Tizenkettedik rész

Sziasztok, drágaságok!

 Bocsi, hogy ilyen későn, de ma megállás nélkül rohangáltam, meg tanultam, és csak most tudtam leülni, átnézni ezt a részt és képet keresni hozzá.

Remélem, tetszik majd.

Kissé filozofikus töltetű, de remélem, lassan érthetővé válik, mit is érez tulajdonképpen Vanda, vagy épp hogyan is gondolkozik ez a lány.

Jó szórakozást ehhez a részhez is.

Két hét múlva kövi!

Puszi: Bridzsi *-*

Nem akartam arra gondolni, hogy másnap találkoznom kell Patrickkal. Még szerencse, hogy a hét hátralevő részében otthon maradtam. Ez egy kivételes dolog, hisz’ tulajdonképpen szerettem a kórházban lenni.

Megtámadott egy semmirekellő influenza, és már akkor győztesnek mondhattam magam, ha fel tudtam állni, hogy kimenjek a klotyóra. A hattyúk halálát azért nem szándékoztam eljátszani, de ez az egész pont jól jött ki – nekem és neki is rengeteg időnk volt agyalni a hétfő este történteken.

Ideje lett volna már, hogy tiszta fejjel, érett felnőtt módjára, és ne egy nimfomániás kurvaként gondolkozzam a kettőnk kapcsolatáról.

Az igazat megvallva, valóban annak éreztem magam, és ez bár nem volt a homlokomra írva, akkor is zavart. Holott eddig soha semmi nem tudott zavarni, vagy épp aggasztani.

De miért is tagadnám tovább, hogy megváltoztam? Ez kétségtelen.

Mióta Dortmundban lakom, nem az a Polyák Vanda vagyok, aki mondjuk a gimiben vagy az egyetemen voltam. Ez alapjáraton nem baj, csak ettől az iszonyatos mértékű változástól, ettől a sok új élménytől, és élethelyzettől teljesen elveszettnek érzem magam. Dühös vagyok magamra, amiért fogalmam sincs, hova tartozzak, vagy épp mit tűzzek ki szemem elé célul. És félek is, mert teljesen egyedül és kiszolgáltatottnak érzem magam a világban.

Ebben a csúnya, rossz és piszkos nagyvilágban.

És amikor arra gondoltam, hogy boldog vagyok, amiért van egy kis időm lenyugodni, sajnos csalódnom kellett, hiszen Patrick folyton megkeresett. Naivan elhittem, hogy semmit nem hallok majd felőle, és abban a drága reményben dédelgettem magam, hogy nem fogok vele ezalatt a pár nap alatt szembekerülni vele. Már számomra is szórakoztató, hogy ilyesmi egyáltalán megfordult a fejemben.

Talán ismét egy tuskó voltam vele. Talán megint meg kellett volna fontolnom, amit mondok neki. És talán rá kellene jönnöm arra, hogy az nem megoldás, ha egy kiállhatatlan ringyóként viselkedem vele. Jobb lenne, ráeszmélnem végre, hogy Patrick Kellnernek mégiscsak magára, Polyák Vandára van szüksége, és nem a vele járó élvezetekre.

Bármelyik lányt megfektethetne a környéken – ki tudja, lehet meg is tette már –, de mégis engem hívogat esténként, és semmi érzelmi vagy szexuális töltet nincs abban, amit mond.

Minden este a napjairól mesél nekem. Elmondja, mi volt a kórházban; hogy néhány dokinak már fel is tűnt a hiányom, és amint megtudták, mi a helyzet, azonnal jobbulást kívántak. Azt mondta, hétvégén találkozik Hannával, hogy ismételten moziba mennek mind a négyen. Elárulta, hogy titkon nagyon fél attól, hogyan viszonyuljon a kislányhoz, és még mindig nagyon szeretné, ha lánya tudná, ő az igazi apja.

Minden szavát megértettem. Figyelmesen hallgattam, miközben újra csatákat vívott bennem a bűntudat, amiért korábban szar alakként viselkedtem vele. Jobban megérdemelném, hogy ezt tegyék velem, minthogy vele. Talán ő egy jó ember, én meg még arra sem vagyok méltó, hogy annak nevezzem magam.

Az önbizalmam egy rakás semmivé redukálódott. Mintha elfogyott volna. Patrick mellett egy senkinek érzem magam, és nem azért, mert ő egy nagy ember, hanem mert ő teljesen más mint én. Azt hitte annyi közös dolog van bennünk, de aligha tudnék felsorolni kettőt, amiben valóban hasonlítunk.

Nem rákenni akarom a dolgot, de nem egyszer fordult már meg a fejemben, hogy a bonyolult kapcsolatunk az oka ennek az egész szarnak. Viszont, azt soha nem kívánnám, hogy bárcsak ne ismerkedtünk volna meg. És nem azért, mert akkor csak még jobban el lennék veszve itt, hanem azért, mert végtelenül kedvelem őt.

