Hellóka!
Szerintem jobban teszem, ha egy szót sem szólok azt illetően, mennyire eltűntem. Igen, tudom jól, és borzasztóan sajnálom!
Már rég a hetedik részen kéne dolgoznom, de még csak most lettem kész a hatodikkal. Egy igazi balek vagyok!
Ugyanakkor, remélem, meg tudtok nekem bocsájtani. :)
Illetve kész lettem a blog trailer-jével is, amit helyben, az oldalon, illetve ide kattintva is meg tudtok tekinteni.
Különben is nagy letargiában voltam, hogy a méhecskék kikaptak a Bayerntől 2-1-re. De végül, nem adtam fel, és hiába van már hajnali egy óra, én akkor is megírtam az új részt!
Amihez most jó olvasást kívánok!
Komizzatok és pipáljatok, hogy tudjam, érdekel titeket a történet; szeretnétek új részeket! A semmiért bizony nem fogok dolgozni.
Na, de tényleg jó szórakozást! Békén hagylak titeket!
Puszika, Bridzsi
A vasárnap szinte elszállt, a hétfő pedig megváltásként érkezett.
Viszont hazugság volna azt mondanom, hogy nem volt bennem semmiféle drukk a nap
kimenetelét illetően. Sajnos túl jól ismerem magam ahhoz, hogy tudjam, képes
vagyok eltolni dolgokat. Miért is ne lenne tökéletes alkalom az első munkanapom
egy finom kis Vanda-féle baklövésre? Csak álca az egész; gyakorlatilag elég
szerencsétlen vagyok.
Korán ébredtem, és egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem,
elmegyek futni. Egyáltalán nem gondoltam komolyan, de végül magamra rángattam
az ezeréves futónadrágomat, amiben időnek ezelőtt atletizáltam, a következő
pillanatban meg már a lépcsőn kocogtam lefelé. Reménykedtem benne, hogy ezáltal
az izgalmam egy varázsütésre elillan, mint ahogy az a mesékben is szokott
lenni, holott tudtam, erre semmi esély.
Kár volt a lépcsőt választanom. Eleve hülyeség volt lejönni, de az,
hogy a harmadik emeleti lépcsőfordulóban Herr Schwarz-cal találkoztam, végképp
megpecsételte ezt a kiváló döntést. Úgy köszöntött, mintha legalább ezer éve
puszipajtások lennénk. Bevallom, mindig furcsán éreztem magam, mikor ilyen
kedves velem. Mikor egyáltalán hozzám szól, felállt a szőr a hátamon. Azt
hiszem, féltem tőle.
- Hova ilyen korán? - Egy öregember szokott úgy beszélni, ahogyan ő.
Meg szerettem volna kérdezni tőle, hogy minden lakóval így viselkedik-e, vagy
csak velem ilyen "mázas".
- Futni. Kiszellőztetem a fejem. - Ezt nem tudom, miért tettem hozzá,
de az emberek sok okból kifolyólag mehetnek futni, nos, én tisztán akarok
gondolkozni. Ez az én okom. Ma muszáj így tennem.
- Jó dolog is az… - A távolba révedt, mintha valami ködös emlék jutott
volna eszébe. Majd hirtelen felcsapta a fejét, ami csaknem a frászt hozta rám.
- Tán ma van a nagy nap? - kérdezte.
Lehet, csak álmodom. Honnan tudom, hogy ez nem egy rémálom? Talán
ezután elővesz egy revolvert, és homlokon lő vele; én pedig még csak levegőt se
tudok venni a két cselekedet között. Vagy lehet, mindig van a cipőjében egy
bicska; elvághatja vele a torkomat. Valóban, eléggé rossz a memóriám, de arra azért
emlékeznék, hogy említést tettem volna neki erről. Honnan tudhatná, hogy nekem
a mai az első munkanapom? Mennyi kapcsolata lehet szerte a városban?
Elképzeltem. Talán egy maffiavezér; az megmagyarázná a kést meg a fegyvert.
Mindez egy tökéletes rémálom lehetne.
- Igen, azt hiszem - Bizonytalanul válaszoltam. Talán mégiscsak a
liftet kellett volna választanom.
Onnan tudtam, hogy mégsem alszom, hogy ha így tennék, bizonyára nem
érezném liftezni az üres gyomrom. Képtelenség lenne álomban olyasmiket érezni,
mint amiket én éreztem a félelemtől a mai nap miatt.
- Ez remek! Hol fog dolgozni?
