Üdvözlöm
a Kedves Olvasókat!
A
nevem Kurt Ortner és ez itt a Dortmunder Tage. Két nagyon fontos személy ül itt
mellettem, akikkel ma egy igazán tartalmas interjút szándékozok készíteni,
ugyanis mióta a WILLST DU egy ideje elhallgatott, számtalan kérdés merült fel a
sorozat egykori követőiben, a lelkes olvasókban, Magukban. Így két meghívottam
ezúton is szeretne pár megválaszolatlan kérdést tisztázni az eltűnéssel, a
folytatással, illetve magával a sorozat történetével kapcsolatban.
Kérem,
tartsanak velem, és fogadják sok szeretettel Bridzsit és Polyák Vandát!
Szia,
Bridzsi! Szia Vanda!
Bridzsi:
Szia, Kurt!
Vanda:
Szia! Újabban újságíró vagy, vagy mi?
Riporter,
már megbocsáss. És igen, ez az utolsó évem az egyetemen, szóval nincs elég
korán, próbálgatni a szárnyaimat. De most rólatok van szó. Mindenki, aki
ezelőtt olvasta a blogot, most nagyon hiányolja. Bridzsi, mit üzennél azoknak a
volt rajongóknak, akik ezt az interjút olvasni fogják?
Bridzsi:
Nos, kedves, egykori olvasóim. Próbálok rövid lenni, de aligha fog menni. Nem
is kezdek el hivatkozni semmire, tudom, mennyire untátok anno tőlem, csak
tényleg annyit, hogy soha (de komolyan, soha), ne akarjatok végzősek lenni.
Nyilván, megvan a szép, mesés oldala is az egésznek, amiről mindenki tud és
hall, de egyébként meg koránt sem olyan könnyű, mint azt hinnénk. Tudom, nem
elég mentség, többségetek volt már végzős, vagy úgyis lesz majd, de talán ez a
legnyomósabb ok, amire hivatkozni tudok, azt illetően, miért voltam távol a
blogtól ilyen sokáig.
Miért,
van még más is?
Bridzsi:
Igen, van, de ezek személyesebbek.
Tehát
akkor titok marad a nagyközönségnek…
Bridzsi: Figyelj, Kurt, igazából arra
gondoltam, elmondom ezt most itt nektek. Korábbról biztos tudják az olvasók,
hogy mindig próbáltam egy bizonyos határt tartani a magánéletem és blog között.
Sokat tudtok már rólam, vannak akik még annál is többet (igen, itt most arra a
bizonyos „e-mailes zaklatómra” gondolok), de vannak dolgok, amikről már tényleg
úgy gondoltam, csakis rám és a családomra tartozik. Mégis, talán itt az ideje,
átszabni ezeket a határokat.
Figyelj,
ha nem szeretnéd, nyilván nem kell. Mind megértjük…
Bridzsi:
Nyugi, nem probléma. Annyit azért elöljáróban még előtte, hogy ezt most nem
azért teszem, mert én sajnáltatni akarom magam, vagy valami, egyszerűen csak
úgy érzem tartozom nektek ennyivel. Szóval, nekem az édesapám tavaly november
óta nagyon-nagyon beteg. A COPD nevezetű gyógyíthatatlan tüdőbetegségben
szenved, melynek legszembetűnőbb nyoma, velejárója a nehézlégzés, az alacsony
oxigénfelvétel és a fulladás. Az elmúlt majdnem fél évünk kórházról kórházra
menetelve telt el, és konkrétat még mindig nem tudunk igazán semmit.
Bridzsi,
szóhoz sem jutok, jutunk…
Bridzsi:
Jaj, annyit még hozzátennék, hogy kérlek titeket, ne érezzétek rosszul
magatokat. Nem azért mondtam ezt, hogy rossz érzést vagy esetlegesen bűntudatot
keltsek bennetek, mert elvégre mindezekkel együtt is tudtam volna írni, vagy
néhanapján, de tényleg rápillantani a blogra, tehát nagy részben a lustaság is
benne volt ebben az egészben. Konkrétan már abban sem vagyok biztos, hogy a Blogger-felhasználós
fiókom jelszavára emlékszem-e egyáltalán.
