Tizenharmadik fejezet (Marco-szemszög) Szülinapi különkiadás!

Hűha! Na sziasztok!

Nem tartanék nagy szövegeket, meg minden, gondolom, nem is erre vártatok, szóval itt lenne hát, amit megszavaztatok!

A Marco-szemszög.

Csak annyit még előtte, hogy nagyon-nagyon-nagyon sok köszönet az erőért, a biztatásért meg a sok szép szóért, amit tőletek kapok! Miattatok él még a blog. Immár egy éve! El sem hiszem, komolyan!

Köszönöm. Nagyon-nagyon köszönöm. Örök hála Nektek!

Ti vagytok a legjobbak!

Olvassátok sok szeretettel!

Puszillak Titeket!

BOLDOG SZÜLINAPOT, WILLST DU!

MARCO SZEMSZÖG

Azt tudom, hogy az egyik pillanatban még a müncheni Olimpia Stadionban voltam, ahol ezúttal más volt a fű mint, mikor legutoljára láttam. De az nem volt régen. Az elmúlt időben rengeteg időt töltöttem a bajor fővárosban. Legtöbbször Marionál húztam meg magam, mert hát ez a fajta megoldás mégiscsak kellemesebb és barátibb környezetet biztosított nekem, mint azok a flancos szállodák, ahol ha megtudták, ki vagyok, azonnal holmi hercegként bántak velem. És hiába mondtam mindig az összes pingvinkinézetű flótásnak, nem szeretem a kaviárt. Bár, az igazság az, hogy mostanában már Mario sem az igazi Mario. Túl sok időt tölt azzal Brömmel-lánnyal. Az is lehet, hogy a barátom hiányából adódó szomorúság beszél belőlem, de mégis, úgy vettem észre, az a nő rossz hatással van Götzére.

Még szerencse, hogy csak ezt a pár napot kellett kibírnom. Ha minden előkészületnek vége, repülünk Brazíliába, hogy megmutassuk az ottaniaknak, sőt az egész világnak, hogy mit hívnak úgy: német football. Akkor és ott, talán, több esélyünk lesz majd a cimborámmal megbeszélni az elmúlt időben történteket. Túlságosan is eltávolodtunk egymástól.

Ma este nem voltam formában. Ami azt illeti, sosem tudtam felfogni ezeknek az előkészítő mérkőzésnek a lényegét. Tulajdonképpen, ezelőtt aligha éreztem magam edzettebbnek erre a világbajnokságra, de ma egyszerűen, nem láttam túl sok esélyt arra, hogy fakítsak is valami olyasmit, amit majd a vb-n készülök megtenni. Ó, hogy én mióta vártam már erre!

De nem csak én, mindenki. Löwi is nagyon be van sózva, látszik rajta. Persze, ő ezt inkább úgy fejezi ki, hogy még jobban megdolgoztat, és még tovább tartja az edzést. A srácok, velem egyetemben, úgy érzik, kevés kell, és már nem bírják tovább ezt a Löw-féle terrort, viszont mindegyikőjük bizonyítani akar, és egy sincs olyan, aki azt mondaná: „Jó, én feladtam!”

Az örmények nem bizonyulnak komoly ellenfélnek, bár még gól nem született, de a támadások nagyszerűek, úgy veszem észre, senki sem veszi olyan véresen komolyra a dolgokat. És senki sem szeretné megerőltetni magát a vb előtt. Henrikh Mkitharyannal volt alkalmam beszélni a kezdés előtt. Azt hiszem, soha nem volt még alkalmunk egymás ellen, különböző csapatokban játszani, mi kizárólag együtt dolgozunk.

Aztán a következő pillanatban már a földön voltam. Túl gyorsan történt ahhoz, hogy felfogjam. Az egyetlen emlékem az esésről a fájdalom, amely elsőként csak egy könnyebb ütés utáni hatásként jelentkezik, ami körülbelül arra elég, hogy azt érezzem, minden levegő kiszaladt a tüdőmből. Ott, a rendkívül rövid és hűvös füvön, viszont, már a szúró és egyben sajgó fájdalom szinte a térdemig elér, de tudom, a bokámból indul ki. A bal lábamon.

Próbáltam erősen a földre szorítani a fejem és ráharapni a számra, hogy elviselhetőbb legyen a kín, ami égette a lábam. Többen körém gyűltek, és beszéltek felettem, a dokik is itt voltak, olyan mintha nekem mondtak volna valamit, de a szurkolók, az a hatalmas embertömeg, mindent túlkiabált. És aztán már nem is tudom, hogy hogyan, de otthon voltam. Dortmundban.

Arra ébredtem, hogy az ablakon túlzott mértékű napfény süt be ahhoz, hogy reggel legyen. Igaz, hogy június hónapban jártunk, de akkor sem. Csörömpölés zajára lettem figyelmes, és reflexszerűen indultam volna, hogy kiderítsem ki, vagy mi okozza.

Akkor azonban újra éreztem az égést, ami immár furcsa, nyomódás szerű érzettel párosult. Mintha legalább harminc kiló lenne a bal lábamon. Hatalmas üvöltésem valószínűleg házam minden szegletébe elhatolt. A párnába fúrtam az arcom.

- Hát, felkeltél, haver! – szólalt meg egy derűs hang az ajtó felől, amelyhez testet nem láttam sehol, de tudtam, kihez tartozik.

- Mari [ejtsd: Mári], te meg mi a fenét keresel itt? Egyáltalán miért vagyunk Dortmundban? Pár nap, és indulunk a vb-re!

- Attól tartok, tesó, hogy ez nem fog menni…

- Mi? – Ismét mozdulni akartam, de az alapjáraton sajgó érzésbe, mint a villám, ismét lesújtott az égés és a furcsa szúrás a bokám körül. Ahol nem volt ennyire vészes a helyzet, ott éreztem, hogy a bal lábam, valami magas, puha dolgon fekszik, és azt is tudtam, hogy fásli is van rajta.

Mario, mint valami méltóságteljes valaki, besétált a szobámba, valami fehéret és hideget szorongatva. Leült az ágyam szélére, és a térdemig felhajtotta a takarót.