Nem akartam elmondani. Bizonyára ehhez a szaftos témához lett
volna pár szava, de mégsem mehettem el csak úgy. Bunkó voltam, de erről nem
kellett tudnia.
- Sankt Johannes kórház.
- Nem mondja! - Elképedt, és bár kíváncsi voltam, miért, nem szerettem
volna hosszas válaszokat kapni.
- Herr Schwarz…
- És orvosként dolgozna ott?
- Nyilván nem büfés néniként…
Hangosan és hátracsapott fejjel nevetett. Oké, erre nincs időm. A
viccet is csak azért mondtam, hogy hagyjuk ezt a témát. Illetve hagyjuk ezt az
egész beszélgetést. A végén még elkések, ami fantasztikus módja lenne a nap
elrontásának. Őszintén, fogalmam sem volt, mennyi az idő. Ilyenkor pánikolni
kezd az ember, és azt hiszi legalább fél óra eltelt már, holott csak néhány
percről volt szó.
- Hát, persze, nem is gondolhattam… - Nagy levegőket vett a hosszantartó
hahotázás után. – De…
- Nézze, Herr Schwarz, máskor ezt szívesen elmesélem - Nem, egyáltalán
nem gondoltam komolyan. -, de sietnem kell, rengeteg dolgom van.
- Jaj, persze - Mintha ő ezt értené, és szerinte is egyértelmű volna.
-, eszem ágában sincs feltartani magát. Aztán sok sikert!
- Köszönöm! - Ekkor már legalább négy fokot lejjebb léptem, majd miután
hallottam, ahogyan becsapja a lakása ajtaját, eszeveszett iramban leszáguldottam
a lépcsőn.
Így, az időhiányomnak köszönhetően, a parkig, ami nagyjából két és fél
kilométerre volt az otthonomtól, nyolc perc alatt futottam el. Vissza már
kicsit több időbe telt jönnöm, de végül is örültem. A frissesség, a józanész és
az enyhe sajgó fájdalom a bokáimban biztosítva volt. Mikor az ember jó
döntéseket hoz, olyan büszke magára, mintha éppenséggel új elemet fedezett
volna fel. Vagy a rák ellenszerét.
Ezután legalább húsz percig a zuhany alatt álltam, majd ettem egy
joghurtot. Éhes voltam nagyon, de nem
volt kedvem enni.
Miközben a hajammal babráltam, váratlan módon megszólalt a telefonom.
Bár, sejtettem, hogy Patrick az, akkor sem tudtam, mit akarhat ilyenkor. Talán
ellenőrzi, hogy nem aludtam-e el. Csakhogy ha olyan jól ismerne, mint ahogy azt
mondja, tudná, hogy nem szokásom elaludni.
- Elkéstél - szóltam a készülékbe köszönés helyett.
- Mi? - Elképzeltem, ahogy összeráncolja a homlokát. Illetve tudtam,
hogy összeráncolja a homlokát.
- Tesztelni akartál azt illetően, felébredtem-e időben.
Elgondolkozott. Hosszúra nyúlt a csend, én meg már azt hittem, letette.
Már rég elmúlt április elseje.
- Éppenséggel, nem… - Úgy beszélt, mintha abban a pillanatban találta
volna ki, amit mondani szeretne. - Azt akartam megkérdezni, hogy nem lenne-e
ellenedre, ha érted mennék, és elvinnélek a kórházba.
- Úgy érted, most? - Tudtam, hogy most. Rendkívül jóleső a gesztus, de
mégsem tudtam azt mondani, hogy köszönöm. A barátok, gondolom, csinálnak
ilyeneket a barátoknak. A barátokért. A barátokkal.
- Igen. Húsz perc, és ott vagyok.
- Rendben.
Letette; túlságosan is sietett. Igaz, nekem is volt még dolgom.
- Nagyon izgulsz? - kérdezte, mikor leértem. A Jettának támaszkodott,
és úgy nézett rám, mintha először találkoztunk volna. Alaposan mért végig, ami
kissé zavarba hozott. Ez is egyike volt azon pillanatoknak, mikor idősebbnek
tűnt a valós koránál.
- Á, egy tízes skálán olyan huszonkettes szinten. Gondolom ez még a
tűrhető kategóriákba tartozik.
Fáradtan nevetett fel a viccemen, és nem úgy, mint aki valóban jól
szórakozik. Furcsának tartottam mindezt. Más volt, mint ahogyan megszoktam.
Kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját, de mielőtt beszálltam volna, a
kezébe nyomtam a bőrdzsekijét.
