Hatodik rész

 Hellóka!

Szerintem jobban teszem, ha egy szót sem szólok azt illetően, mennyire eltűntem. Igen, tudom jól, és borzasztóan sajnálom!

Már rég a hetedik részen kéne dolgoznom, de még csak most lettem kész a hatodikkal. Egy igazi balek vagyok!

Ugyanakkor, remélem, meg tudtok nekem bocsájtani. :)

Illetve kész lettem a blog trailer-jével is, amit helyben, az oldalon, illetve ide kattintva is meg tudtok tekinteni.

 Különben is nagy letargiában voltam, hogy a méhecskék kikaptak a Bayerntől 2-1-re. De végül, nem adtam fel, és hiába van már hajnali egy óra, én akkor is megírtam az új részt!

Amihez most jó olvasást kívánok!

Komizzatok és pipáljatok, hogy tudjam, érdekel titeket a történet; szeretnétek új részeket! A semmiért bizony nem fogok dolgozni.

Na, de tényleg jó szórakozást! Békén hagylak titeket!

Puszika, Bridzsi

A vasárnap szinte elszállt, a hétfő pedig megváltásként érkezett. Viszont hazugság volna azt mondanom, hogy nem volt bennem semmiféle drukk a nap kimenetelét illetően. Sajnos túl jól ismerem magam ahhoz, hogy tudjam, képes vagyok eltolni dolgokat. Miért is ne lenne tökéletes alkalom az első munkanapom egy finom kis Vanda-féle baklövésre? Csak álca az egész; gyakorlatilag elég szerencsétlen vagyok.

Korán ébredtem, és egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, elmegyek futni. Egyáltalán nem gondoltam komolyan, de végül magamra rángattam az ezeréves futónadrágomat, amiben időnek ezelőtt atletizáltam, a következő pillanatban meg már a lépcsőn kocogtam lefelé. Reménykedtem benne, hogy ezáltal az izgalmam egy varázsütésre elillan, mint ahogy az a mesékben is szokott lenni, holott tudtam, erre semmi esély.

Kár volt a lépcsőt választanom. Eleve hülyeség volt lejönni, de az, hogy a harmadik emeleti lépcsőfordulóban Herr Schwarz-cal találkoztam, végképp megpecsételte ezt a kiváló döntést. Úgy köszöntött, mintha legalább ezer éve puszipajtások lennénk. Bevallom, mindig furcsán éreztem magam, mikor ilyen kedves velem. Mikor egyáltalán hozzám szól, felállt a szőr a hátamon. Azt hiszem, féltem tőle.

- Hova ilyen korán? - Egy öregember szokott úgy beszélni, ahogyan ő. Meg szerettem volna kérdezni tőle, hogy minden lakóval így viselkedik-e, vagy csak velem ilyen "mázas".

- Futni. Kiszellőztetem a fejem. - Ezt nem tudom, miért tettem hozzá, de az emberek sok okból kifolyólag mehetnek futni, nos, én tisztán akarok gondolkozni. Ez az én okom. Ma muszáj így tennem.

- Jó dolog is az… - A távolba révedt, mintha valami ködös emlék jutott volna eszébe. Majd hirtelen felcsapta a fejét, ami csaknem a frászt hozta rám. - Tán ma van a nagy nap? - kérdezte.

Lehet, csak álmodom. Honnan tudom, hogy ez nem egy rémálom? Talán ezután elővesz egy revolvert, és homlokon lő vele; én pedig még csak levegőt se tudok venni a két cselekedet között. Vagy lehet, mindig van a cipőjében egy bicska; elvághatja vele a torkomat. Valóban, eléggé rossz a memóriám, de arra azért emlékeznék, hogy említést tettem volna neki erről. Honnan tudhatná, hogy nekem a mai az első munkanapom? Mennyi kapcsolata lehet szerte a városban? Elképzeltem. Talán egy maffiavezér; az megmagyarázná a kést meg a fegyvert. Mindez egy tökéletes rémálom lehetne.

- Igen, azt hiszem - Bizonytalanul válaszoltam. Talán mégiscsak a liftet kellett volna választanom.