De tudom, hogy ő ezt nem tudja. Tudom, hogy azt hiszi utálom, és a hátam középére kívánom, csakhogy téved. Mert én sok idő után most tekintek valakit igazán barátomnak. Olyan barátnak, akiben bármikor, feltétel nélkül megbíznék, és talán az egész életemet rábíznám.

Nem bírok különleges képességekkel, de érzem, hogy benne, ha akarnék, sem tudnék csalódni.

És közben tudom, hogy ő is többre tart engem, mint egy szép lány, akit bármikor megkefélhet, amikor csak kedve tartja. Ugyan a szex nagy úr, és nincs ember a Földön, aki ellenállni tudna a mézédes kielégülés utáni vágynak, de biztos vagyok benne, hogy ez Patrick számára is másodlagos  csakúgy, mint nekem.

Minek is tagadnám, hogy néha, óvatlan pillanataimban mennyire felcsigáz? Szerintem ezt ő is tudja, és ezért reménykedik abban, hogy teljes valómban megkaphat.

Őszintén sajnálom, amiért nem ismer annyira, mint ahogy azt állítja, és nem tudja, hogy a szex számomra nem egyenlő szeretettel. Több férfival voltam már ahhoz, hogy higgyem, szex után nincs szerelem, viszont aki szerelmes, nem a szexbe szerelmes.

Ha tudnám, hogy mit is érez pontosan, az első dolgom lenne, hogy ezt elmondjam neki. Mégis, halvány lila gőzöm sincs, mit is akar tőlem. Mert tudod mit? Ha azt mondja, hogy csak egy jó kalandra vágyik, egy kis ágytornára, azt mondom, oké, legyen. Azonban, biztosnak kell lennem abban, hogy ez nem segíti jobban előre ahhoz, hogy csak még többet érezzen irántam.

Sokszor hallottam már, mennyire érzéketlen és rideg vagyok az emberekkel – talán igaz is –, de Patrickot soha nem bírnám megbántani. Lehet ő is tudja, de soha nem bírnám neki azt mondani, hogy nem.

Csak azokkal vagyok köcsög, akik rászolgálnak erre. Patrick soha nem érdemelne ilyesmit.

– Minden oké, kicsim? – Anyám annyira nagyon híres volt az időzítéseiről. Eddig nem keresett, mikor pedig a halálos ágyamon feküdtem épp, felhívott Skype-on. Gratulálni tudok neki.

Letagadni nem bírtam a piros sebeket az orrom alatt, és a könnyező szemeimet. Nyilván nem ok nélkül vett körbe egy használt papír zsebkendő tenger.

– Persze. Minden. Csak én tudok olyat csinálni, hogy megfázok a május végén.

Anya negyvenhét éves, és nem érti a poént. Miért? Miért ül mindig olyan kibírhatatlan fapofával előttem; egyáltalán, miért keres, ha nincs hozzám kedve?

– Régen beszéltünk már. Mi a helyzet veled?

Olyan, mintha egy lapról olvasta volna fel, amit mondott, és ezzel csak azt sikerült elérnie, hogy még jobban felhúztam az agyamat. De tulajdonképpen igaza van, és rengeteg dolog történt velem azóta, amióta legutóbb beszéltünk. Mégis, úgy gondolom, nem ő az, akivel ezt meg kéne osztanom.

– Semmi érdekes. Élem az életemet, és a napjaim nagy részét a kórházban töltöm. Szeretek ott lenni. Kedvesek az emberek.

Nem mond rá semmit, innen tudom, hogy nem érdekli. Kénytelen voltam elfojtani a vigyoromat.

– Gáborral mi a helyzet? – kérdeztem.

– Elvan, de látszik rajta, hogy menni szeretne. Csinálni akar valamit, és hiányzik neki a műhely.

– Megértem. Neked nem rossz, hogy otthon vagy?

– Vigyázok Gáborra, és gondoskodok róla.

– Jó, azért nem fekvő beteg. A magad érdekében utána nézhetnél valami állásnak. Maximum valami öt-hat óra munkaidősre.

Az arcán gondolkozó kifejezés ült, mígnem megkérdezte azt, amire legalább annyira számítottam, mint karácsonykor a hóesésre.

– És mi van azzal a pénzzel, amit küldesz?

Agyalni kezdtem, milyen megindító és elgondolkoztató szart mondjak anyámnak erre a kijelentésére, de végül rájöttem, hogy egy egyszerű kinek képzeled te magad? szöveggel sokkal jobban vissza tudom téríteni a való világba.

– Nyugodj meg, anya, küldeni fogok pénzt, de nem annyit, hogy megéljetek belőle. Hogy gondoltad ezt? – Cinikusan felnevettem, ugyanakkor erősen küzdenem kellett azzal, hogy ne kerekedjen felül rajtam a dühöm. – Nem egyszer és nem kétszer fogok pénzt küldeni, de azt ne hidd, hogy az olyan sokáig ki fogja bírni. Én ajánlottam ezt fel, és tartom is hozzá magam, de nem foglak mindkettőtöket eltartani így, hogy már egyikőtök sem dolgozik.