- Ez a tiéd.
- Köszönöm.
- Csak nem akarom, hogy azt hidd, nincs ruhám, meg, gondoltam,
szükséged lesz még azokra az óvszerekre, amiket a zsebekben találtam.
Szó szerint rám vicsorított, én viszont kitűnően szórakoztam.
Nobel-díjat érdemlek. Esküszöm. Jó poén volt; kár nem beismerni.
- Egyébként meg mikor talált meg Lelkiismeret, hogy rádumáljon, gyere
értem?
Ezt már akkor kérdeztem, mikor úton voltunk. Lassan mentünk. Túlságosan
is lassan ahhoz képest, ahogy szombaton vezetett az étteremhez. Jó, lehet
Patrick mégis kiszámíthatatlanabb, mint gondoltam.
Lehunyta a szemét, afféle "Te jó ég!" stílusban, majd egy
nagy, mély levegőt vett. Meg akartam kérdezni, hogy mi a baj, de akkor már
rájöttem, ha még egyszer megszólalok, halott ember vagyok. Ennyire messzire
mentem volna ezzel a kotonos dologgal?
- Nézd, Vanda, nagyon szar napom van! Négy óra óta fenn vagyok, és mire
a kórházba értem Kratzer közli velem, hogy haza kell mennem, mivelhogy otthon
hagytam pár fontos papírt, ami nem várhat holnapig. Ráadásul kávéval is
leöntöttem magam, így ismét drága perceket vett el az életemből, hogy
átöltözzek. Úgyhogy, ha azzal akarod levezetni a feszültséget, hogy engem
szétszívatsz, akkor inkább legyél feszült. Leszarom!
Nem tudtam mit mondani. Nem azért, mert megbántott, tulajdonképpen
teljesen igaza volt, hanem mert erre nincs jó válasz, reakció. Azt mondtam
volna: „Igen, teljesen egyetértek” vagy „Sajnálom”?
Így meg sem szólaltam, és inkább az utat bámultam. Nyomasztó volt a
csend, és hirtelen túl hangosan bőgött a motor.
Mikor, azonban, pirosat kaptunk, tudtam, hogy hozzá fog még tenni
valami olyasmit, ami szerinte nem maradhat kimondatlanul:
- Ez már nem az az élet, mikor azt csinálsz és akkor, mikor akarsz;
eldöntik helyetted. Egy levegővételnyi időd sem marad, és úgy irányítanak, mint
egy retkes bábot. Ilyen a felnőttek dolga, Vanda!
Azt hittem, ha még egyszer kimondja a nevem, felképelem. Rosszul esett,
hogy már kitudja hanyadjára, ilyen lekicsinylően bánik velem. Ha nem ismer,
miért ítélkezik felettem?
- Patrick - Szándékosan hívtam én is a nevén; ezzel próbáltam meg
lenyelni a hirtelen támadt dühöm. - Tudom, hogy idősebb vagy és bölcsebb. Régóta
dolgozol ott, aláírom neked, de akkor se, utoljára kérlek, akkor se tekints
gyereknek! Huszonöt leszek júniusban, mind fizikailag és mind lelkileg felnőtt
vagyok! Nem beszélve arról, hogy agyilag és viselkedéstudatilag is egy kurva
felnőtt vagyok! Poénkodtam, hallod, jobb, ha megölsz! - Védekezőn felemeltem a
kezem, ami ha jól láttam, remegett.
Kedvem lett volna kiszállni és gyalog menni a kórházig. Ami azt illeti,
már oda sem volt kedvem bemenni. Azért, hogy végig azon görcsöljek, hogy talán
még sem vagyok annyira felnőtt, mint ahogy azt gondolom? Ugyanaz az őrült,
fogyatékos kamasz vagyok?
- Csak nem akarom, hogy ez az egész a nyakadba zúduljon. Segíteni
akarok.
- Hát ne így segíts!
- Hisz' tudom, hogy képes vagy rá…
- Akkor meg!? - csattantam fel. - Nem kioktatnod kéne, hanem mellém
állnod! Különben meg, ha ennyire sajnálod a drága perceket az életedből, akkor
nem kellett volna értem jönnöd.
Ezzel kívántam lezárni a témát. Már egyáltalán nem izgultam; sokkal
inkább voltam csalódott, mint feszült. Szívattam? Valószínűleg emiatt fogok
pokolra jutni. Lucifer, hol vagy!?