Igen, pontosan jól éreztem a dolgokat, ott lent a lábamnál.

Cimborám, mintha szégyellné magát, mert valami rosszat tett, vagy esetleg, mint aki titkol valamit, kerülve a kérdő, semmit sem értő tekintetemet óvatosan, finom érintésekkel nyomogatta a bokámhoz a hideg zsákot, amiben valószínűleg jég volt.

- Jobb? – kérdezte, még mindig nem rám nézve.

- Hát éreztem, már magam jobban is, de miért nem mondod el, miért vagyunk mi itt? Egyáltalán, hogy jöttünk ide? Mi lett a tegnapi meccsel?

Mikor felnézett rám, olyan arca volt, mintha az egyik féltve őrzött titkát készülne elmondani, ami, viszont, így elég hülyén hangzott, hiszen a legtöbb dolgot, amit nem szívesen oszt meg másokkal, én már tudom.

- Hallod, öreg, ezt a vb-t most ki kell hagynod…

Várni kezdtem, hogy ezután majd jó hangosan felröhög közölve, hogy viccelt, de semmi ilyesmit nem tett, és a csalódott tekintete sem arról árulkodott, hogy jól meg szándékozik heccelni.

- Na ne! Biztos, hogy nem hagyom ki a vb-t! Teljesen jól vagyok. – Megpróbáltam ezt bebizonyítani neki, de ugyancsak az a szörnyű belenyilallás lett a vége, nekem meg minden levegőm a torkomon akadt.

- Nézd, én annyira sajnálom…

Megpróbáltam elképzelni, hogy itthon ülök a tévém előtt, és nézem a srácokat, ahogy learatják a babérokat. Most érzem, hogy túl jók vagyunk, és túl keményen dolgoztunk ahhoz, hogy legalább az elődöntőbe bekerüljünk. De, egyszerűen, nem tudtam magam előtt látni ezt a képet, hiába hunytam le a szemem három másodpercre, zártam össze erősen, nem ment.

- Ne sajnálj semmit, Mari, mert én ott leszek a vb-n veletek! Egy ilyen kis pitiáner sérülés nem állhat az utamba. És egyébként sem vagy orvos, ezt te nem tudhatod biztosan... Lehet, mire megyünk…

- Woody (Mario rendszerint hívott így, mint ahogy sokan mások is), nem csak én mondom ezt… az orvosok is ezt állítják…

- Miféle orvosok?

- Münchenben… Mikor megvizsgáltak… Részleges bokaszalag szakadásod van. – Úgy mondta ezt, mintha valami halálhírt közölne. Bár, tulajdonképpen úgy is éreztem magam. Mintha elveszítettem volna valakit, vagy valamit.

- Na és?

- Na és? – ismételte csaknem megbotránkozva Mari. – Legalább két hónap, amíg felépülsz. Nem jöhetsz ki velünk a vb-re.

Götze ismét masszírozni kezdte a lábam a hideg zsákkal, ami meglehetősen jól esett. Persze, a fájdalom sosem múlt, még ha csak a nyomó érzet maradt, akkor sem, de ez a micsoda, lenyugtatta a bokám, és még ha csak másodperc töredéknyi időkre is, de hatástalanítani tudta az égető tűzet.

- Magamra hagynál egy kicsit? – kérdeztem aztán cimborámtól. Fel kellett dolgoznom, amiket hallottam, meg kellett küzdenem a tudattal, a csalódottsággal. Hogy amit vár, amiért harcol, dolgozik az ember, az aztán nem lehet az övé. – De ezt, kérlek, hagyd itt! – böktem a hidegelő felé.

- Rendben, de azért siess, mert kettőre ott kell lennünk a kórházban.

- Milyen kórházban?

- Hát az itteni kórházban! Ha jól tudom, ez is valami szentről van elnevezve, ugye?

- De hát miért?

- Hogy itt is megvizsgáljanak. És, nem akarlak elszomorítani, de valószínűleg be is kell gipszelni a bokádat?

- Micsoda? – Éreztem, hogy megint belecsíp a fájdalom a bokámban. Először csak egy pontban, ami aztán terjed, és terjed. Majdhogynem a térdemig felkúszik. – És ezt miért nem tudták megtenni Münchenben?

- Egyesek ragaszkodtak hozzá, hogy majd itt csinálják meg. Beszéltek a kórház igazgatójával, aki azt mondta, majd valami új doki pikk-pakk megcsinálja ezt a gipszet.

- Hát ez szuper – sóhajtottam, és közben azt gondoltam, hogy a tegnap éjszaka meg sem történt. Már az este is homályos onnantól kezdve, hogy pályára léptünk, de hogy pontosan azután mi történt, hogy én a kínok kínja közt, csaknem a füvet kitéptem a talajból, nem tudom.

- A mentősök hoztak el ideáig, de bizonyára nem emlékezhetsz, mert rengeteg altatót adtak neked. Én kocsival jöttem utánatok. – Mintha csak olvasott volna a gondolataimban.

- Persze – bólogattam fáradtan, úgy, mint mikor semmi sem érdekel.

- Szólj, ha bejöhetek. Segítek elkészülni, meg természetesen beviszlek kocsival.

Némán figyeltem, ahogy kifelé megy, majd az ajtóból visszanézve még azt mondta nekem:

- Sajnálom, öreg. Nem így kellett volna lennie.

Na ja! Nem így kellett volna lennie. Direkt ezért óvakodtam tegnap túlzásba vinni. Direkt ezért kért minket arra Löwi is, hogy hatásos, küzdő, de mindenekfelett óvatos és okos játékot játszunk. Ami nálunk tulajdonképpen, mindig is alap volt, de ezen felkészítő mérkőzések alkalmával különösen.

Nem leszek ott a vb-n. Nem leszek ott Brazíliában. Nem játszhatok az ottani zöld füvön. Nem rúghatok bele abba a labdába. Nem segíthetek.