Várt egy kicsit, amíg elnehezítette a levegőt, amit mondtam, és bizonyára gondolkozott, hogy hogyan reagálhatna az előbbiekre.

– Csak, hogy tudd kislányom, nem hittem azt hogy eltartasz minket, de mint egyetlen dolgozó ember a családban, igazán segíthetnél minket egy kicsit. Hisz’ láthatod, mi a helyzet Gáborral.

– Nem kéne kiforgatnod a szavaimat, anya. Egy szóval sem fontam, hogy egy centet sem kapsz, de elgondolkozhatnál, hogy valóban akarsz-e munkát találni, vagy csak simán ráfogod az egészet Gáborra, aki bizonyára annyira rosszul van, hogy még lélegezni sem bír. Jó lenne végre, ha ebben a családban nem te mutatnád, a követendő példát!

– És azt meg ki engedte meg, hogy így beszélj velem? A múltkor, azt hittem megbeszéltük, hogy nem lesz semmi zűr, és hogy ezután is összetartunk, akár hol és akár kivel legyél is.

– Én is azt hittem, hogy ezt tisztáztuk, csakhogy te már megint nem azt helyezed a szemed elé, amit valóban kéne. Mindig felborítod a sorrendet azt illetően, mi fontos ebben a családban. Mi fontos kettőnk között.

Anyám hatalmas zöld szemeivel nézett rám, közben pedig megcsörrent a telefonom. Délután négy volt. Szombat, és bár tudtam, hogy Patrick az, ahogy az előző napokban, ma is arra számítottam, este keres majd.

– Mit gondolsz te rólam, Vanda? Mi szerinted nekem a kibaszott elsődleges, hm? Minek képzelsz te engem? Sokkal több van bennem, mint benned, és nem kéne velem szemben magad egy jóságos istenanyának feltüntetned. Tudjuk jól, mennyire semmirekellő vagy, ugyanúgy, mint én.

Tudtam, hogy azért mondja ezeket, mert mérges és dühös, hiszen tudja, hogy igazam van, de akkor is rosszul estek a szavai. Ugyanakkor el kell elismerem, hogy nem szabadott volna így beszélnem vele.

– Anya, most mennem kell. Ha érdekel még a véleményem, hívj fel holnap!

– Miért én keresselek mindig? Kinek...

Hallottam amint még ezeket mondja, de már nem akartam válaszolni. Azt reméltem, Patrick majd feldobja a hangulatom, valami olyasmit mesél, ami elfelejteti ezt a dolgot. Anyám csak ahhoz ért, hogy felhúzza az agyam. És erre most, több száz kilométerrel távolabb tőle, jövök rá.

– Szia.

– Szia. Mi a baj? – Néha azt gondolom, hogy egyáltalán nem ismer, néha meg azt, hogy túlságosan is. Patrick mindig annyi meglepetéssel tud nekem szolgálni.

– Honnan tudod, hogy baj van?

– Félreismersz. – Kihallottam a hangjából, amint nevetett. Tudtam, hogy élvezi, ha lenyűgözhet.

– Csak anyával beszéltem. Sikeresen feldühített, mint mindig. Ilyesmire nem adnak Nobel díjat?

Felsóhajtott. Ez nála azt jelentette, hogy viccesnek találta, amit mondtam, de azért nem nevetett, mert tudja, hogy az azt hitetné velem, szórakoztatónak találja a problémámat. Gondolatban megköszöntem ezt neki, akárhányszor csinálta.

– Tudni akarom, min vesztetek össze megint? – Még korábban említettem neki, hogy anyám mekkora seggarc. Bár, nem szabadna ilyesmiket mondanom rá, nagyvonalakban elmeséltem Patricknak is az egyes húzásait. Ő is egyetértett velem.

– Á, hülyeség. Nem fontos. Veled mi a helyzet? Hol vagy most?

– Képzeld, otthon. Kratzer azt mondta, hogy a héten már túlságosan is sokat túlóráztam, és ugrottam be többek között helyetted is, úgyhogy háromkor kijelentette, ideje lenne hazamennem pihenni egy kicsikét.

– Az jó, gondolom.

– Ja, csak az a probléma, hogy még egy fél óra sem telt el, mióta itthon vagyok, és már szétuntam magam. Semmi jó nincs tévében. Egy meccs se. Semmi. Gondoltam, megnézek egy filmet, de az meg egyedül olyan szar. Te jutottál eszembe, mint lehetséges partner, akivel tudok valamit csinálni, de aztán emlékeztettem magam, hogy te még beteg vagy, ezért inkább csak megkérdezem, hogy vagy.

– Hát már jobban, mint mondjuk szerdán. Csak nagyon fáradt vagyok, mert egész nap alszok.