Az elkövetkezendő öt perc, míg elérkeztünk a klinikáig, legalább két
órának tűnt. Talán Patrick megbánta, amit mondott és valami békítő válaszon
gondolkozott, de az is lehet, hogy úgy határozott, mint én -- leszarom az
egészet, és ameddig ő nem szól hozzám, még csak rá sem nézek. Csakhogy mikor
leparkoltunk, és a motor leállt, egyikünk sem szállt ki a járműből. Én
történetesen azért nem, mert mindennek ellenére vártam valamiféle útmutatást. Azt
akartam, hogy együtt menjünk be, hogy mindent együtt csináljunk. Így hát, míg ő
nem mozdult -- fogalmam sem volt, miért tett így --, én sem mozdultam.
- Oké - Mély levegőt vett. Végül is gondolhattam volna, hogy nem hagyja
annyiban. Túlságosan is ismerem már ahhoz, hogy tudjam ezt. -, nem tartalak
gyereknek, tudom, hogy képes…
- Nem kell ez a szöveg!
Meglepte, hogy visszavágtam, de újrapróbálkozott; számítottam rá, hogy
nem adja fel:
- Csak azt akarom mondani…
- Nem érted, hogy nekem ez nagyon fontos!? Bizonyítanom kell. Anyámnak.
Neked. Rá kell jönnötök, hogy el
tudok bírni vele. Ha annyira ismersz, tudhatnád…
Hagytam a levegőben lógni a megkezdett mondatot. Persze rengeteg
dologról szerettem volna még beszélni, és végre én akartam oktatni, mégis, a
szavak mázsás súlyok voltak, és mindent olyan bonyolult volt elmagyarázni.
- Az egész kibaszott naptól elment a kedvem… - Ez nem feltétlenül neki
szólt. Egy puszta "minek is kellett ebbe belemennem?" sóhajtás volt.
- Figyelj, magadnak… magadnak kell bebizonyítanod, hogy képes vagy rá;
és senki más véleménye nem számít ezentúl. Anyukád, sem én nem szólhatunk ebbe
bele; te már felnőtt vagy!
A kezét a combomon pihentette. Ezt csak akkor vettem, észre, mikor a
mondandója befejeztével megszorította az adott testrészt. Mindez arra
késztetett, hogy a szemébe nézzek. Képtelen voltam nem elmosolyodni. De,
ugyanakkor, rögtön lesütöttem a szemem. Hirtelen jött a zavarom; ha tudnám,
hogy jellemző rám, azt hinném, még el is pirultam.
- Értve vagyok? - huncutság bujkált a hangjában. Ez volt az a Patrick,
akit kedveltem, és a barátomnak tekintettem. - Meg tudod csinálni. És nem csak
ezt, hanem az összes többi napot is, ami ezután jön. Így van?
Először azt hittem, költői kérdésnek szánta, de aztán felvont
szemöldökkel várta a válaszom, ami, gondolom, csakis igenlő lehetett.
- Azt hiszem… - mondtam mégis. Alapjáraton magabiztos fajta voltam, de
ez túlságosan nagy falat volt. Még nekem is.
- Rossz válasz - rázta a fejét. Túlzott elszántsága felvidított.
- Igen.
- A válasz helyes. Különben meg nálad ezerszer bénábbak tengetik itt a
napjaikat, szóval úgy megy majd ez neked, mint a karikacsapás.
- Biz...?
- Halálosan.
Azt hiszem, én kezdeményeztem a hosszú, szoros ölelést. Olyan szinten
eloszlatta a félelmeim az, hogy a vállara hajthattam, még ha legalább egy
másodpercre is, a fejem, hogy az már jó magamat is megijesztette.
- Azt hiszem, már nem izgulok…
- Remek. Gyere!
- De te még akkor is egy seggfej vagy! - Beleütöttem a vállába,
miközben a bejárat felé sétáltunk. Akkor fordult meg a fejemben először, hogy
Patrick talán olyan nekem, mintha a soha nem létező bátyám volna.
A vörös kurva hiánya volt az első dolog, amire felfigyeltem, mikor
beléptünk a hallba. Helyette egy fiatal, túlságosan is fiatal, barna hajú és
szemű fiú pakolt a pult mögött. Kérdőre akartam vonni Patrickot, de végül nem
tettem. Lehet, csak szabadnapja van a szukának. Szerencse.
Kratzer irodája felé vettük az irányt. Sejtettem, hogy ő nem fog
bejönni; a világoszöld falnak támaszkodott, és egy biztató mosolyt villantott
rám, mielőtt bekopogtam. Szóval, vegye kezdetét az egész!