Talán, ha ott lennék, akkor… Löwi is tudja, hogy most… alkalmas lenne, hogy most lenne esélyünk egy jó helyet elérni. Nyerni. Bár nem ismerjük tökéletesen az ellenfeleket, de a csoportbeosztás nem rossz, mondhatni kedvező. Minden adott lenne. És ha én is ott lennék…

Nem sok dologra vártam eddig ennyire, mint erre az eseményre. Nem csak a mester, de a többiek is megjegyezték már, látszik, mennyire túlbuzgó vagyok. Naná, hogy az vagyok! Ki ne lenne az? Most meg mi van? Felesleges volt ennyire felspannolnom magam. Felesleges volt azt hinnem, most talán sikerülhet. Most talán bizonyíthatok.

Ekkor, viszont, megszólalt a telefon, és tudtam, hogy az a valaki, aki meg merészeli zavarni az ezúttal a fájdalomnak betudhatóan gyér eszmefuttatásomat, a csapat tagja, vagy maga Löw.

Erik az. Erik Durm.

- Helló! – szólok bele a telefonba kissé félve. Nem tudom, minek köszönhetem ezt a telefonhívást.

- Helló, Marco! Már hívtunk korábban is, de egyikünknek sem vetted fel, Jogi is keresett, de ő végül Marival tudott beszélni. Ki vagy hangosítva, mesélj, mi a helyzet? Jobb már a lábad?

- Még mindig a bal – nevettem élettelenül remélve, leesik nekik a vicc. Vagy valami ahhoz hasonló. Mit is kéne mondanom?

Hallottam, ahogy valaki felkuncog a háttérben. Özil?

- Hallottuk, hogy mit mondtak a dokik… mi nem is tudom, hogy fejezzük ki a sajnálatunkat…

Bár a kölyök hangja egyértelműen szomorú volt, csalódott és végtelenül őszinte, egyelőre nem tudtam vele mit kezdeni. Úgy éreztem, még nincs itt az ideje annak, hogy sajnálatokat kapjak.

- Figyeljetek, srácok, én…

- Hé! – robogott be Mario a szobámba. - Ha az a sok homár az, akkor mondd meg nekik, hogy majd indulás előtt még személyesen is megbeszélhetitek ezeket a dolgokat. Jogi beszélt velem korábban, és azt mondta, szeretne elbúcsúzni tőled személyesen, de már nem tud idejönni. Nekem is legkésőbb már holnap reggelre ott kell lennem. Az utolsó előkészületek… - Nem folytatta.

- Ó, akkor, srácok, azt hiszem…

- Hallottuk – mondta Manu mielőtt még befejezhettem volna. Azt hiszem, Özil megint röhögni kezdett a háttérben.

Figyeltem, ahogy cimborám eltűnik pár percre a gardróbomban, majd egy egyszerű sötét térdnadrággal és egy fehér feliratos pólóval tér vissza.

- Különben mennyi lett a meccs eredménye? - Ezt a kérdést a vonal másik végén levő csapattársaimhoz intéztem.

- Hallod, tesó, 6-1!

- Micsoda? – Akaratlanul is elmosolyodtam, és bár valahol mélyen az irigység apró szikráját véltem felpattanni a bensőmben, ezt jórészt elfedte a csapatom iránti büszkeség.

- Ja. Andre, Poldi, Beni Miro meg az a buzi ott a háttérben. Kétszer is. – mondta szórakozottan Bastian. – Majdhogynem sorozatos egymásutánban. Durva volt. – Hallottam a srácok hangját, amint nevetnek meg különböző nem emberi hangokat adnak ki annak jeléül, hogy megerősítsék, amit Scweini (gyakran hívom így a kis malacfejűt) mondott.

- Tetszett ez a buzis megjegyzés. – Kiabált Götze a gardróbból. Ha jól láttam, a cipőim között turkált. – Már majdnem nevettem. – Megfogadtam, hogy abban a pillanatban, ahogy letettem a telefont, le kell, teremtsem Marit, amiért rendetlenséget csinál a ruháim között.

Ismét nagy nevetés támadt a háttérben.

- Megállj, Götze! Jössz te még ide! – Még hangosabb röhögés.

- Jól van, srácok. Köszi, hogy felhívtatok, a körülményekhez képest minden oké. Egy alkalmat meg majd kerítünk, még mielőtt mentek... – Borzasztó volt ezt kimondani. Mintha arra kényszeríttek volna, hogy bevalljam, meleg vagyok.

Ezután, el is csendesedtek a vonal másik végén levők. Egy pár pillanatnyi szünet után, Erik szólalt meg:

- Kitartás, nagyfiú! Majd találkozunk!

- Mi lenne, ha nem csinálnál hatalmas felfordulást a cuccaim között? – Ezeket a szavakat már a cimborámhoz intéztem pontosan úgy, ahogy megígértem. Megpróbáltam, egy kicsit feljebb ülni, vagy csak felemelni a fenekemet az ágyról, hiszen rendkívül nyomódott, és így már nem csak a lábam, hanem az említett testrész is sajgott.

- Nyugi, öreg! Nincs nagyobb káosz, mint amit te szoktál hagyni magad után.

Kínszenvedés volt felöltözni. A póló, sőt még a nadrág is, csak ment valahogy, de mikor Mari megpróbálta a bal lábamra erőszakolni a cipőmet, elkezdtem üvölteni, mint valami fenevad, és a szemem is bekönnyesedett. Nem gondolhattam komolyan, hogy jól vagyok. A francokat vagyok jól!

Aztán, a papucsban maradtunk. Persze, az én ötletem volt, Mari túl hülye ahhoz, hogy előbb kitalálja. Maximum az autóban jutott volna eszébe. Pedig, megkímélhetett volna, egy két perces szenvedéstől. Mintha a lábam már a pokolban lógna, vagy mit tudom én. Nem tudom leírni az érzést, de nagyon rossz az egyszer biztos. Főleg, hogy a fájdalomküszöböm sem épp valami magas.

Végül, valahogy csak összehoztuk, sőt még indulás előtt eszembe jutott, hogy nekem van egy pár mankóm is, ami még plusz segítséget nyújthatna nekem, mikor megyünk, illetve a későbbiekben. Marionak ez sem jutott eszébe. De hát, miért is csodálkozom?