– Akkor, gondolom, kétes, hogy el tudnál velem jönni sétálgatni csak úgy céltalanul a városban. Voltál már egyáltalán szétnézni Dortmundban? Tarthatnánk egy rövid városnézést.

Kurt anno valóban nagyon sok dolgot mutatott meg Dortmundból, de nyilván Patrickkal csak könnyebb lenne sétálgatnom, és nyilván sokkal több közös témánk is van, mint azzal a kutyás gyerekkel.

Viszont, nekem még mindig betegnek kéne lennem. Teát kéne innom, fél óránként orrcseppet cseppenteni az orromba, és azután addig fújni, amíg még ennél is jobban kisebesedik. Ráadásul még mindig lezáratlan az ügyünk és még mindig nem tudom pontosan, ő miként, mijeként tekint rám, ezért ha megfontolt és bölcs ember lennék, azonnal megmondanám neki, hogy nem megyek sehova.

Csakhogy korántsem vagyok bölcs és megfontolt ember, illetve hozzá hasonlóan már én is nagyon unatkozom. Úgy döntöttem, ismét megcsinálom magamnak a szart. Ha nagyon rosszul fog sikerülni a találkozásunk, csakis magamat okolhatom érte. Azt mondtam:

– Sajnos még nem volt alkalmam megnézni a várost, ha nagyon szeretnéd el tudok menni veled egy kis időre.

Egy szar alak vagyok. Kész.

Egy ringyó.

Egy hazug pöcs.

Egy pasifaló.

Egy ki-bebaszott kurva.

Ez nem kétség többé. A mostani Polyák Vanda talán mégsem különbözik annyira a régitől. Attól a lánytól, akinek gondolatai nyolcvan százalékát a pasik, a buli és a szex kötötte le. A lánytól, aki kezdetben naivan hitt a fú és lány közötti barátságban, majd mikor a saját bőrén megtapasztalta, hogy egy hímnemű embert kortól függetlenül a farka vezérli, mint egy báb hagyva magát, sőt élvezve a játékot, engedte, hogy minden fiú kihasználja.

Polyák Vanda talán soha nem fog ebből kinőni, és talán emiatt nem lesz soha olyasvalaki az életében, aki nem a formás idomai, hanem önmaga miatt szereti.

Patrick azt mondta, hétre értem jön, így még bőven volt időm emiatt sírni a fürdőszobában. Nem is tudom, mikor sírtam utoljára. Sírtam-e egyáltalán valaha így.

De nem azért potyogtak megállíthatatlanul a könnyeim, mert szomorú voltam. Nem voltam szomorú.

Dühös voltam.

Utáltam magamat, és a helyzetet, amiért képtelen voltam kezelni; amiért egyáltalán belekeveredtem ilyesmibe. Dortmundot is utáltam, amiért mindez itt történik. És ha képes lennék rá, biztos abbahagytam volna a lélegzést.

Mikor négy éves voltam, olyan akartam lenni, mint anya. Törődő, gondoskodó, felelősségteljes, kedves, finom, aranyos és jószívű. Egy olyan családot akartam, amilyen a miénk is volt, és azt szerettem volna, hogy a szüleim és én örökké éljünk, valamint soha, még egy hatalmas gazdasági válság idején se, soha ne legyenek anyagi problémáink.

Mikor nyolc éves voltam, olyan akartam lenni, mint az osztálytársaim. Olyan nagy és hatalmas házban akartam lakni, mint ők. Sok testvért akartam, akivel az árokparton tudtam volna játszani. Sok labdám volt, de senki nem volt hajlandó focizni velem.

Tizenhárom éves koromban leginkább egy modell akartam lenni. Rengeteg magassarkút szerettem volna, műkörmöt és műszempillát, illetve vakítóan fehéren csillogó fogsort. Anyám mindig leszúrt, amikor elloptam a sminkkészletét, és titkon kifestettem vele magam. Azt hiszem, ekkor változott meg a kapcsolatunk, és ekkor kezdtem el nem megbízni benne. Rájöttem, hogy ő ellenség, és nem szövetséges. Azt mondja, csak a jót akarja nekem, de tulajdonképpen, mindig olyat parancsol, ami egyáltalán nem jó.

Tizenhét éves koromban csak azt akartam, hogy apa éljen. Hogy ne kellett volna látnom, amint előttem hal meg, ahogy utoljára sóhajtozik, és utoljára mondja, hogy szeret. Azt akartam, hogy valahogy abbahagyjon a fejemben levő defibrillátor csipogása. Azt szerettem volna, hogy anya boldog legyen. El akartam hinni, hogy mindketten felül tudunk kerekedni az anyagi gondokon, és vigyázni tudunk egymásra. Azt szerettem volna, ha anya elismerné, hogy már felnőtt vagyok. Azt akartam, hogy feltétel nélkül megbízzon bennem.