Az igazgató már várt. A székében ült, az ajtóval tökéletesen szemben.
Csaknem pimasz mosoly jelent meg az arcán, mikor beléptem.
- Jó reggelt, Fraulein Polyak! Hogy aludt? - Nem úgy kérdezte, mintha
valóban érdekelné a válasz, hanem nagyjából úgy, mintha egy béna akciófilmben
lennénk, ő pedig valami pitiáner gonosztevő volna. Lehet, hogy ő is egy
maffiavezér?
- Egész jól, köszönöm.
Szemet szúrtak az asztal szélén pihenő összehajtott ruhák. Bizonyára
büdös hyposzagúak, és olyan anyagból vannak, ami könnyen gyűrődik. Viseltem már
hasonlót; életem legfelemelőbb érzése volt. Komolyan.
- Nem kell izgulnia. Mindenkinek volt egyszer egy első napja.
Ennyire látszott volna rajtam, hogy félek? Tuti, hogy a homlokomra van
írva.
- Rend…
- Ne mondja! - vágta rá, és bár nem mosolygott, a szeme körül nevető
ráncok gyűltek össze.
Beharaptam az ajkaim. Szeretném, ha kedvelne engem. Ha az egyik legjobb
alkalmazottjának tartana. Azt akarom, hogy irigykedjenek rám a többiek.
- Kezdjük azzal, hogy most megfogja ezeket, és átöltözik. Az öltöző háromajtónyira
van innen az átellenes oldalban.
Lehajtott fejjel odalépkedtem az asztalhoz és a kezembe vettem a
ruhákat.
- Nem mértük le magát; sajnos, utólag jutott eszembe, de remélem ezek a
darabok jók lesznek magára.
Bólintottam. Erre nincs válasz, egyéb reakció.
- És a cipő…
Valahonnan az asztal alól vette elő a fehér, leginkább gyógypapucsra
hasonlító, zárt lábbelit.
- Valamint a kulcs. Mindenkinek van egy szekrénye az öltözőben.
Némán hátrálni kezdtem. Egy ideig tartottuk a szemkontaktust.
- Ha átöltözött, jöjjön ide vissza, mert néhány papírt ki kell töltenie,
és hozza az iratait is! Személyi, bankkártya, ilyesmik.
Egy biztató mosollyal engedett utamra.
- Ne féljen! - tette hozzá, mikor már félig kint voltam a folyosón. –
Ügyes lesz!
Patrick ott állt, ahol hagytam. Meglátván a kezemben a ruhákat,
elmosolyodott.
- Olyan érzés, mintha pizsamában lennél - suttogta, úgy mintha ez egy
titok lenne. Egy bennfentes információ.
Erre sem, mint annyi mindenre, nem tudtam válaszolni. Kifogytam a
szavakból. Görcsöltem, pedig tudtam, hogy senki sem fogja felülbírálni, bármit
is csinálok; kivéve Kratzert, persze, aki maximum egy jót nevet majd a
bénázásaimon. Egy hónap múlva, pedig kirúg. Mit számít az!?
- Gyere! Nekem is át kell öltöznöm.
Nagyjából úgy nézett ki, mint azok az öltözők, amik a gimiben voltak.
Csak, persze, itt sokkal jobb illat van, és látszik, hogy néha takarítanak. A
fém szekrényeket, amik szintén olyanok voltak, mint a középsulimban, a falnak
támasztották. Ijesztő módon, rengeteg volt belőlük. Az enyém a 37-es volt; egyáltalán
nem lepett meg, hogy Patrické a 36-os. Talán Kratzer vagy a sors akarta, hogy
így legyen, őszintén nem tudom. Az is megeshet, hogy összebeszéltek. Meg kell
hagyni, az igazgató és Sors igen jó párost alkotnak együtt.
Mielőtt bedobtam volna a hátizsákom, előkotortam belőle az irataim,
amit egy szilikon albumban tartottam. Míg a dzsekimet levettem, az egyik padra
tettem azt.
Patrick is lehámozta magáról a kabátját, és olyan csend volt --
tekintve, hogy csak mi voltunk bent --, hogy egyedül a szabálytalan légzésünk
volt csak hangforrás.
Végül annyira el voltam merülve a gondolataimban azt illetően, hogy Kratzer
hogyan fog reagálni arra, hogy még nincs bankkártyám, hogy szinte felugrottam,
mikor Patrick hirtelen rám kiáltott:
- Basszus, neked tetkód van!?