Miközben a Sankt Johannes kórház felé haladtunk, igyekeztem kicsit magamba fordultan gondolkozni a tegnap este történeken. Nem is azon, lényegében, inkább a következményén. Hisz’ a tegnapra alig emlékszem, viszont a tudat maró bánattal vegyült érzete, maga a keserűség, illetve az a tehetetlen érzés, hogy kihagyom a 2014-es világbajnokságot, akármennyire nem akartam, de ott motoszkált bennem. A legintenzívebb, pedig, mindközül az a fajta szomorúság volt, amit amiatt éreztem, hogy semmirekellőnek hittem magam. Ebben a pillanatban, itt, az is voltam. És ki tudja, meddig leszek még az.

- Keresett Jürgen Klopp is – szólalt meg egyszer csak Mario, de mindezt félve tette, valószínűleg észrevette, mennyire bele vagyok temetkezve a gondolataimba.

- És? Mondott valamit?

- Azt üzenete, hívd fel, vagy menj be a központba, és tájékoztasd őket, mi a helyzet. Hogy mit mondott a doki.

Eldöntöttem, hogy ilyen fájdalmak közepette, biztos nem fogok bemenni a központba. Kloppo, csak felveszi nekem telefont. Ha nem, üzenek neki a srácokon keresztül. Erik úgy is nagyon tudja, mi a helyzet. Majd ő tájékoztatja a főnököt. Vagy Humi, vagy Roman, vagy Kevin... Ők mind ott lesznek Brazíliában, én pedig tétlenül nézem végig a sikereiket, és ha elérnek valamilyen kitűnő helyezést, akkor azt nélkülem teszik. Nélkülem is simán megnyerhetik ezt az egészet.

Irigy lennék, talán? Más is biztosan érezne hasonlót. Ha nem is mindenki, de ez a majomképű hülyegyerek, itt mellettem, tutira.

- Mindenki tud már erről? – kérdeztem aztán. Ellenőriztem volna telefonon keresztül, de aztán úgy gondoltam, jobb csak Maritól hallani. Nem akarom még feleslegesen kínozni magam. Már így sok. Már így is elegem van belőle.

És még mindig fel nem fogtam.

- Majdhogynem – Cimborám összeszívott szájjal markolta erősen a kormányt, és nem nézett rám. – A sajtó ma reggelre már tele volt ezzel.

- Szóval, már tudják, hogy én nem megyek Brazíliába?

- Egyes lapok, csak találgatnak, a pontos sérülést nem tudják, de érzékelik, hogy komoly dologról van szó. Mások, már azt is napra pontosan tudják, mikor fogsz felépülni.

- Hát ez szuper – fújtam ki a levegőt. Kicsivel könnyebbnek éreztem magam ezután.

Alig öt másodperc múlva már a kórház parkolójában voltunk. Úgy látszik, azért mégiscsak okos fiú ez a Mario, hiszen a bejárathoz a lehető legközelebb parkolt. Egy jelentőségteljes pillantást vetettem rá, majd ő kipattant a járművéből, és közben feltartva mutató ujját, megtiltotta, hogy én így tegyek. Kivette a hátsó ülésről a mankóimat, majd kinyitotta a felőlem levő ajtót, és a tőle telhető legjobb módon segített nekem kikászálódni.

- Bekísérlek, jó? Bár, fogalmam sincs, hova kell menni, meg ilyenek. A dokik Münchenben azt mondták, jöjjünk ide, és itt majd mindent elrendeznek.

Erőtlenül legyintettem:

- Megkeressük az igazgatót, ő majd megmondja.

- Te tudod, öreg, te laksz itt.

Mari felvette az én csigalassú tempómat, amíg bementünk az épületbe. Történetesen, azért is vonszoltam magam olyan lassan, hogy felkészüljek. Hogy mire? Hát, a sok kínos és zavaró, megbabonázott tekintetre, amely, amint átlépjük a küszöböt, csakis rám és az én cimborámra fog szegeződni, és azután minden egyes lélegzetvételemet követni fogja majd. Bár, már korábban is megfigyeltem, Götze haveromat is ilyesmi sosem zavarta.

A hallban az információs pult mögött egy alig húsz éves, kölyökképű gyerek üldögélt, és pontosan attól a pillanattól kezdve, hogy bejöttünk, visszafojtott lélegzettel figyelte, amint odamegyünk hozzá. A lábamat figyelte. A mankót, aminek segítségével jártam. És bár, derűsnek tűnt az arca, valószínűleg amiatt, hogy lát minket (bár, nem tudom, mennyire jelenthetem ki, de azt hiszem, azért Marionak kevésbé örül), valamiféle szomorús, negatív érzelem is megbújt benne. És ettől rossz volt ránézni.

- Helló! – kezdte Götze. – Az igazgatóval szeretnénk beszélni.

- Persze, azonnal. – Kis fáziskéséssel ugyan, de felkapta a pulton levő telefont, és egy gomb lenyomása után a füléhez emelte. – Marco Reus van itt, uram! – mondta aztán a készülékbe.

Miután letette, Mario kérdőn nézett rá, várva az útmutatást, de a gyerek, amit mondott, csak nekem intézte, és nem törődött a mellettem levővel:

- Ezen a folyosón, itt végig, majd balra. A második ajtó.

- Köszönjük szépen – mondtam felerőltetve egy mosolyt, melynek hatására, a kölyöknek is fülig ért a szája. Már indulni akartunk, Mari már útnak is eredt, de én hallottam, ahogy a srác (Lukas Schmidt – állt a névtábláján) így szól:

- Hé! Marco! – Halkan tette ezt, mintha egy titkot készülne elmondani. Bár a hallban a büfés nénin és két öregemberen kívül, azt kell, mondjam, hál’ Istennek, senki nem volt. – Tényleg nem mész a vb-re?

A fülig érő vigyora már a múlté volt, és valós, igazi csalódottságot véltem felfedezni rajta.

- Nem – ráztam a fejem.

- Sajnálom, öreg! Pedig, olyan jó vagy…

- Én sajnálom, barátom. De a többiek nélkülem is ügyesek lesznek, erről biztosíthatlak.