Mikor húsz éves voltam, újra kicsi akartam lenni. Olyasvalaki, akinek nincsenek gondjai, aki csinálhat bármit úgy, hogy nem lesz következménye, hogy nem kell szembenéznie az édesanyjával, és hallgatni az életre szóló lebaszást. Azt szerettem volna, hogy anyja rájöjjön végre, nem egy pisis vagyok, és hogy azzal és akkor kefélek, akivel akarok. Azt szerettem volna, ha minden fiú engem szeret. Imádtam, mikor azt suttogták, mennyire szép vagyok.

Most, huszonöt éves koromban nem vágyom többre, minthogy sikeres legyek. Mind munkaügyileg, mind magánéletileg. Azt akarom, hogy Patrick legyen a legjobb barátom, és annak örülnék a legjobban, ha ő töltené be a soha nem létező bátyám szerepét. Rengeteg közös dolgot szeretnék vele csinálni, rengeteg mindenről szeretnék vele beszélni. De nem akarom, hogy szerelmes legyen belém. Azt akarom, hogy az legyen belém szerelmes, akibe én szerelmes vagyok. Csak ahhoz kell valaki, akiben szerelmes lehetek. Mindennél jobban örülnék annak, ha én is ugyanazt érezném Patrick iránt, amit ő irántam. Akkor olyan egyszerű lenne minden. Talán normális családunk lehetne, és „boldogan élnénk amíg meg nem”, de nem az én hibám, hogy nem így alakult. Ha azt tudnám mondani, az enyém, neki és nekem is könnyebb lenne, de nem tudom. Semmit nem tudok.

Azt is akarom, hogy ne legyek ekkora csődtömeg, mint amilyen most vagyok.

És akkor a legjobban csak sírni szerettem volna.

Sírni egész éjszaka, és arra gondolni, hogy a szarért nem megy nekem ez a szerelmes dolog. Gondolkozni azon, hogy miért vagyok ennyire szerencsétlen.

Megfordult a fejemben, mi lenne, ha nem mennék el. Ugyan, Patrick elém jönne, és egy tíz percnyi várakozás után bizonyára felcsengetne hozzám, de zárva lenne az ajtóm, és lekapcsolnék minden villanyt, hogy azt higgye, nem vagyok itthon.

Bár, akkor csalódna, és minden valószínűséggel szomorú lenne, amit ugyanúgy nem akarok. Nem akarok rosszat neki. Soha nem is akartam. Azt akartam, hogy egy kompromisszum szülessen meg a kettőnk kapcsolatát illetően. Hogy neki is és nekem is jó legyen.

Viszont, egyre jobban kezdem elhinni, hogy ez lehetetlen. Pedig csak két emberről van szó, de olyan két emberről, akik, úgy látszik, túl erős és makacs személyek ahhoz, hogy köztük egyezség szülessen. Ha tárgyilagosan és kizárólag a mostani állapotot figyelemben véve gondolkozna az ember, azt mondaná, valaki ott fenn valamit nagyon elrontott, mikor ezt a két embert hagyta összetalálkozni; azonban aki érzi és tapasztalta ennek az egész kapcsolat lényegét – azaz én és Patrick – értékeli annyira az egészet, hogy nem hagyja elsüllyedni, nem hagyja, hogy csak úgy feledésbe merüljön.

Rájöttem hát, hogy nem kezdeném újból a kapcsolatunkat. Nem mondanék neki semmit máshogyan kezdve a repülőn való találkozástól a mai telefonbeszélgetésig. Polyák Vanda volt vele olyan, amilyen, és ha máshogy viselkedtem volna ezzel az emberrel, már nem Polyák Vanda lennék.

Másnak ez talán túl filozofikusnak tűnik, de én teljesen értem, és tudom, ha Patricknak elmondanám, ő is megértené.

Meg is kéne tennem, azt hiszem. Célom már hétfőn az volt, hogy tisztázzam a helyzetet, de nem sikerült. Szabad újra próbálkozni. Miért épp ne egy másik találkozás alkalmával? Nem abban a lepukkant étteremben. Sétálgatnánk, és beszélgetnénk. Emberek között lennénk, és nem érezném úgy, mintha csak mi ketten lennénk ezen a világon.

Mikor felálltam a fürdőszoba padlójáról, hogy belenézzek a tükörbe, elszomorító látvány fogadott, és a következő amire gondoltam, hogy mégsem kéne ilyen képpel Patrick elé járulnom.

Mégis muszájnak éreztem. Mégis bánnám, ha valóban bezárkóznék a lakásba és nem mennék.

Lezuhanyoztam, ami a lehető legjobb dolog volt, amit tehettem, merthogy kellően felfrissültem, és a fáradságot szinte egy pillanat alatt eltűnt belőlem. Csak az orromnál levő seb fájt piszkosul, valamint kissé sajogni kezdett a fejem.

Úgy gondoltam, jobb lesz, ha nem gondolok többet az egészbe, mint kellene, ezért úgy döntöttem, egy sötét farmert veszek fel egy fehér pólóval és a világos farmerdzsekimmel. Sminkkel nem törődtem, mert tudatni akartam Patrickkal, hogy jobban teszi, ha megtisztelve érzi magát, amiért betegen elmentem vele sétálni. És bár már egyáltalán nem éreztem magam betegnek, erről neki nem volt kötelező tudnia.

