Ötödik rész

Sziasztok!

Ismét ezer bocsánat a hosszú távollét miatt, de egész héten nem voltam suliban, és sajnos rengeteget kell pótolnom; szinte még levegőt venni sincs időm. Sőt, még fogadtam is magammal, hogy csak akkor rakom ki ezen a hétvégén ezt a részt, ha a srácok megverik a Köln-t. Csakhogy a fiúkák 2:1-re kikaptak, de én mégis elkészültem a résszel, így végül úgy döntöttem, nem váratlak titeket. Amúgy meg az őszi szünetben hoztam volna. Ám nézzetek a jó oldalát! Így hát a szünetben már a hatodik részt fogjátok olvasni. Ez azért elég komoly, tekintve hogy nem hittem volna, hogy egyáltalán ideáig eljutok. És mi lesz még ezután...!

Most viszont térjünk vissza a jelenre, ahol jó olvasását kívánok ehhez a részhez. 

Vigyázzatok magatokra, és szurkoljatok a Dortmundnak! :)

Puszi, Bridzsi 

Jegyzet Vandának: Soha – ismétlem, soha – ne aludj nedves hajjal! Hacsak nem akarsz úgy kinézni, mint egy diagnosztizált pszichopata.

Megpróbáltam. Én komolyan megpróbáltam kezdeni valamit vele, még az ősrégi hajvasalómat is beüzemeltem, de aligha jutván valamire, végül amellett döntöttem, hogy összekötöm a hajam. Ezzel csak az az egy probléma volt, hogy akárhányszor megfordultam a tükör előtt sikerült mindannyiszor konstatálnom, hogy márpedig nekem elállnak a füleim. Úgy éreztem magam, mint egy hobbit. Úgy is néztem ki.

Kár volt. Esküszöm, kár volt még reggel hajat mosni; aztán pedig orbitális baklövés volt bevágni a szunyát egy unalmas film nézése közben. Mostanság egyre többet aludtam napközben, ami kissé aggasztott, bár amint arra gondoltam, hogy hétfőtől már dolgozó ember lévén nem fogok ilyesmit tenni, mérhetetlen izgalom fogott el.

Reméltem Patrickre számíthatok majd. Segíteni fog – gondoltam; minden kórházi dologba be fog avatni. Egy kicsit szekta-szerűnek képzeltem az egészet. Nagy hírre verik majd, hogy én is csatlakoztam. Patrick tanonca leszek. A jobb keze. Vagy a bal, mindegy.

Az úgynevezett "randit" illetően, pedig, nem görcsöltem, sőt még örültem is, hisz’ alkalmam adódik majd kérdezősködni kicsit. Szinte biztos voltam benne, hogy ő is jobban meg akar ismerni, nekem meg még a kórház miatt is jól jött ez a találka.

A kocsija – ami egy idei évjáratú, fekete Volkswagen Jetta volt – hat óra ötvennégy perckor parkolt le közvetlen az erkélyem alatt. Az ötödikről egész aprónak tűnt – még az autó is; ő pedig kiszállt, és meglátván engem az erkélyen – mint egy szenilis vénasszony – leskelődni intett a kezével, mintha azt mondta volna: gyere le!

Miközben a lift tükrében forogtam jobbra majd balra, azon gondolkoztam, vajon nem öltöztem-e túl kislányosan. Fehér ing, szürke pulóver... meglehetősen kislányos; mégis volt benne valami, ami inkább üzletiessé, távolságtartóvá, magabiztossá tette. És ugyan, még mindig elálltak a füleim, mint egy tündérkeresztanyónak, azért valamennyire sikerült megbarátkoznom a kinézetemmel.

Egy levakarhatatlan mosollyal az arcomon üdvözöltem Patricket, aki ez alkalommal egy sötétkék koptatott farmert és egy fekete inget viselt, amit hanyagul a csípőjén lógó nadrágjába tűrt.

Így szólt:

– Csinos vagy, Füli!

Tátott szájjal, teljesen leblokkolva a Jetta fara előtt emésztettem meg a hallottakat, majd mikor rájöttem, hogy erre nem tudok mit visszavágni, csendben az anyósülés felőli ajtóhoz lépkedtem. A hallgatás mindig segít. Legalábbis az anonim mondák szerint.

Az ajtó még zárva volt, a következő pillanatban pedig két kar ragadta meg a vállam.