Ösztönösen odapillantottam. Egy fehér, körkivágású póló volt rajtam,
ami jócskán fedetlenül hagyta a címert.
Ugyanekkor, egy alacsony barna hajú, nagyjából Patrickkal egyidős nő
érkezett hozzánk. Pontosabban beesett az ajtón. Minden bizonnyal késésben volt.
- Szia, Karol! - üdvözölte Patrick.
- Szia. - Ránk sem figyelt, máris a szekrényének rontott. Talán én is
így jártam volna, ha kicsivel tovább beszélgetek a flúgos főbérlőmmel. Bele sem
mertem gondolni. És nem abba, hogy emiatt késhetek el, hanem, hogy miről beszélgethettünk
volna.
Patrick ezután visszanézett rám. Úgy tűnt, még mindig választ vár az
előbb feltett kérdésére, ami inkább volt jajveszékelés.
- Baj? Kratzer azt mondta, ne mutogassam senkinek, amúgy meg nem jelent
problémát.
Talán nem látta, hogy én is itt vagyok, de a hangomra ez a bizonyos
Karol felcsapta a fejét. Mikor visszanéztem rá, azonnal elkapta a tekintetét.
- Húzd fel! - mondta aztán Patrick. Szinte parancsolt. A bal karját
tartotta felém, én viszont nem értettem, mit kéne felhúznom. Teljesen
logikátlan volt, amit beszélt.
Végül úgy húzta fel ő, maga a pólója ujját, hogy közben felsóhajtott
afféle "mit nem lehet ezen érteni?" stílusban. A fekete macskaszem
akkora volta bicepszén, hogy épp nem látszott ki a ruhanemű alól. Egy inda
futott fel rajta, aminek a vége valami írássá egyenesedett, amit nem tudtam
kivenni. Túl sokáig azonban nem akartam bámulni, illetlenség lett volna.
- Nagyon szép.
Erre nem válaszolt, hanem egy pillanatra elfordította az arcát, és
megnyalta az ajkait. Mikor ismét felém fordult, így szólt:
- Nem hittem volna, hogy ilyen… merész
vagy. - Csak tudna a sztoriról, mikor anyám tudta nélkül csináltattam magamnak
egy karikát az orromba!
- Nem nézted volna ki belőlem?
- Éppenséggel de, csak a tetkó…a csapat…
Elmosolyodtam.
- Egyáltalán nem bántam meg, ha erre célzol.
Igazából fogalmam sem volt, mire céloz.
- Ennyire fanatikus vagy?
- Ennyire hihetetlen? - Elnevettem magam. - Hát nem hiszed el!?
- De… - Nem tűnt túl magabiztosnak, de elfogadtam. Ilyen téren
amúgy sem érdekelt más véleménye.
A kezembe vettem a ruhaimat. Patrick jobb-, én baloldalra mentem
átöltözni. Rosszabb, mint egy pizsama, esküszöm. Egyedül a tudat vigasztalt,
hogy nem csak én hordok itt ilyet, hanem rajtam kívül mindenki más; különben
meg az egész olyan, mintha leborotválták volna az egész testem, és rögtön
ezután egy feszülős farmerruhába kényszerítettek volna.
Erre a kék nadrágra és ingpólóra jött a fehér köpeny, ami leért
legalább a térdemig. De mindemellett szinte biztos voltam benne, hogy a papucs
lesz a legkényelmesebb az egész szettben; kifejezetten örültem, mikor kiderült,
nem kell csalódnom.
Mikorra kiértem, Patrick már a szekrényénél ácsorgott. Egy szép kis
pofonnal szívesen letöröltem volna a vigyort az arcáról.
- Nem vicces, oké?
- Nem, dehogy is! - legyintett, én pedig egy sóhaj kíséretében bepakoltam
az utcai ruháim.
- Légy ügyes! Ha szeretnél valamit, a negyediken megtalálsz. Különben,
meg remélem, tudod, hogy együtt ebédelünk.
Azelőtt lépett le, mielőtt válaszoltam volna. Kinyitottam a szám, majd
becsuktam. Akárcsak egy hal – gondoltam.
Összefogtam a hajam, majd a szekrényem bezárása után az ajtó felé
igyekeztem. Nem akartam megváratni Kratzert.
- Te vagy az új lány?
Mivel rajtam kívül csak Karol volt az öltözőben, egyedül ő tehette fel
a kérdést. Bár az is lehet, hogy a kaszáspók volt a sarokban, de ebben azért
kételkedtem kicsit. Inkább Karol.