Onnan tudtam, hogy mégsem alszom, hogy ha így tennék, bizonyára nem érezném liftezni az üres gyomrom. Képtelenség lenne álomban olyasmiket érezni, mint amiket én éreztem a félelemtől a mai nap miatt.

- Ez remek! Hol fog dolgozni?

Nem akartam elmondani. Bizonyára ehhez a szaftos témához lett volna pár szava, de mégsem mehettem el csak úgy. Bunkó voltam, de erről nem kellett tudnia.

- Sankt Johannes kórház.

- Nem mondja! - Elképedt, és bár kíváncsi voltam, miért, nem szerettem volna hosszas válaszokat kapni.

- Herr Schwarz…

- És orvosként dolgozna ott?

- Nyilván nem büfés néniként…

Hangosan és hátracsapott fejjel nevetett. Oké, erre nincs időm. A viccet is csak azért mondtam, hogy hagyjuk ezt a témát. Illetve hagyjuk ezt az egész beszélgetést. A végén még elkések, ami fantasztikus módja lenne a nap elrontásának. Őszintén, fogalmam sem volt, mennyi az idő. Ilyenkor pánikolni kezd az ember, és azt hiszi legalább fél óra eltelt már, holott csak néhány percről volt szó.

- Hát, persze, nem is gondolhattam… - Nagy levegőket vett a hosszantartó hahotázás után. – De…

- Nézze, Herr Schwarz, máskor ezt szívesen elmesélem - Nem, egyáltalán nem gondoltam komolyan. -, de sietnem kell, rengeteg dolgom van.

- Jaj, persze - Mintha ő ezt értené, és szerinte is egyértelmű volna. -, eszem ágában sincs feltartani magát. Aztán sok sikert!

- Köszönöm! - Ekkor már legalább négy fokot lejjebb léptem, majd miután hallottam, ahogyan becsapja a lakása ajtaját, eszeveszett iramban leszáguldottam a lépcsőn.

Így, az időhiányomnak köszönhetően, a parkig, ami nagyjából két és fél kilométerre volt az otthonomtól, nyolc perc alatt futottam el. Vissza már kicsit több időbe telt jönnöm, de végül is örültem. A frissesség, a józanész és az enyhe sajgó fájdalom a bokáimban biztosítva volt. Mikor az ember jó döntéseket hoz, olyan büszke magára, mintha éppenséggel új elemet fedezett volna fel. Vagy a rák ellenszerét.

Ezután legalább húsz percig a zuhany alatt álltam, majd ettem egy joghurtot. Éhes voltam nagyon, de nem volt kedvem enni.

Miközben a hajammal babráltam, váratlan módon megszólalt a telefonom. Bár, sejtettem, hogy Patrick az, akkor sem tudtam, mit akarhat ilyenkor. Talán ellenőrzi, hogy nem aludtam-e el. Csakhogy ha olyan jól ismerne, mint ahogy azt mondja, tudná, hogy nem szokásom elaludni.

- Elkéstél - szóltam a készülékbe köszönés helyett.

- Mi? - Elképzeltem, ahogy összeráncolja a homlokát. Illetve tudtam, hogy összeráncolja a homlokát.

- Tesztelni akartál azt illetően, felébredtem-e időben.

Elgondolkozott. Hosszúra nyúlt a csend, én meg már azt hittem, letette. Már rég elmúlt április elseje.

- Éppenséggel, nem… - Úgy beszélt, mintha abban a pillanatban találta volna ki, amit mondani szeretne. - Azt akartam megkérdezni, hogy nem lenne-e ellenedre, ha érted mennék, és elvinnélek a kórházba.

- Úgy érted, most? - Tudtam, hogy most. Rendkívül jóleső a gesztus, de mégsem tudtam azt mondani, hogy köszönöm. A barátok, gondolom, csinálnak ilyeneket a barátoknak. A barátokért. A barátokkal.

- Igen. Húsz perc, és ott vagyok.

- Rendben.

Letette; túlságosan is sietett. Igaz, nekem is volt még dolgom.

- Nagyon izgulsz? - kérdezte, mikor leértem. A Jettának támaszkodott, és úgy nézett rám, mintha először találkoztunk volna. Alaposan mért végig, ami kissé zavarba hozott. Ez is egyike volt azon pillanatoknak, mikor idősebbnek tűnt a valós koránál.