– Csak vicceltem. Olyan aranyos! Egy szép keretbe helyezi az arcod. Tudod, hány lány...?

– Nem érdekel.

Megfordultam, és afféle "minek okoskodsz, ha hülye vagy" nézéssel ajándékoztam meg. Előtört belőlem a kényszer, hogy egy hatalmas pofont adjak neki. Aztán, persze, kárpótlásul meg is ölelném; ugyanis képtelen voltam levenni a tekintetem a mellkasán levő apró, puhának tűnő szőrökről, amik az ing begombolatlanságának a következményeképp mutatkoztak meg.

– Gyere már ide!

Helyette ő maga vont a mellére. Fura illata volt. Mindenképp ismeretlen, és nem az a tipikus férfias, kemény és tömény, amiért jó esetben megbolondulok, hanem valami friss, üde; aligha lehetett érezni. Túlságosan is tiszta volt egy férfihoz. Fűszerszakértő pedig nem voltam, így halvány fogalmam sem volt, mi ez az illat pontosan.

– Tényleg annyira gázos? – kérdeztem aztán, és mintha ettől jobb lenne, hátrafelé kezdtem simogatni az átkozott testrészt.

– Mondom, hogy nem – Elnevette magát esetlenségemen, pedig mielőtt elindultam, elhatároztam, hogy most nem én leszek a bugyuta kisgyerek, aki semmihez nem ért. Akit tanítani kell.

– És hova is megyünk pontosan?

Ezt már a kocsiban kérdeztem, ami szűkebb volt, mint képzeltem. Túl nagy rendetlenség volt, és fura – egyenesen büdös – levegő terjengett felettünk. Csak az segített egy kicsit, hogy kinyitotta az ablakot.

– Titok.

Bazd meg! – vágtam volna rá, de még sikerült időnek előtt csöndben maradnom. Nem tudom pontosan, mennyire beszélhetek úgy, ahogy alapjáraton szoktam; mikor viselkedhetek úgy előtte, ahogy az igazi Vanda viselkedik. Illetve szabadna-e egyáltalán így tennem valaha is?

– Nyugi, nem lesz semmi giccs, semmi túlzás. Sem kaviár.

Elmosolyodtam. Fáradt egy mosoly volt. Az öregek szoktak ilyet csinálni.

– Ugye, nem haragszol rám amiatt, amit mondtam?

Az utat figyelte, de úgy láttam az arcát, mintha egyenesen rám nézett volna. Már sötétedett, és a hatalmas épületek minden kis ablaka úgy világított, mint apró szemei a háznak. Csak a több száz motor együttes zúgása hallatszott, valamint a szél, ami süvített amint legalább kilencvennel mentünk. Pedig jócskán a belvárosban voltunk.

– Dehogyis! Nem. Hagyjuk az egészet.

– Nem akartalak megbántani, azt hittem olyan lány vagy, akivel lehet...

– Olyan lány vagyok – Beszívtam az ajkam. Nem tudom. Megszokás. – Lehet velem hülyéskedni.

Pontosan tudtam, hogy ezt akarta mondani, ismét úgy éreztem, legalább már ezer éve ismerem. A mozdulatai annyira elárulják; mintha olvasnék a fejében: tudom, mi játszódik le az agyában.

– Akkor nem haragszol? – Mosolygott, mert tudta a választ. Én is egy nyitott könyv voltam ilyen tekintetben.

– Nem. – Megráztam a fejem. – Mondtam. Jobb ha hagyjuk. Beszéljünk inkább valami másról!

– Mégpedig?

Ajakrágcsálás.

– Még mindig nem akarod elárulni, hogy hova viszel?

– Két perc, és ott vagyunk.

Eddig csak fél kézzel, lazán fogta a kormányt, most pedig, alighogy kimondta ezt, két kézzel markolva, keményen a gázra taposott. Eszembe jutott, hogy én is szeretnék most vezetni. Dortmund utcáin akarok vezetni egy kocsival. Később a sajátommal.

Az étterem, ahol megálltunk egyszerű. Nagyjából ennyit tudok róla mondani. Téglaépület; egy átlagos lakóháztól mindössze annyi különbözteti meg, hogy közvetlen az ajtó felett pár méterrel egy hatalmas neon tábla van, amin olyan olvashatatlanul van felírva bizonyára a hely neve, hogy háromszori próbálkozás után feladtam a találgatást.