- Ja, nagyon úgy tűnik.
- Karol vagyok. Karol Rotmüller.
Furcsa, hogy ő másféle ruhát viselt, mint én. Rajta a szó szoros
értelmében ruha volt. Ugyanolyan kék, mint az én "pizsamám", szűk,
előlgombolós. A cipője inkább hasonlított egy balerinacipőre.
Elfogadtam a kinyújtott kezét, ami kissé izzadt és kemény volt. Túl
kemény ahhoz, hogy egy nővér keze legyen, de mindegy. Nem bőrgyógyász vagyok
éppenséggel.
- Vanda Polyak.
- Sebész vagy, ugye?
- Igen.
- Remek! Én is a negyediken vagyok nővér, ezek szerint sokat fogunk
találkozni.
Nem tudom, hogy ennek, örülnöm kellett volna, vagy szimplán csak el
kellene fogadnom a tényt; a bólintáson kívül, sajnos, nem tudtam hogyan reagálni.
- Sok sikert!
Ahogy mosolygott -- pontosabban vicsorított --, sokkal idősebbnek
nézett ki, mint amennyi valójában lehetett. Talán harminchét, őszintén nem
tudom. Na, nem mintha túlzottan érdekelt volna!
Mikor ismét megjelentem Kratzernél, az kivételes módon állt. Az ablakon
bámult ki, és mikor meghallotta az érkezésem, mintha csak megzavartam volna,
majdhogynem felugrott. Minden bizonnyal a hasamat fognám a nevetéstől, ha
tényleg, valósággal felugrana ijedtében.
Miután alaposan végignézett rajtam, így szólt:
- Egész jól áll magának ez a szerelés.
El bírtam képzelni, mennyire. Épphogy sikerült fékeznem magam, mielőtt
el kezdtem volna forgatni a szememet. Rossz szokás, amiről ideje lenne
leszoknom.
- Foglaljon helyet! - Az asztalával szemben levő székre mutatott;
ugyanoda, ahova a napokkal ezelőtt is ültetett.
Miközben az egyik fiókjában matatott, összekulcsoltam a kezeimet az
asztalon.
- Először is, ez a magáé.
Egy kártyát nyújtott nekem, pontosabban egy névtáblát. Az állt rajta: Polyák Vanda, traumatológus.
Beszívtam az ajkam, miközben átvettem. Nem figyeltem korábban, de
bizonyára Patricknak is van ilyenje. Meleg, és kifejezetten jó, definiálhatatlan
érzés kerített hatalmába, ahogy nézegettem a tárgyat.
Ezután a velem szemben ülő igazgató, kicsit hangosabban a kelleténél,
egy vastag mappát csapott az asztalra.
- Már el kezdtem kitölteni az adatait, csak egy személyi igazolvány szám,
adókártya szám és egy bankszámlaszám hiányzik. Ugye, ez azért fontos, hogy
tudjuk hova utalni a pénzt.
Kinyújtotta a kezet az iratokért, amiket a kezemben szorongattam. Talán
kissé megizzadtak az erős, ideges szorításban.
- Herr Kratzer, a helyzet az, hogy az ideköltözésem óta nem voltam
semmilyen bankban. A régit, ugye, felmondtam, de még itt nem csináltattam
bankszámlát. Nem várhatna ez pár napot? Addig mindenképp felkeresek egyet.
Gondolkozni kezdett, rám majd a mappa tetején fekvő lapra pillantgatott
felváltva. Úgy nézett ki, mint aki egy betűt sem értett abból, amit mondtam.
- Végül is pár nap várhat - tűnődött. - De tényleg csak pár
napról legyen szó!
Némán bólintottam, majd miután minden hiányzó adatot
sikerült kitölteni a bankszámlaszámom kívül, aláírtam legalább öt nyomtatványt.
Elképzeltem, hogy egy fontos ember vagyok, akinek az kézjegye aranyat ér. Szép
képzelet volt.
- És végül az utolsó dolog, mielőtt beleveti magát a
munkába…
Ismét a fiókjában kotort, miközben én azon tűnődtem, hogy
milyen fajta feladataim lehetnének így, az első napokban; ha tulajdonképpen
csak egy afféle "gyakornok" vagyok. Unatkozni sem akartam, de
túlságosan sem akartam belevetni magam a munkába. Minek? Hogy több lehetőségem
legyen bénázni?