- Á, egy tízes skálán olyan huszonkettes szinten. Gondolom ez még a tűrhető kategóriákba tartozik.

Fáradtan nevetett fel a viccemen, és nem úgy, mint aki valóban jól szórakozik. Furcsának tartottam mindezt. Más volt, mint ahogyan megszoktam.

Kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját, de mielőtt beszálltam volna, a kezébe nyomtam a bőrdzsekijét.

- Ez a tiéd.

- Köszönöm.

- Csak nem akarom, hogy azt hidd, nincs ruhám, meg, gondoltam, szükséged lesz még azokra az óvszerekre, amiket a zsebekben találtam.

Szó szerint rám vicsorított, én viszont kitűnően szórakoztam. Nobel-díjat érdemlek. Esküszöm. Jó poén volt; kár nem beismerni.

- Egyébként meg mikor talált meg Lelkiismeret, hogy rádumáljon, gyere értem?

Ezt már akkor kérdeztem, mikor úton voltunk. Lassan mentünk. Túlságosan is lassan ahhoz képest, ahogy szombaton vezetett az étteremhez. Jó, lehet Patrick mégis kiszámíthatatlanabb, mint gondoltam.

Lehunyta a szemét, afféle "Te jó ég!" stílusban, majd egy nagy, mély levegőt vett. Meg akartam kérdezni, hogy mi a baj, de akkor már rájöttem, ha még egyszer megszólalok, halott ember vagyok. Ennyire messzire mentem volna ezzel a kotonos dologgal?

- Nézd, Vanda, nagyon szar napom van! Négy óra óta fenn vagyok, és mire a kórházba értem Kratzer közli velem, hogy haza kell mennem, mivelhogy otthon hagytam pár fontos papírt, ami nem várhat holnapig. Ráadásul kávéval is leöntöttem magam, így ismét drága perceket vett el az életemből, hogy átöltözzek. Úgyhogy, ha azzal akarod levezetni a feszültséget, hogy engem szétszívatsz, akkor inkább legyél feszült. Leszarom!

Nem tudtam mit mondani. Nem azért, mert megbántott, tulajdonképpen teljesen igaza volt, hanem mert erre nincs jó válasz, reakció. Azt mondtam volna: „Igen, teljesen egyetértek” vagy „Sajnálom”?

Így meg sem szólaltam, és inkább az utat bámultam. Nyomasztó volt a csend, és hirtelen túl hangosan bőgött a motor.

Mikor, azonban, pirosat kaptunk, tudtam, hogy hozzá fog még tenni valami olyasmit, ami szerinte nem maradhat kimondatlanul:

- Ez már nem az az élet, mikor azt csinálsz és akkor, mikor akarsz; eldöntik helyetted. Egy levegővételnyi időd sem marad, és úgy irányítanak, mint egy retkes bábot. Ilyen a felnőttek dolga, Vanda!

Azt hittem, ha még egyszer kimondja a nevem, felképelem. Rosszul esett, hogy már kitudja hanyadjára, ilyen lekicsinylően bánik velem. Ha nem ismer, miért ítélkezik felettem?

- Patrick - Szándékosan hívtam én is a nevén; ezzel próbáltam meg lenyelni a hirtelen támadt dühöm. - Tudom, hogy idősebb vagy és bölcsebb. Régóta dolgozol ott, aláírom neked, de akkor se, utoljára kérlek, akkor se tekints gyereknek! Huszonöt leszek júniusban, mind fizikailag és mind lelkileg felnőtt vagyok! Nem beszélve arról, hogy agyilag és viselkedéstudatilag is egy kurva felnőtt vagyok! Poénkodtam, hallod, jobb, ha megölsz! - Védekezőn felemeltem a kezem, ami ha jól láttam, remegett.

Kedvem lett volna kiszállni és gyalog menni a kórházig. Ami azt illeti, már oda sem volt kedvem bemenni. Azért, hogy végig azon görcsöljek, hogy talán még sem vagyok annyira felnőtt, mint ahogy azt gondolom? Ugyanaz az őrült, fogyatékos kamasz vagyok?

- Csak nem akarom, hogy ez az egész a nyakadba zúduljon. Segíteni akarok.

- Hát ne így segíts!