A parkoló – ahogy vártam – nem volt tömve. Aligha négy-öt autó állt, bár ez a teljes sötétségben koránt sem volt biztos. Mikor kiszálltam, rögtön megcsapott az étel – leginkább olaj és fűszerek – illata. Már akkor rájöttem, hogy a ruhám ezt az aromát nagyon-nagyon be fogja szívni.

– Gyere!

Nem láttam a sötétben igaz, de ezekhez a hívószavakhoz nem voltam hozzászokva. Nem egy háziállat voltam, de még csak nem is egy barátnő, hanem egy ugyanolyan ember, mint ő, és hiába voltam fiatalabb, nem érdemeltem lekezelést.

Mégis, inkább szótlanul lépkedtem Patrick mellett, aki rögtön, hogy beléptünk, a pulthoz lépett mintegy ismerős személy, nekem pedig biccentett egyet a leghátsó boksz felé, ami üresen várta, hogy valaki elfoglalja.

Két perc múlva egy alacsony, sötét hajú pincérrel a nyomában tért vissza. Én ekkor már kényelmesen letelepedtem.

– Jó estét! Étlap és itallap, válasszanak nyugodtan! Számtalan finom levesünk és süteményünk is, illetve rengeteg vegetáriánus és diétás fogásunk is van; borok terén pedig csak a legjobb minőségből szolgálunk fel.

Begyakorolt szöveg volt, amit annyira ismertem már. Ő ezután el is ment, hogy a mellettünk levő boksz vendéginek a rendelését felvegye. Mi, Patrickkel szinte egyszerre nyitottuk ki az étlapot.

– Te mit eszel? – kérdeztem gyorsan végigpillantva a kínálaton. Igaza volt, semmi puccos; minden annyira átlagos.

– Mindképpen vadas, ahhoz nagyon jó vörösborok vannak.

– Én halra gondoltam...

Csendben, rezzenéstelen arccal bámult rám, én pedig egy ideig – mivelhogy fogalmam sem volt, miért tesz így – álltam a tekintetét, majd mikor már kissé irritálónak találtam, feltartott kezekkel magyarázkodni kezdtem.

– Hé, én azt mondtam, hogy a kaviárt nem szeretem. A kaviár nem hal, hanem...

– Halikra.

– Igen. Pontosan. Viszont a heringet például nagyon szeretem. Citrommal, sült krumplival.

– Sikerült választaniuk?

A pincérnő, aki szinte a semmiből termett elő, lófarokban hordta festett szőke, kissé már lenőtt haját. A száját ceruzával húzta ki, és valami rettenet volt, ahogy kinézett. Miután elmondtuk, mit szeretnénk, vadul jegyzetelt a noteszébe, majd egy fáradt műmosollyal megkérdezte, ennénk-e süteményt. A nemleges válasz után az italra kérdezett rá.

– Remek francia és magyar boraink vannak – tetté még hozzá.

– Magyar legyen. Vörös. Félédes, lehetőleg száraz.

Semmi "rendben" vagy "oké", a nő elment. Amíg néztem, ahogy befarol a konyhába, Patrick így szólt:

– Ugye nem baj, hogy én választottam? Valahogy látszik rajtad, hogy nem értesz a borokhoz.

– Persze, semmi gond. De nem kellett volna a kedvemért magyar bort választanod, és amúgy sem ittam még eredeti franciát. Sőt, igazából semmilyent az olcsó, flakonoson kívül.

– Nem csak miattad választottam. A magyar borokat valami oknál fogva jobban szeretem, mit a franciákat. Legalábbis a vöröset mindenképp.

Elmosolyodtam, de nem azért, mert vicces volt, amit mondott, hanem mert erre nem igazán tudtam mit válaszolni, és ez általában segít.

Azonban úgy látszik, ő épphogy nagyon beszédes kedvében volt:

– Szóval, felvettek, hm? Első munkahelyed?

Egyfajta csillogás, érdeklődés tükröződött a szemében. Olyan hétköznapi volt. Mintha mindennap beszélgetnénk ilyesmiről.

– Nagyon úgy tűnik – Beszívtam az ajkam. Újra.

– Izgulsz?

– Most bevalljam, hogy igen?