Egy kulcscsomó került elő abból a bizonyára igen mély
fiókból. Vártam, hogy elmondja, mit is nyitnak ezek a kulcsok, de ő ahelyett,
hogy egy árva szót is szólt volna, kissé már félelmetes, fülig érő mosollyal az
arcán kinyitotta a jobb tenyerem, és belejtette a maximum öt darab kulcsot.
Nézegettem őket; hátha Kratzer helyett ők mondják el, mire is szolgálnak.
De választ tőlük sem kaptam.
- Ezek mik?
Enyhe hatásszünet.
- Az irodájának kulcsa és pótkulcsa, valamint az ott lévő
szekrényeké.
Felnevettem. Nem azért, mert szórakoztatónak találtam, amit
mondott; egyszerűen túl hihetetlen volt ahhoz, hogy elhiggyem.
Ő a csodálkozásomat tartotta nevettetőnek.
- Menjen, nézze meg! Negyedik emelet, tizenegyes szám
alatt.
Szó nélkül engedte, ahogy csaknem kirohanjak az ajtón.
Szerencsére, a liftre nem kellett várnom; felmentem a negyedikre.
Az első, ami rögtön szinte belemarkolt a szívembe, mégis fantasztikus
érzéssel töltött el, az a névjegytábla volt az ajtón. Polyák Vanda, traumatológus. Kételkedni kezdtem abban az egy
hónapban. Mi van, ha ezzel csak meg akarnak ijeszteni? Ha, valóban csak harminc
napom lenne bizonyítani, biztosan nem csináltak volna ilyesmit értem.
Túlságosan is abszurd lenne.
Aztán, mikor a kulcsot bele akartam volna dugni a lyukába, észrevettem,
hogy remeg a kezem. A gyomromban hirtelen hurrikán támadt, ahogy megláttam a
teljesen berendezett, -- az átható festékszagból ítélve --, frissen festett
irodát. Minden megvolt. És tökéletes volt, bárhogy is néztem.
Pehelykönnyű lábakkal az asztalhoz léptem. Az én asztalomhoz. A számítógép; a
ceruzatartók; egy újabb névtábla. Nem, nem lehet csupán egy hónapról szó.
Letörölhetetlen vigyorral az arcomon léptem oda az
ablakhoz. Dortmund, a gyönyörű Dortmund.
Ezt láttam; mindent láttam, amit eddig még soha. Bánni kezdtem, hogy a szemem
nem képes fotót készíteni; talán nem látom majd ezt örökké… Talán egyszer
megváltoznak a dolgok.
Igaz, azonban épp minden tuti biztos volt. A helyem, ahol
vagyok. Az élet, amit élek.
Lerogytam a sarokban levő, fehér vaságyra, mert féltem,
elesek, ha egy másodpercet is tovább állokk. Melegség töltötte meg a lelkem, és
ha akartam volna, se tudtam volna megállítani a kitörni készülő könnyeimet…
Hali!
VálaszTörlésMár itt is vagyok, és meg is bocsátok, de csak egy feltétellel: te is nekem, amiért ezer évbe telik, mire eljutok a kommentelésig. :D Ne szomorkodj a Dortmund miatt, mert innen már csak felfelé van! Különben én is sajnálom őket, de azért azt nem állítom, hogy nem örültem a Bayern győzelmének.
És még jó, hogy érdekel a történet, ha félbe mered hagyni, zaklatni foglak facebookon, és olyan focisták jobbnál jobb képeivel foglak bombázni büntetésből, akiket utálsz. xD Szóval jól gondold meg, elveszed-e tőlem Patrickot. :D
A hideg futkos a hátamon ettől a Herr Schwarztól, de komolyan. Mindig a legjobbkor tud felbukkanni. xD
Jaj, Patrick drága… Neki sem Vandán kéne levezetnie a feszültséget, de még akkor sem tudok haragudni rá, mikor ilyen idióta. Mi lesz így velem, lassan alapítok egy Patrick fanclubot, olyan rajongóvá teszel… :DD
Kíváncsi leszek, hogy fog menni Vandának az új munkahelyen, úgyhogy siess a folytatással! Én várni fogom :D
xoxo, L.
Halihó! (Újra :D)
VálaszTörlésHát, valójában mindin nem épp jól sikerült meccs után így elszomorodom, de igazad van :) és te szurkolj csak nyugodtan a csapatodnak, nem kell engem megszánni :D
Hát, igen Patrick :D Sok dolga lesz még neki a sztoriban, és hát ő is ember, néha kibukhat dolgokon. :D
Örülök, hogy ennyire várod a folytatást; igyekszem, ahogy csak tudok. :)
Puszi, Bridzsi