De
ez akkor is egy komoly dolog. Hogyan sikerül/sikerült feldolgozni?
Bridzsi:
Helyes a megfogalmazás. Nos, igen, mai napig nehéz; látni, vagy épp nem látni,
mikor hetekig távol van kezelésen meg kivizsgáláson. Talán az egyetlen dolog,
ami segített, az a család többi tagjának rendkívül erős, pozitív hozzáállása, a
támogatás. Nem állt meg az élet, nem dőlt össze a világ, menni kell tovább.
Apukám is nyilván ezt tenné ha tudná.
Ez
nagyon helyes felfogás.
Bridzsi:
Igen, és nagyon sokat segít. Plusz, az is motivál valamelyest hogy másnak is
vannak, ennél talán nagyobb problémái, és mégsem adják fel, és mégis tudnak,
hiányos, de sikeres és viszonylag boldog életet élni. Rengeteg ilyen van, és
ezt én példaként tartom a szemem előtt.
Igen,
ez biztosan sokat segít. Egyéb hozzáfűzni valód esetleg még ehhez?
Bridzsi:
Talán annyi, hogy azok, akik hasonló cipőben járnak, mindenképp ne feltétlenül
a saját, önös érdekeiket tartsák szemük előtt. Ne legyenek önzők, hanem
gondoljanak arra, mit akarna az a bizonyos szerette. Bizonyára nem azt, hogy
sajnáltassák magukat, és megálljanak ezen a ponton. Hanem hogy örüljenek, hogy
ők egészségesek, és váltsák valóra azt a
maguk elé kitűzött célt, ami életük célja is egyben. Mert ezzel nem csak
maguknak, hanem annak a bizonyos hozzátartozónak is jót tesznek. Hiszen ő is
ezt akarná.
Szép
gondolat. Történt még valami az elmúlt időben, amit esetleg megosztanál velünk?
Bridzsi:
Szintén nem sajnáltatásból, de a nagybátyám életét vesztette, még októberben.
Agydaganata volt, és hát nem is tudom… Nem nagyon tudok, mit hozzáfűzni. Ja,
meg ugyanígy októberben, különváltunk a párommal, akivel egy éve voltunk akkor
együtt. Persze, hogy most már rátérjek a jó történésekre, szilveszterkor újra
összejöttünk és azóta is nagyon-nagyon boldogok vagyunk.
Hát
ennek nagyon örülünk!
Bridzsi:
Igen. Nyilván egyéb apró örömök értek még, de sajnos, mint kitalálhattátok, ezt
az időszakot inkább egyfajta nehezebb időszaknak könyvelem el az életemben.
És
mi változott azóta?
Bridzsi:
Hadd gondolkodjam… talán, hogy elballagtam a középiskolából. Lezárult négy
kemény év, és úgy döntöttem, egyúttal ezt a pár hónapot is lezárom magamban, és
elteszem jó mélyre. Valami új fog kezdődni, és ha nem is egy teljesen új, de
mindenképp egy kicsit más, felnőtt embernek kell ebbe belecsapnia. Egy
leginkább munkával telő nyár, majd hat évnyi egyetem áll előttem. Ha pedig
minden jól megy, évek, munka, szorgalom és sok-sok tanulás kérdése, de tanár
leszek.
Tanár?
Te?
Bridzsi:
Igen, tudom, hihetetlen, de mióta az eszemet tudom, ez az egyetlen hivatás,
amit elég testhezállónak érzek magamhoz.
És
mit szándékozol „tanítani” szegény, ártatlan gyerkőcöknek?
Bridzsi:
Történelmet és földrajzot.
De
azért az írást mindenképp meghagyod?
Bridzsi:
Természetesen. Sok jó ötletem van a jövőre nézve, és a legtöbbet nem csak
blogként, hanem nyomtatott formában is szeretném megvalósítani.