Előbb nevetett fel, mint én; de nem hangosan, inkább olyan boldogan; az alapzaj miatt azt is hihettem volna, hogy hangtalanul nevet.

– Nem kell félned. Persze, nehéz először, de belejössz. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, képes vagy rá.

Ez kedves volt. Nem akartam ugyan hangosan is kimondani, mert olyat csak a filmekben csinálnak; de láttam az arcán, hogy megérti, ez nekem nagyon sokat jelent.

– És segítek majd, szólj, és ott leszek! Elég sokat fogunk találkozni.

Azt sem mondtam, hogy köszönöm, mert tudta, hogy hálás vagyok érte. Pár percnyi csend telepedett ránk ezután, és én addig az érkező és távozó embereket néztem, valamint a pincéreket, akik gusztusosabbnál gusztusosabb ételekkel járkáltak le s fel. Sok ember volt, de nem éreztem zsúfoltnak a termet.

– Min gondolkozol? – Kissé félve kérdezte meg, és nem úgy, mint aki tudatosan akar kizökkenteni a gondolataimból.

– Ezen a kórházon – vallottam be.

– Mi aggaszt?

– Nagyon félek.

– De mitől? – Elmosolyodott, és úgy nézett ki, mint aki meg is ölelt volna, ha nem épp egy asztal lenne köztünk.

– Hogy nem fogok megfelelni.

– Kinek? Kratzernek? Ő az egyik legempatikusabb ember a klinikán. Keménynek mutatja magát, de különben a szíve olyan, mint a vaj. Megkedvel és aztán nem fog elengedni.

– És a többiek? – Akaratlanul is a vörös kurvára gondoltam. Biztos jó arc, meg kedves; ha meg nem, akkor sem kéne tőle tartanom. Viszont az sem lenne felemelő, ha nagyjából az összes alkalmazott utálna.

– Van néhány sznob, akikkel nem éri meg foglalkozni, de többnyire mindenki nagyon aranyos. Segíteni fognak beilleszkedni. Ne görcsölj emiatt! Légy nyitott!

– Megpróbálok – nyeltem. Aha, valami olyasmi.

– Emlékszel az első napodra a gimiben?

– Kicsit. Miért?

– Na, itt ugyanazt kell majd tenned, mint amit akkor tettél. Akármit is tettél. Próbálj beilleszkedni, megismerni mindenkit. Nem nehéz, hidd el!

Nyomasztó csönd lett, miután ezt befejezte. Erre nem mondhattam azt hogy köszönöm, vagy igaza van; ez túl egyértelmű volt. Magam elé révedve, a szőke pincérnőt nézve emésztettem a hallottakat, és fejben már le is játszottam, mi fog történni, legalábbis, hogyan kéne majd csinálnom.

– Megnyugtatsz.

– Hiszel nekem? – Ravaszság csillant a szemében, de nem törődtem vele.

– Miért? Nem kellene?

– Nem tudom.

– Már ismerlek annyira. – Direkt éltem az ő szavaival. Örültem, mikor szinte magadóan, afféle "jó, most ezt te nyerted" kifejezéssel az arcán bólogatott.

Alig telt el ezután egy teljes perc, ugyanaz a sötét fiatalember lépdelt az asztalunkhoz. Nyomában a szőke nővel, aki, pedig, a rendelt ételeinket hozta.

– Jó étvágyat!

Miután a pincér kitöltötte az italt is, majd mindketten elmentek, az volt az első, hogy a borospoharat a magasba emelve, szigorúan egymás szemébe nézve koccintottunk. Már valóban úgy éreztem magam, mintha egy másodrangú romantikus vígjátékban lennék; nem is hittem volna, hogy valaha megtörténik velem ilyen, vagy ehhez hasonló.

– Az első munkahelyedre – mondta Patrick talán kicsit hangosabban is a kelleténél.

– Az első munkahelyemre – ismételtem.

Rég ittam bort, és akkor sem minőségit, de valahogy így emlékeztem rá. Savanykás volt, és furcsa utóízt hagyott a számban. Úgy éreztem, sürgősen ennem kell, hogy ez az íz eltűnjön.

– Akkor jó étvágyat!

– Jó étvágyat!