Pár percig csöndbe maradt, mintha eldöntené, higgyen-e nekem, majd azt kérdezte:

- Esetleg, kérhetnék egy autogramot?

- Persze – mondtam a lehető legboldogabb hangon, ő, pedig, azonnal elém tolt egy aprócska papírt, illetve egy tollat adott a kezembe. Ráírtam a nevet, ami a névtábláján állt, majd azt, hogy sajnálom, hogy nem lehetek ott besegíteni a srácoknak Brazíliában, de ha ő minden egyes mérkőzést végigszurkol, akkor biztos nélkülem is nyerni fognak. Fogunk. Még szerencse, hogy kis betűkkel írok. –Így jó? – adtam vissza neki a lapocskát meg a tollat.

A srác megilletődve bólintott, én, pedig, amilyen gyorsan csak tudtam, mentem Mari után, aki már nagyon meglódult, és csaknem a folyosó végén járt.

- Úgy látszik, még mindig nem kedvelnek ezek a dortmundiak – sóhajtotta, mikor odaértem hozzá.

- Csodálkozol? – nevettem, de ezúttal nem jó kedvemben. Ez sosem számított jó viccnek. Ami azt illeti, ezt a témát mindig is kerültük cimborámmal.

Walter Kratzer az irodája előtt várt ránk, és úgy nézett ki, mint akivel galambot lehetne fogatni. Csak nem azért örül, mert itt sántikálok az orra előtt?

- Üdvözlöm önöket! – mondta aztán ünnepélyesen, mikor odaértünk hozzá, majd a kezét nyújtotta. – Herr Götze! Herr Reus! – Próbáltam úgy odanyújtani neki a jobbomat, hogy közben megőriztem az egyensúlyom.

- Jó napot, uram! – Csaknem mindketten egyszerre köszöntünk ily tisztelettudóan az előttünk álló, végtelenül magas embernek.

- Herr Reus, Polyak doktornő új nálunk. Az irodájában várja magát. Negyedik emelet. A folyosón végig, majd jobbra, három ajtót előre, majd balra. Második ajtó. Meg fogja találni.

Mikor Herr Kratzer egy kiadós hátba veregetés után távozott, Mari azt kérdezte:

- Felkísérjelek, vagy tudod a liftet használni egyedül is?

- Vicces vagy, de köszönöm – néztem rá méltóságteljesen. – Most már elég, ha a kocsiban vársz, igyekszem sietni.

- Nyugi, én várok rád. Egyébként meg nő a doki, szóval, ha jól néz ki, nem muszáj sietned…

Mario Götze ha másról nem is, de igencsak híres arról, hogy előszeretettel avatkozik bele mások szerelmi életébe. Kapcsolataiba, viszonyaiba. Szerintem jobban tudja, hogy hány nővel voltam eddig, mint saját magam.

- Te hülye vagy? – Ha most nem támaszkodnék két mankóra, akkor belebokszoltam volna a karjába, ahogy mindig is szoktuk. – Biztos egy negyvenéves nő lesz, aki szereti a brazil szappanoperákat, van két gyereke, meg öt macskája…

Felérve a negyedikre már elegem lett ebből a kórházi látogatásból. Az orrom megtelt a büdös, steril fertőtlenítő (vagy mit tudom én) szaggal, illetve minden egyes lépésnél, ahogy mentem arra, amerre az igazgató mondta, újra a lábamba hasító fájdalom már csaknem az egész testemre kiterjedt. Rosszul éreztem magam. Semmihez sem volt kedvem.

Az ajtón, amihez irányítva lettem, a világon eddig hallott legfurább név állt. Vanda Polyak. Kétségtelen, egy sznob, magának való, idegesítő, büdös szájú nőről van szó. Némely orvos olyan… fura.

Ami azonnal szemet szúrt az az, hogy az ajtó nyitva van. Csak nem ennyire várnak már? Elmosolyodtam. Végül is, a dokiknak is meg kell élniük valamiből.

Ám, mikor beléptem, meglepve tapasztaltam, hogy a rendelőben senki sincs. Gondoltam rá, hogy addig, amíg a doktornő nem érkezik meg, kimegyek, de aztán valahogy rábeszéltem magam, hogy maradjak itt bent. Valószínűleg a nő mindjárt megérkezik, és ha kint ülnék, csak leteremtene, amiért nem mentem be. Oda vonultam az ablakhoz, mely Dortmund gyönyörű városára nézett. Durva, de mégis jó érzéssel tölt el, hogy hiába látom már huszonöt éve ezt a képet, hiába a rónom mindennap ezeket az utcákat, még mindig fantasztikusnak találom. Nem is hiszem, hogy van hozzá fogható.

Még azelőtt hallottam közeledni a lépteket, mielőtt a gondolataim visszatévedtek volna a világbajnokságra. A kihagyott világbajnokságra. A lépések finomak voltak és halkak, de kissé csoszogtak a padlón. Csak egy nőé lehetett. Innen tudtam, hogy az én dokim jön. Csak legyen gyors az egész! – imádkoztam valami felsőbb erőhöz.

- Herr Reus?

Több észrevételem is akadt egyszerre. Még azelőtt, hogy elfordultam volna az ablaktól. Az első, hogy a hang, ami az ajtóból jött túl finom és vékony volt ahhoz, hogy egy dagadt, középkorú nőé legyen.  A második meg, hogy, ugyan csak a nevemen szólított, tudtam, egy külföldivel van dolgom. Valami fura, magas hangzás volt abban, ahogy mondta: Reus. Szóval, fura… fura volt az egész.

Aztán megfordultam.

Ellöktem magam az ablaktól, ahogy a menő srácok szokták, ha be akarnak vágódni valakinél, vagy csak úgy szimplán, mindig ezt csinálják, majd közeledni kezdtem… a lány felé. Bár, béna vagyok az ilyesmiben, de szinte biztos voltam abban, hogy a doktornő, aki ott állt a rendelője ajtajában, egy perccel sem idősebb nálam. Végtelenül fiatal.