Ezt
örömmel halljuk. Én legalábbis. Viszont, mielőtt túlságosan előre ugranánk,
most az eddig szótlan Vandához fordulok. Te hogy élted meg az elmúlt, WILLST DU
nélküli hónapokat?
Vanda:
Nehéz volt, így a vége fele már beletörődött az ember, de az elején
iszonyatosan nehezen lehetett kibírni. Egyetlen haszna az egésznek, azt hiszem
az volt, hogy így legalább én is tudtam egy kicsit gondolkodni.
Min
is?
Vanda:
Az eddigi történéseken. Tudod, de említettem már párszor, ha Dortmundban lakik
az ember, sosem unatkozik. Velem pedig különösen sok dolog történt ahhoz, hogy
legyen min agyalnom, főleg mióta, Marco Reust személyesen is volt alkalmam
megismerni.
Meghiszem
én azt! A Borussia hátvédjénél, Erik Durmnál laksz most, igaz?
Vanda:
Igen. Erik nagyon kedves volt, és felajánlotta a segítségét.
Marcoval
nem is beszéltél?
Vanda:
Mióta volt az a kirohanása, azóta nem. Nem mintha nem lett volna egy kicsit is
jogos, de ha szabad ilyet mondani, talán egy kicsit megrémültem.
Tőle?
Vanda:
Nem, inkább attól, ahogy reagált. Elhiszem, hogy ki nem állják egymást
Patrickkal, de azért ilyesmit nem vártam volna tőle.
És
szerinted miért tette? Miért borult ki ennyire?
Vanda:
Nos, az amit az én naiv eszem hisz, az, hogy Reus tisztában van azzal, Patrick
milyen bunkó volt velem – például ott volt az a kórházas incidens, mikor
kiderült, hogy babát várok; Patrik talán az alkoholtól vezérelve, de még soha
nem beszélt így velem –, és mivel a barátja vagyok, nyilván meg akar védeni.
Azt hiszi, tudja, mi nekem a jó, és fél, hogy bántódásom esne.
Viszont
van valami…
Vanda:
Igen,
van, ugyanis Erik említette, hogy Marco bizonyára… szeret engem. Úristen, ezt
nagyon fura kimondani! Féltékeny lehet, és azért viselkedik ilyen gyerekesen.
És
te ehhez hogyan viszonyulsz? Hiszel ebben egyáltalán?
Vanda:
Úgy fogalmazok inkább, hogy szeretnék nem hinni. De eljutottam arra pontra,
hogy mégis, lehet valami abban, amit a többiek mondanak. Sőt, már azt is képes
vagyok elhinni, hogy valahol tudat alatt mindvégig tisztában voltam a focista
érzéseivel, hiszen ha szóval nem mondta ki, de sok utalást tett, csak én nem
akartam elhinni, és tagadtam, de nagyon.
De
miért tetted ezt?
Vanda:
Miért? Mert úgy gondolom, nem vagyok elég jó Marco Reushoz.
Miért?
Vanda:
Én nem ez a világ vagyok, ami ő. Évekig bálványoztam őt, de félek, úgy szeretni
őt én nem tudom. Nekem mindig is valaki olyan lesz, aki messze fölöttem áll, és
akit én maximum képeken nézegethetek.
Nem
gondoltál még arra, hogy ezt megbeszéljétek?
Vanda:
Dehogynem, szinte állandóan.
De?
Vanda:
Nos, Erik barátom ezt nagyon jól megfogalmazta nem is olyan régen. Akkor
elveszíteném. És az igazság az, hogy ebben a helyzetben, ebből a szempontból
nagyon önző vagyok.
De
így magadat is kínzod egyben. Az nem baj?
Vanda:
Fogalmazzunk úgy, hogy inkább nem számít.
De
ez nem helyes.
Vanda:
Igen,
tudom, de nem tudok jobbat.
Pedig
biztosan van valami megoldás, és reméljük, az minél előbb meg is születik.