Észre sem vettem, hogy már elillant az az áporodott olajszag, vagy az is lehet, hogy csak hozzászokott az orrom. Mindenesetre a hal csodás volt. Illetve csodás lett volna, ha kicsit több volna a hering, és kevesebb a panír rész. A sült krumpli vékony volt, és nem olyan, mint amilyet anya csinál. Nem érezni a burgonyát, csak az olajt, amiben megsütötték.

– Ízlik? Csendben vagy – állapította meg pár perc múlva Patrick. A tányérjára pillantottam, ami még majdhogynem tele volt. Ciki, hogy ezek szerint nézte, ahogy eszem.

– Csak nem tudtam, mennyire szabad beszélnem evés közben. Nálunk például azt mondják, hogy "magyar ember tele szájjal nem beszél".

– Ó, ezt nem tudtam. De most német vagy, ha úgy vesszük, beszélj nyugodtan, amiről szeretnél! Ha esetleg kérdésed van még a kórházzal kapcsolatban, nyugodtan tedd fel!

Lassabbra vettem az evést, úgy vágtam azt a halat, mintha hetek állnának a rendelkezésemre, hogy megegyem; mintha soha nem hűlne ki.

– Dobj fel egy témát! – Nem utasítás volt, puszta javaslat.

– Foci! – Elmosolyodtam, és a poharamért nyúltam. Ezt látván, ő is így tett.

– Még a repülőn azt mondtad, kiskorod óta odavagy értük. De mégis hogyan? Eldöntötted, vagy mi? Mi alapján...?

A számhoz emeltem az üveget, de még nem ittam.

– Emlékszel arra, mit beszéltünk akkor?

– Már miért ne emlékeznék?

Ez őszintén meglepett. El is vette a szomjam; visszaraktam a poharat.

– Nem tudom. Csak annyira nem hittem volna... Azt képzeltem rólad, hogy egy bunkó fasz vagy.

– Én már akkor tudtam, hogy a haverom leszel. Úgy érzem, sok mindenben hasonlítunk.

– Valóban?

– Igen.

– Ezt így nehéz megállapítani, ugyanis alig tudok rólad valamit.

Elnézett oldalra, mintha el akarta volna rejteni a mosolyát. Megnyalta a felső ajkát, ami fiatalabbá tette, mint amennyi valójában.

– Kérdezhetek valamit?

– Én kérdeztem.

Közelebb hajolt, és afféle "veszélytelen fenyegetőzés" bujkált a hangjában.

– De én ezt most tudni szeretném.

Állta a tekintetem. Az övé kék volt; mély tiszta kék.

– Én is.

– Jó, oké! Fogalmam sincs, hogy szerettem meg őket. Lenyűgöz minden, amit csinálnak. Még ha veszítenek is; olyan méltó az is. Elhiszem nekik, hogy meg tudják ők nyerni amúgy. Valójában, le se tudod írni, mit gondolsz róluk. A legtöbb lány pedig Marco Reus édes pofikája miatt szereti őket, a csapatot. Nem erről szól a foci. Egy ocsmány kinézetű is lehet épp sztárfocista. A csapat pedig, ahova tartozik, nem az ő csapata, hanem együtt lesznek egy csapat.

Pár pillanatnyi csend állt be, ami alatt Patrick valószínűleg a mondottakat emésztette, és egy igazán frappáns és hasonló, tartalmas válaszon gondolkozott. Persze, tévedtem, merthogy az előbbiből neki nagyjából egy dolog maradt meg.

– Szerinted Marco Reus nem néz ki jól?

Felsóhajtottam. Kicsit gondolkoznom kellett azon mit mondjak, pedig a válasz egyértelmű volt.

– Most én kérdeznék amúgy.

– Kérdezz! – sürgetett. Csakhogy így már nem érdekelt annyira, amit válaszol. Mégis jónak láttam későbbre elraktárazni magamban az információt.

– Hány éves vagy?

– Szerinted hány?

– Mit nem értesz azalatt, hogy "most én kérdezek"?

– Akkor felszólítalak arra, hogy tippelj! – Ismét egy ravasz mosollyal ajándékozott meg.

– Harminc.

Nem akartam többet mondani, nehogy bántó legyek, pedig emiatt a kisebb körszakáll miatt – ami egyébként teljesen rendben van, és jól is áll neki –, harmincötnek is simán kinézem.

– Harmincnégy. – Majdnem. – Még valami?