Mikorra ő megérkezett a Jettával a panel elé, már lent vártam zseb hiányában a telefonomat a kezemben szorongatva. Azt hittem, gyalog jön majd, de bizonyára messze lakik innen.

Szeretném tudni, hol lakik. Szeretnék nála lenni, és végigkísérni egy napját.

– Szia. – Nem tudtam, hogy fog majd köszönteni, amint kiszáll az autójából, de úgy döntöttem, akárhogy fog is, nem zavartatom magam.

Két puszi.

Nem lettem csalódott, de úgy léptem oda hozzá, hogy újra megízlelhetem puha ajkait. Így visszagondolva, jobb is, hogy nem az történt, amire számítottam, de akkor is rosszul jött ki a lépés, és valószínűleg ő is tudta, hogy mást vártam, mert mikor ellépett, mint aki szórakozik valamin, elmosolyodott.

– Csinos vagy.

– Köszönöm. – Ösztönösen lepillantottam az öltözékemre, de még inkább azért szegeztem a tekintetem a földre, mert nem akartam látni, ahogy jóízűen szórakozik rajtam.

Meg kéne emberelnem magam végre, mert egyáltalán nem jobb megoldás, amit csinálok, de mégis olyan nehéz. És én ilyen értelemben nagyon lusta vagyok.

– Mehetünk? – kérdeztem, és csak addig néztem fel rá, amíg megbizonyosodtam róla, hogy ő is elindult.

Úgy nézte az egymás után sorakozó paneleket, mintha még soha nem látott volna ilyen jelenséget. Ekkor tudtam, hogy nekem kell beszélgetést kezdeményeznem.

– Még mindig izgulsz a holnap miatt?

– Ja, meglehetősen. Ha te gyerek volnál, nyilván te is elkezdenél gondolkozni, hogy ki ez a férfi, aki se nem apád, se nem anyád, mégis olyan kedves veled. Olyan, mintha tudná, hogy én nagyon szeretem, és sokat jelenet nekem. Nem hülye, és bizonyára felmerül benne egy csomó kérdés ezzel kapcsolatban.

– Persze. Majd az anyjáék bekamuznak neki egy baromságot, azt illetően ki vagy te. Talán azt hazudják neki, hogy azért szereted őt annyira, mert impotens vagy, és mint a család barátja, a kicsi Hanna a hozzád legközelebb álló gyerek. Azt mondják majd neki, hogy te nagyon szereted a gyerekeket.

– Ja, szegény meg lehet, hogy azt hiszi, pedofil vagyok.

Csak akkor kezdtem el nevetni, mikor Patrick is elkezdett, különben azt hittem, ezt teljesen komolyan mondja. Kimentünk az utcából, és jobbra fordultunk egy macskaköves útra, melyen könyvesboltok és régiségboltok sorakoztak.

– Mesélsz nekem erről a nőről? Hanna anyjáról. Hogy ismerkedtetek meg? – kérdeztem, miután abbahagytuk a nevetést.

– Hosszú történet, és nem szívesen mesélek róla. Egy baklövés volt, ugyanakkor sajnálom, hogy ez lett a vége. Már úgy értem, Hanna miatt. Nem érdemel ilyesmit.

– De mi miatt váltatok el? Valamelyikőtök megcsalta a másikat?

– Sok hülyeség. Mondom, nem fontos. Egy hülye kis csitri volt, nem is értem, hogy szerethettem, vagy hogy vehettem el.

– De legalább szép esküvőtök volt?

– Igen, nagyon szép. A szüleim nem jelentek meg rajta. Tulajdonképpen csak az Elizabeth hozzátartozói jelentek meg. Alig voltunk húszan.

– Miért? – A szülei utáni kíváncsiságom elfeledtette velem, hogy mennyire gyanúsnak találtam, hogy ilyen szűkszavúan fogalmaz a házasságával és az exfeleségével kapcsolatban.

– A szüleim Magyarországon laknak, és még a te édesanyádnál is nagyobb seggfejek. A legnagyobbak, akiket csak el tudsz képzelni.

– Miért? Milyenek?

Felsóhajtott. Nem azért, mert titkolni akarja, és nem szándékozik elmondani, hanem, mert bizonyára túl hosszú ez az egész, és annyira rossz, hogy miközben mesélné, újra felelevenednének benne ezek a szar emlékek.

Ezért nem beszélek soha senkinek apámról.

– Mi lenne, ha beülnénk egy cukrászdába? Itt a sarkon van egy, és közben elmesélem, amit szeretnél tudni.