- Hisz' tudom, hogy képes vagy rá…

- Akkor meg!? - csattantam fel. - Nem kioktatnod kéne, hanem mellém állnod! Különben meg, ha ennyire sajnálod a drága perceket az életedből, akkor nem kellett volna értem jönnöd.

Ezzel kívántam lezárni a témát. Már egyáltalán nem izgultam; sokkal inkább voltam csalódott, mint feszült. Szívattam? Valószínűleg emiatt fogok pokolra jutni. Lucifer, hol vagy!?

Az elkövetkezendő öt perc, míg elérkeztünk a klinikáig, legalább két órának tűnt. Talán Patrick megbánta, amit mondott és valami békítő válaszon gondolkozott, de az is lehet, hogy úgy határozott, mint én -- leszarom az egészet, és ameddig ő nem szól hozzám, még csak rá sem nézek. Csakhogy mikor leparkoltunk, és a motor leállt, egyikünk sem szállt ki a járműből. Én történetesen azért nem, mert mindennek ellenére vártam valamiféle útmutatást. Azt akartam, hogy együtt menjünk be, hogy mindent együtt csináljunk. Így hát, míg ő nem mozdult -- fogalmam sem volt, miért tett így --, én sem mozdultam.

- Oké - Mély levegőt vett. Végül is gondolhattam volna, hogy nem hagyja annyiban. Túlságosan is ismerem már ahhoz, hogy tudjam ezt. -, nem tartalak gyereknek, tudom, hogy képes…

- Nem kell ez a szöveg!

Meglepte, hogy visszavágtam, de újrapróbálkozott; számítottam rá, hogy nem adja fel:

- Csak azt akarom mondani…

- Nem érted, hogy nekem ez nagyon fontos!? Bizonyítanom kell. Anyámnak. Neked. Rá kell jönnötök, hogy el tudok bírni vele. Ha annyira ismersz, tudhatnád…

Hagytam a levegőben lógni a megkezdett mondatot. Persze rengeteg dologról szerettem volna még beszélni, és végre én akartam oktatni, mégis, a szavak mázsás súlyok voltak, és mindent olyan bonyolult volt elmagyarázni.

- Az egész kibaszott naptól elment a kedvem… - Ez nem feltétlenül neki szólt. Egy puszta "minek is kellett ebbe belemennem?" sóhajtás volt.

- Figyelj, magadnak… magadnak kell bebizonyítanod, hogy képes vagy rá; és senki más véleménye nem számít ezentúl. Anyukád, sem én nem szólhatunk ebbe bele; te már felnőtt vagy!

A kezét a combomon pihentette. Ezt csak akkor vettem, észre, mikor a mondandója befejeztével megszorította az adott testrészt. Mindez arra késztetett, hogy a szemébe nézzek. Képtelen voltam nem elmosolyodni. De, ugyanakkor, rögtön lesütöttem a szemem. Hirtelen jött a zavarom; ha tudnám, hogy jellemző rám, azt hinném, még el is pirultam.

- Értve vagyok? - huncutság bujkált a hangjában. Ez volt az a Patrick, akit kedveltem, és a barátomnak tekintettem. - Meg tudod csinálni. És nem csak ezt, hanem az összes többi napot is, ami ezután jön. Így van?

Először azt hittem, költői kérdésnek szánta, de aztán felvont szemöldökkel várta a válaszom, ami, gondolom, csakis igenlő lehetett.

- Azt hiszem… - mondtam mégis. Alapjáraton magabiztos fajta voltam, de ez túlságosan nagy falat volt. Még nekem is.

- Rossz válasz - rázta a fejét. Túlzott elszántsága felvidított.

- Igen.

- A válasz helyes. Különben meg nálad ezerszer bénábbak tengetik itt a napjaikat, szóval úgy megy majd ez neked, mint a karikacsapás.

- Biz...?

- Halálosan.

Azt hiszem, én kezdeményeztem a hosszú, szoros ölelést. Olyan szinten eloszlatta a félelmeim az, hogy a vállara hajthattam, még ha legalább egy másodpercre is, a fejem, hogy az már jó magamat is megijesztette.

- Azt hiszem, már nem izgulok…

- Remek. Gyere!