– Semmi – Kissé csalódottan ráztam meg a fejem. Tényleg majdnem tíz év van közöttünk, ami azért durva, mert így mégiscsak egy óvodásnak érzem magam mellette.

– Na, akkor én jövök! Szóval, Marco Reus.

– Mi van vele? – kérdeztem fáradtan.

– Jól néz ki vagy nem?

– Miért kérdezel tőlem ilyeneket?

– Most én kérdezek. – Ravasz mosoly. Pipa.

– Nem néz ki rosszul.

Patrick soha nem tudhatja meg, hogy az egész szobám az ő posztereivel van tele; nem tudhatja meg, hogy az ideálom; hogy ő az ember, akinek ha pusztán a hangját meghallom, már elolvadok.

– De most ez amúgy is hülyeség, mivel nem tudom, milyen ember valójában – tettem hozzá gyorsan, mivelhogy Patrick eléggé furán, afféle "aha, értem én" arckifejezéssel bámult rám.

– És sok meccsen voltál már?

Észre sem vettem, mikor kezdett el újra enni. Az én heringem már jó ideje érintetlenül feküdt a fehér porcelán tányéron.

– Még egyen sem – Könnyebben ment kimondani, mint gondoltam. Ő, pedig, még csak meg sem lepődött.

Pár percig ismét csendben falatoztunk, majd egy szint után, miután már nem esett jól az étel, kezembe vettem a poharam, és belebámulva, lötyögtetni kezdtem a tartalmát. Mintha óriási szakértője lennék az italnak.

Addig már hozzám se szólt, amíg be nem fejezte; teljesen üresre takarítva a tányérját. Miközben töltött még magának bort, az alacsony pincér egy "egészségükre" szóval letakarította az asztalt.

– Számlát nem kérsz? – kérdeztem elgondolkozva. A másik amin agyaltam, hogy fogunk hazamenni, ha Patrick már a harmadjára töltötte meg a poharát alkohollal.

– Már fizettem. – Ezen ledöbbentem, de próbáltam nem mutatni. Ez bizonyára ilyen udvarias, férfias dolog.

– És honnan tudtad, mennyi lesz?

– Nem tudtam.

– És legalább sokkal többet adtál oda, mint amennyibe valóban került volna.

– Nem tudom. Remélem nem.

Mit mondjak erre? Ügyes vagy? Biztosan ez "menő", vagy mi.

– Azt hitted, hogy szeretném majd kifizetni a részemet? – Kicsit zavart, hogy immár nem olyan beszédes és élénk.

– Ki szeretted volna?

– Nem.

– Biztos nem szeretnél egy sütit? – kérdezte kicsivel később. – Kifutná abból a pénzből, amit adtam.

– Elvitelre lehet kérni?

– Persze.

Nem én akartam megkérdezni, hogy megyünk-e. Ő sem tett így, csupán felállt, majd a telefonját és a kulcsokat a zsebébe vágva bevárt, én pedig követtem a pulthoz.

– Mit szeretnél?

– Braune – vágtam rá azonnal.

– Csokisat?

– Csokisat.

– Akkor egy csokis Braune lesz – fordult a pincérnő felé, aki ezúttal fekete hajú volt, és sokkal szebb arcú, mint a szőke kolléganője.

Miután megkapta, azonnal a kezembe nyomta a süteményt. Azt hittem, ő is kér majd valamit, ezért apró csalódottság ült ki az arcomra. Mikor előreengedett az ajtónál, félve néztem rá, mire ő biztatóan elmosolyodott. Sokkal magasabbnak tűnt, mint amennyi valójában.

Már mondhatni vaksötét volt, és szó szerint az orrom hegyéig sem láttam. A kocsiban hideg volt; bánni kezdtem, hogy nem hoztam magammal kabátot.

– Fázol.

Kijelentés volt, mintsem kérdés. Már akkor tudtam, hogy adni fog valami ruhát, ami melegen tart. És abban is biztos voltam, hogy a fűtést is felkapcsolja majd.

Hátranyúlt, és egy fekete, nehéz bőrkabátot halászott elő, amit az ölembe lökött. A motor ekkor már járt, és Patrick már épp azon volt, hogy egy méregdrága autót se törjön össze, miközben kitolat a parkolóból.

Ezután többnyire csendben utaztunk. Fáradt voltam, és úgy éreztem, mintha az egész napot együtt töltöttük volna. Meg szerettem volna kérdezni, hogy most már valóban barátok vagyunk-e.