Bridzsi:
Hidd el, Kurt, mindannyian szeretnénk már, hogy megoldás szülessen, csak a
helyzet az, hogy Vanda és Marco mindketten nagyon makacs emberek. Bevallom,
korábban nem akartam ilyen sokáig húzni az egymásra találásuk folyamatát, most
viszont, hogy a napokban gondolkoztam ezen, úgy érzem, még nem állnak elég
készen. Szükségeltetik valami nagy dolog, valami nagy esemény, ami mindent
megváltoztat.
Ajánlom, hogy minél előbb kiderüljön, mi lesz
az, hiszen az olvasók is mindinkább a pillanatra várnak, mikor Vanda és Marco
végre egy párt alkotnak.
Bridzsi:
És akkor az izgalom hol marad? Hm? Hosszabbra terveztem a blogot ennél.
Vanda:
Nem
volt még elég izgalomban részünk, Bridzsi?
Lányok,
most arra kérlek titeket, hogy gyertek ide az asztalhoz! Borítékokat láttok itt,
ugyanis játszani fogunk egy kicsit!
Vanda:
Csak
nem?
De-de,
mint az óvodában.
Bridzsi:
Jaj
nekem!
Minden
boríték egy-egy idézetet tartalmaz a WILLST DU-ból. A dolgunk igazából annyi,
hogy felolvassuk ezeket az idézeteket, és kitaláljuk, ki mondta őket, illetve
magát a szituációt is felidézzük nosztalgiaképp. Na, hogy tetszik? Benne
vagytok?
Egyszerre:
Igen.
Szuper.
Bridzsi, húzol először? Te egyébként is előnnyel indulsz, hiszen te írtad
ezeket a sorokat.
Bridzsi:
„Kérlek!
Miért vagy velem ilyen? Azt hittem neked
is ugyanúgy hiányzik a barátságunk, mint nekem.”
Nos,
szerinted ki mondta ezt?
Bridzsi:
Patrick talán? Még valamikor az elején. Nem volt stabil a kapcsolata Vandával.
Vanda:
Igen, mindig összevesztünk.
De
miért?
Vanda:
Nem akartam közel engedni magamhoz, de végül csak túl közel került. Túlságosan
is közel.
És
ezt megbántad?
Vanda:
Egy részét igen. De ha elárulhatok egy titkot, akkor elmondom, hogy még midig
azt hiszem, ha olyan lenne, mint régen, ő lenne számomra az ideális partner.
Csak sajnos sok minden megváltozott az idők során.
Hm.
Ez különös. Na nézzük, te mit húzol!
Vanda:
„Csak visszaadom neki, ami az övé. Úgysem látom már többé. Nem érdeklem őt.”
Hé, ezt én mondtam!
Valóban.
Mikor is volt ez?
Bridzsi:
A kórházban.
Vanda:
Igen-igen. Nálam maradt Marco kabátja, csak Patrick próbált marasztalni. Ekkor
már tudtuk, hogy várandós vagyok.
És
miért mondtad azt, hogy „nem érdekled őt”?
Vanda:
Mert azt hittem, legalábbis azt akartam, hogy ne érdekeljem. Ő meg én teljesen
külön világ vagyunk. És az igazat megvallva még mai napig nem tudom, mi az,
amit érdekesnek talál bennem, vagy mi az ami miatt kedvel.
Reméljük,
hogy kiderül később. Bridzsi, te jössz!
Bridzsi:
„Igen, követlek Instagramon, de nem kell magyarázkodnod, megértem, ha nem tűnt
fel, hiszen biztos nagyon sok követőd van.” Hűha, ez nagyon nehéz! Csak nem
Vanda?
Vanda:
Ha-ha. De Marconak tényleg sok követője van!
Igen,
ez nem vitás. Ekkor randiztatok a stadionban.
Vanda:
Igen, igen. Életem egyik legjobb élménye volt.
Nézzük
a következőt!
Vanda:
„Értve vagyok? Meg tudod csinálni. És nem csak ezt, hanem az összes többi napot
is, ami ezután jön. Így van?” Hú, csak nem Patrick lelki fröccse?