- De te még akkor is egy seggfej vagy! - Beleütöttem a vállába, miközben a bejárat felé sétáltunk. Akkor fordult meg a fejemben először, hogy Patrick talán olyan nekem, mintha a soha nem létező bátyám volna.

A vörös kurva hiánya volt az első dolog, amire felfigyeltem, mikor beléptünk a hallba. Helyette egy fiatal, túlságosan is fiatal, barna hajú és szemű fiú pakolt a pult mögött. Kérdőre akartam vonni Patrickot, de végül nem tettem. Lehet, csak szabadnapja van a szukának. Szerencse.

Kratzer irodája felé vettük az irányt. Sejtettem, hogy ő nem fog bejönni; a világoszöld falnak támaszkodott, és egy biztató mosolyt villantott rám, mielőtt bekopogtam. Szóval, vegye kezdetét az egész!

Az igazgató már várt. A székében ült, az ajtóval tökéletesen szemben. Csaknem pimasz mosoly jelent meg az arcán, mikor beléptem.

- Jó reggelt, Fraulein Polyak! Hogy aludt? - Nem úgy kérdezte, mintha valóban érdekelné a válasz, hanem nagyjából úgy, mintha egy béna akciófilmben lennénk, ő pedig valami pitiáner gonosztevő volna. Lehet, hogy ő is egy maffiavezér?

- Egész jól, köszönöm.

Szemet szúrtak az asztal szélén pihenő összehajtott ruhák. Bizonyára büdös hyposzagúak, és olyan anyagból vannak, ami könnyen gyűrődik. Viseltem már hasonlót; életem legfelemelőbb érzése volt. Komolyan.

- Nem kell izgulnia. Mindenkinek volt egyszer egy első napja.

Ennyire látszott volna rajtam, hogy félek? Tuti, hogy a homlokomra van írva.

- Rend…

- Ne mondja! - vágta rá, és bár nem mosolygott, a szeme körül nevető ráncok gyűltek össze.

Beharaptam az ajkaim. Szeretném, ha kedvelne engem. Ha az egyik legjobb alkalmazottjának tartana. Azt akarom, hogy irigykedjenek rám a többiek.

- Kezdjük azzal, hogy most megfogja ezeket, és átöltözik. Az öltöző háromajtónyira van innen az átellenes oldalban.

Lehajtott fejjel odalépkedtem az asztalhoz és a kezembe vettem a ruhákat.

- Nem mértük le magát; sajnos, utólag jutott eszembe, de remélem ezek a darabok jók lesznek magára.

Bólintottam. Erre nincs válasz, egyéb reakció.

- És a cipő…

Valahonnan az asztal alól vette elő a fehér, leginkább gyógypapucsra hasonlító, zárt lábbelit.

- Valamint a kulcs. Mindenkinek van egy szekrénye az öltözőben.

Némán hátrálni kezdtem. Egy ideig tartottuk a szemkontaktust.

- Ha átöltözött, jöjjön ide vissza, mert néhány papírt ki kell töltenie, és hozza az iratait is! Személyi, bankkártya, ilyesmik.

Egy biztató mosollyal engedett utamra.

- Ne féljen! - tette hozzá, mikor már félig kint voltam a folyosón. – Ügyes lesz!

Patrick ott állt, ahol hagytam. Meglátván a kezemben a ruhákat, elmosolyodott.

- Olyan érzés, mintha pizsamában lennél - suttogta, úgy mintha ez egy titok lenne. Egy bennfentes információ.

Erre sem, mint annyi mindenre, nem tudtam válaszolni. Kifogytam a szavakból. Görcsöltem, pedig tudtam, hogy senki sem fogja felülbírálni, bármit is csinálok; kivéve Kratzert, persze, aki maximum egy jót nevet majd a bénázásaimon. Egy hónap múlva, pedig kirúg. Mit számít az!?

- Gyere! Nekem is át kell öltöznöm.

Nagyjából úgy nézett ki, mint azok az öltözők, amik a gimiben voltak. Csak, persze, itt sokkal jobb illat van, és látszik, hogy néha takarítanak. A fém szekrényeket, amik szintén olyanok voltak, mint a középsulimban, a falnak támasztották. Ijesztő módon, rengeteg volt belőlük. Az enyém a 37-es volt; egyáltalán nem lepett meg, hogy Patrické a 36-os. Talán Kratzer vagy a sors akarta, hogy így legyen, őszintén nem tudom. Az is megeshet, hogy összebeszéltek. Meg kell hagyni, az igazgató és Sors igen jó párost alkotnak együtt.