Rábólintottam, és amíg oda nem értünk egy szót nem szóltunk egymáshoz. Úgy éreztem magam, mintha csak most ismerkednénk, és tulajdonképpen most eszmélek rá, hogy még mennyi dolgot nem tudok vele kapcsolatban. Nem feltétlenül azért, mert titkolta volna, hanem mert soha nem volt alkalmunk úgy elbeszélgetni, hogy egyikőnk sem gondolkozott volna valami olyasmin, amin nagyon nem kellett volna.

A cukrászdát már Kurt is ajánlotta, mikor a mi kis városnézésünket tettük, de igazából az ok, amiért olyannyira dicsérte, csak akkor lett számomra olyan világos, mint a Nap, mikor beléptem az épületbe.

Az előbb említett, általam csak „kutyás fiúként” becézett Kurt, az ajtóval szemben levő, kiszolgálópult mögött törölgetett egy porcelántényért, és amint felemelte unott tekintetét, az azonnal derűs és vidám tekintetté változott.

Megfordult a fejemben, hogy talán úgy kéne tennem, mintha nem venném észre, de az már valóban a Föld legnagyobb bunkójaként tüntetne fel. Nem kéne ezt játszanom folyton, hiszen ha azt akarom, hogy az emberek szeressenek, akkor úgy kéne viselkednem, ahogyan az helyes és jó; egy olyan emberhez való, akit lehet szeretni.

A jó és kedves embereket szeretik, nem?

Rámosolyogtam a pincérre a pult mögött, aki legnagyobb döbbenetemre kimászott onnan, és elindult felém és Patrick felé. Az utóbbinak akkor még nem tűnt fel, hogy a magas, hosszú hajú fiú hozzánk közeledik.

És csakúgy mint Patrick ő is két puszival köszönt engem.

– Szia, Vanda. Téged is lehet látni? Nem voltál a parkban, azt hittem velem van a baj, a legutóbbi városnézés miatt, tudod... Szóval, megijedtem, hogy ezután már nem beszélgetünk többet, de örülök, hogy eljöttél... eljöttetek ide. Mit adhatok nektek?

Patrick olyan képet vágott, amiről nem tudtam megfejteni, hogy épp mit gondol. Pedig, mindig van egy arckifejezése minden helyzetre, de akkor, mikor fürkészőn nézte a kutyás fiút, bármire gondolhatott. Van egy olyan sejtésem, azonban, hogy ez a bizonyos gondolat, azért mégiscsak inkább negatív.

Ennek, viszont nem örülök. És nem azért, mert féltem a pincérfiút, vagy egyáltalán érdekel, hogy ő egy ilyen helyzetből hogyan kerülne ki, hanem mert ez annak a következménye, hogy Patrick bizonyára féltékeny. Ami nagyon, nagyon-nagyon nem jó.

Nem akarom, hogy bárki is féltékeny legyen a közelemben. Mert nekem nincs olyasmim, és soha nem is volt, ami másé ne lehetne. Nem kéne ennek az egész menjünk a sarkon levő cukrászdába haditervnek így kiviteleződnie. Kurtnek nem kéne hétvégénként másodállásban itt dolgoznia, és főleg nem kéne olyankor odajönnie hozzám, mikor vagyok valakivel.

De miért is okolnám őt vagy a helyzetet, amikor az egész az én kurva hibám? Hisz’ én nem meséltem egyik srácnak se a másikról, és nem említettem Patricknak soha a Kurttel történt városnézést. Az, hogy ez az egész így megesett, tehát az én hibám, és liftezik is a gyomorom miatta.

El kellene egy kis segítség.

– Szóval? Mit kértek? Új olasz krémfagyijaink vannak.

De végül nem kapok lószart se.

– Hát, én tulajdonképpen azt hiszem, nem kérek semmit se. Te, szívem, mit kérsz?

Nem döbbentem meg azon, amint erősen átkarolja a derekam, és magához húz. Inkább dühös lehettem, és legszívesebben ordítottam volna.

Ez egy szar. Egy nagy szar.

– Pedig, drágám, azt hittem, hogy te eszel valamit. Egyébként is olyan édesszájú vagy, biztos nem kérsz valamit, mert én sem kérek semmit?

Nem mertem odanézni Kurtre. Sajnálni kezdtem őt, amiért belekeveredett ebbe, és tulajdonképpen Patrickot is sajnáltam. Ki is merem jelenteni, hogy jogos, amit csinál, és talán jogosan érzi magát becsapva, bolonddá téve.

A pokolban kéne megsülnöm. Komolyan.

– Nem, Vandám, mondom, most nem szeretnék enni. De ha te sem, akkor mégis miért vagyunk itt, édesem?

Szó szerint fájni kezdett, amint belenyomta hatalmas és erős ujjait az oldalamba. Éreztem, hogy tartja a testem, és féltem lélegezni.

– Bocsánat, majd talán máskor meggondoljuk ezt a fagyis ajánlatot. – Ismét rámosolyogtam Kurtre. Próbáltam szívből, de ekkor már csak arra vágytam, hogy kint legyünk ebből a szar helyből, ahol a vendégek kezdtek eléggé fura szemmel nézni ránk, és magyarázatot tudjak adni Patricknak.