Lassabban mentünk, mint mikor jöttünk. Patrick úgy vezetett, mintha tengernyi időnk lenne, és mintha nem lenne baj, ha fel kelne a nap, mintha nem számítana az idő; hogy hány óra van. Hirtelen óvatos volt, ami meglehetősen kiszámíthatatlanná tette. Teljesen összezavart. És a kérdései...

– Szüleiddel tartod a kapcsolatot?

Nyomasztott engem is, valóban, a csend, magamban fohászkodtam is valami felsőbb erőhöz, hogy tegyen fel egy kérdést, vagy dobjon fel egy témát. De, így visszagondolva, lehet kussolnom kellett volna. Erről most – nem mintha máskor szívesen – nagyon nem akartam beszélni. És nem csak apám miatt, hanem anyám megmagyarázhatatlan, gyerekes viselkedése miatt is.

– Anyával szoktam beszélni.

Mégsem hagyhattam figyelmen kívül a kérdést. Bizonyára tudta jól, hogy elfáradtam, ezért azt hitte, ilyen könnyű kérdéssel mégis szóval tart, de nem zaklat. Azt hitte, ismer, pedig korántsem.

– Apud nem él veletek? Kitalálom; kisgyerekkorod óta leszar.

Nyelnem kellett. Nem azért, hogy elfojtsam a sírást, és legyűrjem a nem kívánt gombócot, hanem mert legszívesebben kinyitottam volna a mozgó kocsi ajtaját, és kiugrottam volna. Ekkora balek nem lehet, hogy a saját életéből indul ki! Sokban hasonlítunk, mi?

– Örülnék, ha csak ennyi lenne a probléma. – Ilyenkor mindig fura a hangom. Nem elfojtott, nem dühös; sőt, semmi érzelem nincs jelen benne. Inkább olyan tiszta. Igaz.

Nem szólt ezután, mert már tudta, hogy mit akarok mondani. Mit is jelent ez az egész. Valószínűleg megbánta, hogy valami rosszat feltételezett az apámról.

– Nem tudhattad, mit történt.

– Akkor sem lett volna szabad így letámadnom téged – Az utat nézte mereven. Olyan volt, mintha a kormánynak beszélt volna. Mintha félne rám nézni.

– Semmi baj – megráztam a fejem. Igazából nagyon is baj volt, de elnéztem. Valószínűleg én sem tudtam volna ellenkező esetben. – Ezek szerint neked is borzasztó gyerekkorod volt. Ha az édesapád nem foglalkozott veled...

– Nem. Nem magamra értettem, mikor felhoztam.

– Akkor? Miért pont ez?

Most először pillantott rám, mióta a kocsiban ülünk. Pirosat kaptunk.

– Nem tudom, elmondhatom-e neked, de nagyon félek.

Ezen meglepődtem. Fészkelődni kezdtem az ülésben, és jobban összehúztam magamon a dzsekit. Átható, büdös bőr és fa szaga volt. Legszívesebben elhánytam volna magam, ugyanakkor olyan szintű menedéket és meleget nyújtott a ruhadarab, hogy megfordult a fejemben, megkérdezem, hogy megtarthatom-e.

– Mitől félsz?

Sokára válaszolt. A lámpa zöldre váltott, és már nem engem nézett, hanem az utat, ami még így, fél tíz körül is tömve volt. Féltékeny lettem. Szerettem, mikor nézett; valahogy jobban hittem akkor neki.

– Hogy Hanna el fog felejteni. Hogy az anyja soha nem fogja neki elmondani, hogy én vagyok az igazi apja, és nem az a seggarc, akivel most együtt él. Joga van tudni. Félek, később, ha rájönne az igazságra, azt hinné, azért nem látogattam, mert nem érdekelt. Pedig, hidd el, Vanda, mindennap benéznék hozzá. A legtündéribb kislány, aki valaha született.

Csendben hallgattam, amit mondott, és bár átérezni nem tudtam a helyzetet, valami ellenszenv mégis kialakult bennem az exfeleséget illetően.

– Van róla kép a kesztyűtartóban.

Ez azt jelentette, hogy kivehetem, és megnézhetem. Mikor a műszerfal gyér fényében megláttam a szürke ruhába bújt, sötétszőke hajú kislányt, rögtön Patrick jutott az eszembe. Hisz’ teljesen ugyanolyan volt, mint ő. Az égkék szem, a mosoly. Minden stimmelt.