Mielőtt bedobtam volna a hátizsákom, előkotortam belőle az irataim, amit egy szilikon albumban tartottam. Míg a dzsekimet levettem, az egyik padra tettem azt.

Patrick is lehámozta magáról a kabátját, és olyan csend volt -- tekintve, hogy csak mi voltunk bent --, hogy egyedül a szabálytalan légzésünk volt csak hangforrás.

Végül annyira el voltam merülve a gondolataimban azt illetően, hogy Kratzer hogyan fog reagálni arra, hogy még nincs bankkártyám, hogy szinte felugrottam, mikor Patrick hirtelen rám kiáltott:

- Basszus, neked tetkód van!?

Ösztönösen odapillantottam. Egy fehér, körkivágású póló volt rajtam, ami jócskán fedetlenül hagyta a címert.

Ugyanekkor, egy alacsony barna hajú, nagyjából Patrickkal egyidős nő érkezett hozzánk. Pontosabban beesett az ajtón. Minden bizonnyal késésben volt.

- Szia, Karol! - üdvözölte Patrick.

- Szia. - Ránk sem figyelt, máris a szekrényének rontott. Talán én is így jártam volna, ha kicsivel tovább beszélgetek a flúgos főbérlőmmel. Bele sem mertem gondolni. És nem abba, hogy emiatt késhetek el, hanem, hogy miről beszélgethettünk volna.

Patrick ezután visszanézett rám. Úgy tűnt, még mindig választ vár az előbb feltett kérdésére, ami inkább volt jajveszékelés.

- Baj? Kratzer azt mondta, ne mutogassam senkinek, amúgy meg nem jelent problémát.

Talán nem látta, hogy én is itt vagyok, de a hangomra ez a bizonyos Karol felcsapta a fejét. Mikor visszanéztem rá, azonnal elkapta a tekintetét.

- Húzd fel! - mondta aztán Patrick. Szinte parancsolt. A bal karját tartotta felém, én viszont nem értettem, mit kéne felhúznom. Teljesen logikátlan volt, amit beszélt.

Végül úgy húzta fel ő, maga a pólója ujját, hogy közben felsóhajtott afféle "mit nem lehet ezen érteni?" stílusban. A fekete macskaszem akkora volta bicepszén, hogy épp nem látszott ki a ruhanemű alól. Egy inda futott fel rajta, aminek a vége valami írássá egyenesedett, amit nem tudtam kivenni. Túl sokáig azonban nem akartam bámulni, illetlenség lett volna.

- Nagyon szép.

Erre nem válaszolt, hanem egy pillanatra elfordította az arcát, és megnyalta az ajkait. Mikor ismét felém fordult, így szólt:

- Nem hittem volna, hogy ilyen… merész vagy. - Csak tudna a sztoriról, mikor anyám tudta nélkül csináltattam magamnak egy karikát az orromba!

- Nem nézted volna ki belőlem?

- Éppenséggel de, csak a tetkó…a csapat…

Elmosolyodtam.

- Egyáltalán nem bántam meg, ha erre célzol.

Igazából fogalmam sem volt, mire céloz.

- Ennyire fanatikus vagy?

- Ennyire hihetetlen? - Elnevettem magam. - Hát nem hiszed el!?

- De… - Nem tűnt túl magabiztosnak, de elfogadtam.  Ilyen téren amúgy sem érdekelt más véleménye.

A kezembe vettem a ruhaimat. Patrick jobb-, én baloldalra mentem átöltözni. Rosszabb, mint egy pizsama, esküszöm. Egyedül a tudat vigasztalt, hogy nem csak én hordok itt ilyet, hanem rajtam kívül mindenki más; különben meg az egész olyan, mintha leborotválták volna az egész testem, és rögtön ezután egy feszülős farmerruhába kényszerítettek volna.