Mikor kimentünk, ehhez hozzá is kezdtem volna, csakhogy ő sokkal gyorsabb volt.

– Ez meg mi a faszom? – Alighogy becsukta magunk után azt ajtót Patrick, máris kitéptem magam a szorításából, és mintha félnék tőle, pár méterrel arrébb álltam meg tőle. Ezért hangosabban beszélt hozzám, és kissé olyan volt, mintha haragudna is. Düh csengett minden egyes kiköpött szavában.

– Megértem, hogy most ideges vagy, csak, kérlek, nyugodj meg! Sétáljunk, és beszéljük meg ezt normálisan. Ne így, hogy mindenki fültanúja legyen. Az olyan alpári dolog.

– Leszarom, hogy mi az alpári dolog, mégis hogy képzeled!? Hazudsz nekem, és hülyét csinálsz belőlem egy jó ideje. Nálam is van határ, én is meg tudom ezt unni, és lassan kezd belőle elegem is lenni. Nem egy játékszer vagyok, egy bábu, amit előkaphatsz, ha kell, hanem egy ember. Egy olyan ember, aki úgy gondolom, mérföldekkel jobb annál, mint ahogyan viselkedsz vele. Mégis ki a faszom lennél te?

Arcon csaptak a szavai. A levegőben lógnak, és cinikusan kacagnak rám. Néztem rá, de tulajdonképpen nem őt láttam, hanem egy homályos foltot az utcán, és a kocsik ragyogó fényei vakítottak. Mindent láttam, csak őt nem. Olyan dolgokat mondott nekem, ami után nem voltam hajlandó többé ránézni.

Mert minden egyes kurva szó igaz volt. Mintha csak a Bibliában lett volna.

Azonban, valahonnan, és őszintén, halvány lila gőzöm sincs honnan, de előszedtem valamit. Egy kis erőt vagy bátorságot talán. A fülem mögé tűrtem egy a copfomból kilógó tincset, és nagyokat pislogtam. Sírtam volna, belül Polyák Vanda őrjöngött.

És mégis olyan jó érzés volt, nem összetörni. Jó érzés volt, elmosolyodni, és annyit mondani:

– Kérdezhetek valamit, Patrick?

Ehhez az egészhez annyi energia és bátorság kellett, hogy azt hittem, nem fogja elbírni a lelkem. Halkan és remegő hanggal ejtettem ki ezt a három szót.

Nem méltatott válaszra. Mintha egy zabolátlan ló lenne, fújtatott egyet, majd egy apró láthatatlan körben idegesen kezdett körbe-körbe járkálni.

– Miért vagy féltékeny, Patrick? Mondd meg őszintén, kérlek, mi a fenét érzel te irántam igazából!

Mikor ezt kimondtam, abbahagyta a körbe-körbe járkálgatást. Nézett rám, de olyan, mintha nem is látott volna. Egy árva szót nem szólt.

– Mit akarsz tőlem?

Minden elromlott.

     Mikor nem válaszolt, akkor jöttem rá igazából, hogy ezek után soha nem leszünk már olyan viszonyban, mint ezután. Rájöttem, hogy bár egy mukkot nem mondott, egyértelmű, amit érez.

És innentől kezdve már nem az én hibám, hogy ide lyukadtunk ki. Nem én kértem, hogy legyen belém szerelmes, és nem én küzdök az ellen, amit iránta érzek.

Nem érzek semmit iránta.

Azt akarom, hogy inkább megbántva és szomorúnak érezze magát, mintsem becsapottnak, és ez így a helyes.

Mindketten elveszítünk egy barátot, de szerzünk majd több újat is. Nem fog megállni a világ, és túl tesszük majd magunkat az egész sztorin. Elfelejtjük. Tulajdonképpen én is és ő is hozzájárultunk ehhez. Lehet, hogy én jobban, de meg is kaptam érte, amit érdemlek. És talán hónapok kérdése, amíg fel tudom magamban dolgozni, ami történt.

Tudom, hogy azt hiszi, nem érdekel annyira a barátságunk, hogy fájjon, ha véget ér, de téved, hiszen az eddigi életemben levő legjobb dolog, ami történhetett velem.

Nem voltak extra dolgok, nem kaptam tőle többet, mint bármelyik más embertől kaphattam volna. A lényeg az egészben az volt, hogy Patrick Kellnerrel történt ez a barátság, hogy ő hozta azt a sok boldog percet az életembe.

És azt hiszem, már nem lesz alkalmam, hogy elmondjam neki, de szeretném, ha tudná, hogy sajnálom, ami történt.

Hátat fordítottam neki, és úgy döntöttem egyedül hazasétálok, ő pedig, hazamegy, ahogyan akar majd. Így kell, hogy elváljunk egymástól, talán ez lesz a legjobb módja.

Ha ez neki jó, akkor nekem is tökéletesen megfelel.