Valami fura érzés hatolt a bensőmbe, valami melegség és lágyság. Ránéztem a büszke édesapára, és vissza a kislányra. Hirtelen meg szerettem volna ismerni. Beszélgetni akartam vele, és elmondani neki, hogy az apja egy jó ember. Hozzá akartam érni a kerek arcához, megfogni apró kezét.

– Igaz, milyen gyönyörű?

– Az. Nagyon hasonlít rád.

Igen, mindenképpen.

– De nem azt mondtad, hogy februárban láttad? Akkor hogy mutatkoztál be neki?

A lány talán össze van zavarodva; nem tud semmit a körülötte levőkről, és egy másik embert hisz apjának.

– A nevelőapja barátjaként. Szép kis színjáték volt. - Cinizmusa erősen mart, és belegondoltam, milyen rossz lett volna, ha kiderült volna, apám nem is az igazi apám. Akit éveken keresztül gyászoltam, csupán anya egyik szerelme lett volna a sok közül.

– Annyira sajnálom.

– Nem kell. De azért köszönöm.

Szinte észre sem vettem, hogy megérkeztünk. Akkor eszméltem fel, mikor leállt a motor.

– A feleséged bizonyára egy hülye szuka.

Túlságosan is belemerültem, és olyan érzésem támadt, hogy soha nem akarok kiszállni ebből a kocsiból. Itt akarok maradni, és hallgatni, amint Patrick elmeséli nekem az egész életét. Minden apró állomást.

– Eléggé.

Talán még szerette, talán már nem. Mindenesetre olyan mintha nem haragudott volna rá; mintha a nevelőapát hibáztatná a történtekért. Pedig ennek ellenére jól tudta, hogy nem ő a valódi bűnös.

– Köszönöm az estét!

Láttam rajta, hogy már nem szeretne erről beszélni, és mivel ezt teljes mértékben toleráltam, a búcsúzkodás mellett döntöttem. Ezt gyorsan le akartam zavarni, ugyanis utáltam a nyáladzást.

– Én köszönöm, hogy eljöttél.

– Meglepett, hogy igent mondtam? – Felvontam a szemöldököm, és zavartan elmosolyodtam. Mintha nagy megtiszteltetés lett volna, hogy velem randizhatott.

– Kicsit.

Lehámoztam magamról a dzsekit, és szinte azonnal megcsapott a hideg. Szándékosan vagy sem, összekocogtattam a fogaim.

– Neked adom – mondta, és visszaemelte a vállamra a ruhadarabot. Elmosolyodtam a gesztuson, és bár ez is egyike volt egy sablonos romantikus filmjelenet-utánzásnak, kezdett teljesen hidegen hagyni. Nem hinném, hogy csak én vagyok az egyetlen, akivel hasonló megtörténik a valóságban. A filmen kívül is szoktak az emberek randizni. Azt hiszem.

Én kezdeményeztem a szoros ölelést, ami olyan szinten összetartott és feltöltött, mintha öt másodperc helyett legalább három órahosszig csináltuk volna.

– Hétfőn találkozunk – Talán kacsintott, talán nem; nem láttam pontosan. Túlságosan is sötét volt már ehhez. Az egyetlen dolog, amit belőle éreztem az a légzése volt. Szabálytalan volt, és kissé gyors. Bizonyára az alkohol hatása.

– Így van. Jó éjszakát!

Kinyitottam az ajtót, mire a hideg hirtelen felkúszott a lábamra.

– Neked is! Aludj jól! És a sütit ne hagyd itt!

A kezembe nyomta az édességet, de szinte undorodtam tőle. Nem tudom, miért kértem egyáltalán.

Mosolyogva hátráltam a bejárati ajtóhoz. A kulcsaim a zsebemben voltak, de olyan volt őket onnan kihalászni, mint tűt keresni a szénakazalban. A lépcsőházban sötétbe burkolózott és hűvös volt, valami csöpögött, én pedig a lépcsőt választva, kettesével szedve a fokokat, rohantam. Valószínű, ha Patrick felkísért volna, nem rettegnék ennyire egy alapjáraton teljesen ártalmatlan éjszakai lépcsőháztól.