a tulajdonképpen randinak is nevezhető, meghívást.
– Jövőhét vasárnap. Jelöl Facebookon, és megbeszéljük
részleteket! Kurt Ortnert keresd!
– Rendben, mindenképp.
– Nem is zavarlak tovább, hagyom, hogy olvass. Nekem amúgy is
mennem kell.
– Én is megyek, szerintem – mondtam kissé bizonytalanul, mert
fura, bűnbánat szerű érzés kezdett terjengni bennem azt
illetően, amiért igent mondtam a jövő heti programra.
Egymással szemben álltunk, és egy pillanatig annyira fura, és
kellemetlen lett az egyre hűvösebb levegő, hogy legszívesebben
sikítottam volna egyet, hogy végre vége legyen.
– Én arra megyek – mondtam, és a válla felett a háta mögé
mutattam.
– Én meg arra – Az ellenkező irányba mutatott.
Én kínomban, ő meg bizonyára a poénos szituáción nevetett.
Patrickkel akartam beszélni most, azonnal. Így is tartoztam még
neki egy hívással, amiért a délelőtt úgy kinyomtam az anyám
hívása miatt. Nem is értettem igazából, benne miért nem bízom
meg annyira, mint Kurtben. Azért, mert ő már túlságosan is közel
áll hozzám. Ő már a barátom. És ez rendkívül furán hangzott.
Még útközben hívtam a számát, de nem vette fel. Csalódottnak,
és árulónak éreztem magam. Ugyanakkor kissé érdekesnek is
tartottam, hogy mindez ennyire megviselt. Végül, akárhol lehet,
azért annyira nem lettünk nagy puszipajtások, hogy hiányozzon is.
Úgy is látom majd holnap, és úgy is hallgathatom a prédikációit
azt illetően, ideje lenne felnőnöm.
Szia!
VálaszTörlésNagyon kedvelem a blogod, valamint fantasztikusan írsz.
Egyszerűen majd meghaltam a sok várakozástól az elmúlt 1-1,5 hónapban. Persze ezt ne vedd rossz néven - tudom, hogy tanulnod kell!!
Szerinted a kilencedik részt - ú de izgulok! - mikorra várhatjuk? De úgy, hogy közben tanulsz is.. :)
És még egyszer, remek kis fanfiction most is, de még ha Marco megjelenik..:D
Jaaj, először is köszönöm, hogy írtál, és hogy tetszik a blog. Tudom, sokat kellett várnod/várnotok, de megfogadtam, hogy mostantól próbálok majd felvenni egy ritmust, és megtanulom jól beosztani az időmet. Őszintén remélem, hogy a kilencedik még a téli szünetben felkerül; és erre egyébként elég nagy az esély, hisz' a nyolcadiknak is a felénél jàrok már. Maximum új év utàn, de január 5.-ig úgy legalább 85% hogy felrakom. És bevallom, Marco érkezését már én is nagyon várom. :)
VálaszTörlésPuszi: Bridzsi