Talán kicsit idősebbnek nézett volna ki, ha ki lett volna sminkelve. Igaz, én ezt sem tudom, de ezen a lányon egy darab smink nem volt, és mégis olyan… természetesnek nézett ki. Olyan, mintha most kelt volna fel, és mégis ilyen szép lenne. Te jóságos Isten!

- Elnézést, Herr Reus, egy műtétem volt, és… - Nem folytatta tovább. Nem tudom miért. A padlót bámulta, mintha csak valami érdekes lenne rajta; dús, szőke haja, pedig eltakarta az arcát. Pedig, olyan tiszta égszínkék szeme van! Az enyém nem ilyen, hanem kékeszöld, kivehetetlen, zavaros. Én is olyat szerettem volna, amilyen neki van. Olyan gyönyörűt.

- Persze, semmi gond – mondtam, és bólintottam.

- Várjunk? Hogy jött fel? – Egy pillanatra felemelte a fejét, és elmosolyodott. Furcsa mosoly volt. Mert, egyrészről egy félénk, visszafogottabb, intelligensebb kislány mosolya volt, másrészt, viszont, egy gyönyörű, független nőé, akibe rengeteg erő és kitartás szorult. Aki céltudatos, igazi harcos személyiség. – Közben, üljön le ide, rendben? – És egyrészről valami különös anyáskodó, törődésszerű is volt a hangjában. Ez tetszett.

- A barátom hozott ide – válaszoltam aztán, miközben leereszkedtem a kicsi vaságyra tökéletesen tartva vele a szemkontaktust. Valami érdekes déja vu érzés nyomott belül. Mintha már egyszer jártam volna itt. Vagy, mintha már találkoztam volna ezzel a nővel.

- És hogy fog hazamenni? – Hirtelen kíváncsi lettem, ő mennyire ismer engem. Hallja-e, amiket a tévében rólam hazudoznak. Amiket az újságban pletykálnak. Mit szól ahhoz, hogy kihagyom a vb-t.

- Remélhetőleg a gipszemben – Könnyű volt ezt mondani. Most, hogy ő itt van, tök normális dolognak tűnt beletörődni ebbe a sérülés dologba. Nehéz, persze, de feldolgozható. Szükséges. – Meg lent vár, szóval, ha úgy adódik, szólok neki, és feljön.

Meg szerettem volna kérdezni, hogy mire tippel, ki az a barátom, aki most velem van. Hogy ismeri-e Götzét. Hogy ő is haragszik-e rá, és utálja, amiért átment a Bayernhez.

- Megnézem a lábát – mondta aztán, de gondolom, csak úgy magának jegyezte meg. Az orvosok, ha jól tudom, szoktak ilyet csinálni. Na, de egy ilyen fiatal orvos itt!? – Nagyon csúnyán be van dagadva. Rá sem tud állni. – Ahogy tovább néztem, amint emelgeti a lábam, csak még jobban nyomasztott a déja vu. És fájnia kellett volna a lábamnak, de most a nehézség érzetén kívül semmi mást nem éreztem. Érdekes.

Miután leszedte a fáslit a lábamról, felállt és leporolta a fehér nadrágját. Majd csak úgy, gondolom én, megszokásból, hátradobta a laza lófarokba kötött szőke tincseit.

És akkor láttam meg. Eddig nem is igazán figyeltem rá. Talán nem is vagyok igazi férfi? Eddig csak a lány arcát néztem, hogy, bár az övé is tele van apróbb bőrhibákkal, mint mindnyájunké, természetesen is milyen szép. Mintha egy modell lenne…

Egy modell. Hát, persze!

Ahogy a tekintetem a doktornő arcáról lejjebb tévedt a nyaka felé, a tekintetem megakadt a enyhén kidomboruló kulcscsontjánál. Majd még lejjebb mentem, és eltekintve attól, hogy a fehér pólójának köszönhetően még élet hűbb képet sikerült kapnom a melleiről, megláttam azt…

A tetoválását.

A mellkasán volt. Nem középen, kicsikét balra. Pontosan, mintha a szíve felett helyezkedne el. A Borussia Dortmund címere az. Egy sárga kör. BVB. 1909.

Most már tudtam, kivel állok szemben.

A Hoffenheim ellen játszottunk. Jó meccs volt, jól is játszottunk. Kivételesen, mindenki jó formában volt. Kloppo nagy reményeket fűzött ehhez a meccshez, és rengeteg pontot ígért, ami egyenes út a tabellán való feljebb jutáshoz. Akik gyakran részt vesznek a meccseinken, azok tudják, hogy minden egyes találkozó végén kimegyünk bohóckodni pár percre a pályára. Ezeknek a dolgoknak története, hagyománya van. És mindig ezt csináljuk. Egy kicsit próbára tesszük a szurkolók énektudását. És néha pár autogramra is van idő.

Az a lány ott állt a sajtósoknak elkülönített részlegben. Ahol megannyi kamera volt felállítva, megannyi riporter és riporternő munkálkodott. Ahol videók százai készültek el. És én azt hittem az a lány ott szőke hajjal szintén valami tudósító, viszont, annak meg már túl gyönyörű volt. Látszott rajta, hogy nem német; finom arcvonásai voltak, és csodálatos kék szeme. Valami modell lehet, gondoltam. Sokat figyeltem őt. Még mielőtt lementem volna a pályáról, is láttam párszor futólag. Persze, játék közben sosem szabad engednem, hogy ilyesmi elvonja a figyelmemet, de egyszerűen nem tudtam nem eltekinteni attól, amit a lány mellkasán láttam. Egy ugyanilyen tetoválás volt, mint ami ezen a doktornőn van.

A felismerés egyszerűen villámként hasított belém. Úgy éreztem magam, mint aki megvilágosodott. Mint aki egy olyan rejtély nyitjára lelt rá, amit már évek óta keresett.

- Jó a tetkód, illetve a…tetkója

Épp egy plüss Emma-figurát írtam alá, mikor valaki a nevemet kezdte el kiabálni. Többen is így tettek, de erre az egyre különösen felfigyeltem, hiszen onnan jött, ahova már annyiszor tekintgettem azon a délutánon.