Erre a kék nadrágra és ingpólóra jött a fehér köpeny, ami leért legalább a térdemig. De mindemellett szinte biztos voltam benne, hogy a papucs lesz a legkényelmesebb az egész szettben; kifejezetten örültem, mikor kiderült, nem kell csalódnom.

Mikorra kiértem, Patrick már a szekrényénél ácsorgott. Egy szép kis pofonnal szívesen letöröltem volna a vigyort az arcáról.

- Nem vicces, oké?

- Nem, dehogy is! - legyintett, én pedig egy sóhaj kíséretében bepakoltam az utcai ruháim.

- Légy ügyes! Ha szeretnél valamit, a negyediken megtalálsz. Különben, meg remélem, tudod, hogy együtt ebédelünk.

Azelőtt lépett le, mielőtt válaszoltam volna. Kinyitottam a szám, majd becsuktam. Akárcsak egy hal – gondoltam.

Összefogtam a hajam, majd a szekrényem bezárása után az ajtó felé igyekeztem. Nem akartam megváratni Kratzert.

- Te vagy az új lány?

Mivel rajtam kívül csak Karol volt az öltözőben, egyedül ő tehette fel a kérdést. Bár az is lehet, hogy a kaszáspók volt a sarokban, de ebben azért kételkedtem kicsit. Inkább Karol.

- Ja, nagyon úgy tűnik.

Valamiféle felsőbb erőhöz fohászkodtam. Csak legyen jófej csaj! - könyörögtem.

- Karol vagyok. Karol Rotmüller.

Furcsa, hogy ő másféle ruhát viselt, mint én. Rajta a szó szoros értelmében ruha volt. Ugyanolyan kék, mint az én "pizsamám", szűk, előlgombolós. A cipője inkább hasonlított egy balerinacipőre.

Elfogadtam a kinyújtott kezét, ami kissé izzadt és kemény volt. Túl kemény ahhoz, hogy egy nővér keze legyen, de mindegy. Nem bőrgyógyász vagyok éppenséggel.

- Vanda Polyak.

- Sebész vagy, ugye?

- Igen.

- Remek! Én is a negyediken vagyok nővér, ezek szerint sokat fogunk találkozni.

Nem tudom, hogy ennek, örülnöm kellett volna, vagy szimplán csak el kellene fogadnom a tényt; a bólintáson kívül, sajnos, nem tudtam hogyan reagálni.

- Sok sikert!

Ahogy mosolygott -- pontosabban vicsorított --, sokkal idősebbnek nézett ki, mint amennyi valójában lehetett. Talán harminchét, őszintén nem tudom. Na, nem mintha túlzottan érdekelt volna!

Mikor ismét megjelentem Kratzernél, az kivételes módon állt. Az ablakon bámult ki, és mikor meghallotta az érkezésem, mintha csak megzavartam volna, majdhogynem felugrott. Minden bizonnyal a hasamat fognám a nevetéstől, ha tényleg, valósággal felugrana ijedtében.

Miután alaposan végignézett rajtam, így szólt:

- Egész jól áll magának ez a szerelés.

El bírtam képzelni, mennyire. Épphogy sikerült fékeznem magam, mielőtt el kezdtem volna forgatni a szememet. Rossz szokás, amiről ideje lenne leszoknom.

- Foglaljon helyet! - Az asztalával szemben levő székre mutatott; ugyanoda, ahova a napokkal ezelőtt is ültetett.

Miközben az egyik fiókjában matatott, összekulcsoltam a kezeimet az asztalon.

- Először is, ez a magáé.

Egy kártyát nyújtott nekem, pontosabban egy névtáblát. Az állt rajta: Polyák Vanda, traumatológus.

Beszívtam az ajkam, miközben átvettem. Nem figyeltem korábban, de bizonyára Patricknak is van ilyenje. Meleg, és kifejezetten jó, definiálhatatlan érzés kerített hatalmába, ahogy nézegettem a tárgyat.

Ezután a velem szemben ülő igazgató, kicsit hangosabban a kelleténél, egy vastag mappát csapott az asztalra.

- Már el kezdtem kitölteni az adatait, csak egy személyi igazolvány szám, adókártya szám és egy bankszámlaszám hiányzik. Ugye, ez azért fontos, hogy tudjuk hova utalni a pénzt.