De-de.
Vanda:
Pár napja dolgozhattam a kórházban. És tudom, a legtöbb reggel bevitt autóval.
Bridzsi,
mi a tied?
Bridzsi:
Ez egy rövid párbeszéd. Így hangzik: „- Te itt éjszakázol, vagy mi?/ - Mi? Ja,
én nem. Csak… megvárom, míg elmész.” Ezt nem tudom.
Vanda:
Várj… Ja, miután Marco megcsókolt, és Erikkel vártunk kint a parkolóban.
Pontosan.
Vanda, mindig is meg akartam kérdezni: Milyen volt a csók?
Vanda:
Hú! Nos, nagy durranásra azért senki se számítson. Épp, hogy összeért a szánk,
de így leírni azt az érzést, amit akkor éreztem, hát hú… nem könnyű.
Na,
húzzál akkor egy borítékot!
Vanda:
„Mi ez a gúnya rajtad, te?” Én ezt nem tudom. Nem is emlékszem ilyenre.
Bridzsi:
Jaj, én emlékszem. Tudom, sírtam a nevetéstől, mikor ezt írtam. Mario karaktere
eleve egy nagyon szórakoztató karakter. Mintegy kompenzálni akartam az
árulásával, mikor otthagyta a Borussiát. Nem akartam, hogy bárki is nagyon
haragudjon rá a drukkerek közül. Persze, ez mindenkinek a saját döntése volt
anno. Most, hogy visszatért, már kissé tárgytalannak tartom az egészet.
Te
haragudtál anno?
Bridzsi:
Inkább nehéz volt elhinni. Persze, idővel meg tudott vele békélni az ember.
Húzzál
akkor egy következőt, jó?
Bridzsi:
„Lekésed a gépet!” Jaj, ne! Ez Gábor. Nem felejtem el az első kis gagyi részt
sosem.
Gagyi?
Bridzsi:
Igen, így mai fejjel visszaolvasva szörnyen gagyi és ha találkozhatnék a régi
énemmel, egyértelműen felpofoznám, amiért ilyesmit ki mert posztolni.
Nyilván,
akkor még jónak tartottad.
Bridzsi:
Nyilván. Azóta sokat fejlődtem. Ha egyszer versenyképes író leszek, akkor
mindenképp hálát fogok adni a WILLST DU-nak, hiszen itt nőttem fel valamilyen
szinten.
Nos,
Vanda. Utolsó boríték.
Vanda:
Ez is egy párbeszéd. „– Nem gond. / – Szóval szereti a BVB-t? / – Fogalmam
sincs, ezt miből gondolja.” Talán, mikor Marco lábát gipszeltem be. A kis
perverz hogy kiszúrta a tetkót!
Ha-ha!
Lányok, köszönöm, hogy velem játszottatok. Mindig öröm nosztalgiázni a WILLST
DU-ról, felidézni a régi történéséket. Bridzsi, egy őszinte és tartalmas
választ szeretnék tőled hallani így lassan az interjú végéhez közeledve. Mi
lesz a bloggal, a történettel? Mit adott neked a sorozat? Mik úgy az általában
vett tapasztalataid? Milyen lesz a jövő?
Bridzsi:
Nos, Kedves Olvasóim! Még mielőtt bárki is kételkedni kezdene abban, hogy
minden rendben a fejemben, szeretném gyorsan leszögezni, hogy teljesen
egészséges vagyok mentálisan. Ezt a furcsa és megtévesztő ún.”szerepjátékot”
(őszintén nem tudom, hogy is nevezzem) azért találtam ki, hogy ne egy újabb
nyálas, siránkozó bejegyzéssel köszöntselek Titeket újból majd’ egy év kihagyás
után. Régen ez szokásom volt, de rájöttem, hogy ilyesmit én sem olvasnék
szívesen, és jobban tetszene, ha valami kis nosztalgikus, de mindinkább
előremutató írással érkezne a szerző mindazok után, hogy képes volt ilyen
hosszú ideig magára hagyni a blogját. Szóval, sírás félretéve!