Az a szép modell lány a nevemet kiáltozta, és a kezét nyújtotta. De, hát mit szeretne? Nem adhatok neki autogramot a testére, az idővel lekopna; nem valami maradandó. Csak néztem rá, és láttam a szemében a megilletődöttséget, az örömöt. Boldognak tűnt, és végtelenül csodálatosnak.

Aztán meghoztam az elhatározásomat, fogtam és lekaptam magamról a pólót, amiben játszottam. Vagy kettőt, hármat kellett lépnem. Odamentem hozzá, és a kicsike kezébe nyomtam a mezt. Egy fél perc múlva kezdett el sírni, de akkor mi már lefelé vonultunk a pályáról.

- Át kéne mennünk a röntgen-szobába – Nekem adott egy feltekert fásli csomót.

- Nem jelent problémát. Merre van? – mondtam halott hangon. Kellett pár másodperc, mire újra visszatértem a jelenbe.

- A folyosó végén. Nem sok, de biztos, hogy menni fog?

- Persze – biztattam, és megpróbáltam lábra állni. Csak hatalmas sziszegések közepette sikerült. Na meg, persze, a modell-doktornéni remek támasznyújtásával.

Előre kinyitotta nekem az ajtót. Kérdés nélkül kapta az egyik karomat a vállára, és így kezdett el támogatni a folyosó végére, ami egy nagy ajtóban végződött. Valószínűleg a röntgen-szoba. Mit ne mondjak, úgy éreztem odáig eljutni az én állapotomban felért annyival, mintha megmásznám a Mount Everestet, vagy nem is tudom.

- Nem bírsz el – mondtam aztán minden levegőt visszatartva annak reményében, ily módon kicsit enyhül a fájdalom, ami a bokámat bénítja. Tulajdonképpen, nem is éreztem a bal lábam, csak az égés tüze perzselt. De szinte már az egész testemen. – Bocsánat, hogy tegeztem. – Végig őt néztem, miközben haladtunk. Az arca túl közel volt az enyémhez, és szinte majdhogynem egy magasságban. Biztos, hogy valami modell.

- Nem gond.

Nem akartam, hogy csendben legyünk. Ha beszéltem hozzá, akkor nem fájt úgy… mindenem.

- Szóval, szereti a BVB-t?

A padlóra szegezte a tekintetét. Gondolom, azt hitte, így nem látom, ahogy elmosolyodik. Mikor, pedig, felnézett, azt mondta:

- Fogalmam sincs, miről beszél.

Próbált komoly maradni, de a szeme nekem mindent elárult, és nem csak az, hanem a mellkasán levő címer is. Nem tiltják az ilyesmit, a kórházakban?

Mikor nevetett, a hangja olyan volt, mintha százezer csengettyű csilingelne. Bár, nem volt olyan magas, és kislányos, de felettébb édes. Nem durva.

- De igen, egyébként kiskorom óta a kedvenc csapatom. – mondta.

Gyakran hallom, hogy megannyi velem egykorú lány rajong a footballért, mint magért a sportért. És, persze, megannyi női focista is van manapság. Sosem kérdőjelezem meg az ilyesmit, de a legtöbb nő, akivel valamiféle kapcsolatot sikerül kialakítanom, csak megjátssza, hogy ért hozzá. Elhiteti velem, hogy ő mindent tud a fociról, és már régóta a Dortmund-szurkolók táborát erősíti. A legtöbb nem hazudik valami jól, így tudom, kinek hihetek csak. De ez a lány nem úgy tűnt, mintha csak holmi divat-szurkoló lenne. És nem csak a tetoválás miatt.

- Mindig jó ilyesmit hallani. – Belegondoltam, hogy mi játszódhat épp a fejében. A kedvenc klubjának egyik játékosát támogatja épp. Az egyik játékost ápolja, kezeli, ellátja. Ez, gondolom, hasonló, mintha én elmennék kávézni Rihannával. – És komolyan. Nem láttam még ilyen tetkót, de nagyon tetszik. Csak az igazi szurkolóknak van hasonló.

Nem mondott semmit, csupán ismét a padlót bámulta. Ekkor már szinte biztossá vált az előbbi feltevésem. De, megértem, hogy zavarban van. Ez normális, azt hiszem. Viszont, ő mégsem olyan, mint a legtöbb. Nem halmoz el kérdésekkel, nem mászik rám, és hátráltatja a dolgom. Valószínűleg, ő tudja, hogy én is hús-vér ember vagyok.

Szóval, inkább úgy döntettem, én kérdezősködöm.

- Régóta dolgozik itt?

- Egy hónapja. – Úgy mondta, mintha nem lenne biztos benne. Ez mosolyra késztetett.

- És akkor miért maga vállalta el? – Azért egy hónap nem valami sok idő ilyen viszonylatban. Beilleszkedni egy új helyre. Megszokni a dolgokat. Gondolom, az ilyesmi nem csak iskoláskorban nagyon nehéz.

- Nem bánom. – Ezt meg úgy mondta, mintha nem igazán örülne annak, hogy én vagyok a páciense. De aztán arra a következtetésre jutottam, hogy biztosan örül ő, csak leplezi. Meg kell, hagyni, egész jól csinálja.

- Ja értem.

- Úgy értem…, szívesen csinálom.

Ezután megérkeztünk a röntgen-szobába, és pontosan akkor, mikor beléptünk az ajtón, eszembe jutott, hogy nem hoztam magammal a mankóimat. Illetve, már korábban is agyaltam ezen, hogy azzal talán könnyebben meg tudtuk volna tenni ezt az utat. De, azt hiszem, ha így lett volna, akkor nem segített volna engem ideáig, és úgy érzem, jobb volt így, ahogy jöttünk. Érezni a fura, kórház-szag alatt a finom, valamilyen gyümölcsös aromát a hajában. A nyaka körül. Az egész testén.