Kinyújtotta a kezet az iratokért, amiket a kezemben szorongattam. Talán kissé megizzadtak az erős, ideges szorításban.

- Herr Kratzer, a helyzet az, hogy az ideköltözésem óta nem voltam semmilyen bankban. A régit, ugye, felmondtam, de még itt nem csináltattam bankszámlát. Nem várhatna ez pár napot? Addig mindenképp felkeresek egyet.

Gondolkozni kezdett, rám majd a mappa tetején fekvő lapra pillantgatott felváltva. Úgy nézett ki, mint aki egy betűt sem értett abból, amit mondtam.

- Végül is pár nap várhat - tűnődött. - De tényleg csak pár napról legyen szó!

Némán bólintottam, majd miután minden hiányzó adatot sikerült kitölteni a bankszámlaszámom kívül, aláírtam legalább öt nyomtatványt. Elképzeltem, hogy egy fontos ember vagyok, akinek az kézjegye aranyat ér. Szép képzelet volt. 

- És végül az utolsó dolog, mielőtt beleveti magát a munkába…

Ismét a fiókjában kotort, miközben én azon tűnődtem, hogy milyen fajta feladataim lehetnének így, az első napokban; ha tulajdonképpen csak egy afféle "gyakornok" vagyok. Unatkozni sem akartam, de túlságosan sem akartam belevetni magam a munkába. Minek? Hogy több lehetőségem legyen bénázni?

Egy kulcscsomó került elő abból a bizonyára igen mély fiókból. Vártam, hogy elmondja, mit is nyitnak ezek a kulcsok, de ő ahelyett, hogy egy árva szót is szólt volna, kissé már félelmetes, fülig érő mosollyal az arcán kinyitotta a jobb tenyerem, és belejtette a maximum öt darab kulcsot. Nézegettem őket; hátha Kratzer helyett ők mondják el, mire is szolgálnak. 

De választ tőlük sem kaptam.

- Ezek mik?

Enyhe hatásszünet. 

- Az irodájának kulcsa és pótkulcsa, valamint az ott lévő szekrényeké. 

Felnevettem. Nem azért, mert szórakoztatónak találtam, amit mondott; egyszerűen túl hihetetlen volt ahhoz, hogy elhiggyem. 

Ő a csodálkozásomat tartotta nevettetőnek.

- Menjen, nézze meg! Negyedik emelet, tizenegyes szám alatt.

Szó nélkül engedte, ahogy csaknem kirohanjak az ajtón. Szerencsére, a liftre nem kellett várnom; felmentem a negyedikre.

Az első, ami rögtön szinte belemarkolt a szívembe, mégis fantasztikus érzéssel töltött el, az a névjegytábla volt az ajtón. Polyák Vanda, traumatológus. Kételkedni kezdtem abban az egy hónapban. Mi van, ha ezzel csak meg akarnak ijeszteni? Ha, valóban csak harminc napom lenne bizonyítani, biztosan nem csináltak volna ilyesmit értem. Túlságosan is abszurd lenne.

Aztán, mikor a kulcsot bele akartam volna dugni a lyukába, észrevettem, hogy remeg a kezem. A gyomromban hirtelen hurrikán támadt, ahogy megláttam a teljesen berendezett, -- az átható festékszagból ítélve --, frissen festett irodát. Minden megvolt. És tökéletes volt, bárhogy is néztem.

Pehelykönnyű lábakkal az asztalhoz léptem. Az én asztalomhoz. A számítógép; a ceruzatartók; egy újabb névtábla. Nem, nem lehet csupán egy hónapról szó.

Letörölhetetlen vigyorral az arcomon léptem oda az ablakhoz. Dortmund, a gyönyörű Dortmund. Ezt láttam; mindent láttam, amit eddig még soha. Bánni kezdtem, hogy a szemem nem képes fotót készíteni; talán nem látom majd ezt örökké… Talán egyszer megváltoznak a dolgok.

Igaz, azonban épp minden tuti biztos volt. A helyem, ahol vagyok. Az élet, amit élek.

Lerogytam a sarokban levő, fehér vaságyra, mert féltem, elesek, ha egy másodpercet is tovább állokk. Melegség töltötte meg a lelkem, és ha akartam volna, se tudtam volna megállítani a kitörni készülő könnyeimet…