Komolyan nem is tudom, hogy kezdjek
hozzá, vagy mit is tudnék mondani a picsogáson és a sajnáltatáson kívül. Nem
tudom, szükségetek van-e egyáltalán ilyen bevezetőre, vagy hagyjam is abba a
pofázást, és jöjjön inkább az új rész!? A gondolataim össze-vissza kavarognak a
fejemben, és sok tervem van meg ötletem, de rengeteg kétségem. Nem tudom,
hogyan lenne helyes, mit kéne tennem, hogy Nektek jó legyen, és visszanyerjem a
bizalmatokat. Őszintén fogalmam sincs, mivel tudnék helyrehozni egy ilyen
kaliberű esetet, baklövést, akármit… Bevallom, nagyon el lettem távolodva a
blogtól és a világtól, amit adott, de perpillanat nem érzem nagyobbnak más
vágyam, minthogy egy méltó befejezést adjak ennek a történetek. Igaz, sok
mindent megbántam már a történetvezetéssel kapcsolatban. Nem tudom, mennyire
tűnik fel nektek az a számtalan logikai buktató, amit többnyire a stabil
vázlat nélküli eszetlen írás szült. Sok mindent sajnálok, és sok mindent bánok,
de úgy érzem, még mindig a másik oldalon vagyok, ahol ugyanakkor tudom, hogy minden,
ami történt, okkal lett úgy, ahogy alakult, és Marco meg Vanda ha még jó pár
kibírhatatlan részen átszenvedve is, de meg fogják találni egymást. Igen, így
lesz. És nem lesz összecsapva. Nem olyan lesz az egész, mint a romantikus
filmekben. Valószínűleg nem lesznek könnyek, nem lesz hatalmas öröm, de hiszem,
hogy mivel ők már most jobban összetartoznak, mint rengeteg pár, akit ismerek a
saját, személyes környezetemben, nem fog problémát okozni egyikkőjüknek sem ez
az ismeretlen, ám mindinkább új reményekkel kecsegtető utazás; mert igen, azt
gondolom, nevezhető annak is ez az egész. Nem csak hogy ők, de még mi is velük
utazunk. Mint ahogy én, úgy Ti is.
Nagyon sok mindent tanultam, és nagyon
sok mindent is köszönhetek a blognak, az írásnak, még magának Marco Reusnak is.
De legfőképp Nektek. Hiszen nélkületek nem lennék most itt, és valószínűleg nem
is lennék abban olyan biztos, hogy folytatom a történetet. Folytatni fogom.
Értetek, Marcoért és Vandáért. Hogy a kis család, amit sikerült kialakítanunk;
az utazás, amit sikerült együtt megtennünk, ez az új világ, amit mind kreáltunk
magunkban – ezért fog most folytatódni a blog. Nem azért, mert én most tovább
fogom írni, hanem mert Ti ezt akarjátok, és pont ezzel éltetitek tovább a blogot.
Kedves Olvasóim! Egy hét múlva
találkozunk a harmincharmadik résszel. Ha még mindig nem vagytok kellően
visszarázódva a történetbe, nyugodtan tehettek fel kérdéseket akár kommentben
vagy e-mailben, instagrammon, vagy akárhol, ahol megtaláltok. Zaklathattok bármilyen kérdéssel a bloggal kapcsolatban, a történettel kapcsolatban. Tudom, most
kicsit érzelmesebb vagyok a kelleténél, de nézzétek el nekem, kérlek, hisz’
olyan jó újra ide visszatérni!
Addig is vigyázzatok magatokra, és
legyetek nagyon-nagyon jók! Szurkoljatok továbbra is a Borussiának, és… nem
tudom, csináljatok azt, amit mindig! Abban vagytok a legjobbak!
Vandával, Kurtttel és a WILLST DU össze
szereplőjével szép estét kívánunk – alig várva, hogy legközelebb találkozzunk.
Nagyon szeretlek Titeket! <3