Letelepedtem az egyik székbe, amitől hatalmas megkönnyebbülés áradt szét bennem. Ő tett-vett pár dolgot az egyik asztalon, majd valami papírokat szedegetett össze, és az egyik fiókba vágta. Úgy gondoltam, ez a pillanat alkalmas lesz, hogy kicsit jobb kedvre derítsem. Mert egyébként, bár a szomorúság vagy bánat semmi jelét nem láttam rajta, de olyan egykedvű volt. Mintha fáradt lenne, vagy valami. Bár, őszintén nem csodálkozom. Biztos van mit tennie itt egész nap.

- A rendelőjében hagytam a mankóimat.

- Mi? – Büszkeség és még számtalan más jó érzés járt át, mikor felnevetett. Hátra nézett felém, az asztaltól, és most először bámult meg úgy igazán. A szemei kicsit összehúzódtak, és megvillantotta közben gyönyörű, hófehér fogsorát.

Ezután visszament érte. Pedig, bizonygattam neki, hogy nem annyira szükséges, anélkül is megvagyok, de ő meg váltig állította, hogy szüksége van tollra, amit meg ő nem hozott. Miután, pedig, a lehető leggyorsabban visszatért, megcsinálta a rögeit-felvételeket, és biztosított, hogy mikor legközelebb jövök hozzá, megmutatja, hogy sikerültek. Őszintén, bevallom, fogalmam sem volt arról, hogy többször is látnom kell majd. Na, nem mintha baj lenne, de ő ezt olyan könnyeden mondta, nekem meg senki nem szólt erről.

Aztán meg közölte, amit már amúgy is tudtam. Nem leszek ott Brazíliában.

- Én úgy sajnálom – mondta. Arca az előbbi mosolygósról csalódottra váltott. Persze, tudtam, hogy erre is sor kerül, de azért jobban örültem volna, ha inkább elmarad. Elfelejti.

- Ugyan már! Csak én lehetek ilyen. Rám vall ez a dolog. Ha nem vette volna észre, én mindig megsérülök. Négy éve, is ez volt… azt hittem most talán majd sikerül, amit akartam, de hát… ilyen ez. – Próbáltam olyannak tűnni, akit azért annyira nem hat meg, hogy élete legnagyobb bizonyítási lehetőségét hagyja ki.

De valamiféle szerencsének köszönhetően nem foglalkoztunk tovább a témával. Még megemlítette, hogy most egy jó ideig nem szabad megerőltetnem magam, és még csak labda közelébe sem kerülhetek. Nevetve vettem ezt tudomásul, de tulajdonképpen, nem is volt olyan vicces.

Aztán felrakta a gipszet. Egész gyors volt, ami plusz pont. Amúgy meg, utálom a gipszeket. Csak még jobban rásegít a bennem lakozó tehetetlen érzésre. Csak jobban gátol, és semmit sem tudok elleni tenni. Nem, beszélve arról, egy idő után mennyire tud viszketni.

Miután már mindennel végeztünk, visszamentünk a doktornő rendelőjébe. A gipszemben és a mankóimmal. Még írt pár papírt. Beleült a fekete forgószékébe, és mint valami diák lázasan körmölt pár sort. Gondolom, ez ilyen fontos dolog. De bevallom, kissé furcsa is volt. Még nem mondta, hogy elmehetek, de azt sem, hogy maradjak.

- Köszönöm szépen doktornő. Akkor mikor is jöjjek vissza?

Akkor válaszolt, mikor befejezte. Felnézett az asztalról, felém tolt egy lapot, majd elmosolyodott.

- Három hét, Herr Reus. Annyira elfelejthető ez? – Bevallom, kissé lázba hozott a gondolat. Hogy újra itt leszek majd, és láthatom.

- Nem, dehogyis. Megjegyzem. Esküszöm. – Ha tudtam volna, védekezőn maga elé emeltem volna a kezeimet.

- Ideje lenne összeszednie magát, nem gondolja? Kicsit feledékeny mostanában. – Felállt a székről, megkerülte az asztalt, majd nekidőlt, és összefonta maga előtt a karjait. Közben csak rám nézett. Mintha valamit közölni akarna…

Mintha ő is nagyon jól emlékezne arra az incidensre ott, a Hoffenheim elleni meccsen.

Hirtelen, kíváncsi lettem, megvan-e neki a mezem. Hogy mit csinál vele. Bizonyára kimosta, és most olyan az illata, mint az ő ruháinak. Biztos nagyon finom.

- Esetleg szeretne egy autogramot? – kérdeztem aztán.

- Elfogadom, köszönöm. – Lapért nyúlt, és kivette a köpenye zsebébe akasztott tollat. Bár, nem hinném, hogy egy mez, amibe jó alaposon beleizzadtam felmúlható lenne egy darab papírral, amire ráfirkantom az én nevemet, meg az övét. Olyan kézjegyet szándékoztam magam után hagyni, amire emlékszik majd. És, esetleg, belerakja egy dobozba, ahol a tőlem kapott ereklyéket gyűjti. Immár kettő lesz neki.

- Kinek írjam? – kérdeztem. Valami fura név, tudom.

- Vanda Polyaknak. – Ja, hét persze! – És tudja mit? A vezetéknévben levő „a” betűre írjon egy ékezetet.

- Mi? – néztem rá hitetlenkedve. Ez lány csöppet sem úgy néz ki, mint valami ázsiai. Ki ad valakinek ilyen nevet? – Így? – Odanyújtottam felé a lapot, ő meg remegő kézzel elvette. Vártam, míg elolvassa. Viszont, mikor felnézett, semmit nem szólt. – Még egyszer köszönöm, doktornő. Akkor három hét múlva. – Némán nézte, ahogy távozom az ajtón.

Mikor nagy nehezen végigvánszorogtam a folyosón, lementem lifttel a földszintre, majd ki a délutáni napsütésbe, igyekeztem, hogy nehogy valaki meglásson ilyen szerencsétlen állapotban. Mari a kocsiban várt rám, a mobilját nyomkodta. Azt hiszem, Candy Crush. Amint látta, hogy jövök egy csúfondáros mosolyt vetett rám, majd kiszállt, hogy besegítsen az utas ülésre.

- Na, mi van haver? Túl sokáig voltál bent. Csak nem mégis valami jó csaj a doktornő?

- Hát… - És nem bírtam abbahagyni a vigyorgást...